Róm  7, 14-25

14 Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája.

15 Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Zsolt 51,7 ; Gal 5,17

16 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó.

17 Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.

18 Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt.

19 Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.

20 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.

21 Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem.

22 Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint,

23 de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.

24 Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?

25 Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.

  Testvéreim, tovább haladunk a bibliaolvasó kalauz szerint a Római levél magyarázatával. Az előző versben olvassuk: a parancsolat által a bűn bűnné lesz. Azzá, ami. A törvény világosságában kiderül a bűnről, hogy „mennyit ér”, mit okoz, mire vezet. (Kiderül a rosszról, hogy mire jó?) Gyakran halljuk, és mondjuk is: kizárólag az én dolgom, hogy hogyan élek. De az Istené is, a környezetemé, az egész világé is… A bűnnek univerzális kihatása van. Pl a mostani járvánnyal kapcsolatban sincs olyan: ez az én vírusom, mást ne érdekeljen.

   Mai igeszakaszunk első megállapítása az – Pál apostol közismert igazságként hangsúlyozza -, hogy a törvény lelki: vagyis Istentől származik, az ő akaratát tükrözi, és az ő igazságát méri hozzám. A szent és tökéletes Isten elkezdi vizsgálni gyarlóságokkal, botlásokkal, mindenféle hajlammal és indulattal teli életemet, számba venni, felgöngyölíteni tetteimet. Egy ismert, szemléletes hasonlat szerint: leül mellém, és végignézzük együtt életem filmjét. Percről percre. Érezzük ennek a súlyát. Az örökkévaló Isten előtt kell nekem színt vallani: aki testi vagyok, és - az apostol így fogalmaz – a bűn rabszolgája.

    A bűn rabszolgája - ez azért durva kifejezés. Manapság eléggé veszélyes is a használata. Nem szalonképes. Nem felel meg az uniós normáknak. Kényes téma. A mai ember szereti szabadnak tekinteni, deklarálni magát. Szabadsága nevében képes mások érdekeibe gázolni, tönkretenni mások vagy éppen saját életét, különféle szenvedélyek rabságába kerülve… Ördögi kelepce. Egyfelől a dacos fellépés: senkinek semmi beleszólása, azt teszek, amit akarok, másfelől már ebben a lázadásban is megnyilvánuló megkötözöttség – mert igaz, a szabad embernek nem kell lázadnia -: az önteltség, a gőg, az önzés, a harag, egyszóval a bűn szolgasága. Be kell látnunk: leigázott, befolyásolt, megvezetett akarat a mienk.

  Amit teszek, azt nem is értem… Tiszta pillanataimban rácsodálkozom tetteimre, viselt dolgaimra: ezt akartam? Hazudtam mások ellen, bántottam, megcsaltam, megsértettem társamat, felebarátomat, fájdalmat okoztam, emberek életét nyomorítottam meg, nem a jót, hanem a rosszat gyarapítottam ezen a földön. Ezt akartam? Valóban, nem sejtett mélységekből fakad a vétek (a pszichológia tudatalattinak nevezi), és nem sejtett következményei vannak annak. A bűn „pályafutása” sok fájdalomra és könnyre épül. Egyik szenvedélybeteg ember mondta: az gondolkoztatott el, amikor rádöbbentem, mennyi sebet okoztam szeretteimnek. Magammal volt bajom, és másokat bántottam. Haragudtam a világra, és azokon álltam bosszút, akiket szeretnem kellett volna. Szörnyű felismerés volt.

