2024/1

Nem tudom, más mit ért az „Isten kegyelme” kifejezésen: én az Isten kegyelmét értem.

A fény nem elegyedik a sötétséggel, a tűz a vízzel, harag a szeretettel. Egy tárgy „nem felejt el” leesni, ha kiengedjük a kezünkből, így mi sem felejtjük el - egy pillanatra sem – gyűlölni ellenségünket.

Annyira megtéveszthetnek, hogy szabadságodat rabságnak, rabságodat szabadságnak képzeled…

Az emberek menthetetlenül elfogultak önmaguk mentegetésében. Ha olyan élességgel látnánk saját hibáinkat is, mint a másokét, akkor nagyon közel kerülnénk az igazsághoz. 

A nagyon gyors repülőgépeket nagy lassú (alapos) munkával tervezték meg.

Tudnod kell: ha jót teszel is másokkal, az érintettek nem fogják azt minden további nélkül jónak tartani, és te sem fogod feltétlenül jobban (és jobbnak) érezni magad. 

 Motiválhatóbbak vagyunk, ha úgymond a „saját becsületünkről”, mint ha a mások javáról van szó.

Ami igazán jó volt a múltunkban, az nemcsak szép emlékeket, hanem erőt adó reménységet is ébreszt bennünk… 

Ha valamelyik terjeszkedni kívánó nagyhatalom meghódítaná az egész Földet, a világ urává lett nemzet következő generációja ezt a tényt már természetesnek venné, ez a „dicsőség”nem jelentene számára különösebb örömet, és valami még nagyobb győzelemre vágyna.   

Legfőbb vágyam: nem félni a haláltól, nem megbántódni mások keményszívűsége miatt, mindenkinek jót akarni… Íme, Krisztus evangéliumánál vagyok. 

A gonosznak ugyanazok az érvei, mint a jónak. Nem lehet kifogni rajta…

A másikat elnyomó, leigázó ember (vagy rendszer) is kényszerhelyzetben van. Az igazi szabadság a szeretetteljes együttélésben valósulhat meg. 

 Fogadd el a világot, és ne várd el tőle ugyanezt a hozzáállást! (Fogadd el azt is, hogy a világ nem fogad el!)

Hiába jó hozzád valaki, te úgyis szíved gonoszsága szerint ítéled meg őt. Nagylelkűségéhez csak kicsinyességed szűkkeblűségével tudsz viszonyulni. 

Végül még az lesz a gazember, aki leleplezi a gazemberséget. (A gonoszt nem a gonoszság elkövetése zavarja, hanem az, ha valaki azt, amit elművel, gonoszságnak meri nevezni.)

Az idő sok mindent hoz és ragad… És sok mindent mi adunk oda neki önként. 

Igyekszem jó és korrekt lenni hozzá, ő majd azt kezd ezzel a ténnyel, amit akar.

A fény Isten árnyéka?

Egyetlen kincsem a hiányod.

Az igazságért való harcnak olykor semmi köze az igazsághoz.

A világítótorony fénye nem luxus-megvilágítást biztosít a hajóknak, hanem tájékozódni segít nekik.

A másokért végzett szolgálatot tízszer nagyobbnak véljük, mint azok, akiért – állítólag – vállaltuk azt.

Ha lenne egy olyan fordítógépünk, ami a szavakat – ugyanazon a nyelven – „igazra” fordítaná! 

Isten igéje mindig felülbírálja a hagyományokat: az önzés, a harag, az irigység „régi”, velünk egyidős hagyományait is. 

Ha teljes erőddel másoknak szolgálsz, az a legnagyobb áldozat, ha magadnak, az a legkicsinyesebb önzés.

Vajon a halálnak kell végül bebizonyítania, hogy nem éltünk jól, helyesen? Szakadékba zuhanásunknak, hogy rossz irányba haladtunk?

 Szavaink darabokra hullnak Isten dicsőséges tettei előtt. Kiderül: amit mondtunk róla, az a roskatag állványzat volt a kegyelem katedrálisa körül. (Talán ez a gondolat test-lélek mivoltunkra is alkalmazható.) 

Minél kevesebbet érzékelsz a világból, annál kevesebbet kívánsz, annál kevesebb elég belőle. Ezen a skálán a nulla érték a teljesség elérését jelenti.

Igazi megdöbbenéssel csodálkozunk rá: milyen töredékes a szeretet bennünk. Mennyi önzés, számítás keveredik abba! Milyen messze vagyunk annak a krisztusi mértékétől!

