Zsid 9, 15. 24-28 (vas.de.)

    15 Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét…

 24Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. 

25 Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, 

26 mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 

27 És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, 

28 úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.

   Van-e relevanciája, gyakorlatias üzenettartalma ennek az igének mostani körülményeink, nyugtalanító mindennapi gondjaink között? Amikor világháborús veszély fenyeget, drágulásokról, gazdasági megszorító intézkedősekről szóló hírek érkeznek hozzánk, egy nehéznek ígérkező tél előtt állunk? Vajon tényleg lényeges ebben az élethelyzetben bűnbocsánatról, üdvösségről hallani? Vagy inkább túlélési stratégiák ismertetésére lenne szükségünk, kézzelfogható tanácsokra, anyagi biztonságot garantáló lehetőségek számbavételére, akár lelki állóképességünk megerősítésére? De nem függ-e össze az előbbi az utóbbival, illetve minden mindennel?

   Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak nektek. Mert a ti mennyei Atyátok tudja, hogy szükségetek van minderre. Azonban mi tudjuk-e, hogy Isten országa feljebb való, fontosabb az eledelnél, öltözetnél, még magánál a földi életnél is? És ha visszautasítjuk, akkor kibillen, felborul bennünk az egyensúlyt, akkor az egyetlen biztos alapról mondunk le... Mi vagy a jóléttel, vagy a nehézségekkel vagyunk annyira elfoglalva, hogy nem jut időnk Isten ígéreteivel, lelki ajándékaival foglalkozni. Békeidőben a béke, háborúban a háború kihívásai kötik le figyelmünket. Mikor lesz alkalmas számunkra Istenhez fordulnunk, hozzá térnünk?

    Élezzük ki a kérdést: ha holnap atombomba-támadás érne minket, valami súlyos betegségbe esnénk, ha földi életünk határához érkeznénk, mi lenne a legfontosabb, a legszükségesebb számunkra?  A bűnbocsánat és az üdvösség. Milyen kincsünk maradna? A hit, reménység és szeretet.   

   Higgyétek el, minden más fogyó termék… Sikereinket nem tudjuk hosszú távra tárolni, anyagi javainkat is egyik elmúló pillanatról a másik elmúló pillanatra használjuk…  azok nem biztosítanak nekünk immunitást a bajokkal, főként a halállal szemben. A süllyedő Titanicon teljesen mindegy volt az, hogy valaki báróként vagy földművesként élt azelőtt. Az viszont nem, hogy valaki gonoszságban vagy istenfélelemben töltötte földi napjait. 

    Én úgy gondolom, hogy nekünk minden helyzetben arra a Krisztusra van szükségünk, aki arra tanít, hogy ne aggodalmaskodjunk, aki rámutat arra, hogy Isten felhozza napját gonoszokra és jókra… és arra biztat: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is féljen.  Aki kijelenti: az én juhaimat senki nem ragadhatja ki az én kezemből… Nem a mennyből üzeni nekünk, hanem mellénk állva, sorsunkat vállalva. (Talán egyik filmből van a jelenet: egy kis lengyel falut támadnak meg a németek, a csekély fegyveres ellenállást hamar leverik, az elfogott katonákat a pár ottmaradt polgári lakossal együtt a templom előtti téren lelövik, továbbmasíroznak, az egyik ellenálló nem hal meg, csak súlyosan megsérül, elvonszolja magát a templom előtti keresztig, azt fektében átkarolja… Úgy találnak rá a visszaszivárgó falubeliek, észreveszik, hogy még életben van. Miközben kötözik, mentéséről intézkednek, valaki odahajol az eszméletlen emberhez, és azt mondja neki: nézd, itt már valakinek állítottak keresztet… a te nevedben is. Neked élni kell.) Krisztusra van szükségünk életünkben, halálunkban.

    Ő új szövetség közbenjárója lett. A Krisztusban elnyert kegyelemről van itt szó. Ő mindent kijárt értünk és nekünk az Atya színe előtt: elrendezte a legnyomasztóbb ügyünket, bűneink rettenetes adósságát, elhárította rólunk a legsúlyosabb ítéletet, a kárhozatot (aminek még a gondolatától is kiver a hideg veríték). Saját áldozatával. Meghalt az első (a régi) szövetségben elkövetett bűnök váltságáért. Ebbe a mondatba, kinyilatkoztatásba kellene megkapaszkodjunk, amikor bűneinkkel, gyarlóságainkkal viaskodunk. Komolyan kellene vegyük Isten örökkévaló kegyelmét és Krisztus szeretetét. Persze, ebben a kijelentésben benne van vétkeink rettenetes súlya is, amit át kell éreznünk (mázsás teherként nyom, fojtogat), de benne van a kimondhatatlan jó hír is: Krisztus megszerezte a váltságot. Remegő, ua. hálás szívvel el kell fogadnunk ezt. Akárki légy, nem mondhatod: te senkinek nem kellesz. Az Isten Fia meghalt érted. 