   Nem azt teszem, amit akarok… Amit lelkem szerint szeretnék! Igaz, hogy nem azt akarjuk, hogy üresen maradjanak házaink, hogy pár év múlva ne legyen, aki templomba jöjjön, hogy ez a világ, amit egyre jobban megismerünk, teljesen idegenné váljon? Nem! Érezzük, hogy nem ez az igazi – sokszor mégis megtagadott, elfojtott – rendeletetésünk. Gyerekek, tudjátok, hogy mi lenne a ti rendeltetésetek? Fiatalok, felnőttek? Tudjátok, testvérek, hogy közösségként mi lenne a mi rendeltetésünk? (Fil 4,4-9). Istenre figyelve, egymás mellé állva, félretéve emberi önzést, közömbösséget, és követve a krisztusi békességet, szeretetet – a jót szolgálni. Nem én mondom. Isten Igéje tanítja, a történelem igazolja. És mi erre azt feleljük, legalábbis az életfolytatásunk azt bizonyítja, hogy nem! Kétszer mondjuk ki a nemet: nem akarjuk, hogy elvesszünk, de nem akarunk őszinte szívvel és odaadással engedelmeskedni Istennek, aki megtartatásunk kezese. Mi a magunk útját akarjuk járni, még ha senkinek sem jó az, még ha belepusztulunk is, még ha szét is hull közösségünk. Ha megkérdeznénk, hogy ki hogyan értékeli életútját (saját döntéseit tekintve), akkor az emberek 90%-a azt mondaná: igen, ezt akartam. Nem volt minden tökéletes – elsősorban mások, a körülmények miatt, - de én helyesen jártam el. Kinek van joga ezt felülbírálni? A nürnbergi perben – ahol a szövetségesek a náci főbűnösök felett tartottak ítéletet (akik emberek millióinak haláláért voltak felelősek) - egyetlen vádlott sem mondta: sajnálom, megbántam, embertelen tetteket követtem el. Senki. Rettenetes tény ez. Az őszinte bűnbánat nagyon ritka. Csak a lelkileg szabad emberek engedik meg maguknak.  

    Azt teszem, amit gyűlölök. Pál nagyon élesen fogalmaz. Vajon akarhatom-e azt, amit gyűlölök? Igaz, nem? De akkor miért nem azt teszem, amit valóban szeretnénk? Miért akarok gonosznak mutatkozni, amikor valójában jó szeretnék lenni? Súlyos dilemma ez. Mindegyre elbonyolódik az élet körülöttünk: szeretethiány, szégyen, félelmek következtében. A bűn miatt. A bibliai őstörténetekben is ezt látjuk. Kain nagyon szeretné, ha élete tetszene Istennek, és mégis – az irigység miatt – borzasztó módon az ellenkezőjét teszi az Isten akaratának. Megöli testvérét. Engedetlenség, aztán hazugság, gyanakvás, bizalmatlanság, harag, gyűlölet, gyilkosság.

    Minden emberben – teremtettségéből fakadóan, Istenhez tartozása okán - van valami elemi jó, és mégis gyakran a rossz mutatkozik meg. Nem kell erről sokat beszélni: háborúk, globális igazságtalanság, gyűlölködés, nagyravágyás, szétbomlott családok. Mi nagyon szépen kimagyaráznánk, tisztára mosnánk magunkat, de jön a törvény. „A törvény a tiszta beszéd”, írja József Attila. Az Isten törvénye. Ami nem a látszatokra tekint, hanem a lényegre világít rá. Nemcsak az én szempontjaimat, de az igazság teljességét tárja fel. Arra, amit a lelked mélyén érzel, mégis az utolsó leheletedig tagadod.      

   Ismerős a történet… Egy panaszkodó testvér felkeres egy bölcset azzal, hogy apjuk egyenlőképpen osztotta fel a vagyont köztük, de a testvére kiforgatta, megrövidítette őt. Írd le pontosan, te hogy osztanád el, ajánlja neki a bölcs. Amikor elkészült vele, azt mondta: legyen az a rész, amit a magad javára írtál, a testvéredé, és fordítva. A testvér felkiáltott: de így még a mostaninál is kevesebb jut nekem.  A törvény rendet szab az önzés, a gyanakvás, a rosszindulat, vagyis a bűn szövevényében. Nagy baj lenne abból, ha megszűnnének a földi törvények, és a mi igazságérzetünkre lenne rábízva ügyes-bajos dolgaink intézése. Pedig keresztyének vagyunk. 