Tudnál-e szeretni valakit, aki bánt, ócsárol, minden gonoszságot elkövet ellened? Vagy azt, aki elgáncsol, miközben segíted őt? Azt, aki kicsúfolja (iránta való) jóságodat, hűségedet? Be kell ismernünk: a szeretet csak nyomokban van bennünk. Legyen áldott az Úr a töredékért is!  

Csak ami létezett, válhat „valóban” nem-létezővé. (A nemlétezés magán hordja az egykori létezés vonásait?)

Az élet a halál magasabb, a halál az élet alacsonyabb szintje?

(Nem tudod, mi az élet, amíg meg nem haltál.)

Ha életed nagy részét teljes egészségben töltenéd, majd a fináléban egy év súlyos betegség következne, akkor keserű panasszal távoznál ebből a világból. Viszont ha életed java súlyos betegségben folyna le, de a végén meggyógyulnál, és egy évig egészséges lennél, akkor halálodig nem győznél ezért eleget hálálkodni. 

Az a bölcs ember, aki úgy veti bele magát a heves küzdelmekbe, hogy az a pillanat is szüntelen a szeme előtt, a tudatában van, amikor majd kiesik kezéből a fegyver. Aki azt, ami most számára nagyon kell, ahhoz méri, amikor már semmire nem lesz szüksége.  

 Isten világosságot gyújt nekünk, és hozzánk sietve felébreszt, mielőtt annak fénye hozzánk érkezne… 

Pénz nélkül nem lehet, szeretet nélkül nem érdemes élni.

A tudást csodáljuk, de szívünk szerint gyönyörködni a szeretetben tudunk. Ahhoz, hogy „jó” légy, mindenkit túl kell szárnyalj az ügyességben, rátermettségben, jártasságban… A szeretetben csak önmagadat. 

A leopárdokat nem zavarja, hogy körülöttük csurom vér minden. 

Csak a cipőt keressük, amivel, és nem az utat, amin járnunk kell.

Aki nincs tudatában annak, hogy mit tett, az sem fogja tudni, hogy mit kell tennie… 

Ne várd, hogy mindenki szeressen… Te attól még szerethetsz mindenkit. 

Inkább halj bele a szeretetbe, minthogy a gyűlölet éltessen. A harag óriási energia: sajnos, negatív.

Szükséged van önismeretre. Régebb bűnbánatnak nevezték.

Ha az utat keresed: nem az veszett el, hanem te.

“Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt” (Gal 5,24). Vagy a keresztre viszed, vagy az fog neked keresztbe tenni. 

Arról kellene meggyőzni az embereket, hogy tagadják meg magukat, hagyjanak fel eddigi gondolkodásukkal, hogy valami jobbat, értelmesebbet, nemesebbet kezdhessenek el… Mintha arra akarnánk rávenni egy diktátort, hogy – uralma csúcsán -  az igazság nevében mondjon le hatalmáról (ilyen még nem történt, igaz?). Egyáltalán kit érdekel az ilyen igazság? Valójában mindannyian kiépítjük a magunk ilyen-olyan kis önkényuralmát, és saját énünk kerülne veszélybe, ha feladnánk azt.

A sértődések lelkünk allergiás reakciói. Igen, védekeznünk kell, de szervezetünk olykor ezerszeres mennyiségű ellenanyagot termel, ami már minket is tényleges veszélybe sodor. 

Ha ismerném az igazságot, nem kellene annyit beszéljek róla.

Az életüket feláldozókat kellene megkérdezni, hogy megérte-e vállalni a mártíriumot.  Jézus Krisztus az egyetlen, aki erről nyilatkozni tud. Feltámadásával azt is üzeni: a szeretet soha nem bánja meg tetteit. 

A (segítségemre szoruló) felebarátra úgy gondolok, mint egy másik emberre, pedig úgy kellene gondolnom, mint saját magamra. Mint akinek arca az én arcom, lelke az én lelkem.  Aki teljesen egyenlő velem. Aki én vagyok, egy másik helyzetben. Több jót kellene tennünk magunkkal mások megsegítése által!

A másik hiheti, de te egy percig se hidd, hogy hatalma van fölötted!  

Ne mondj többet (nagyobbat), mint amit gondolsz, ne tégy kevesebbet, mint amit mondasz.  

Atomokat hasítunk, géneket módosítunk, űrutazásokat szervezünk, de önzésünkben, kicsinyes sértődéseinkben egészen primitívek maradtunk. 

