Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

M 2022/3

Mezgérlés


2022.08.29

Domahidi Béla

2022/3

 

Testi szemmel csak a testit látjuk. 

 

Ha nem kéred, úgy is kapsz áldást (Isten „felhozza napját gonoszokra és jókra” – vagyis mindent a szeretet törvénye alá rendel), de nem lesz igazi örömed benne. A személyesség fog hiányozni belőle…

 

Ha magadat tekinted viszonyításai pontnak, akkor mindig a jó oldalon állsz… Mindenki a saját kis igazág-szigetéről hadonászik és kiabál, és nem merünk rálépni az igazság közös  kontinensére. 

 

Jó harminc évvel ezelőtt olvastam az egyik hazai sportolóról, hogy a klubja - valamelyik világversenyen elért kimagasló eredménye jutalmául - egy xx márkájú személygépkocsival ajándékozta meg. A hír hallatán felvillant bennem, hogy ha én furikázhatnék egy olyan autóval, akkor az földi álmaim beteljesedése lenne. Most én is ugyanazt az autótípust vezetem, és nem érzek semmi különöset. Igaz, manapság már sokkal modernebb autók száguldoznak az utakon, de az én álmaim pont erről a modellről szóltak. Hát nem bosszantó: megelégedettségünk ennyire tünékeny, labilis, környezetfüggő.

 

    Egyik kedves ismerősömet – aki különben egy törékeny alkatú, csendes természetű ember - durván kikezdte a szomszédja. Bántalmazta is. Az agresszort csupán néhányszor láttam: bivalyerejű, rámenős ember benyomását keltette. Nagyon felkavart az ügy. Legközelebbi barátomnak is elmeséltem, aki felvilágosított: védencem megéri a pénzét. Ő jól ismeri a másik felet, esetünkben a „vádlottat”, aki bizalmasan közölte vele, hogy az áldozat szerepében tetszelgő szomszéd milyen sunyi, alattomos módszerekkel próbálta kikészíteni, megfúrni őt. Az elején nem is gyanakodott volna rá, de aztán rájött, hogy minden őt ért rossz mögött „jóravaló” szomszédja áll… Még ennél is többet nyom a latban az a tény, hogy ez a „nebáncsvirág” valójában egy olyan gonosz, földalatti szervezet felbérelt ügynöke, amelyik semmilyen módszertől nem riad vissza, csakhogy másokat - akik még önállóan gondolkoznak - befolyása alá kényszerítsen vagy kinyírjon. Egyszóval a magát sajnáltató emberke egy álnok, lelketlen, patkánytermészetű személy.

   Meglepődtem. Ismerősömről nem feltételeztem ilyesmit, a hallottak teljesen ellentmondtak minden eddigi, vele kapcsolatos tapasztalatomnak, de barátom váltig állítja: azért van ez, mert kétszínűségével engem is megtévesztett. Mert nem ismerem a hátteret, vagyis az igazságot. 

    Csak magamtól kérdem: vajon nem őt vezette félre a másik fél – hogy úgy mondjam - erőszakosságát leplező mellébeszélésével, diverziós szándékú kitalációival? Az egész rablómesével... Amit bebeszélnek nekünk, azzal azonosulunk, és az lesz az igazság számunkra.  

 

 Sajnos, a jó hírből is kétféle van: igaz és hamis.

 

Két nagy, eksztatikus élmény mindenkinek megadatik: a születésé és a halálé. 

 

Puskával könnyebb lőni, mint pl. kapálni.

 

Kinek van ideje bíbelődni az igazság és a hamisság összegubancolódott szálainak különválasztásával?!

 

Megszenvedünk sikertelenségeinkért is.

 

Van, aki a szabadságodtól akar megszabadítani.

 

Isten nem akarja, hogy nyomorogjunk, de nyomorúságainkat is fel akarja használni a mi javunkra.

 

Mindenki csak azt a meglátást tarthatja igaznak, ami az övé (vagy amit elsajátított). Ez pedig akár égbekiáltó igazságtalanság vagy hamisság is lehet. 

 

Isten szavára elindul benned az igazság lavinája.

 

Nem lehet könnyű Istennek együtt élnie velem. 