   Ha azt teszem, amit nem akarok, ami ellenkezik belső (bár sokszor eltorzult) értékrendemmel, sőt, igazi érdekemmel is, és a törvény leplezi ezt le, akkor a törvény jó, következtet az apostol. Arra mutat rá, amit valójában akarnom kellene Isten akaratához igazodva. Ami leghitelesebben lényemhez tartozik. Ami a javamra szolgál. A múltkor is elmondtuk: mi sokszor nem a magunk tulajdonképpeni életét éljük, hanem a bűn irányít, élősködik, uralkodik rajtunk, felhasználva értelmünket, testünket, lelkünket. Ahogy a vírus, a sejtekbe jutva, átprogramozza azok működését. A törvény az egészséges értékeket jelzi. Így kellene. Ez a jó. Felfedi a rendellenességeket, a kórt, a betegséget, a bűnt …

    Lehet, hogy nem örülök ennek, nincs ínyemre, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy beteg vagyok. De éppen ezért hasznos, mert elindít a gyógyulás keresésére. Nem a törvény gyógyít, nem a törvény a végső megoldás, de elgondolkoztat, oda kényszerít Krisztushoz. Megmutatja, hogy szükségem van megváltásra. Dávid írja: vétkem előttem forog. Ez az első lépés. (Nem ez a cél, nem jó itt megrekedni).  Mi másoktól várnánk: na, az igazán szembe nézhetne magával, pedig mindenki csak magáért teheti meg.

   Pál úgy látja, hogy az akarat megvan benne, csak a megvalósításban vall kudarcot. Vágyom rá, talán el is határozom, de menet közben erőtlenségem miatt semmivé lesznek, meghiúsulnak terveim. Akaratom megbicsaklik, és a bűn győzedelmeskedik. Az akaratunk kalodába van szorítva.

   A bennem lakó bűn… A modern pszichológia szerint nincsen bűn. Van törvényszegés, erkölcsi kihágás. Van önzés (génjeink a túlélés bonyolult mechanizmusán keresztül erre hangolnak). Vannak örökölt vagy elsajátított, hibás viselkedési minták, vannak traumák, törések az emberi lélekben, de nincs bűn. Az csupán vallásos képzet. A bűn – a Biblia tanítása szerint - tudatos megszegése az Isten akaratának. Rosszindulatú reakció az ő jóságára. Nagyon személyes dolog, nem csupán erkölcsi elvek megsértése... „Vétkeztem az ég ellen és te ellened”, mondja a tékozló fiú.  Ellened, Uram, ellened, testvérem. Ez a személyes szembeszállás, engedetlenség, ellenkezés bennünk van, mélyen belénk gyökerezik, tanítja az ige. „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem”, írja József Attila egyik megrázó versében. Pedig Isten a jót tervezte el számunkra, az életet akarja munkálni bennünk. Csak annyi minden elnyomja ezt (magvető példázata), annyi minden rá rakódik, annyi minden rátelepszik, ráköltözik. Döntő kérdés tehát: mi lakik benned, minek engedsz teret? Engeded, hogy Isten világossága, Krisztus szeretete töltsön be egyre jobban?

   Egy istenfélő asszony – férje kelletlen belegyezésével -  befogad egy vándor szerzetest, aki otthagy a családnál egy szép Krisztus-ikont… A hitetlen férjet zavarja, és egyszer így szól rá a feleségére: vidd ki ezt a képet, mert itt még káromkodni sem lehet rendesen. Minek adunk helyet az életünkben? Amikor megveszett indulatok veszik át az irányítást, az anyagiasság, testiség, akkor az nem jó nekünk sem. Tegnap beszéltük: a mai ember, miközben egyre több mindene van, egyre nagyobb hiányt szenved a lelkiségben, a spiritualitásban… Gazdagabbak lettünk külsőképpen, de lelkileg erőtlenebbek. Többet tudunk, de kevesebb szeretet van bennünk, kényelmesebben élünk, de kevesebb a békességünk. Több mindent nézünk, kevesebbet látunk. 

