Zsolt 143 (1-8. + 11, virrasztó)

1 Dávid zsoltára. Uram, hallgasd meg imádságomat, figyelj könyörgésemre! Hallgass meg, mert hű és igaz vagy te! 

2 Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted! Jób 9,2-3 

3 Mert ellenség üldöz engem, földre tiporja életemet, sötétségbe taszít, mint a régen meghaltakat. 

4 Lelkem elcsüggedt bennem, szívem megdermedt bensőmben. 

5 Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Zsolt 119,52 

6 Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld. (Szela.) 

7 Siess, Uram, hallgass meg, mert odavan a lelkem. Ne rejtsd el orcádat előlem, mert olyan leszek, mint a sírba leszállók! 

8 Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem. 

11 Tartsd meg életemet nevedért, Uram, hozz ki engem a nyomorúságból a te igazságodért! 

     Az újév első virrasztóján vagyunk együtt, egyik idős egyháztagunk távozott közülünk, akinek váratlan halála mégis meglepett, megdöbbentett mindnyájunkat. Minden haláleset, bárkinek a távozása gyülekezetünkből valójában egész közösségünket érinti.

  A gyász, a megpróbáltatás arra készteti az embert, hogy az imádság útján induljon el. A zsoltáros is ezt teszi, nektek is ezt kell tennetek, gyászoló testvérek: imádságban Isten elé vinni gondolataitokat, minden fájdalmatokat, amelyek elveszített hozzátartozótok életéhez és halálához kötődnek.

   A zsoltáros szinte nyomást gyakorol Istenre, szinte sürgetőleg kéri Istent: „hallgass meg!”, de aztán indoklásul nem saját érdemeire, hanem Isten irgalmára hivatkozik: mert hűséges és igazságos vagy. A mi bizodalmunk alapja is ez lehet.

  „Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted.” A zsoltáros tudja, hogy végső soron Isten az, aki előtt számot kell adjon. Gyakran emberek előtt is igazolnunk kell, vagy igazolni próbáljuk magunkat, de a végső fórum a mindenható Isten ítélőszéke. A 2Kor 5, 10-ben olvassuk: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.”  Ez a kijelentés mindnyájunkra, elköltözött testvérünkre is vonatkozik. A Szentírás tanítja, hogy a mi Urunk tökéletes igazsággal, személyválogatás és részrehajlás nélkül mond ítéletet fölöttünk (mert előtte semmi nincs rejtve, tökéletesen ismeri külső és belső életünket, legtitkosabb gondolatainkat, tetteinket, vágyainkat is). 

  Azt is tudjuk, és a zsoltárossal együtt bűnbánattal valljuk be, hogy Isten szentsége előtt senki sem találtatik igaznak. „Egy élő sem igaz előtted.”(2. vers) Mert emberként élni azt jelenti, hogy tévedni, bűnöket elkövetni. Az Újszövetségben hangsúlyos az az üzenet, hogy bár nekünk nincs saját igazságunk, mégis Isten Krisztus elégtételéért igaznak nyilvánít minket, ha ezt hívő szívvel elfogadjuk.

   Beszél a zsoltáros az ellenségről is, aki üldözi, aki földre tiporja életét. Itt a zsoltáros nemcsak külső, hanem belső ellenségre is utal: a kísértőre és a kísértésekre, saját vívódásaira, sokszor önmaga ellene forduló indulataira. Az ellenség célja az, hogy sötétségbe taszítson. Nemrég ünnepeltük karácsonyt, és hallottuk, hogy Krisztus azért jött, hogy világosság legyen számunkra. Amikor a sötétség erőivel harcolunk, akkor nála, az ő világosságában találunk békességet, megtartatást, győzelmet… 

  „Visszaemlékezem a régi napokra”… Valakinek az elvesztése mindig visszaemlékezésre is indít. Titeket is, gyászoló testvérek. Közös történetekre, élményekre, szép és nehéz napokra emlékeztek vissza. Legyetek hálásak azért, ami jó volt, gondoskodás, támogatás, és tudjátok Isten kezében letenni a megterhelőt, a bánatot okozót. És tanuljátok meg a zsoltárostól azt, hogy mindenben mégis Isten tetteit lássátok meg. Hogy ő adott nektek erőt, reménységet továbblépni, és most is ő vezet át a gyásznak ezen a nehéz időszakán. 

   Elhunyt testvérünk is ismerte Isten tetteit, hiszen bibliaolvasó, hosszú évekig templombajáró ember volt. Kutatta az Igét, abban Isten akaratát. Hogy mennyire fogadta szívébe, azt teljes bizonyossággal Isten tudja.

  Lelkem utánad eped… Mennyire igaz az ige! Lényegében Isten után vágyakozunk mindannyian, és ha néha hamis utakon indulunk is el, vagy saját akaratosságunk szövevényébe bonyolódunk is bele, Isten igazságát, szabadulását sóvárogjuk. Egy idézet szerint: még tagadásunk visszhangja is a lelkünkben Isten után kiált. Ez kell kell meglátnunk minden ember életében, a tévedésekben, a bűnökben is… 

  „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak.” Az Istenben való bizalom, a hozzá vágyakozás engedelmességet kell szüljön… Isten, akihez odafordulunk, Krisztusban megmutatja nekünk az utat, az igazságot és az életet. Vajon követjük-e őt? Ez életünk legnagyobb kérdése. Amíg nappal van, tanítja Jézus, addig kell az Isten akaratát cselekedjük … Mert földi utunk véget ér egyszer. 

  És olyan szívbe markoló az utolsó kérés: tartsd meg életemet a te nevedért… Igen, vonatkozik ez a földi életre is. Elhunyt testvérünk is sokat harcolt, küzdött földi életéért, feladatainak az elvégzéséért. De ebben a kérésben benne van a vágyakozás valami többre, az örökéletre. Azt nem tudjuk saját erőnkből megszerezni. Az kegyelemből adatik.  A tegnap hallottuk az istentiszteleten: aki hisz a Fiúban, örök élete van. 

   Erre a Krisztusra nézzetek, gyászoló testvérek! Ő legyen út, igazság és élet számotokra, ő vigasztaljon, gyógyítson, áldjon, és tartson meg az üdvösségre. Ámen.       

Mt 3, 1-12 (temetés)

1 Azokban a napokban kezdett Keresztelő János prédikálni Júdea pusztájában: 

2 Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Mt 4,17; Mk 1,15 

3 Mert ő az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Ézs 40,3 

4 János teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz. 2Kir 1,8 

5 Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke; 

6 és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. 

7 Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek, hogy megkeresztelje őket, így szólt hozzájuk: Ti viperafajzatok! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Mt 12,34; 23,33 

8 Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, 

9 és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. Jn 8,33; Róm 9,7-8; Gal 4,21-31 

10 A fejsze már a fák gyökerén van: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik. Mt 7,19; Lk 13,7 

11 Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. ApCsel 1,5 

12 Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: csűrbe hordja gabonáját, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel. 

    Ünnepi időszaka ez az évnek, nemrég ünnepeltük karácsonyt, az újévet, katolikus, ortodox testvéreink vízkereszt ünnepére készülnek... De a halál nincs tekintettel erre a különleges időszakra – hány baleset, haláleset történt ezekben a napokban! -, csak az örökkévaló ünnep (üdvösség) fogja hatalmát megtörni. Így hozott az esztendő fordulása számotokra, számunkra is rossz hírt rokonotok, egyháztagunk halálával kapcsolatban. 

  Az igében Keresztelő Jánosról hallottunk, aki szolgálatában, tanításában valójában földi életünk lényegére mutat rá. Arra, hogy – igazi rendeltetésünket tekintve – mik a legfontosabb döntések, lépések az életünkben. Mit kell tennünk ebben a mulandó életben, hogy az ne bizonyuljon hiábavalónak, és hogy közben el ne mulasszuk az örökkévalót megragadni. 

    János igehirdetésének első üzenete: térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa. Az Istenhez fordulásról van szó, az ő szavának komolyan vételéről, Krisztus megváltó szeretetének elfogadásáról, nemcsak azért, hogy földi életünk szebb és áldottabb legyen, hanem azért is, mert tudnunk kell, hogy van egy mennyei világ, ahova Isten meghív minket. 

   Már a próféták szóltak a Keresztelő János munkásságáról, és egész élete tkp. egy nagy felhívás volt: készítsétek az Úrnak útját… Legyetek készek őt befogadni. Tegyetek félre minden akadályt magatokban: engedjétek, hogy Isten kegyelme feltöltse, eltüntesse bennetek a bűnök mélységeit, és lerombolja a gőg magaslatait. Ez az útkészítés egy belső küzdelem. Karácsony arról szól, hogy a nagy utat Krisztus már megtette, nekünk csak a szívünket kell az ő befogadására megnyitni.