 

Lelki törvény: hiába részesül a legnagyobb jóban, a rossz nem képes meghaladni önmagát.

 

Görbe utat egyenes gerinccel járni.

 

Soha nem tudod felmérni reálisan, hogy mekkora hálával tartozol valakinek, azt sem, hogy mekkora bűnt követtél el valakivel szemben. 

 

Minél nagyobb a hited, annál nagyobb teret adsz Istennek magadban. Isten benned a te hited által munkálkodik. Számodra Isten „akkora”, amekkorát hitben elfogadsz belőle. 

 

Nem elég a folyóba ugrásra készülő öngyilkosjelöltnek a mellette elsétáló járókelő jó példája, hogy – íme – ő nem tesz ilyet.

 

Van bennünk egy védekező mechanizmus, reakció a jó ellen: valami, ami hatástalanítja azt. Hiába akarod, a szívedet nem tudod megnyitni, az ellenségedet nem tudod magadhoz ölelni.

 

Ami előtte volt, az nem a következménye.

 

A legtöbb siker olyan, mint a halál: mire eléred, már nem érzel belőle semmit. 

 

Nevetséges ezt hallani: valaki így szokta, vagy úgy szokta, mintha ezzel az illető valami egyetemes törvényt alkotott volna meg. A mi történelmünk csupán pár év. Csepp az időtengerben.

 

A hit állandó győzelem a hitetlenség fölött. 

 

A vitát vitával nem lehet lezárni, csak szélesíteni. A minden filozófiai rendszer elvetése egy újabb filozófiai rendszer lesz.

 

Nagyobb erő kell az erő visszatartásához, mint annak megmutatásához (demonstrálásához).

 

A földön sétáló sas nem sokban különbözik egy tyúktól: csak repülés közben derül ki „mássága”.  

 

Létem bizonytalansága nemlétem bizonyosságát hangsúlyozza. 

 

Vagy a vonatot alakítjuk át, vagy a síneket.    

 

„Sokat sírhat mostanában az Isten.” (Azzal, hogy szabadságot adott nekünk, korlátozta és abba a helyzetbe hozta önmagát, hogy átélje a tehetetlenséget). 

 

Elsajátított túlélési (boldogulási) stratégiáink egyéniségünk részeivé válnak, és ragaszkodunk hozzájuk akkor is, ha már ellenünk dolgoznak. 

 

Az „én ilyen vagyok” rögeszme gyógyíthatatlan, a legbizonytalanabb alap egy kapcsolat felépítésénél.

 

Hitünk megéléséhez feltételekre van szükség. A „minden körülmények között” illúzió…

 

„Ne fájjon az ütés, ne szisszenj fel, ha beléd szúrnak!” Valami hasonlót kérünk attól, akit arra biztatunk: ne reagáljon a sértésre, ne vegye számba azt, ha megalázzák, megszégyenítik, kisemmizik… Énünk gravitációs törvényét nem tudjuk felfüggeszteni. De megtanulhatjuk azt, hogy ne vágódjunk hasra, ne törjünk-zúzzunk mindent össze magunk körül. Ha letérdelsz, kevésbé vagy kiszolgáltatva a tömegvonzás hatásának.

 

Nem sokféleségünk, különbözőségünk, hanem éppen egyformaságunk miatt van annyi félreértés és meghasonlottság közöttünk. Amiatt, hogy egyformán önzők és nagyravágyók vagyunk.

 

A széles kapu tulajdonképpen mindent magába foglal, kivéve a szoros kaput… 

 

Kénytelen vagy kompromisszumokat kötni. Önmagaddal is.

 

Amiért bebizonyítod, hogy a másik hazudik, nem biztos, hogy te igazat mondasz. Ne építsd igazságodat a mások hazugságainak cáfolatára! 

 

A tudományt az a kérdés izgatja, hogy hogyan lesz az élettelen anyagból élő, engem jobban foglalkoztat az, hogy hogyan lesz az élőből élettelen. 

 

Hiába magyarázunk meg mindent, a kérdés marad: mit kezdek a bűneimmel. 

 

Nem válik értékesebbé valami csak azért, mert nagy árat fizettél érte (pl. az a bűn, amiért az üdvösségedet dobtad oda.)

