Zsid 12, 25-29 (bibliaóra, vázlat)

    Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk. 2Móz 20,22

26 Az ő hangja akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: „Még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is.” Hag 2,6

27 A „még egyszer” pedig azok megváltozását jelenti, amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek. 

28 Ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és azzal szolgáljunk Istennek tetsző módon: tisztelettel és félelemmel. 

29 Mert a mi Istenünk emésztő tűz. 

   A Zsidókhoz írt levél az Ószövetség és Újszövetség párhuzamba állításával Krisztus személyének összehasonlíthatatlan egyetlenségét,  küldetésének rendkívüliségét hangsúlyozza. Nagyobb ő az angyaloknál, feljebbvaló Mózesnél, áldozata teljesebb érvényű annál, mint amit a főpapok bemutattak, stb.

   Innen ered a figyelmeztetés is: ha Krisztusban adatik a megváltás, az üdvösség, akkor tényleg vigyázni kell, hogy el ne forduljunk tőle, hogy közömbös szívvel el ne menjünk mellette. Valaki azt mondta: a kárhozat legnagyobb fájdalma nem az a büntetés, amit a (megátalkodottan) hitetlenek kapnak, hanem az a kegyelem, amit elveszítenek.

   Ilyen intéssel kezdődik az ige: vigyázzatok. Sok mindenre kell vigyáznunk külső életünkben is:  hogy hova lépünk, mit eszünk, hogyan öltözünk. A lelki veszélyeket hajlamosak vagyunk lebecsülni. (Szülők autóval viszik tizenéves gyermeküket az 500 m-re található iskolába, de teljesen felügyelet nélkül hagyják baráti kapcsolataiban, az internet használatában, stb.)  

    Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki beszél.  Ez a körülírás pedig – az előző versek alapján – az önmagát értünk áldozó Krisztusra vonatkozik. (Az Útmutató mai igeverse: ezt mondja az, aki bizonyságot tesz erről…) A mi Urunk nemcsak a megváltás munkáját végezte el, hanem ő az, aki el is juttatja hozzánk a megváltás jó hírét. Aki szívén hordja azt, hogy valóban részesüljünk a megszerzett szabadulásban. (Orvos: az elején az volt a legnehezebb, hogy meggyőzzem az embereket, hogy jöjjenek.) 

    El ne utasítsátok az, aki beszél, aki vére által szerzett szabadulásban akar részesíteni, mert ő hatalmasabban beszél, összehasonlíthatatlanul jelentősebb az üzenete. Lányommal románul tanulunk, így jut eszembe Alecsandri egyik verssora: „N-auziti prin somnul vostru acel glas triumfator?” A román költő felhívása a nemzeti öntudatra ébredésre buzdít, de az ige arra kérdez rá: mennyire vesszük komolyan a Jézus szava meghallásának, a lelki felébredésnek a szükségességét. Felráz-e minket közömbösségünk álmából?  

   Mert ha a földi üzenet fontos volt, én nem menekültek meg azok, akik azt semmibe vették, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi. Figyelitek? Az apostol nem így fogalmaz: hogyan menekülnek meg akkor a hitetlen emberek. Nem, hanem mi, ha elfordulunk attól. Fennáll ennek a veszélye is. El lehet hagyni a tisztát a tisztátalanért, az igazi örömet hamis illúziókért. A hivatalosak is meg tudják keményíteni a szívüket. A Jézus közelében levők is eltávolodhatnak. 

   Ami a mennyből való, azaz Istentől származik, az az igazán fontos. Életünk tkp. – ha meg is feledkezünk róla – oda, őhozzá kötődik. Egyik énekünk „mennyei eredetünkről” beszél, és ezzel a megfogalmazással vitába lehet szállni, arra hivatkozva (joggal és biblikusan), hogy  ti. egyetlen porcikánk sem jó, hogy eredendően romlottak és földhöz ragadtak vagyunk, de meg vagyok győződve afelől, hogy a bűn nem írhatja felül azt, hogy Isten gyermekeivé választott… A tékozló fiú egy dolgot nem tudott eltékozolni: az atyja szeretetét. Az mindig megmarad. Isten Krisztus által mindenkiben felismeri az ő gyermekét. A megváltás üzenete, az evangélium is a mennyből  való, úgy ahogy annak véghezvivője is a mennyből szállt alá.