    János nem magának akart hírnevet, nem saját karrierjét építette, hanem Krisztusra irányította az emberek figyelmét. Arról is olvastunk, hogy nagyon egyszerűen élt. Nekünk annyi mindenünk van hozzá képest, és talán gondunk, elfoglaltságunk is sokkal több emiatt. És talán kevésbé érezzük beteljesedettnek az életünket, kevésbé vagyunk hálásak. 

  Elhunyt testvérünk sokat fáradozott, dolgozott, és valóban nem kellett nélkülöznie, sok mindent elért, megszerzett munkálkodása által. Alighanem ez annak idején a családdal való kapcsolat rovására is ment. Az a helyzet ez (mindnyájan ismerjük), amikor túl belemerülünk az élet küzdelmeibe, és túl kevés idő jut azokra, akiket Isten ránk bízott, amikor túl fontos lesz a földi, a saját szándékunk, kemény akaratunk, és az értékrendünkben az anyagi javak, egyéni ambíciók megelőzik akár a családtagokat is. Amikor emberi becsvágyainkat igazi küldetésünk rovására érvényesítjük…

  Sokan mentek ki Jánoshoz, vallást tettek bűneikről… Igen, ez az igazi, lelki megtisztulásnak (amit a keresztség kiábrázol) a legfontosabb előfeltétele. A bűnvallás szembenézés önmagunkkal, hibáink, tévedéseink elismerése… Olyan nehezen tesszük meg! Pedig az nem kérdés, hogy követünk el rosszat (tegnap hallottuk: senki sem igaz előtted, Uram), amit mi talán még jónak is tartunk, de Isten Igéje nyilvánvalóan bűnnek nevezi. Testvérünk életében is voltak vétkek, hiányok, botlások, tévedések. Az ítélkezés nem a mi dolgunk. Isten előtt mindenkinek csak a saját bűneit van joga megvallani, és megbánni. Értitek, testvéreim, a bűn kérdését csak személyesen lehet rendezni. Annyira, hogy Krisztus nemcsak emberré kellett legyen értünk, hanem egyenként kellett a mi bűneinket magára vegye. Az enyémet, és a tietek, testvérek. Van helyettes áldozat (amit Krisztus mutatott be), de nincs helyettes bűnbánat!

  János szinte bántó módon szól rá a farizeusokra, szadduceusokra, akik a képmutatásukról voltak híresek, arról, hogy igaznak tartották magukat. Valósággal azt kérdi tőlük: ti miért jöttetek. Hogyhogy rádöbbentetek arra, hogy nem elég a ti igazságotok? Mégis úgy gondolom, hogy valójában egy mentő szándékú feddés volt ez, amihez egy figyelmeztetés is kötődött: teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöket. A megtérés nemcsak a bűnök megbánásában mutatkozik meg (milyen nehéz eddig is eljutni!), hanem a Krisztusban megújult életben, a szeretet általi jócselekedetekben.

  Ma is halljuk, amit a tegnap este a virrasztóban: nincs saját érdemünk. Isten előtt nincs, amire hivatkozzunk. Van egy kis tanító történet: egy híres egyházi vezető érkezik a mennyország kapujához, ott az angyal megkérdezi tőle: „ki vagy te?”. „Hogyhogy ki vagyok, ez és ez a püspök”. Az angyal lapozni kezd a „nagy könyvben”, és azt feleli: „itt nem talállak”. „Nem létezik, teológiai tanár voltam ezen és ezen a világhírű egyetemen.” „Nincs ilyen bejegyzés”… „Több, nemzetközi díjjal kitüntetett könyvet írtam.” „Semmi ilyen adat nem szerepel nálunk.” Emberünk alább hagyja: „XY vagyok, Krisztus megváltott gyermeke”. Az angyal mosolyogva néz rá: „miért nem ezzel kezded, itt nálunk csak ez számít”. 

    Testvérünk jól ismerte ezt az igeszakaszt is, általában a Bibliát, az utóbbi években – az utolsót leszámítva, amikor öregsége, gyengesége miatt már nem tudott jönni – szinte minden vasárnap ott volt a templomban. Sokszor mondta: amikor meghallja a textus elejét, már tudja, miről van szó. Otthon is sokat olvasta, tanulmányozta a Bibliát. (Az első családlátogatás alkalmával megmutatta, hogy 5-6 Bibliája is van.) És éppen ezért az igéből ő is megtanulhatta, hogy nincs mivel dicsekednünk. Ami van, az kegyelem. Nem a miénk az életünk, szolgálatunk, családunk sem, mert ezeket Istentől kaptuk, hogy mindennel hűségesen sáfárkodjunk, mert Istennek is kell majd számot adjunk. 

   (Élettörténet…)

  Egy figyelmezetés hangzik el az igeszakasz végén. János egy szuggesztív képet használ: íme, a fejsze az fák gyökerére vettetett. Igyekeznünk kell arra, hogy jót cselekedjünk. De a képnél maradva: vajon a fa meg tudja-e változtatni a termését? Nyilván, saját magától nem, csak ha újraoltják. Értitek? Isten Szentlelkének megújító erejére van szükségünk. Aki minket Krisztushoz tesz hasonlóvá. Fontos a külső keresztség is, az odatartozás, az egyház, de egyedül Krisztus a mi megtartó Urunk. Egyedül benne bízhatunk.

   Az utolsó versben utalás történik az utolsó ítéletre (mindnyájan afele haladunk, megint egy évvel, egy nappal közelebb vagyunk hozzá). Megint egy szép kép, hasonlat tárul elénk: a visszajövő dicsőséges Úr megtisztítja szérűjét, szántóföldjét, a teremtett világot… A gabonát csűrbe takarítja, értjük, az övéit magához veszi, a polyvát, a hitetleneket megégeti olthatatlan tűzzel. A régiek, elhunyt testvérünk generációja értette még ezeket a kifejezéseket (szérű, polyva), de Urunk üzenetét mindnyájunknak meg kell értenünk: ha Krisztus megváltott minket, akkor hit által Hozzá kell ragaszkodnunk, akkor szerinte kell élnünk, hogy ő megáldja, tartalmassá tegye, és megtartsa az életünket.

   Gyászoló testvérek, az ige üzenetét, biztatását, vigasztalását szívetekbe zárva vegyetek búcsút hozzátartozótoktól. Így vigasztal az Ige: „el ne vessétek a ti bizodalmatokat”, „mert nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid 10).

   Egy, a család által idézett zsoltárral zárom az igehirdetést: „az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem, életem minden napján, és az Úr házában lakozom hosszú ideig” (23. zsoltár). Ámen.

Zsolt 80, 2-6. + 8. (virrasztó)   

2 Figyelj ránk, Izráel pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat! Te, aki kerúbokon trónolsz, jelenj meg ragyogva Zsolt 78,52-53; 2Sám 6,2 

3 Efraimnak, Benjáminnak és Manassénak! Mutasd meg hatalmadat, jöjj segítségünkre! 

4 Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk! Zsolt 44,4 

5 Uram, Seregek Istene, meddig lángol még haragod néped imádsága ellenére? 

6 Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket… 

8 Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk! 

    A régi énekeskönyvünk egyik legismertebb, legkedveltebb éneke a 80. zsoltár alapján írt dicséret: Hallgass meg, Izrael pásztora. Az Ószövetség gyakran használja a pásztor képét Istennel kapcsolatban: ő az ő népének oltalmazója, védelmezője, gondviselője, megtartója. Az Újszövetségben Jézus magára vonatkoztatja ezt a hasonlatot, és azt tanítja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért. s azt is hozzá teszi: az én juhaim hallgatnak az én szavamra, és én örök életet adok nekik, senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből…

   Jó nekünk, nektek gyászoló testvérek, most az igének ezt az üzenetét meghallanunk, amikor valakit kiragadott közülünk, közületek a halál. És jó nekünk gyászunkban is megvallani azt a hitünket: akik az Úréi, azokat tőle senki és semmi, sem élet, sem halál el nem szakíthatja. Mi csak ezt a mulandó világot ismerjük, amiben van baj, betegség, van elválás, Jézus az örökkévalóról beszél.

   Az igében a bajba jutott ember kéri Istent, hogy figyeljen rá, éppen arra hivatkozva, hogy ő az, aki kegyelmében hordozza, őrzi az ő népét, terelgeti Józsefet, mint egy nyájat. Igen, a magasságban, kimondhatatlan dicsőségben lakozik (a kerúbokon, a legmagasabb mennyei lények fölött trónol), de nem feledkezik el az ő földi gyermekeiről, és megmutatja jóságát, irgalmát, szabadító hatalmát, megjelenik csodálatos világosságával az ő választottjainak. A Biblia csodálatos, drága örömhíre ez: a mindenható Isten törődik velünk, gyarló emberekkel. A bajokban-küzdelmekben is megmutatja szeretetét, kegyelmét, segítségét, ugyanakkor szent Fiában meghív minket az üdvösségre, az örök életre. 