 

A kísértésben ne az érzéseidet vedd komolyan, hanem a törvényt.

 

Jó történetek is ösztönözhetnek a rosszra.

 

Ha Isten félreérthetetlen kijelentésben azt kérné tőlünk, hogy építsünk egy kis templomot az ő tiszteletére, nem sokat haboznánk, sőt, rendkívül büszkék lennénk, kiváltságnak tartanánk ezt a mennyei megbízatást. Öntudatosan hangoztatnánk: Isten külön feladattal bízott meg. A lelki templomot miért nem építjük? 

 

Minden, ami megtörténik, (számunkra) fájdalommal jár. Azzal, hogy élsz, változást, így szenvedést okozol.

 

Az életedet is odaadnád valakiért, de egyetlen kritikus megjegyzése miatt halálos távolság keletkezik köztetek.

 

Nézi a fiatal a botra támaszkodó öregeket, és megjegyzi magában, hogy mennyi bölcs megértés, elfogadás, beletörődés van a tekintetükben. Botra támaszkodó öregek nézik az őket bámuló fiatalt, és megjegyzik magukban: mennyi bölcs megértés, elfogadás, beletörődés van a tekintetében.

 

Hagyomány lett a néphagyomány hagyományozása.

 

A kapudat kinyitva elindulhatsz a kocsmába, vagy a világ legmagasabb hegycsúcsára is.

 

A csalódás egyetemes, ugyanúgy fáj mindenkinek, csak fájdalmunkat nem tudjuk egyformán artikulálni. József Attila megírta a Nagyon fáj c. verset, analfabéta sorstársa csupán annyit mondott: a fene, ami megette. 

 

Az élet halálközeli állapot. 

 

Jó élni, jó meghalni is. Nehéz mind a kettő. Ki teheti könnyűvé?

Olyan lenni, mint a táj, egy vízesés, egy szikla, egy fa: se jót, sem rosszat nem akarni, mégis néma biztatást jelenteni az embereknek, fogódzót, megnyugvást. 

 

Az öngyilkosról kiderült: azért ugrott a hídról a folyóba, mert a part menti sziklára felmászni életveszélyes lett volna.

 

Minden érzésed - gyűlölet, kívánság, vágy- összeköt azzal a személlyel, tárggyal, amire vagy akire az irányul. Ne indulj utána, ne kövesd, engedd el! Csak a szeretet kötelezzen! 

 

Isten van jelen minden szépben, jóban, hogy betöltse, és minden csúnyában, rosszban is, hogy átformálja azt. 

 

Ha az, akit megbántottál, szeretettel szól hozzád - az Isten szavát hallod. 

 

Isten „nincs” a mi mérőműszerrel ellenőrizhető fizikai fogalmaink szerint, de mindent meghatároz kijelentése, igazsága, szeretete, jósága…

 

Az életösztön nem mindig pozitív: önzés, a mások legyűrése lappang benne. Tanuld meg a lét örömét! 

 

Kisgyerek kérdi: mi lenne, ha találnék egy lyukat, ami átvezet a másvilágba. Mi, felnőttek, tudjuk, hogy létezik ilyen: sírgödörnek nevezzük.

 

Nem a hitünket, hanem a szerepünket kell átértékelnünk… Nem meggyőződésünk, hanem megbízatásunk alapján cselekedni…

 

A lelki törvény nem fog erőszakosan, és nem is enged el könnyelműen…

 

Mit jelent egy emberi élet? A sok milliárd eltávozott „előd” mit épített bele a világba? Persze, ismerjük a kis hatások mechanizmusát. Az-e a cél, hogy nyomot hagyjunk magunk után, vagy az, hogy nyomtalanul távozzunk?

 

Mindenkiben egy világ lakik, és majd egy világ hal meg… Univerzumok pusztulnak el. Ami tovább él, az már más…  Isten egybefogja mindezt.

 

Az emberek általában szuper autójukkal dicsekszenek, és nem az üzemanyaggal (ami nélkül a legmenőbb járműcsoda sem ér semmit). 

 

Mindenki boldog akar lenni, mondják, de kevesen élik a boldogságot. 

 

Jövődet előre nem láthatod, de alakíthatod.