Egy beteg embertől egy használt csészét kaptam ajándékba… Alaposan megmostam, fertőtlenítettem, de minden egyes használat előtt kényszeresen újból átmosom. Nem a csésze koszos, hanem az elmém… 

Nincs különbség a keresztyének és a „pogányok” által kilőtt bomba között: mindkettő egyformán rombol, gyilkol, pusztít. Az érintettek, az áldozatok szempontjából mindegy, hogy milyen „igazság” (keresztyén, kommunista, muszlim, stb.) nevében követnek el erőszakot, igazságtalanságot velük szemben, hogy mennyire „szent” vagy éppen istentelen elvekre hivatkozva zúdítanak rájuk szenvedést, gyötrelmet.  

Bűneink tetteit – mint sötét relikviákat - úgy hagyjuk magunk mögött, ahogy elkövettük azokat. (A helyszínt átrendezheted, a helyzetet kimagyarázhatod, a bűntényen szemernyit sem változtathatsz.) Csak a bűnbánat és a megbocsátás képes azok utótörténetét átértékelni. 

Akinek szívéből nyársak állnak ki, az növekvő értetlenséggel és felháborodással azt fogja tapasztalni, hogy mások összeférhetetlenek, kibírhatatlanok és ellenséges indulatúak. 

Ez a bonyolult világ „igen-nem”-ek sokaságából áll.

Tudásban professzor, jóindulatban (erkölcsiségben) analfabéta.

Az igazság nem fárad el igaznak lenni, nem kopik meg. 1+1 milliomodszor is 2 lesz.

Aki magát nagyon komolyan veszi, az általában meglepő könnyelműséggel kezel másokat.

A bűn belső, bennünk kiépült küszöbén nagyon nehéz visszalépnünk. A beismerés, alázat, bűnbánat hatalmas lelki (mennyei) energiáira lenne szükségünk ehhez. Mi egyébként is nem a bűnt, hanem a bűnbánatot tartjuk szégyennek.

Használjuk a kifejezést: valaki rosszat tesz. Pedig a maga szemszögéből - akármennyire torz vagy gonosz is az - mindenki a neki jót (a számára annak tűnőt) teszi, vagy azt, amitől magának valami jót/hasznot/előnyt remél.

Világi megítélés szerint Krisztus a vesztes oldalra állt. A szegények, az üldözöttek, jogfosztottak, a megfeszítettek mellé. Vállalnod kell a vereségét, hogy győzelmében is részesülhess.

Csak akkor érkezik a mennyei segítség, ha bejelentés van?

Szomorú szemmel nézve a vidám képek is végtelenül lehangolónak tűnnek. 

A mámort, felejtést keresők nagy ellensége a kijózanodás. Ezért harcolnak olyan keservesen ellene, ha kell, önmagukat pusztítva, mindenüket feláldozva. 

A legnagyobb élményem a múlt évből? Hogy a hitvestársam minden nap kedves volt hozzám. 

A régi gyermeket kellene magadban megvigasztalni, félelmei, szorongásai között mellé állni, kézen fogni. Fájó tehetetlenséggel nézed, ahogy az idő üvegfalán túl (amin átszűrődik szívedbe a szenvedése) magára hagyva, reménytelenül zokog. 

A szeretet a 100% - os természetes örömszerzés egyetlen formája…  

Legtöbbször a földre tiportakon látni meg a „felemelt fej” tartását, méltóságát.

A múlton semmit nem tudunk változtatni, míg az állandóan formál minket. Elfojtott sikolyok visszhangját, régi ütések tompa - néha benyilalló - fájdalmát, tegnapi szégyenek égető érzését, múltbeli örömök rezdülését őrzi a lelkünk, bár ezek változtathatatlan képekké merevedtek egyszer s mindenkorra mögöttünk maradt életutunk filmszalagján.   

Csak személyes kapcsolatban lehet hozzá férni valaki szeretetének, jóságának erőforrásához… A Krisztus irgalmához is.

A megpróbáltatás - minden mélység, nehézség - nemcsak része az útnak. Maga az út.

A Sátán meggyőz: a bűn mákonyos álma az igazi felébredés.

Akármennyire hosszú az életed, a halálod hosszabb lesz. :(

Sajnos, nagyobb és mámorosabb örömöt okoz nekünk a bosszú, mint a megbocsátás. A lelki kinetika törvénye: a gyengébb erkölcsök és az erősebb érzelmek irányába mozdulunk el… 

A folytatással van baj… Megrendülve hallgatjuk, hogy milyen jó lenne megváltozni, aztán „a magunk módján” tesszük tovább a dolgunkat. Isten igéjének saját belső sablonjainkat követve, öntörvényűségünk szerint „engedelmeskedünk”.  (Akár a mesében: a rókafiú az iskolában mindegyik tantárgyból a csirkefogás technikáját „sajátította el”.)

