Mt 5, 43-48  (vas.de.)

43 Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” 3Móz 19,18 

44 Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, Lk 6,27-28; ApCsel 7,60; 1Pt 3,9; Róm 12,14-20 

45 hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. 

46 Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? 

47 És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? 

48 Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. 3Móz 19,2; 5Móz 18,13 

   Érdeklik-e a mai embert a régi bibliai törvények, rendelkezések, hagyományok?  Magunkra nézve fontosnak tartjuk-e elődeink evangéliumi értékrendjét, erkölcsiségét, hűségét? Kinek befolyásolja konkrétan döntéseit, cselekedeteit az, amit Isten igéje tanít? (Melyik egyháztagunkhoz tudunk odamenni, és emlékeztetni őt arra, amit megfogadott pl. a konfirmációban Isten és a közösség iránti elköteleződésével kapcsolatban?) Persze, azt hangoztatjuk, hogy megváltozott a világ, és az új kihívások új hozzáállást követelnek. És talán még  tiszteljük is a régit – legyen szó tanításról, hitelvekről -, de csak mint olykor-olykor felidézett történelmet, ami bizonyos értelemben hatással van ránk, de lényegileg mégsem befolyásol minket. Pedig ha nincs lelki alapja az életünknek, akkor az össze fog omlani, akármennyire sikeresek legyünk egyébként. A sokat kárhoztatott kétgenerációs gondolkodásnál (hogy ti. a gyermekemnek mindent) egy még rosszabb tűnik teret hódítani: az egygenerációs gondolkodás: hogy nekem legyen jó, kényelmes, más nem érdekel. Túlélési, érvényesülési, boldogulási stratégiánkban Isten akarata nem sok szerephez jut.  

   A Mt evangéliuma 5. részének második felében Jézus a mózesi, a prófétai törvényt újraértelmezi, aktualizálja. Világossá válik, hogy a törvény nem elég önmagában, annak krisztusi értelmezését kell követnünk. Nem személytelenül kell alkalmazzuk azt (mert akkor tényleg csak a szigora, a tiltása fog szóhoz jutni), hanem a Krisztus - embertárs - én magam háromszögében. 

Az ószövetségi törvény - szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet - megfelel a mi logikánknak… Persze, ennek betartásával is gondjaink vannak. (Vajon igazán szeretjük-e felebarátainkat, családtagokat, közösségünk tagjait, és sokszor nem gyűlöljük-e azokat, aki igazán nem ellenségeink, vagy nem kötünk-e kompromisszumot azokkal, akik nem a javunkat akarják? Mi ezt a törvényt is szeretjük önkényesen magyarázni, megválogatni, hogy kiket tartunk barátoknak, és kiket ellenségeknek. Beteg mondta az orvosának: maga az első számú ellenségem.)

   Én pedig azt mondom… Ki az, aki a törvény ősi szavait átírja, ki az, aki az isteni rendelkezést átfogalmazza? Az a Krisztus, aki Isten szeretetét jött kijelenteni ennek a világnak, aki a törvényt (és ezzel együtt az embert) fel akarja emelni arra a szintre, ahol az megszületett. Hogy az (és annak cselekvője) ne csak rámutasson, hanem valóban képviselje az Isten irgalmát. A fordulópont Krisztus személyében van, aki itt azt mondja, aki egész életével, szolgálatával, áldozatával azt bizonyította, hogy a törvény isteni oldalát kell meglátnunk. A törvény igazi célját, lényegét. Ez pedig már a kegyelem területe.    

   Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket. Ez az új Jézusi szabály egyáltalán nem tűnik könnyűnek (szívesen visszalépnénk ez előző változathoz, az közelebb áll hozzánk). Ha őszintén magunkba nézünk, akkor azt mondjuk: erre képtelenek vagyunk. Könnyű az ellenséget szeretni, amíg az csak egy elméleti fogalom. Könnyű másnak magyarázni, hogy békülj ki, bocsáss meg, nem érdemes haragudni, de amikor az én lelkembe taposnak bele, amikor valaki velem cselekszik gonoszul, engem aláz meg, engem forgat ki hamis módon, és semmi megbánást nem tanúsít, hanem kaján örömmel folyamatosan bánt, fenyeget… nos akkor mit kezdek a Jézus tanításával? Hogyan tudom szeretni az ilyen embert? (Még azt is megkérdem: ember ez?) 

   Három tényezőt figyelhetünk meg, ami segítségünkre siet… Az egyik a többes szám. A törvény egyes számban fogalmaz, itt többes számot találunk. Szeressétek… Azt feltételezi ez, hogy lelki harcomban valakik mellettem állnak. Sokat jelent az, hogy milyen tanácsadókkal veszem körül magam, hogy azok békességre vagy bosszúra buzdítanak. Sokat jelent az, ha olyan barátok, testvérek vannak mellettem, akik a krisztusi álláspontot képviselik, és abban erősítenek meg engem is. Sokszor megbántuk már azt, ha belementünk egy-egy gyűlölködő történetbe (akármennyire igazunk is volt), és ritkán azt, ha tényleg (mások támogatásával, a Szentlélek erejével) a krisztusi szeretet oldalán maradtunk. (Egy történet arról szól, hogy egy kisvárosban egy kisgyereket társai sokszor megaláztak, magában bosszút fogad,  10 évesen elkerül a közösségből, nagy karriert fut be, a fővárosban vállalkozó lesz, egyszer úgy dönt, hogy eljött az idő, hogy leszámoljon régi sanyargatóival, egy gyárat alapít a lepusztult városkában, és szinte valamennyi  régi bántalmazója az alkalmazottja lesz, egyik munkatársát bízza meg a kölcsönkenyér visszaadásával, de az - látva a régi delikvensek szerencsétlen sorsát – megszánja őket, főnökének is meglágyítja a szívét, és a bosszú aztán valóban édes lesz: az egykori megalázott kisgyerekből nagylelkű támogató lesz. ) Szeressük, „protezsáljuk” egymást a jóban, legyünk a jézusi tanítás, lelkület képviselői! 