 

Olykor kis (kicsinyes) győzelmeket nagy áldozatok árán szerzünk meg. 

 

A gyenge (határozatlan) embernek nagyon erős (határozott) rögeszméi lehetnek. 

 

Lehet, hogy a halálra is elszánt, hősnek tartott ember egyszerűen nem mer más utat választani. 

 

Aki az életet habzsolja, az a halált táplálja magában.  

 

Inkább a semmit, mint a rosszat… Inkább ezer idegen, mint egy közömbös. 

 

Az emberek gyakran összetévesztik a mámor ízét a szabadságéval. 

 

A határon túl nem a határtalanság van…  

 

Nagy dilemma: miért adta fel az első ember tökéletes boldogságát, hogyan vágyhatott többre a teljességnél… A kísértő többet ajánl a legtöbbnél (valójában valótlanságot ígér), a megtapasztalt áldásokat meghaladó élményekkel, a legnagyobb örömnél is édesebb gyönyörűséggel kecsegtet… A kísértés ábrándjában elképzelt semmiért odaadjuk a megkapott vagy hit által birtokolt mindent. Ezért lesz majd az üdvösség olyan, amit meg sem tudunk gondolni. (Isten túljár a fantáziánkon.)

 

Semmi nem ösztönöz jobban a munkára, mint maga a munka.

 

Lehetetlen bűneinket – önmagunk előtt is – őszintén, tárgyilagosan beismerni. A másokét szívesen leleplezzük (abból még profitálunk is lélektanilag), de a magunkával – annak csupasz valóságában - nem tudunk mit kezdeni. Elviselhetetlen lenne bárkinek közülünk arra a következtetésre jutni, hogy lám, én egy gonosz, aljas, semmirevaló alak vagyok, akinek élete „kár és szemét”, hacsak nem remélek ettől a beismeréstől megbocsátást (felmentést) vagy szánalmat. Másként nem tudok megbirkózni a ténnyel - mentegetőzés, kimagyarázkodás, hárítás nélkül. 

 

A jólétben rosszabbul esik a rossz.

 

Minél inkább kudarcot vallunk a gyakorlatban, annál tökéletesebbre csiszolt elméleteket gyártunk.

 

Átírva: „die Macht macht frei”.

 

A diktátorok nem elégszenek meg hatalmuk fitogtatásával, erkölcsi fölényüket is bizonyítani akarják. 

 

Inkább elmisztifikáljuk viselt dolgainkat, semhogy szembenézzünk hibáinkkal. 

Inkább átkeretezzük a világot, semhogy megváltoztassuk, hozzáigazítsuk gondolkodásunkat annak igazi, felsőbb rendjéhez (v.ö. megtérés). Könnyebb átugranod árnyékodat, mint túllépned az önigazolás kényszerén. 

 

Hiába kozmetikázod magad szépre, ha csúnya lenyomatot hagysz a mások lelkében. 

 

Akármennyire akarod, nem tudod az emberek (belső) véleményét saját tetszésed szerint befolyásolni, alakítani (pedig szeretnéd, hogy azt gondolják, amit szeretnél, hogy gondoljanak rólad). 

 

Jóságunk és – részben - gonoszságunk, szabadságunk és korlátozottságunk, megelégedettségünk és csalódásunk mértéke a másik ember. Önértékelésünk egyáltalán nem független másoktól… Egymáshoz viszonyítva határozzuk meg, minősítjük magunkat. Életünk állandó egybevetés, helyezkedés. 

 

Nagyon mélyen bennünk gyökerezik, lelki alapstruktúránkhoz tartozik a bizalmatlanság, a tartás attól, hogy az embertárs elveszi azt, ami az enyém…  

 

Hitlernek is igaza volt (a maga szemszögéből), és nézd, mi lett a következménye.

 

Az utat nem a rajta járók minősítik. 