  A Krisztus áldozata vízválasztó. Lezárja a régi szövetséget, betöltve, kiegyenlítve annak minden előírását, kitételét, és újat nyit, ami a kegyelemről, a bocsánatról szól. Jól érzékelteti ezt a tényt Pál az efézusi levélben: jövevények és idegenek voltunk, Isten házanépe, gyermekei lettünk. Teljesen más jogállásba, státuszba kerültünk… (Dél-amerikai történet: egy brit nyomozó úgy mentette meg egyik elkapott bűnöző kiskorú gyerekét, akit az ország törvényei szerint nevelőintézetbe küldtek volna, és valószínű, a biztos halál várt volna rá, hogy adoptálta, a nevére vette.)  

   Krisztus azonosult velünk, sorsunkkal, hogy nekünk is részünk legyen az ő isteni életében. Osztozott abban, ami velünk esett meg, hogy mi is osztozhassunk abban, ami vele történt, benne teljesedett be. Megüresítette magát, alázatos szolgai formát vett fel, engedelmes volt halálig, ezért Isten felmagasztalta őt, hogy benne mi is felmagasztaltassunk. Ő megváltásunk élő garanciája. Önnön magát vetette be megmentésünk nagy küzdelmébe, harcába - a végsőkig menően. (Halvány párhuzam az orvoslás történetéből az a mozzanat, amikor pl. Werner Forssmann, a szívkatéterezés Nobel-díjas feltalálója, saját könyökvénáján át vezetett be egy gumicsövet 65 cm-re, és így ment el a kutatóintézet röntgenlaboratóriumába, hogy felvétellel bizonyítsa: a katéter elérte a szíve jobb pitvarát. Az Oroya-láz egyik kutatója, Daniel Carrion orvos-gyakornok betegek vérplazmáját fecskendezte be magának, hogy tanulmányozhassa a betegség lefolyását. Bele is halt a kísérletbe… de a személyesen végigszenvedett szimptómák pontos leírása által hozzájárult az ellenszer megtalálásához, ezrek életének megmentéséhez.)

    Krisztus nem csupán földi lehetőségeket nyitott meg számunkra, nem a földi szentélybe vonult be (mint az ószövetség főpapjai), hanem a mennyeibe, hogy Isten színe előtt közben járjon értünk, és helyet készítsen nekünk. 

   Hallottuk azt is az igéből, hogy immár nem áldozni ment be a mennyei szentélybe (az Ószövetségből tudjuk, hogy a főpapnak – amikor évente belépett a szentélybe - mindig áldoznia kellett önmagáért és a népért), mert tökéletes áldozatával, saját vérét ontva, életét odaadva eltörölte a bűnt, úgyhogy ezt az áldozatot soha nem kell megismételni, örökre érvényes, hatásos marad. Bevonulása a mennyei szentélybe egyben az ő diadalát, megdicsőülését is hirdeti. Hatalmas örömhír: a megváltásunkért folyó kozmikus küzdelem győzelemmel végződött. Egy örök életen át fogjuk ezt ünnepelni.

  Egy súlyosnak ható, végső soron mégis felszabadító üzenet hangzik el a 27-28. versekben. Elrendeltetett (Károli fordításában: elvégezett dolog), hogy az emberek meghaljanak. Halálunk oka, zsoldja (a sokféle halálok közös eredője) a bűn. A betegség, baleset, öregség csak a módja, a formája annak. Földi mivoltunkban nem létezhetünk örökké. Nem is lenne jó. Hála Istennek, hogy minden diktátor, tömeggyilkos, gonosz ember meghal egyszer. De az istenfélőknek, kegyeknek is jó letenni végül a földi terheket. Az igevers első része általános igazságnak is tekinthető, amit kénytelen-kelletlen a világ is elfogad. Bölcs dolog számolni azzal, ami kikerülhetetlen. A nyugati kultúrában két tendencia figyelhető meg: a halál témájának száműzése, karanténba helyezése, agyonhallgatása, másfelől az egyre nyíltabb konfrontálódás, szembenézés azzal. Mindinkább erősödnek a hangok, amik azt az igényt fogalmazzák meg, hogy az orvosok, a hozzátartozók nyíltan, őszintén beszéljenek a halálról az érintettekkel (mindannyian azok vagyunk). Része ez az emberi méltóságnak, és becsületesebb a hazug titkolózásnál. Igen, az életre fókuszálunk, de készülünk a halálra. Bölcs dolog búcsúzva élni. 

  Azonban az ige másik megállapítása már komoly ellenállásba ütközik: azután pedig ítélet következik. Ez is az elrendelt, elvégzett dolgok közé tartozik, azaz Isten bölcs végzéséhez... Van számonkérés. Igazságérzetünk is azt kívánja, hogy a gonosztevők megkapják méltó büntetésüket. Hitler, aki milliókat küldött halálba, milliók életét tette tönkre, öngyilkos lett. Simán kilépett a földi életből. Sztálin, a világtörténelem talán legnagyobb tömeggyilkosa pár napi szenvedés után halt meg. Mao Ce-tung, aki milliókat végeztetett ki,  öregkorban, természetes halállal halt. Ezzel minden el van intézve?

