Zsid 12, 12-15  (vas.de. - adv. IV.)

12 Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, Ézs 35,3

13 és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.

14 Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Róm 12,18

15 Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. 5Móz 29,17

    Mai igeszakaszunk első sorát úgy is értelmezhetjük, hogy önmagunk összeszedésére biztat, arra való ráeszmélésre, hogy Isten elhívott, megváltott gyermekei vagyunk, akik nem a csüggedés lelkét kaptuk, hanem az erőét.  Vannak bibliai párhuzamai ennek. „Gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, mely benned van’”, írja Pál Timóteusnak (2Tim 1,6). „Menjük el mind Betlehemig!”, biztatják egymást a pásztorok. „Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei!”, buzdítja Pál az efézusiakat (Ef 5,8). Rá kell ébrednünk igazi küldetésünkre, észre kell vennünk az erőforrásokat, amiket Isten rendelkezésünkre bocsátott, és meg kell tennünk, ami ránk tartozik!

   Gyakran nem is a gondokba, bajokba, hanem saját aggodalmaskodásunkba süppedünk bele. Ilyenkor jól fog az ige ösztönzése, és a mások példája is. Panaszkodásaink között kijózanító az, ha a magukénál sokkal nagyobb terheket viselőket látunk… (Ma reggel a mezőbándi roma gyülekezetben jártunk: az biztos, hogy egy darabig restellünk anyagi problémáink miatt siránkozni.)

  De az is benne van az igében: figyeljetek oda egymásra. Biztassátok, bátorítsátok egymást!  Nagyon fontos ez. Felelősek vagyunk egymásért. A közöny a legalattomosabb, leggyilkosabb lelki betegség. (Jézus az utolsó ítéletről szóló példázatában a bal keze felől állókat nem azzal vádolja, hogy „bántottatok, gonoszul kihasználtatok engem”, hanem azzal, hogy „nem törődtetek velem, átnéztetek rajtam”.) Persze, mondhatom azt, hogy nekem semmi közöm a mások gondjaihoz. És igazam van a magam szempontjából, csak azt a kérdést kell megválaszolnom: vajon milyen szempontokat követek. Krisztusiakat?

    Lankadt kezek, megroskadt térdek: a csüggedés, a lemondás szemléletes képe ez. Erőtlenség, cselekvésképtelenség. Nincs értelme, mondjuk. Én is gyakran teszem ezt. Hamar feladjuk céljainkat, és egymást is. Ki is jelentjük: ezzel az emberrel nem érdemes. Reménytelen ügy…

   Lelkesedésre van szükségünk, a szeretet motivációjára. Sokkal több erőt kapunk, mint amennyit felhasználunk. Ghandi mondta: „aközött, amit megteszünk, és amit megtehetnénk, ég és föld a különbség”. A családban és a gyülekezetben is. Ha összefogás helyett félreállás van, nyitottság helyett bizalmatlanság, megbocsátás helyett neheztelés, akkor nem jutunk előbbre. Átszerencsétlenkedjük az életet, amikor áldások gazdagságában élhetnénk, kiteljesedett életű, örvendező emberek, virágzó közösség lehetnénk.

  Járjatok egyenes úton, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. Gondolhatunk itt először a példamutatásra is. Úgy járni és olyan úton, hogy ne botránkoztassuk meg egymást. Az egyenességet, az igazságot, a krisztusi értékrendet képviselni. Szülő a gyermek, testvér a testvér, barát a barát előtt. Hányszor okozunk csalódást, és törjük össze az egymás szívét? Az egyenesen úton járás ugyanakkor gyógyulás azoknak, akik ezt gyakorolják. Az igazi út gyógyít, azon élet van. A tíz leprás történetében olvassuk: amíg odamentek – Jézusnak engedelmeskedve -, meggyógyultak. A Krisztus útja, az ő követése megtisztítja a lelket, megerősíti kezeinket és lábainkat a jóra.  