 

Beismerhetjük, hogy tévedtünk, de azt nem, hogy gonoszak vagyunk (hacsak nem ördögi kéjjel, diadalittasan vágjuk ezt letiport ellenfeleink arcába). Hibáinkra, a bűnre valami magunkon kívüli okot kell találnunk. Eljuthatunk addig a dacos kijelentésig, hogy azért viselkedtünk undokul, mert így akartuk, de azt senki nem tudja kimondani (hacsak nem ironikusan): azért, mert én velejéig romlott, aljas ember vagyok…  

 

A jót nem kell magyarázni, valójában a rosszat sem, de ez utóbbi esetében mégis szorongató késztetést érzünk erre. 

 

Minden cselekedetünk, megnyilvánulásunk – a legaljasabb is – az igazságot teszi nyilvánvalóvá.

 

Hamis, a társunkat kiszolgáltató, az életébe kerülő feljelentést írunk a barátokkal - és a legnagyobb dilemmát a szöveg megfogalmazása okozza.

 

Isten kis és nagy kegyelme (az előbbi a földi áldásokban, az utóbbit a megváltásban, az üdvösségben mutatja meg). Nem az igazság főbejáratán, hanem a kegyelem kiskapuján juthatunk be Isten országába. 

 

Soha nem jutunk el az önmagunkkal kapcsolatos teljes  igazság felismerésére… Lehet, hogy lehetetlent várunk magunktól ill. a világtól. Másként működünk, mint gondoljuk.

 

A megmondó-embert nem tántorítja el a folyamatos ész-osztástól az sem, ha már százszor nem volt igaza. (Vannak a véleményünkhöz nem igazodó, ellenséges indulatú tények.) 

 

Ég és föld: ismerni a bölcsességet és bölcsnek lenni.

 

„Kérdésem: honnan tudod, hogy boldog vagy.” „Onnan, hogy nekem nem kérdésem ez.”

 

Az élet nagy harca a magunk kis problémáival, önérzetével, félelmeivel való vívódást jelenti.

 

Ahogy a véleményemmel bánsz, azonképpen velem is. 

 

„Hány embernek a gondolkodását, magatartását sikerült megváltoztatnod?” „Kevésnek, ha egyáltalán…” „Akkor miért érzed szükségét annak, hogy üzenetet fogalmazz meg mások számára?” 

 

Aki hajthatatlan, az a jóra sem hajlik. 

 

Az életed számítását te végzed el, és azzal az eredménnyel élsz, amire kalkulációd révén eljutsz. 

 

A magas szinten megalapozott, tudományos téveszmével szemben nincs esélye az egyszerű, naiv igazságnak. 

 

Tudjátok, miért kell Istennek - ahhoz, hogy békességet teremtsen - hitetlen ellenségeink szívében munkálkodnia? Mert a mienkben – ellenállásunk miatt - nem tud. 

 

A tudás megakadályoz a felismerésben.  

 

Jellemtelen emberektől is hallani karakán kijelentéseket. Szavaink már-már önállóak, szinte függetlenek tőlünk. Gyönyörű, megejtően gyöngéd szerelemes verset olvashatunk erőszakos, durva szerzőktől. Személyünk és szavaink viszonya csak a személyes kapcsolatban meghatározó. 

 

Aki nagyon élesen szemmel látja mások hibáit, az általában homályosan a sajátjait (a lelki presbiópia). 

 

Amint vagyok - belső identitásomban -, úgy kell elfogadnod, vagy nem elfogadnod engem. 

(Nem biztos, hogy azonos vagyok azzal a személlyel, akit nem állhatsz bennem.) 

 

Szavaid az énedet - ha álruhás változatban is - képviselik. Az én szabadságom, hogy beengedem-e őket szívembe, vagy nem. Nem vagyok kíváncsi arra, amit mondasz, csak arra, amit teszel. Ha nem biztatni akarsz, vagy bocsánatot kérni, csak magadat igazolni, akkor inkább hallgass. Ne érezd szükségét annak, hogy meggyőzz, csak annak, hogy segíts! 

 

Jogod csak hallgatni van. A beszéd a jogtiprás kockázatát hordozza magában. 

 

Hitvány, kis emberek azért ragaszkodnak megveszekedetten az álláspontjukhoz, mert azon kívül elveszítik nyavalyás autoritásukat. 

 

„A lelke mélyén jót akart.” De „testi” megnyilvánulásaiért is ő volt a felelős. 

 

Legyőzött régi éned mindig ugrásra készen áll.