   Elköltözött testvérünk is megtapasztalta Isten gondviselő szeretetét hosszú és sok küzdelemmel járó földi életútján, ebben a közel 80 esztendőben, annak minden nehézségében, megpróbáltatásában, de munkájában és áldásában is. Megtapasztalta egyéni életében és családjában. És amikor vándorútja sötétebb szakaszain haladt keresztül, megláthatta felragyogni az Isten reménységet adó világosságát. Volt része nélkülözésben (nem volt könnyű gyerekkoruk), volt része fáradozásban, volt része betegségben, volt része gyászban (14 éve özvegy), de kapott erőt, bizodalmat, támogatást családtagoktól, és végső soron Istentől. 

  Ezt kéri a zsoltáros is: mutasd meg megtartó hatalmadat, jöjj segítségünkre, újíts meg bennünket, ragyogtasd ránk arcod, hogy megszabaduljunk. Szívbe markolóak ezek a kérések. Érezzük mögötte az emberi kétségbeesést, de felismerjük a bizakodó hitet is: egyedül Isten, egyedül csak ő képes segíteni. Vajon tudjuk-e ilyen odaadással, hittel, szenvedéllyel kérni az Urat nehézségben, szorongattatásban, de akkor is, amikor látszólag minden rendben van az életünkben? Vajon vágyunk arra, hogy ő közel legyen hozzánk, hogy jelenlétében megerősödjünk, megvigasztalódjunk? Ahogy a gyermek azonnal megnyugszik, ahogy meglátja a szüleit maga mellett, meghallja hangjukat. 

    Panasz is megszólal ebben a zsoltárban. Mert emberek vagyunk, néha nehezen viseljük keresztünket, nem értjük az Úr akaratát. Mert sokszor kicsinyhitűek vagyunk. Volt panasz, kesergés testérünk életében is. Sokszor érezte nehéznek a keresztet, amit hordoznia kellett. 

    Meddig lángol még haragod? – kérdezi a zsoltáros. Úgy érzi, hogy Isten ítélettel sújtotta választottjait. Szenvedés, nyomorúság, talán háborúság van az életükben. És megrázó a kép: kenyér helyett könnyel etetted őket. Valami nagy csalódás, fájdalom, bánat gyötri Isten népét. Gondolhatunk a bűnök terhére is… És arra, hogy Krisztus azért jött, azért szenvedett, sírt és gyötrődött, hogy engesztelő áldozat legyen a mi vétkeinkért. Hogy nekünk bocsánatot, békességet szerezzen.   

   De azt látjuk az igében: a zsoltáros ezzel a panaszával, súlyos lelki bántalmával is az Úrhoz fordul. És megismétli: újíts meg bennünket. Töröld el bűnünket, mutasd meg rajtunk a te megbocsátó, felszabadító kegyelmedet!       

    Kérhetjük Isten segítségét, megújító kegyelmét, szabadítását földi életünk problémái között, de az üdvösségre, az örök életre nézve is. Az 1 Jn 4, 10-ben olvassuk: Isten azért küldte az ő egyszülött Fiát a világra, hogy éljünk általa. Ez azt jelenti: azért, hogy vele járjunk, míg tart földi utunk, és hozzá érkezzünk, amikor életünknek ez a mulandó szakasza lejár. Ámen.   

Jn 12, 20-27 (temetés)

20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. 

21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. 

22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. 

23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9 

25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,39; 16,25 

26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. 

27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Zsid 5,7 

    Egy temetésre gyűltünk össze, és ez mindig szomorú alkalom, mert azt éljük át, hogy valakinek az élete kiszakad egy családból, a közösségéből. Böjti időben vagyunk, ilyenkor közelebb kerülünk a Jézus szenvedéseihez, kivált, ha azokban ott látjuk saját szenvedésünket, gyászunkat is. Jó tudnunk azt, hogy a mi Urunk vállalta a mi sorsunkat, velünk együtt hordozza terheinket. De azt hisszük-e, hogy ő nemcsak szenvedett és meghalt, de fel is támadt. Vajon ennek az örömhírnek adunk-e helyet a szívünkben? 

   És keressük-e az Urat, ahogy azok a görögök tették, akikről az ige beszél? Ott van-e a kérés a szívünkben: jöjj, Úr Jézus, úgy várunk rád!? Sok a bajunk, bánatunk, de te tudsz könyörülni rajtunk, te meg tudsz vigasztalni minket. Gyülekezetünkben mondta valaki élete utolsó napjaiban: ne hívjatok orvost, nekem csak az Úr Jézusra van szükségem. De nemcsak a végső órára gondolva, hanem mindennapjainkban, munkánkat végezve, terveikben, egymással való kapcsolatunkban is keresnünk kell az őt, a vele való közösséget.

   Jézust kereső igyekezetünkben emberek is segítségünkre vannak, úgy, ahogy mi is vezethetünk, vagy legalább elindíthatunk másokat ezen a lelki úton. A családban elsősorban. A keresztségben mindnyájunkat tanítványnak hív el a mi Urunk. Krisztusra mutató jel kell legyen az életünk. Ua. legyünk hálásak azokért, akik közelebb vezettek minket őhozzá, akik példák voltak számunkra.  Nem tudjuk, hogy elhunyt testvérünk esetében kik voltak azok, akiknek élete, hite, szeretete Istenre irányította ő figyelmét, akiknek szolgálata bizonyságtétel volt számára: talán a régi családban, vagy saját családjában. Isten felelőssé tesz egymásért nemcsak testi, de lelki értelemben is.

  Fülöp elmegy Andráshoz, és együtt mennek Jézushoz, és továbbítják ezeknek az idegeneknek a kérését. Összefogva mások érdekében. Így kell támogatnunk egymást… 

   Jézus üzenete mély értelmű: azt mondja először, hogy eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Eljött az ő áldozatának az ideje. Hogy ő önmagát adja a mi bűneinkért. Krisztusban való reménységünknek, bizodalmunknak ez alapja, kiindulópontja, hogy ő a halálig menően hűséges hozzánk. Ennyire drágának tart minket. Hogy úgy szerette Isten e világot... Ennek tudatában kell lennünk. Ez az isteni igazság jelentetett ki életünk kezdetén fölöttünk a keresztségben, ebben való hitünket vallottuk meg a konfirmációban, és sok más alkalommal (igen, az élet küzdelmében sokszor el is feledkezve róla). Ez a kegyelem egyedül az, amiben bízhatunk.

   Jézus másik üzenete arról szól, hogy áldás csak áldozatok árán van. Szemléletes a hasonlat: ha a gabonamagot magában marad, ha nem pusztul el, akkor nem lesz belőle kalász, és termés. Az ideális (és még természetes) körülmények között tárolt búza akár 100-120 évig is csíraképes maradhat (laboratóriumi körülmények között, nyilván, még tovább). Ha 1946-ban, abban az évben, amikor testvérünk született (tudjuk, rendkívül aszályos év volt, azután egész Kelet-Európában éhség következett) félretettek volna egy szem búzát megőrzésre, akkor az még mindig meglenne… de közben egyáltalán nem hozott volna termést. (De ha elvetették volna, és aztán a termést évről évre újra, mostanra már többmillió tonna búza lenne belőle). Isten nem konzerválni akar, hanem áldássá tenni. A földi életünk nem végállomás. Jézus beszél itt az ő önfeláldozásáról, de arról is, hogy az ő példáját követve a mi életünk is ilyen kell legyen. 

  Ehhez kapcsolódik Jézusnak az a tanítása, hogy aki szereti az ő életét, elveszti azt, aki gyűlöli az ő életét e világon, az az örök életre tartja meg. Jól értjük, igaz? Aki önző módon magának él, csak a saját kívánságait, érdekét követi, aki nem törődik emberekkel, és nem figyel Istenre, az valójában földi élete célját is elvéti, mert amit megszerez magának, annak nem tud örülni igazán, és az üdvösséget is eltékozolja. Aki megtagadja magát, aki átadja életét szolgálatra Istennek, az megtapasztalja az áldások örömét, és Krisztusban, akinek odaszentelte magát, megnyeri az örök életet. Képletesen szólva: ha valaki úgy szorongatja az életét, mint egy gabonamagot, a saját kezében, és azt mondja: „ez az enyém, csak magamnak akarom felhasználni”, az magával marad, aki felajánlja az Úrnak, és azt mondja: „Uram, te használj engem”, annak élete gyümölcsöző lesz.