Megszégyenülsz a jót hirdetve és szolgálva: szelídségre oktatott tanítványaid küldenek keresztre, szemberöhögnek azok, akikhez együttérzéssel fordultál oda, jámborságod példáját kitörő dühvel tüntetik el a szívükből… Csak a tiedből ne törölje ki senki!

Történet. A király megkérdezte az árulót: szerinted mit fogok tenni veled. Példásan megbüntetsz, válaszolta az. Nem, mondta a király, a bosszú a kisemberek módszere. A kegyelem gyakorlása a királyoké. Nem hozzád, hanem magamhoz méltóan cselekszem veled.

Mindenkinek magához képest van igaza.

A nagy harcot néha kis csetepatékba keveredve veszítjük el. 

Az ideológiák sterilek és magasztosak, csak gyakorlatba ültetésük jár sokszor rengeteg vérrel, sebbel, könnyel. A parlamenti dísztermek csillogóan fényesek, tiszták, az ott született döntések következménye azonban nemegyszer szenvedés, nyomor és pusztulás. A vezetők makulátlanul elegánsak, csak határozataik árasztják el szennyel, bajjal, borzalommal az emberek életét.     

A vihar Jónásnak ítélet volt, Ninivének menekvés. 

A bajokban nem feltétlenül bűneidet kell keresned, hanem a kegyelmet. (A hozzáállás a mi felelősségünk, az értelmezés nem.)

A töréseken csillan meg a fény.

A tékozlás „beteljesedése” a hazaérkezés. Ne sajnáld azt, amit elveszítettél, ha azáltal mindent megtaláltál. 

Lehetett volna több hittel, bátorsággal, örömmel élni, de a lényeg végül is a kegyelem. Az életed nem rólad szól, hanem Istenről.

Akármilyen kiváló tulajdonságaid is vannak, azok valaki(k) számára ellenszenvessé válhatnak. 

Olyan világot élünk, amikor bűnözők szólalnak meg „az igazság nevében”, és mondanak ki fölényes, diadalmas ítéletet az ártatlanok fölött. 

Néha a semminek is hatalmas árnyéka lehet. 

Sokkal nagyszerűbb, dicsőségesebb a mártír gyötrelmes halála, mint a diktátor pöffeszkedő élete.

A kisstílű ember a nagy történetekben is a kisszerűt látja meg. 

Csak nekünk lelkiismereti kérdés, hogy a gonoszok miként számolnak el a lelkiismeretükkel.

Ritkán csordulnak könnyeink az igazság győzelme feletti örömben, inkább súlyos vereségeit siratjuk. 

Mire győz az igazság, a gonoszság mindent elpusztít. Az igazságot a kitépett nyelvűek vallomásában, kiszúrt szeműek látomásában, a megcsonkítottak táncában keresd. 

Tízszer jobban felháborodok valamilyen kihágás megtörténte miatt, ha ellenszenves szomszédom a tettes, mint ha azt jó barátom követte volna el. Nem beszélve saját magamról.

A (manipulált) közhangulattól függ, hogy egy sorozatgyilkos vagy pl. egy idős személyt kifosztó személy bűntettén (vagy megkegyelmezésén?) háborodnak fel jobban az emberek.

Szónoklatot tartok a kisebbségiek hátrányos megkülönböztetése ellen, de magas kerítéssel védett udvaromon elengedem a kutyákat, ha a lakásom körül látom kószálni őket. Az elveinkért készek vagyunk mindet felforgatni, a személyekkel nem törődünk.   

A gonoszt nem meggyőzi, hanem feldühíti, ha az ártatlan üggyel-bajjal végül bebizonyítja saját, kétségbe vont igazát. 

Az igazság győz, hangzik a régi szentencia.  Ami győz, az az igazság, mondjuk manapság. 

Nem jó, ha valakit csak azért támogatsz, mert a barátod, vagy ha valakit csak azért gyűlölsz, mert az ellenséged. 

A gyanakvó embernek minden gyanús. 

Ha maradt még valami szent világunkban, rosszalló (gyanakvó) tekintetünk menten beszennyezi.

Ártatlanságod nem(csak) tőled, hanem a rád alkalmazott törvényektől függ.