   A másik segítő tanács így hangzik: imádkozzatok. Ezt sem könnyű megtenni, de döntő lépés a megbékélés, a kiengesztelődés fele. Személyes példámmal is igazolni tudom: amikor elkezdtem imádkozni valakiért, akire haragudtam, valami megindult a szívemben (könyörgéseink nemcsak az Isten szívét mozgatják meg), és egyre inkább jót akartam neki. Már ez a szeretet egy formája, ha jót akarunk. Azoknak is, akik üldöznek. Akik tehát nemcsak „alkalmilag” voltak igazságtalanok, gonoszak velünk, nemcsak egyszer sértettek meg, állítottak félre (jaj, mennyit emlegetjük: 50 éve azt mondta a testvérem), hanem folyamatosan tették, teszik. Gáncsoskodnak, az életünkre törnek. Gondoljuk az első keresztyénekre.  Összegyülekezéseik során (tudjuk, titokban történt) a közös imádságainkban volt egy olyan pont, amikor azokért könyörögtek, akik a következő pillanatban lecsaphattak rájuk, vagy másnap elhurcolhatták őket családjukkal együtt. Abszurdnak érezzünk, de ha komolyan vesszük azt, hogy Isten minket az üdvösségre rendelt, akkor ebben nemcsak nem csak az a reménységünk van benne, hogy akármi történik, mi megtartatunk, hanem a mások miatti féltő aggodalom is: mi lesz azzal, aki nem fogadja el a kegyelmet. (Jézus ezért nem gyűlölte az őt halálba küldőket, hanem szíve szerint sajnálta, hogy azok nem ismerik fel benne Isten megtartó irgalmát, ami nélkül nincs élet.)

  A harmadik: Isten jóságának felidézése. Tudatosítanunk kell, hogy Isten irgalma hordoz minket. Hogy minden percünk ajándék, kegyelem. És Istennek ezt a gondoskodó, atyai szeretetét meg kell látnunk a mások életére is kiáradni. Ha mennyei Atyánk így viszonyul hozzánk, akkor nekünk, az ő gyermekeinek is ezt kell tennünk. A kegyelem nem válogat (csak az ember válogat, ha nem fogadja el azt). Nincs olyan ember, aki ne tapasztalná Isten jóságát (a legelvetemültebbek is), csak kérdés, hogy arra hogyan válaszol. (Egy hadvezér kivégeztette azt a katonát, aki egy csatába megmentette az életét. Barátja kérdésére azt válaszolta: nem szeretném, hogy állandóan halljam valakitől, hogy neki köszönhetem az életem…)

  Ha csak azokat szeretitek… Nekem nagy kérdésem, hogy látszik rajtunk a krisztusi többlet. Ebben a kérdésben, anyagiasságban, egyebekben. Mi meg tudjuk magyarázni, hogy mit miért teszünk, és mit miért nem. Hogy ezt vagy azt nem lehet, ez és azt pedig meg kell tennünk. De látszik-e rajtunk a krisztusi többlet? Ha csak azokat szeretitek, akkor mit tesztek többet a vámszedőknél (ők abban az időben az erkölcsi besorolás alján voltak: megalkuvóknak, csalóknak, árulóknak tartották)? Ha csak testvéreiteket köszöntitek, mivel vagytok előbb a pogányoknál? 

  Hát sokszor még ott sem vagyunk! Néha szép példákat látunk ún. világi emberek életében… Akiknek olykor mélyebben a szívükben van az evangélium tanítása, igazsága, indulata, mint azoknak, akik azt állandóan idézik… Ha bajba kerülsz az úton, nem biztos, hogy egy hal jelvényt viselő autó fog megállni segíteni. Kiürültek a jelképeink, a hitünk… Meg kell tanulnunk egyre inkább a Krisztus indulatát képviselni. Erre van szüksége a világnak. 

   Vajon megváltozik-e az ellenség? Nem tudom. A mi Urunk nem az ellenség, hanem a mi szívünk megújulását ígéri. Értitek: nemcsak az ellenségnek van szüksége a krisztusi szeretet megtapasztalására, hanem elsősorban nekünk annak gyakorlására. ()

  Nehéz, emberileg lehetetlen. Sok kudarcot könyvelünk el ezen a területen. Sok erőre van szükségünk. Arra, hogy egyre inkább Krisztus éljen bennünk. 

   Az utolsó mondat nemcsak az emberileg elérhetetlen célt mutatja, hanem az elérhető erőforrást is.  Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. Nekünk állandóan élő kapcsolatban kell maradnunk Istennel, és ebben a közösségben az ő tökéletessége formál minket. Életünk nem rólunk kell szóljon, hanem Istenről… Tudom azt: gyarló vagyok, de tökéletes Istenem van, erőtlen vagyok, de ő erős, és bennem az ő hatalma, szeretete munkálkodik. Ha a tengerbe beletöltünk egy pohár mocskos vizet, az nem fogja zavarossá tenni a tengert. Borítson be minket Isten jósága, Krisztus végtelen szeretete! Ámen.