   És azt mondja Jézus harmadszor az akkor őt keresőknek, és most nekünk is (mennyi vigasztalás van benne!): ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. A szolgálat nemcsak emberi önfeláldozás, nemcsak emberi fáradozás (az még kevés önmagában), hanem Krisztus követése, az ő példájának a megélése. Rá figyelés, neki engedelmesség. Sokan élnek aktív életet, de csak a maguk útjait, céljait követve. Aki Krisztusnak szolgál, az ott kell legyen az ő közelében, az el kell fogadja az ő vezetését, magára kell öltse az ő lelkületét. Ahol vagyok, ott lesz a szolgám – nyilván, ez a tanítás utal az üdvösségre, az örök életre is. „Elmegyek, hogy helyet készítsek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Aki Krisztussal jár, az hozzá érkezik. Milyen nagy lehetőség, kegyelem ez számunkra! Ha Jézus az út, akkor őt kell követnünk, ha ő az igazság, akkor benne kell hinnünk, ha ő az élet, akkor őt kell elfogadnunk.

   Az elhangzottakat figyelembe véve idézzük fel röviden elhunyt testvérünk földi életútját is. (Élettörténet…)

  Mit mond Jézus? Most megrendül az én lelkem. A tietek is, gyászoló testvérek. De Jézus készül a megváltás nagy szolgálatára, a golgotai keresztre. Hogy bemutassa az ő váltságot, üdvösséget szerző áldozatát. És noha Krisztus meghalt érettünk, azért még nekünk is szembe kell nézni a halállal, de „halálunk nem bűneinkért való megfizetés, hanem meghalás a bűnre nézve, és általmenetel az örök életre”. 

  Ezzel a reménységgel vegyetek búcsút a te drága hozzátartozótoktól. Jézus Krisztus így biztat: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem.

   És vigyük mindnyájan magunkkal a 26. vers drága biztatását: Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Ámen. 

2Kor 12, 7-10 (virrasztó)

Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. 

8 Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. Mt 26,39-44 

9 De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ézs 40,29 

10 Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Fil 4,13 

   Sok fájó kérdés van az életünkben. Elhunyt testvérünk életére tekintve is. A Mózes 5. könyvében olvassuk (29,29): a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi… Miért van tövis, kereszt, betegség? Hogy van az, hogy a gonoszok virulnak, a tiszta szívűek pedig szenvednek? Olyan jó, hogy ezek a kérdések előjönnek a Szentírásban is, nemcsak elvont, elméleti tanításként, hanem személyes bizonyságtételekben. Krisztus így kiáltott fel a kereszten: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!”. A szenvedés, az elkeseredés mélysége ez. 

  Itt Pál apostol írja, hallottuk az igében: tövis adatott a testembe. Valamilyen betegségre gondolhatunk, ami gyötörte, ami emberileg gátolta, korlátozta a normális életvitelben. És lelkileg mégis a javára szolgált. Hosszú ideig tartó testi erőtlenséget kellett elhordoznia elhunyt testvérünknek is. Az orvosoknak bizonyára sikerült is megtalálni betegségének anatómiai okát, de sokkal nehezebb (ua. fontosabb) volt számára valamiképpen annak lelki célját meglátni, elfogadni. Pál úgy értelmezte, hogy Isten azért engedett meg nyomorúságot az életében, hogy el ne bizakodjon. Ki tudja, különben hogyan alakult volna a sorsa. Így ott maradt Isten közelében, tudta, hogy teljességgel rá van utalva. Elvállalta ezt a terhet, és türelemmel hordozta.

   Azt írja az apostol: háromszor kértem… Mennyit kérhette elköltözött testvérünk, mennyit kértétek ti, hozzátartozók, hogy szűnjék, enyhüljön a betegség szorítása! Aztán elfogadta, elfogadtátok, és már csak erőért imádkoztatok. A mennyei válasz hangzott feléje, felétek is: „elég néked az én kegyelmem”. Akik jólétben, egészségben élnek, azok nemigen beszélnek az Isten kegyelméről, vagy csak megszokásból és nem szívből, őszintén. Azok azt hiszik, hogy a saját maguk urai. Azt mondják, ahogy Jakab apostol is írja (4, 13): „ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk”… Testvérünk szüntelenül érezte, tapasztalta: szüksége van segítségre. A tietekre, és a felülről valóra. És elég volt ez a kegyelem neki súlyos megpróbáltatásában, és nektek is a kitartásban, a szolgálatban, és elég ez a kegyelem – ez a legdrágább, minden felülíró üzenet - az üdvösség elnyeréséhez. 

   Pál egyenesen azt mondja: erőtlenségemmel dicsekszem. Felvállalom, beismerem, és közben életemben Isten csodálatos irgalma, hatalma mutatkozik meg. És valóban milyen próbatételeket állt ki az apostol, ez a külsőképpen törékeny ember! Megszégyenítve a legerősebbeket is. Elhunyt testvérünkre, az általa elhordozott fizikai-pszichikai kínokra gondolva jutott eszembe: valószínű egyikünk sem cserélt volna vele egyetlen napot sem, hamar azt mondtuk volna: „én ezt nem bírom”… Erőtlenségében, gyengeségében mégis milyen erős volt, hogy megerősítette az Úr! 

   Az írja Pál: a Krisztus ereje lakozik bennem… És ez nemcsak a betegség eltűrésében, nemcsak a szenvedések közti kitartásban mutatkozik meg, hanem ez már egy lelki harcról, az abban tanúsított állhatatosságról szól, rendíthetetlen bizodalomról, az üdvösség reménységéről. Egyik sportoló mondta, aki egy baleset miatt súlyosan rokkant lett: „addig csak földi céljaim voltak, a tolókocsimból sokkal tisztábban és mélyebben látom önmagamat és a világot, messzebbre látok, egészen a Krisztusban nyert üdvösségig.” Fizikailag gyengébbé lett, de lélekben erősebb.   

  Pál még hálát is ad, azt írja, hogy örömmel hordozza az erőtlenséget, a nyomorúságot, a szorongattatást, és kimondja: amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős… Ezt az erőt tapasztalta meg elköltözött testvérünk, a ti drága hozzátartozótok, és bár sokszor el is csüggedt, de Isten kegyelem által (ami a ti ragaszkodásotok, törődésetek, szeretetetek által is megnyilvánult) mindig új biztatást, reménységet kapott az ő valóban hősies küzdelméhez. 

    Amikor erőtlen vagyok, amikor már nem bírom, akkor rá bízom gondjaimat Istenre, teljesen rá hagyatkozom, és ő csodálatos atyai szeretetével vesz körül, ölébe emel, és elvezet a célhoz, az ő országába, ahol már nem lesz betegség, nem lesz légszomj, szenvedés, elválás, halál… ahol az ő dicsőségének kimondhatatlan örömében részesülünk. Ámen.   

    Örökkévaló, teremtő Istenünk, mindenható mennyei Atyánk megváltó Urunkban, a megvigasztaló Szentlélek közösségében!

    Megvalljuk előtted gyermeki őszinteséggel, mint gyászoló család és gyülekezet, hogy fájdalom, döbbenet van a szívünkben testvérünk halála miatt, akit nagy nyomorúságból szólítottál magadhoz. Annyi kérdés szorongat minket, de most mégis hálát adunk, hogy Krisztusban megváltott gyermekeid vagyunk, és azt tanítod a te igédben, hogy a tieidet kísértések, megpróbáltatások között, a betegségekben sem hagyod magukra, hogy te még a fájó töviseket, a nem kívánatos kereszteteket is a javunkra használod fel: azért, hogy közelebb vonj magadhoz, azért, hogy egyedül benned bízzunk és reménykedjünk.

   Magasztaljuk szent nevedet, hogy bár kivált életének utolsó éveiben súlyos, nehéz, gyötrelmes terhet, betegséget kellett elviselnie, a szenvedésekben is oltalma, támasza voltál a mi testvérünknek, te hordoztad őt erőtlenségében, vigasztaltad, bátorítottad félelme között, és súlyosbodó állapotában te rendeltél számára törődő hitvestársat, odaadó gyermekeket.

   És áldunk azért, most szomorúságunkban, gyászunkban is, hogy lelkében is te erősítetted őt, adtál neki bizodalmat, benned való hitet, hogy el ne csüggedjen, keresztjét türelemmel hordozza, és a végső harcban is élő reménységgel bízza tereád magát. Valóban megtapasztalhatta az ige igazságát: amikor erőtlen volt, akkor lett erős benned.

   Jó nekünk, mennyei Atyánk, tudni azt, hogy földi életünk nem az utolsó állomás. Ha az lenne, akkor az apostol tanítása szerint minden embernél szánalomra méltóbbak lennénk. Azt tanítod szent igédben, és Krisztus Urunk ezért született meg, vette fel mulandó testünket, hordozta el bűneinket, ezért halt meg és támadott fel, hogy számunkra igaz legyen: „aki hisz a Fiúban, örök élete van annak.” 

   Ennek az igei drága üzenetnek világosságával, reménységével töltsd be és gyógyítsad gyászoló testvéreink szívét, és vezesd őket tovább a te békességedben. Szentlelked által segíts mindnyájunkat, hogy egymás javára, épülésére, a te dicsőségedre éljünk! Míg elfogy az út, s mennyben nyitsz kaput. Ámen. 