A disznó csak a bendőjére gondol, így akár az igazgyöngyöt is harapnivalónak nézi. (Ezért mondja Jézus: ne dobd eléjük.)

Ha a bűnnek nem látod (be) a következményét, miért tartanád bűnnek?

A diktatúra nagy veszélye (azon kívül, hogy jó eséllyel nem éled túl) az, hogy megszokod.

A jogtalanul rád sütött bélyeget is hordanod kell.

Ha megvádolnak - akár a legalaptalanabbul is -, vádlott vagy, és legjobb esetben felmentett vádlott leszel (mert, ugye, ki tudja, hogyan sikerült kicsikarnod a felmentő ítéletet). 

A gyávákat onnan ismerni meg, hogy – ha a hatalom vagy a közhangulat azt díjazza – bátran rugdossák az elesett hősöket. 

Dúsgazdag bírák vádolnak anyagi visszaéléssel földönfutó zsebtolvajokat, tömeggyilkos diktátorok „emberi életek veszélyeztetésével” jámbor tiltakozókat.

Amint lehetetlen a bűnt elválasztani az elkövetőtől, úgy a jóságot is attól, akivel szemben gyakoroltad. Azt mondod: semmiféle elvárás nincs benned. De annyi mégis, hogy ne viszonozza gonoszsággal.

Ha valaki ellenségeddé válik, akkor az egykor vele szemben megmutatott jóságod is tehertétellé válik. (Idegesíti, hogy jó voltál vele.)   

Az ember általában akármekkora - és akármennyi - igazságtalanságot képes elkövetni saját igaza érvényesüléséért. (Személyfüggő, hogy kinek mennyi igazságtalanság hozza egyensúlyba az „igazságérzetét”.)

Saját, önérzetes igazságáért beáldozza a mások igazát. 

Fejlődési rendellenességünk (ami főként másokat veszélyeztet): egónk túlnő identitásunkon. 

Van, akinek a hazugság az igazsága.

Tudjátok, kik szidják leggyakrabban az embereket? Akik semmit nem tettek értük. Akik valamit is adtak a szívükből embertársaiknak, azoknak fáj (bár ismerik gyarlóságaikat), ha bárki is rossz hírüket kelti. 

Az igazság győzelméből sokakat csak a győzelem érdekel. Pl. a nemzet-szocialista párt népszerűségvesztésének okát nem a lakosság erkölcsi öntudatra ébredésében, hanem a Hitler vereségében kell keresni. 

Folyamatosan csúfolta, megalázta kissé félszeg osztálytársát. A szerencsétlen gyereket leszámítva senki nem vette szívre az ügyet. Kicsi még, „nem tudja, mit cselekszik”, majd megjön az esze, mondta mindenki. Mindig jól helyezkedett. Ahogy kitört a háború, sorozó-tiszt lett. Élet és halál ura. Egyik ismerőse kereste meg. A fiát behívták. A fél vagyonát odaadná, ha nem vinnék el. Összeget is mondott. Aztán át is adta. Az alkalmatlanná nyilvánított fiatalember helyett azonban valakit találni kellett. Akárkit. Akit ő megnevez. Nemsokára megkapta a behívót egykori, kissé félszeg osztálytársa. 

 Mért van az, hogy az erőt csodáljuk. Szuperlatívuszokat használva emlegetjük Nagy Sándor gaugamélai csatáját… Hódító háborúja e kiemelkedő ütközetében a híres hadvezér 46 ezer katonával 90 ezres sereget futamított meg, 60 ezer ellenséges katonát gyilkolt le. Hát nem több ennél egyetlen emberi élet megmentése?

Korlátlan hatalmú diktátorok univerzális módszere a teljes körű korlátozás. 

A megakadályozott háború következményeit nem lehet felmérni.

A mi állapotunk mindig köztes. Múlt és jövő között, bizonyos körülmények között, hullámzó érzelmeink között…   

Az ütésed nyoma, ténye, emléke megmarad, de bocsánatkérésed, simogatásod gyógyítja a lelkemet. 

Aki törvényével a halálba küld, az kegyelmével az életre hív… 

Semmit sem tudtam tenni a tétlenség ellen… (Nem volt mit tenni: a törvény kimondta, hogy semmit sem szabad tenni.)

Hova menekítjük a sötétség elől a világosságot?

Hiába bizonyítod be az igazad, ha az senkit nem érdekel…

A feltámadás valós fenyegetést, reális kockázatot jelent a halál számára…