   A szentíró tovább viszi az ég és föld párhuzamát… Akkor a csak a földet rendítette meg, de majd a mennyet is. (Hag 2,6) Érdemes végigolvasni az egész igeszakaszt. Nem az ítélet, hanem a kegyelem eget-földet megrendítő erejéről beszél itt a próféta. Nyilván, nem mellékes földi sorsunk sem (mennyit küszködünk a mulandókért is), de itt többről, sőt a legtöbbről van szó: az üdvösségről… 

  Érdekes a magyarázat: a „még egyszer” a teremtett dolgokra vonatkozik, amik változóak. A rendíthetetlenek megmaradnak. „Mert a hegyek eltávoznak… szeretem meg nem rendül soha. (És 54,10). Isten szeretete, kegyelme, üdvözítő irgalma nem teremtett javak, hanem az örökkévaló akaratának a megnyilvánulásai. Minden, ami Istenben van, ami hozzá tartozik, az örökkévaló. Egyszülött Fiában megjelent jósága, bocsánata… amit semmi nem kérdőjelezhet meg, nem tehet viszonylagossá… Amikor minden, ami látható, minden, ami teremtetett, elmúlik, akkor egyedül ezekbe kapaszkodhatunk hit által. Életünkben, halálunkban…   

   És hangzik a biztatás (az előző gondolathoz, okfejtéshez kapcsolódva): ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kapunk, legyünk hálásak. Isten minket, teremtményeit részeltet örökkévaló, nem teremtett áldásaiban. Bevesz örökkévaló szeretetébe. Ez a kegyelem érthetetlensége. Ez – nem alanyi jogon fennálló - mennyei eredetünk alapja. A teológia történetének egyik nagy dilemmája: hogyan foghatja fel véges a végtelent. Ennél még nagyobb az, hogy hogyan részesülhet a mulandó az örökkévalóban.

   Legyünk hálásak - mai témánk kulcsmondata ez. A hálás magatartás nem erős oldalunk. Bár elég gyakran emlegetjük ezt a szót, az az érzésem, hogy nem fogjuk fel igazán azt, amit Isten tett értünk. Nem érezzük át a súlyát. Ezért felületes lesz a hálaadásunk. Valaki ajándékoz gyerekünknek egy fagyit, és azt mondjuk: köszönjük, hálásak vagyunk. Valaki megmenti saját élete kockáztatásával a gyermekünket (örvénylő vízből, égő házból), és akkor is azt mondjuk (s talán ugyanolyan könnyen vetjük oda): köszönjük, hálásak vagyunk. Nem kellene sokkal nagyobb megrendüléssel tennünk? Amikor itt hálára int az ige, azt is a lelkünkre köti, hogy értsük meg, hogy milyen áron váltott meg minket a mi Urunk. A hálaadás ne csupán egy udvariassági gesztus legyen a részünkről, hanem tényleg életünk odaszentelése.

   A hála gyógyít… Igen, a látásunkat mindenképpen (v.ö. a 10 leprás története), hozzájárul ahhoz, hogy észrevegyük, realizáljuk, hogy kik vagyunk, és kicsoda Krisztus számunkra. A hála erre a tisztánlátásra vezet el, ua. el is kötelez. (Nagybácsis történet: nem élhetsz akárhogy!)

   Így folytatódik az ige: ezért szolgáljunk… Ezzel fejezhetjük ki igazán hálánkat. Ez a szolgálat szívből fakad. Nem kényszer, nem a megfizetés hátsó gondolata (amit vissza tudunk szolgálni, azért nem is kell hálásnak lennünk). 

   Két szó áll itt, amit kissé talán idegenkedve hallunk: tisztelettel és félelemmel. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunkra jellemző egyfajta felületesség, komolytalanság. Semmi sem szent, mindent ki lehet gúnyolni. Fiatalok akár egy balesetről is tudnak viccelődve beszélni, azon hahotázva röhögni… Egy sérültet, beteget is ki tudnak figurázni, Isten igéjét is nevetség tárgyává tudják tenni. Pedig az életnek van egy komoly oldala. Úgy, ahogy magamat komolyan veszem, és pl. nem élvezném azt, ha az orvos, amikor valami súlyos betegséggel fordulok hozzá, szembekacagna, és azt mondaná: magának a temetkezési vállalkozóval kellene beszélni. Sokan vannak, akik csak egy egyvalamit, egyvalakit vesznek komolyan: saját magukat. 

   Ez a mentalitás romboló hatású. Már nem szent a hit, a barátság, az őszinteség. Isten gyermekeivé tett, de ez a tény nem jogosít fel arra, hogy visszaéljünk a kegyelemmel, hogy egyszülött Fiát odaáldozó szeretetét félvállról vegyük, azt kigúnyoljuk. Igen, valóban tisztelnünk, és szó helyes értelmében félnünk kell őt. (Nem tőle, hanem őt kell félnünk, az ő személyére megilletődött imádattal kell tekintenünk. Félnünk kell attól, hogy nehogy megbántsuk, megsértsük őt…)

   Elhangzik a végén az előző mondat komolyságát aláhúzó ismert mondat: mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Tisztában kell lennünk hatalmával, szentségével, örökkévaló fenségével. Hisszük, hogy minket nem megégetni akar, hanem bűneikből megtisztítani. „Égetve bár, tisztítsa gyermeked.” (Régebb égetéssel fertőtlenítették a sebet.) Illés története jut eszünkbe: a szélvihar, földrengés, tűz. És végül a halk és szelíd hang, amiben Isten megmutatja magát. A megemésztő tűz meleg, megtartó szeretetként jelenik meg. Áldott legyen érte, Krisztusért az Isten neve! Ámen.