Zsolt 71, 14-23 (temetés)

14 Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged. 

15 Igazságodról beszél a szám és szabadító tetteidről mindennap, bár nem tudom felsorolni őket. 

16 Az Úrnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem, egyedül a te igazságodat emlegetem. 

17 Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. 

18 Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Ézs 46,4 

19 Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? 

20 Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. 1Sám 2,6; Zsolt 37,24 

21 Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz. 

22 Én is magasztallak hárfával hűségedért, Istenem! Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! 

23 Ujjong az ajkam, ha neked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál. 

   Temetéseken – így ezen az alkalmon is - emlékezünk és vigasztalást keresünk. Elköltözött testvérünkre való emlékezésben előjönnek – elsősorban a ti szívetekben, drága családtagok – szép, kedves, derűs mozzanatok, események, élmények, és előtörnek fájdalmas érzések is: betegségére, szenvedésére, egyáltalán az ő elvesztésére gondolva. Az a nagy megpróbáltatás, amiben része volt drága hozzátartozótoknak, mindnyájunkat megérint, mély együttérzésre, részvétre indít.

    Ua. hívő emberekként vigasztalást is keresünk a mi Urunknál: az ő kegyelmét, amely gyógyítja a szívünket, az ő erejét, amely felemel, bátorító szavát, ami segít tovább lépni, és tőle származó élő reménységet, amely a veszteségen túl meglátja a győzelmet, a mulandón túl az örökkévalót. A gyász sötétségében a mi élő Urunk szava legyen felgyúló világosság számotokra: „én élek, ti is élni fogtok”!     

   Szoktuk mondani: harc az élet. Elhunyt testvérünk számára igazán azt volt… az utóbbi években szinte minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie. És mégsem adta fel, volt benne élni akarás. Édesanyjuk 6 éve halt meg, a temetésén már oxigéngéppel tudott csak részt venni… Hány nap, hány éjszaka telt el azóta! 

   Pár héttel ezelőtt súlyos állapotban vitték kórházba, aztán hazakerült (sajnos, csak rövid időre), azokban a napokban beszéltem a fiával, aki azt mondta: biztatjuk, hogy a közelgő családi eseményeket érje még meg. Isten másként végzett felőle. 

   „Szüntelen remélek”, hallottuk a zsoltárban…  Igen, vannak (kell is legyenek) földi céljaink, amikre reménységgel tekintünk, amik motiválnak, erőt adnak a kitartásra. Hisszük, hogy ezek is benne vannak Isten kegyelmi tervében.  De a földi célok egyszer elhalványulnak, eltűnnek. Vajon akkor megszűnik a reménységünk is? Az ige kijelentése minden helyzetre érvényes, Krisztus feltámadása óta (húsvét után vagyunk!) még a halállal szemben is. „Testem is” (a sírba tett testem is!)   „reménységben nyugszik” – olvassuk a 16. zsoltárban. 

   Ehhez az Úrra tekintő, a földi célokon túlnéző reménykedéshez hozzá tartozik az Isten dicsőítése. „Folyton dicsérlek téged”, vallja a zsoltáros. Nem könnyű ezt megtenni, kivált akkor, ha bajok, megpróbáltatások vannak az életünkben. Nagyon nagy hit kell ehhez. Ahhoz, hogy kimondjam: bár állandó kísértések közt élek, egy súlyos betegségben állandóan érzem a fájdalmat, a félelmet, én mégis folyton dicsérlek, mert a te megváltott gyermeked vagyok. Énekeltük is: „bár könnye, kínja van, ez légyen jelszavam: jobban tiéd, Uram, jobban tiéd”. Ez a teljes Istenre hagyatkozás… A tegnap tudtam meg: testvérünk nagyon szeretett énekelni. És minden karácsonykor felkántálta a családot, az utóbbi években már csak telefonon, és elmondta a szülőfaluban tanult köszöntőt. Napról-napra fogyatkozott ereje, de amíg csak képes volt rá, nem hagyta abba Isten dicsőítését. 

   „Igazságodról beszél a szám, szabadító tetteidről.” Pedig egy-egy súlyos betegségben, csapásban úgy felmerül az emberben: vajon igazságos az Isten? Miért történt ez éppen velem? Az istentelenek sokszor olyan szerencsések! Legalábbis a mi megítélésünk szerint… Mi csak az emberi kereteket, körülményeket látjuk, Isten az örökkévalóság távlatában tekinti az életünket. Sok minden igazságtalannak tűnhet, de hisszük: végül Isten igazsága diadalmaskodik. Az az igazság, hogy ő megváltott, nekünk üdvösséget szerzett. Sok mindent nem értünk, de ígéretünk van arra, hogy majd feltárulnak a titkok előttünk. És hálát adunk majd Istennek a keresztekért is. A Krisztuséért és a sajátunkért. 

  (Élettörténet)

   A zsoltáros azt kéri Istentől: ifjúkoromban velem voltál, ne hagyj el engem késő öregkoromban sem. Testvérünk nem ért nagyon idős kort, de régóta ismerte már az öregkori erőtlenség állapotát. Ez a kérés azt jelenti: Uram, maradj mellettem mindig, erősíts, amikor erőtlen vagyok, adj reménységet, ha elcsüggedek, és Lelked által segíts, hogy hirdessem hatalmadat, a te megtartó kegyelmed bizonysága legyek. (Igen, sokszor az erőtlenektől kapunk biztatást. Egy fiatalember mondta el: nagyon el volt keseredve, csak úgy céltalanul felült egy vonatra, és ott találkozott egy vele egykorú, mozgássérült fiúval, aki szóba állt vele, aki tele volt optimizmussal, bizakodással, hittel… aki lelkileg egészen rendbe tette. A beteg őt, az egészségest.) 

  Az igében is ennek a rendíthetetlen bizalomnak a hangja szólal meg: igazságod az égig ér, hatalmas dolgokat vittél véghez. A szentíró nem tesi tapasztalatairól beszél, hanem a hitbeliekről. Ez Isten dicsőségéről, megtartó kegyelméről szóló tapasztalat mindnyájunké lehet, akármilyen helyzetben vagyunk is. 

  A zsoltáros is nagy mélységeket, nehézségeket járt be. Azt mondja: sok nyomorúságot és bajt láttatál velem…  Gyülekezetünk közösségében az utóbbi években talán senki sem volt elesettebb állapotban, mint elhunyt testvérünk. Ha emberileg lehet ezt méricskélni: talán ő volt a legnagyobb nyomorúságban, bajban… A zsoltáros azonban nem áll meg szomorú állapota leírásánál, nyomban hozzáteszi: újra megelevenítesz… A tavaly az említett családi ünnep után meglátogattuk nővérével, jót beszélgettünk, elmondta: az orvosok szerint legalább 10 évre lenne szükség arra, hogy felszívódjon, kitisztuljon a tüdejében lerakódott kátrány (mérgező környezetben dolgozott). Mosolyogva hozzátette: azt már nem érem meg… De azt megérjük hitünk szerint, hogy Krisztus érdeméért megtisztul a lelkünk, és „tisztán, és egészen egyesül ővele”, a mi Urunkkal. 

    Döbbenetes húsvéti üzenet szólal meg ebben a régi zsoltárban: a föld mélyéből is újra felhozol engem, és naggyá teszel (részeltetsz a te dicsőségedben)… Hozzám fordulsz, és örökre megvigasztalsz. Nem kell többet félnem, fájdalmat átélnem, nem kell szeretteimtől elválnom. 

   Ezért magasztallak téged, már most a bajban, a megpróbáltatásban is … És ujjong az ajkam, a lelkem is, amelyet megváltottál… Értjük, igaz, testvéreim, az ige itt a megváltás öröméről, békességéről beszél. Ezt a kegyelmet, ezt a biztatást fogadjátok a szívetekbe, Isten így vigasztaljon titeket! 

Az ige által Krisztus így szól hozzátok, a szűkebb családhoz: „e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok én legyőztem a világot… hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. 

Jézus ezt mondja mindnyájunknak: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Ámen.   

Zsolt 139, 1-18 (virrasztó)

 1 A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. 

2 Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 

3 Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 

4 Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. 

5 Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 

6 Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 

7 Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? 

8 Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ám 9,2 

9 Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, Jón 1,3 

10 kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. 

11 Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: Jób 34,22 

12 a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. 

13 Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Jób 10,8-12 

14 Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. 

15 Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. 

16 Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. 

17 Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! 

18 Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok. 

   Mennybemenetel ünnepe a mai nap. Arra emlékeztet – ezen a virrasztón is – hogy igazi célunk, otthonunk, hazánk a menny, hova Krisztus nyitott utat számunkra. Kedvenc zsoltárom a 139. Arról szól, hogy Isten ismer minket. Egészen személyesen. Számon tart, drágák, értékesek vagyunk számára. Az volt elhunyt testvérünk is. De ezt valamiképpen jelen időben kell megfogalmaznunk: mert Isten az élőknek az Istene. Ő egyetlen gyermekét sem veszíti el. 