   A következő tanács így hangzik: törekedjetek mindenki iránt a békességre… A békesség szót lassan magyarázni, értelmezni kell, annyit csűrtük-csavartuk azt. Annyira eltorzítottuk. Az a békesség, ha minden az én szándékom és elképzelésem szerint történik? Aligha. Elképzeléseinket sokszor tömény önzésünk, kicsinyes, hamis vágyaink irányítják. Az igazi békesség Isten akaratával, a szerinte való, és mindnyájunk épülését szolgáló jóval van összhangban. Ami Isten igazságából származik, az lehet mindnyájunk javára…

    Ezért énekelték az angyalok: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség. Ez a működő sorrend. Erre a felülről származó békességre kell törekednünk, igyekeznünk. Nyilván, ennek a családban, közösségben, társadalomban történő megvalósulása nem mindig rajtunk múlik. Olyan sok a békétlenség a világban! Akinek nincs belső békessége, az nehezen fér össze, sőt, állandó harcban áll másokkal. Aki állandóan másokat szapul, kritizál, az saját lelkének zűrzavaráról tesz bizonyságot.  

    És a szent életre… Ez a szó még inkább magyarázatra szorul. Kezd kikopni nemcsak mindennapi szóhasználatunkból, hanem egyáltalán életünkből. A modern világ mindent megpróbált szent-teleníteni (szekularizálni). Már sem a hit, sem a becsület, a szeretet, barátság, hűség, házasság nem számít annak. Tartok attól, hogy ez a folyamat nemcsak külső befolyásként mutatkozik meg, hanem a szívünkben zajlik immár. Ám akármennyire összekevertük az értékeket, felforgattuk világunkat, Isten szent marad, Krisztus példája pedig a szeretet, az önfeláldozás, jóság szentségét hirdeti. Ezt ki lehet nevetni, vagy komolyan lehet venni. Azonban e nélkül - figyelmeztet az ige - senki sem látja meg az Urat.

   Először ez a kijelentés arra utal, hogy Istennel az alázatban, a tisztaságban, jóságban lehet találkozni, az ő Krisztusban aláhajló kegyelemét ezekben lehet észrevenni. A bölcsek, pásztorok ezért érkeztek el Jézushoz, az Isten Fiához, ellentétben Heródessel, a főpapokkal.  Önteltségben, a bűn lármás „hájdászkodásában” nem lehet meglátni Istent.

   Másodszor adventi üzenetet hallunk ki belőle: készülnünk kell Isten színe elé. Annyira belemerülünk mulandó dolgok hajszolásába, látszólagos, talmi értékek halmozásába, hogy elfeledkezünk a lényegről: a békesség szolgálatáról, az Istenre figyelésről, a Krisztus követéséről… Pedig ha csak a mulandókon csüng a mi tekintetünk, akkor végső reménységünk azokhoz kötődik. Akkor nem látunk azokon túl.

   Még egy figyelmeztetést hallottunk a végén: ügyeljetek, senki ne hajoljon el az Isten kegyelmétől. Fenyeget ez a veszély. Könnyen másfele hajlik a szívünk. A Sátán megpróbál kimozdítani hitünkből, reménységünkből. Megkísért ennek a világnak a csábítása, megtévesztő csillogása, csalóka gazdagsága. A nagy baj az, ha Isten kegyelmét felcseréljük ezekkel. Ha ezek teljesen betöltenek, lefoglalnak. Elfojtják, megoltják a Lelket. „Mindenem van, erős, okos, gazdag vagyok, nincs szükségem Isten kegyelmére.”

   Azt hallottuk, hogy ebből keserű csalódás lesz. Már gyökerében mérgező ez a gondolkodás, ez a magatartás. Ennek magvait hinti a kísértő. Sok lélekben kicsirázik, másokat is megfertőz, nagy lelki kárt okoz… Mintha rólunk, korunkról lenne szó.

   Ügyelnünk kell tehát: tudni, hogy mi a feladatunk, küldetésünk, látni Isten kegyelmét, Krisztusban megjelent irgalmát, és engedelmeskedve, szolgálva várni őt… Mert nem a mulandók vége, hanem az örökkévaló kezdete fele haladunk. Ámen.