   Veszélyes az, ha a kísértő elhiteti velünk: csak erre vagyok képes. Nincs lehetőségem, csak a rosszra… Bár gyönyörködöm az Isten törvényében, de aztán rögtön felfedezem a másik törvényt tagjaimban, ami foglyul ejt! Indulatok, vágyak, önzés, bosszúvágy. Úgy tűnik, hogy az apostol egy gondolati labirintusban kering, és mindegyre reménytelenül visszatér a kiindulóponthoz. Míg végül keservesen felkiált: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Van-e kiút egyáltalán?

   Milyen öröm hallani a következő mondatot: hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Az apostol nem ecseteli hosszasan a megoldást, hanem hálát ad Istennek a Krisztusban felkínált kegyelemért, megváltásért, a bűn reménytelen körforgásából való szabadulásért.  

   Van tehát kegyelem, van bocsánat, van újat kezdés, van felmentés, és van hála mindezért. Isten egyszülött Fiában, Krisztusban ezt adja nekünk. Így hangzik el – már a következő felezet első versében - szinte kitörő lelkesedéssel, a boldog fellélegzés hangján: nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet. A szabadulásnak, a megváltásnak ezt az örömét fogadjuk el és éljük meg Krisztusban! Ámen.

Irgalmas Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, legyen áldott szent neved ezért az alkalomért, a találkozásnak ezért a lehetőségéért, az alkalmas időért, egyáltalán életünkért, minden áldásodért, és azért, hogy szent Fiad által megváltott, az üdvösségre elhívott gyermekeid vagyunk. Hallottuk az Igéből, és együtt vívódtunk az apostollal, hogy bár a te kijelentett akaratod, törvényed lelki, mi testiek vagyunk, sokszor nagyon földhözragadt vágyakkal, indulatokkal, az önzés, az irigység, harag, egyszóval a bűn rabszolgaságában élve, és hiába tanítja Igéd nekünk a jót, mi mégis mindegyre a rosszat választjuk, önmagunk legbenső akarata ellenére. Hiszen gyönyörködünk a te igazságodban, a te szent akaratodban, de szembesülünk magunkban gyarlóságunkkal, a bűn sötét erőivel. Nem azt tesszük, ami jó volna számunkra, amiből áldás, öröm származna, hanem lázadó, megromlott természetünk ösztönzésére hallgatva azt, ami kárunkra, romlásunkra van: nekünk és környezetünknek. Megértettük azt is, hogy minden bűn személyes sértés veled szemben, valóban minden szeretetlenségünkkel, irigységünkkel, önzésünkkel  ellened és egymás ellen vétünk.  Mindezt látva mi is kétségbeesve kiáltunk fel: kicsoda szabadít meg minket ebből a reménytelen helyzetből, vergődésből.  Olyan jó volt hallani, és az Ige szavával együtt kimondani Krisztusra nézve, hogy benne könyörültél rajtunk, általa megbocsátottál, kegyelmedbe fogadtál, békességeddel ajándékoztál meg. Legyen áldott a te neved, Istenünk! Bár sok küzdelmünk van, tudhatjuk, hihetjük, hogy a végső harc eldőlt, megváltásunk tényét semmi meg nem változtathatja. Tedd bennünk egyre teljesebbé Krisztus által ezt az örömet, békességét, hálaadó lelkületet!

    Könyörülj gyülekezetünkön, egyházunkon, imádkozunk betegeinkért, szenvedőkért, gyászolókért, nehézségek, megpróbáltatások közt levőkért, a bűn megkötözöttségében sínylődőkért, adj szabadulást, gyógyulást, megújult életet, áldást, megtartatást. Imádkozunk a z örvendezőkért is, adj nekik tiszta, hálás szívet!  Imádkozunk testvéreinkért, akik az ősök emlékét keresve vannak köztünk, áldd meg életüket, hűségüket. Ezen az alkalmon kiemelten a meggyesfalvi gyülekezetért imádkozunk, áldd meg, őrizd meg, erősítsd ott élő népedet, adj nekik kitartást a hitben, szeretetben, szolgálatban. Fohászkodunk református egyházunkért, de az egész keresztyén anyaszentegyházért országunkban és mindenütt a világon. 

   Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten áldj meg, szentelj meg minket, és vezess az üdvösségre! Ámen.