   Isten irgalma kíséri végig földi utunkat. Nem egyforma az. Van, akinek nehéz sors adatik. Testvérünk élete sem volt könnyű. Nagy családban nőtt fel, szűkös lehetőségek között, ezenkívül egy baleset miatt kora gyermekkorától kezdve megtanulta, mit jelent a betegség, a testi gyengeség. Sok küzdelemben is volt része. Ha lehetősége lett volna, biztosan diplomás ember lesz. Nagyon szeretett tanulni, olvasni. 

  Isten nemcsak külső sorsunkat, hanem a szívünket is ismeri, gondolatainkat, szándékainkat. Az Úrban megpihent testvérünket szelíd, jóindulatú embernek ismertük… Tudta, hogy az Úr előtt van minden cselekedete. Ez a hit nagyon mélyen benne élt. Mondta is: nem emberek, Isten előtt kell nekünk megfelelnünk. 

  Azt írja a zsoltáros: minden oldalról körülfogtál engem. Luther Márton szépen fejti ki ezt a bibliai tanítást: Isten előttem van, hogy vezessen, mögöttem, hogy megvédjen, fölöttem, hogy megáldjon, alattam, hogy hordozzon, jobbról és balról, hogy támogasson… Jó ezt megtapasztalni a bajban, betegségben. Egyik katolikus temetési énekben hangzik el: „körülfogtak engem a halál félelmei”. Ám azokon túl az Úr megtartó kegyelme ölel körül engem. Sem élet, sem halál el nem választhat tőle… Csodálatos ez a tudás! 

  Nem tudunk előle elmenekülni. De vajon, miért menekülnénk? Egy történet arról szól, hogy valaki súlyos, de gyógyítható betegségbe esett, nem akart orvoshoz menni, szerettei orvost hívtak, de a beteg az ablakból észrevette, amikor az közeledett az udvaron, és kirohant a házból, elszaladt.  Az orvos utána kiáltott: engedje, hogy megmentsem az életét… Ne meneküljünk Isten elől, hanem szaladjunk oda az ő atyai, megtartó karjaiba! 

  Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség… Sokszor így érezzük… Gondoljunk a bűn sötétségére. Az ige azt tanítja, hogy ha vétkezünk is, ő hű és igaz, és megbocsátja a mi bűneinket. Gondoljunk a halál sötétségére. Az ige azt tanítja, hogy Krisztus a világ világossága. Ha az övéi vagyunk, a sötétség nem boríthat el. A halál sötétségében is felragyog az ő győzelmének világossága.  Krisztus Urunk sötét sírja megnyílt harmadnapra.

  A felolvasott igeszakasz utolsó részében a zsoltáros Isten teremtő hatalmát, kiválasztó kegyelmét magasztalja. „Te alkottál, te formáltál anyám méhében”. Igen, a te képedre és hasonlatosságára. Testvérünk is Isten drága teremtménye volt, édesanyátok pedig drága eszköz az Isten kezében. Minden élet csoda. Isten ajándéka. Sajnos, manapság a „kézzel csinált” csodák fontosabbak lettek.

   Olyan szép, mélyértelmű a 15-16 vers. Isten formálta a mi testünket, és könyvében feljegyezte a napjainkat. Az élet könyvében. Sokan mondják: életemről egy könyvet lehetne írni. Van egy könyv, Isten kezében, amelyben nemcsak földi sorsunk, hanem megváltásunk története is meg van írva. 

  Drágák a te szándékaid… Krisztus érdeméért az életről, az üdvösségről szólnak. Akármennyit gondolkozom rajtuk, csak hozzád érkezem. Milyen jó nekünk jó nekünk is Istenhez érkezni… Tőle indult az életünk, és hozzá érkezik, ő mondta ki az első szót fölöttünk, és az utolsót is ő mondja ki Krisztusban. Ez pedig a másik életről, az üdvösségről szól. Az Úr így vigasztalja a szívünket! Ámen. 

Róm 14, 7-9 (temetés)

7 Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 

8 mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 

9 Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. 

   Egy temetésre gyűltünk össze. Mindig szomorú alkalmak ezek. Testvérünk hirtelen halála megdöbbentett mindnyájunkat. Ilyenkor mindig hiányérzet is ébred bennünk. Még találkozni, beszélni kellett volna. kifejezni szeretetünket. Arra is gondolunk, hogy – bár nem volt saját családja - még szükség lett volna rá a szélesebb családi közösségben, baráti körben. Földi életünk soha nem lesz tökéletes, és a halál okozta drasztikus törés pedig még inkább mutatja, hogy nincsen itt teljesség. 

  Krisztusban egészül ki az életünk. Benne nyer jóvátételt minden, ami bűn, hiány, töredékesség bennünk. A vele való közösségben, szeretete, jósága, békessége által válik értékessé földi sorsunk, és nyeri el igazi, isteni rendeltetését, kibontakozását az üdvösségben. Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség (Fil 1, 21). A hívő ember élete a földi halállal nem véget ér, hanem célba érkezik. Nem valahova a csillagok közé kerülünk, hanem Krisztushoz érkezünk.

   Ezért olyan hangsúlyos a felolvasott ige tanítása: közülünk senki sem él önmagának. Életünk nem privát ügy. Már csak azért sem, mert kaptuk ezt az életet: emberi vonalon a szüleinktől, de mindenek felett Istentől, teremtő mennyei Atyánktól. Már csak azért sem, mert Isten Fia - saját életét odaadva - megváltott minket bűntől és kárhozattól. Nem a magunkéi vagyunk. Református hitvallásunk első kérdés-feleletében ez a szép bizonyságtétel szólal meg. Amikor testvérünk jó pár évvel ezelőtt felnőttként megkeresztelkedett, akkor sokat beszélgettünk erről a bibliai igazságról. „Mind testestől, mind lelkestől nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak és Megváltómnak Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” 

   Az apostol először azért fogalmaz tagadó módban, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Hajlamosak vagyunk az önzésre, a magunknak élésre. Hajlamosak vagyunk belefeledkezni saját vágyaink hajszolásába… Pedig nem sajátíthatom ki az életemet. Nem mondhatom azt: az én egyéni ügyem és jogom, hogy mit kezdek vele. Egy ajándékozott, ugyanakkor egy megváltott élet a mienk. Ismeritek a történetet: háborús időben fiatalokat toboroztak a hadseregbe, egyik faluban egy beteg, özvegy édesanya egyedüli fia kapott behívót, nagybátyja megpróbálta elintézni, hogy ne vigyék el, de csak úgy tudta ezt megtenni, hogy saját fiát küldte el helyette. A fiú elesett a harcokban. Évek során a beteg édesanyjával élő fiú elzüllött, anyjával sem törődött. Akkor azt mondta neki a nagybátyja: öcsém, ide figyelj, tudod, hogy a fiam helyetted halt meg, ezért nem élhetsz könnyelműen, nem csinálhatsz azt ezzel a nagy áldozat árán ajándékba kapott élettel, amit akarsz… 

   És senki sem hal önmagának... Ha a Krisztuséi vagyunk, azért, mert ő megváltott, akkor ő nem engedi, hogy a halál martalékai legyünk. Nem engedi, hogy a halál elvegyen, elszakítson minket tőle. Ő azért győzte le a golgotai kereszten és arimáthiai József sírjában a legnagyobb ellenségünket, hogy mi a halálon át is az övéi maradjunk.

Nem önmagunknak, nem önmagunkban halunk meg. Meg kell hallanunk ezt a nagy, diadalmas, bátorító nem-et! Ha úgy is érzenénk, vagy gondolnánk, mégis hinnünk kell, hogy sem élet, sem halál el nem szakíthat a mi Urunktól.  Ahogy egyik énekünk mondja: a Jézus ölébe hajtjuk a fejünket, hogy ő majd az ő országában ébresszen fel minket. Ezért nevezi az Újszövetség a halált alvásnak. „Akik elaludtak az Úrban”. Az ortodox temetési liturgiában így nevezik meg az elhunytakat: „az Úrban elszenderedett, megpihent testvérünk”. Drága ez a reménység.

  És az apostol újra fogalmazza ezt a szép tanítást most már pozitív formában: mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Ez biztatás, életprogram is: éljünk az Úrnak, szenteljük neki életünket, és tekintsünk reménységgel földi utunk végére, mert – megint a Kátét idézve – „a mi halálunk nem bűneinkért való megfizetés, hanem meghalás a bűnre nézve és átmenetlé az örök életre”. 