   De gondoljunk a mi kis, eltitkolt, elkendőzött, elsunyított bűneinkre, hazugságainkra, csalásainkra, gonoszkodásainkra, alattomos tetteinkre… Mindennek következménye van Isten világrendjére nézve, a legkisebb igazságtalanságnak is le kell lepleződnie. Érthető, hogy sokan zsigerből, reflexből tiltakoznak ez ellen a bibliai tanítás ellen. (Ha már életünkben ki szeretnénk kerülni az igazsággal való szembesülést, még inkább ez élet után.) Könnyebb tagadni, mint szembenézni, felvállalni. Az heves, vehemens istentagadások hátterében sokszor az ítélettől való félelem áll. Isten azonban nem a mi tagadásunk, hanem az ő igazsága szerint cselekszik.  

   Figyeljük meg az egész mondatot! Amint… úgy Krisztus is. A végkicsengés az, hogy Krisztus érdeméért megszabadultunk bűneink súlyos következményétől.  A kegyelem emberei vagyunk. Számolunk az ítélettel, tudjuk, hogy szembe kell néznünk leplezetlenül, kimagyarázkodás nélkül mindazzal, amit elkövettünk, ua. hisszük, hogy Isten Krisztus érdeméért felment, megbocsát… Elvégezett, elvégeztetett dolog ez is. Mert valaki önmagát adta, hogy elvegye, eltörölje bűneinket. Ez így együtt örömhír…

   Amiképpen az is, hogy Krisztus másodszor a bűn hordozása nélkül jelenik meg. Annyi minden nyomaszt: saját erőtlenségünk, esendőségünk, a világ gonoszsága, gondok, problémák. Mégis abban a reménységben élhetünk, hogy Isten hatalma őriz minket hit által Krisztusban, aki velünk van mindennap, körülvesz szeretetével, és aki majd dicsőséggel visszajön, hogy bűn nélkül, megtisztítva állítson minket Isten színe elé… Ámen. 

Urunk, mennyei Atyánk, hálát adunk ezen a késő őszi vasárnapon életünkért, megtartó kegyelmedért, amelyben hordozol minket napról-napra, a békességért, amiben részünk van, és azért a reménységért, hogy mi a te üdvösségre választott gyermekeid vagyunk Krisztusban. Annyi minden nyomaszt minket:  a világból érkező fenyegető hírek, egyéni életünk problémái, a mindennapi harcok, talán egészségi, anyagi gondok, magunkért, másokért való aggódás. Valóban, olyan bizonytalan minden körülöttünk. Bárcsak biztos lenne bennünk a hit, a hozzád való tartozás tudata, reménysége!

Megértettük szent igédből, hogy nekünk minden helyzetben, külső-belső küzdelmeink között Krisztusra van szükségünk, aki kiengesztelődést, bocsánatot szerzett nekünk, aki azzal biztat, hogy ne nyugtalankodjék a mi szívünk, se ne féljen, mert ő helyet készít számunkra a te országodban.

    Köszönjük az ő bűnt eltörlő áldozatát, ami örökre érvényes és hatásos marad, aminek igazságát semmi nem szüntetheti meg, aminek ereje számunkra is megtartatás, reménység, biztos fogódzó. Köszönjük, hogy nem kell állandó rettegésben élnünk, mert megváltó Urunk az első, a régi szövetség minden minket terhelő paragrafusának eleget tett, és minket új szövetségre hívott el, amely a te örök kegyelmeden, Megváltónk szeretetén alapszik.

   Hallottuk azt is, hogy akaratod szerint elrendelt, elvégzett dolog az, hogy földi életünk véget ér egyszer, hogy szembe kell néznünk az elmúlással, a halállal. Adj nekünk bölcsességet, hogy valóban helyesen számoljuk napjainkat, hitben járva, a szeretet gyönyörűséges szolgálatát végezve, és a végső órában bizalommal tegyük életünket atyai kezedbe, tudva azt, hogy te átvezetsz minket az üdvösségre. Hadd vegyük komolyan azt is, hogy egész életünk, minden cselekedetünk, gondolatunk nyilván van teelőtted, és nekünk meg kell állnunk a te ítélőszéked előtt, de úgy, hogy Krisztus érettünk már előbb odaállt, és rólunk minden kárhoztatást elvett. Hadd fogadjuk el az ő kegyelmét, és éljünk szerinte: jóra, becsületességre, igazságra, békességre, tisztességre törekedve. Mindennapi küzdelmeinkhez, munkánkhoz add a te erődet, áldásodat, és őrizd meg szívünket reménységben arra tekintve, hogy Urunk újból eljön, hogy magához vegyen dicsőségben.

  Könyörülj gyülekezetünkön, elsősorban betegeinken, kivált a súlyos állapotban levőkön, légy közel hozzájuk atyai irgalmaddal, megtartó, megváltó hatalmaddal! Vigasztalt, biztassad a gyászolókat, szomorkodókat, csüggedőket, nehézségben levőket, segítsd a fáradozókat, hallgasd meg a hozzád fohászkodókat! 

  Könyörülj világunkon, munkáld Lelked által a háborúságban a békességet, a gyűlölködésben a megbocsátást, a hamisságban az igazság győzelmét. Ámen.