   Ennek a bibliai kijelentésnek a fényében idézzük fel röviden testvérünk földi életútját. (Élettörténet…) 

   Az utolsó versben nagyon szép bizonyságtétel szólal meg (9. vers.) Arról hallunk, hogy a mi végső, igazi reménységünk Krisztus Urunk megváltó halálában és dicsőséges feltámadásában van. Mert ő azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék. Engedjük, hogy Krisztus uralkodjék rajtunk! Engedjük, hogy jósága, szeretete irányítson minket! Gyászoló testvérek, ez legyen a ti lelki törekvésetek is! 

   Mert ha a Krisztus uralma alá rendeljük az életünket, akkor nem élünk hiába, akkor Isten áldásának tudunk az eszközei lenni a családban, a környezetünkben, és akkor                             

nem halunk meg reménytelenül, mert drága Megváltónk az ő hatalma által új életre kelt minket, és az ő közösségében részünk lesz a mennyei világosságban és örömben. 

   Ezzel a hittel vegyetek búcsút drága hozzá tartozótoktól.

Így vigasztal mindnyájunkat az ige: akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Ámen. 

Zsolt 86, 1-13 (virrasztó)

1 Dávid imádsága. Figyelj rám, és hallgass meg, Uram, mert nyomorult és szegény vagyok! 

2 Tartsd meg életemet, mert én a te híved vagyok! Istenem, szabadítsd meg szolgádat, aki benned bízik! 

3 Légy kegyelmes, Uram, mert hozzád kiáltok mindennap. 

4 Örvendeztesd meg szolgád lelkét, mert utánad vágyódik a lelkem, ó, Uram! 

5 Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak. 

6 Hallgass, Uram, imádságomra, és figyelj könyörgő szavamra! 

7 A nyomorúság idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem. Zsolt 50,15 

8 Nincs hozzád hasonló, Uram, az istenek között, műveidhez fogható nincsen. 2Móz 15,11; Ézs 40,12-31 

9 Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted, Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Zsolt 22,28-30 

10 Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül! Ézs 44,6 

11 Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet. 

12 Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké. 

13 Hiszen annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből is kimentettél.

    Egy imádságot olvastam fel, amikor gyülekezetünk egyik legidősebb tagjának a virrasztójára gyűltünk össze, akit 87 éves korában szólított el az Úr ebből a földi életből. Krisztus Urunk azt tanítja, hogy „szüntelen imádkozzatok”, de valahogy a bajban, a megpróbáltatásban kezdjük el igazán keresni a kapcsolatot Istennel. Akkor, amikor érezzük: egy bizonyos helyzet meghaladja emberi képességeinket, lehetőségeinket. (Egy orvos mondta, amikor egy válságos állapotban levő fiatal beteg hozzátartozói kétségbeesve kérték, hogy „doktor úr, segítsen”: „itt már csak Isten segítségét tudjuk kérni: önök is, és én is”. 

   Dávid, a zsidó nép egyik legnevesebb történelmi személyisége, legnagyobb királya, azt mondja töredelmesen Isten színe előtt megállva: szegény és nyomorult vagyok. Lehet, testvéreim, hogy egészség, vagyon, erő, gazdagság ideig - óráig elfeledtetik ezt velünk, de valójában ez a mi alapállapotunk. Erőtlen, mulandó emberek vagyunk, akiknek szükségünk van mások segítségére, de elsősorban Isten kegyelmére. 

   A zsoltáros első kérése így hangzik: tartsd meg életemet. Az élet a legnagyobb ajándék. Így gondoltok most ti, gyászoló testvérek, édesanyátokra, akitől életet kaptatok, a nagymamára, a testvérre, a rokonra. És a veszteség érzésén túl most ott van a hála a szívetekben: hogy adta őt Isten nektek… hogy életetek része volt, hogy általa sok áldásban részesültetek. 

    Ám tudjuk, hogy Isten nemcsak ezt a földi életet adta nekünk… hanem Krisztusban örök életet készített el számunkra: „Aki hisz a Fiúban örök élete van”. Amikor Istentől életünk megtartását kérjük, akkor az üdvösség vágya, reménysége is meg kell legyen bennünk. Pál apostol írja: „végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését”. (2 Tim 4,8)

    És amikor az ige örömről beszél, akkor végső soron erre utal. Ad Isten sikert, elégtételt, boldogságot itt a földi életben is („rám-rám derül ismeretlen utamon egy kis öröm”…) Testvérünknek is volt része ilyen áldásokban: örült családjának, az elvégzett munkának, az apró dolgoknak is, de Isten ennél többet akar ajándékozni nekünk: a vele való örökkévaló közösség kimondhatatlan gyönyörűségét. „Ó, mily dicső…” – énekeltük.

  Vajon minek alapján remélhetjük ezt? Valahogy úgy vagyunk vele, hogy túl nagy ez az ígéret, semhogy megérdemelnénk. Mégha minden percünket imádsággal töltenénk is, mégha életünket az Úrnak szentelnénk is, akkor sem lennénk méltók… És itt hallunk Isten kegyelméról, jóságáról, bocsánatáról és szeretetéről. És ez az, ami teljes reménységgel, bizalommal, hittel tölthet el. Nem azért, mert én olyan tökéletes voltam, nem azért, mert mindenben engedelmeskedtem, nem azért, mert hűséges gyermeke voltam Istennek, hanem azért, mert ő volt hű hozzám, mert ő előbb szeretett és váltott meg engem egyszülött Fiában. Milyen jó, hogy Isten nem a mi szeretetünket, hanem az ő szeretetét és kegyelmét tette megtartatásunk feltételévé! 

  Ez volt testvérünk reménysége is. Istennek ebbe a kegyelmébe kapaszkodott a nehéz időkben, a megpróbáltatásokban. Három testvére halt meg tragikus körülmények között, egészen fiatalon. És ott volt saját élete sok harca, vívódása: küzdelme, aggódása a családért, gyermekeiért, aztán idős korban a kemény harc a betegséggel, a gyengeséggel (ebben részt vettetek ti is, akik mellette voltatok). Nem volt panaszkodó típus, mindig volt egy-egy reménykedő, bizakodó mondata, mindig felvillant a mosoly az arcán… gyakran beszélt szinte tréfálkozva bajairól („visszük, amíg bírjuk, s amikor nem, akkor letesszük”), de komolyan azt is hozzá tudta tenni: az Úr ad erőt hozzá. 

   És a második részben a zsoltáros – bajai, nyomorúsága ellenére – belekezd Isten magasztalásába. „Nincsen olyan Isten, mint te”. Aki Isten dicséri, az az örökkévalóságra hangolódik rá. „Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted”. A következő zsoltárban (87.) olvassuk (olyan szép gondolat!): hogy Isten számba veszi a népeket, és beírja: Sion a szülőhazájuk. Vagyis hozzám tartoznak örökkön örökké. A Jelenések könyvében olvasunk arról, hogy Isten beírja az övéit az élet könyvébe. Ott csak születési anyakönyv van… 

   „Nagy vagy te, csodákat teszel.” Igaz, testvérek, látjátok ti is a csodákat… amik ott voltak szerettetek életében. Csoda az, hogy az Úr megsegítette, hogy adott erőt, az is, hogy valaki eléri a nyugdíjas kort, és még él az édesanyja. Nektek ez megadatott. Legyetek hálásak ezért.  És lássátok meg, lássuk meg a legnagyobb csodát: a megváltásét. Hogy tetszett Istennek, hogy kiválasszon, és elhívjon az ő országába, hogy Krisztus örökös társaivá tegyen a mennyben. 

   És a végén a zsoltáros Isten bölcsességét kéri, hogy ennek a reménységnek az ereje, áldása meglátszódjék életében, hogy az ő igazsága szerint járjon. Fontos volt ez elköltözött szerettetek számára, és maradjon fontos nektek is, és járjatok az Úr félelmében. Ehhez az életformához hozzá tartozik – ez a gondolat újból előjön – az Isten dicsőítése, és a rendíthetetlen hit az Isten szeretetében. Annyira szeretsz, hogy a sír mélyéből is kimentettél, ki tudsz menteni. 

  Húsvéti reménység fogalmazódik itt meg… És ez nem emberi vigasztalás, Isten szava ez. „Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.” (2 Kor 4, 14) Ebben a hitben erősítsen meg mindnájunkat a mi megváltó Urunk! Ámen. 

Urunk, irgalmas mennyei Atyánk megváltó Jézus Krisztusunkban a Szentlélek közösségében, valóban azt látjuk, hogy úgy sietnek az évek, és úgy ritkulnak a soraink.  De hálát adunk azért, hogy mindezek között a te atyai, irgalmas kezedben tudhatjuk az életünket, és valljuk együtt az apostollal: tőled senki és semmi el nem tud választani.

Köszönjük földi életünket, annak minden áldását és nehézségét is. Végtelen kegyelmedből sok jót tapasztalhatunk meg ebben a mulandó földi létben is. És a nehézségekben, megpróbáltatásban, veszteségben is átélhetjük felemelő, megtartó közelségedet. Hálát adunk eltávozott testvérünk életéért, azért, hogy hosszú élete során segítetted, te voltál támasza, bizodalma, megköszönjük azt, amit benne és általa adtál övéinek, közösségünknek.

De mindenekfölött magasztalunk kegyelmedért, a Krisztusban megszerzett üdvösségért, hogy hűséged nemcsak 70-80 esztendeig tart, hanem örökké. Olyan jó ebben a bizalomban élni, ezzel a hittel búcsúzni! Hisszük, hogy egyszülött Fiadban mindnyájunkat elválasztottál arra, hogy megváltó kegyelmedben részesíts. Add, hogy komolyan vegyük, hittel elfogadjuk ezt a nagy lehetőséget, add, hogy megnyissuk a szívünket Krisztus előtt, és szeretet által a megtéréshez méltó gyümölcsölet teremjünk. 

 Hallottuk, hogy emberi sorsunkhoz tartozik a nyomorúság, baj, betegség is. A te igédnek ez az igazsága mutatkozott meg elköltözött testvérünk immár lezárult földi életében is, amelyben voltak nehézségek, volt küzdelem, de volt vigasztalás, erő, élő reménység is. És rendeltélt emberi, családi segítséget, támaszt is az erőtlenségek között. Add, hogy a gyászoló testvérek, mi mindnyájan a Krisztus békességével induljunk tovább.

Köszönjük, hogy az előttünk járók számára is hangzott, és számunkra is hangzik az örömhír: aki hisz a Fiúban, örök élete van annak. Nem tudjuk megköszönni, mennyei Atyánk, egyszülött Fiad áldozatát, hogy ő felvette testünket, megalázta magát, engedelmes volt a kereszthalálig, hogy nekünk bocsánatot, megtartatást szerezzen. 

   Vezesd tovább gyászoló testvéreinket ebben a hitben, és reménységben, gyógyítsad az ő szívüket, őrizd meg őket bizalomban, reménységben, megtartó kegyelmedben! Lelked által segíts, hogy egymás javára, épülésére, a te dicsőségedre éljünk! Ámen. 

Róm 8, 18. 22-30 (temetés)

 18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez,amely láthatóvá lesz rajtunk…

22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. 

23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 2Kor 5,2-4 

24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 

25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. 

26 Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. 

27 Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért. 

28 Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. 

29 Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Kol 1,18 

30 Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. 

    Életünknek van egy földi kerete, vetülete, meghatározottsága. Annak rejtelmeit, belső mozgató erőit sem vagyunk képesek megérteni igazán, mégis részben körül tudjuk írni… meg tudjuk nevezni a körülményeket, fel tudjuk sorolni az eseményeket, össze tudjuk számolni az éveket. Elköltözött testvérünk, drága hozzátartozótok esetében ez 87 évet jelent… azokban sok-sok küzdelemmel, megpróbáltatással, betegséggel, ugyanakkor munkával, fáradozással, övéiért való törődéssel, szeretettel. De mennyi titok, belső, lelki vívódás is volt benne, amit mi nem ismerünk, amiről csak Isten tud! 

   És életünknek van egy mennyei kötődése, dimenziója, rendeltetése is. Az a hitbeli igazság, hogy Krisztus a mi Megváltónk lett, egyértelműen tanúskodik arról, hogy több az élet a láthatónál, a mulandónál. A Jn 10-ben tanítja a mi Urunk: „és én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, mert senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből.” (28.) És bár a bűn miatt csak a kézzelfoghatókra összpontosító emberi értelmünkkel ezt nem látjuk, nem érzékeljük, mégis az része, sőt igazi valósága az Isten szerinti teljességnek. Ezt a kettőt, a földit, ami elmúlik, ami elmúlt, és a mennyeit, amit Isten ígér és ajándékoz, együtt kell látnunk testvérünk temetésén is. 

    Azt tartom, írja Pál apostol, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely látható lesz rajtunk. Az ige világosan beszél a szenvedésről, életünk sokszor nyomasztó hiányosságairól, terheiről, nyomorúságairól (és erre bőségesen szolgáltat példát testvérünk immár lezárult földi pályafutása is), de teljes bizonyossággal tesz bizonyságot arról a dicsőségről, amelyben a mi Urunk érdeméért lehet részünk, és amely túlhalad, felülír, jóvá tesz minden emberi ínséget, amit el kellett és el kell viselnünk.

    Mert nem kétséges, hogy emberi létünknek - ahogy énekeltük is – „könnye és kínja van”. Tudjuk, hangsúlyozza Pál is, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és nyög mind ez idáig. Eszembe jutott, hogy ebben az elmúlt 87 évben elhunyt testvérünk egyéni küzdelmei, nehézségei mellett mennyi baj, szenvedés, rettenet volt a földkerekségen. Születése évében, 1939-ben tört ki a második világháború, mérhetetlen veszteséget, gyászt zúdítva milliók életére. De azután is mennyi igazságtalanság, mennyi egyéni és közösségi tragédia adódott és adódik szűkebb környezetünkben és a nagyvilágon. Szívszorongva eleveníthetnénk fel, hogy évről-évre mennyi baj történt egyének, családok, népek életében. És a mostani háborús hangulatban ki tudja, mi vár még ránk, a következő nemzedékre. 

  Ebben az emberi létünkre jellemző általános szorongattatásban nemcsak a hitetlen emberek, hanem – így olvastuk – még Isten gyermekei is gyötrődnek, sokszor bizonytalankodnak és kétségeskednek. Mert testben élünk: fenyegetettségek és szükségek között. Hívő emberekként ezekkel a gondjainkkal is Istenhez fordulunk. Tőle várunk segítséget, erőt, megtartatást. Evilági dolgainkban is tőle kérünk áldást, előmenetelt. És neki vagyunk hálásak minden megtapasztalt jóért: családunkért, munkánk gyümölcséért. De tudjuk, hogy nem ez földi a végső valóság. Mind az itteni bajokat, vesződéseket, mind az itteni sikereket, örömöket tekintve világos számunkra, hogy azok elmúlnak. 

   De van nekünk egy drága reménységünk, amelyet még nem látunk (mert ha látnánk, akkor nem beszélhetnénk reménységről), de amiben hiszünk. Ez pedig az üdvösség, amit Krisztus szerzett meg számunkra. Nem a mi érdemünk, teljesítményünk, nem a mi jóságunk, hanem Istennek egyszülött Fiában megmutatott kegyelme, Urunk megváltó áldozata, halált legyőző diadalma a garanciája annak. Tegnap hoztuk szóba kántor atyánkfiával, hogy milyen sokan elmentek csak az idén az alsó faluvégéről, egyes körzetből. Többen közülük hűséges templomba járók voltak (elhunyt testvérünk is járt, amíg tehette). Egyik bibliaórán beszéltünk az üdvösségről, és egyik, az említett körzetben élő asszonytestvérünkből nagyon őszintén tört elő: azt mi nem érdemeljük meg. Akkor is elhangzott, hadd ismételjem meg most is: milyen jó, hogy tudjuk, hogy mi nem érdemeljük meg, mert akkor egyedül Krisztusban bízhatunk. 

   Jó hallani az igéből a bátorítást, hogy a Lélek segítségünkre van a mi erőtlenségünkben. Mert a kísértések, a megpróbáltatások között, betegségben, erőtlenségben olyan könnyen bizonytalanság, kétség ébred bennünk, másfelől a jólétben, sikerekben hajlamosak vagyunk elfeledkezni igazi célunkról. Isten segítségünkre siet Lelke által, biztat, bátorít, Krisztusra irányítja a mi figyelmünket, megerősít hitünkben. 

    Olyan szívhez szóló, olyan sokat mondó és megnyugtató volt az az üzenet az igéből, hogy amikor mi nem is tudjuk kérni (vagy nem úgy, ahogy kellene), Isten Lelke könyörög érettünk. Esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodással. Lehet, hogy olyan súlyos a testi, vagy a lelki baj rajtunk, olyan elesettek vagyunk, hogy már szavaink sincsenek, nem tudunk imádkozni a Lélek nevében, akkor a Lélek imádkozik a mi nevünkben. Elhunyt testvérünk az utóbbi időben gondolkodásában már nem tudott mindig összeszedett lenni, talán sok mindent nem értett, ami körülötte történt, de hisszük, hogy már megfogalmazni sem tudott gondolatai, kérései eljutottak Istenhez, és mennyei Atyánk őt, mint Krisztusban megváltott gyermekét kegyelmében őrizte, és a végső harcon át önmagához vette. 

  Olyan szép, biztató az ismert 28. vers üzenete: „azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott”. Nagy kijelentés ez, nagy titkot fejteget. Sok mindent nem tudunk felfogni, nem látunk át, nem vagyunk képesek megmagyarázni, de azt tudjuk, együtt valljuk az apostollal, hogy akik Isten szeretik, azoknak minden a javukra szolgál… Az is, ami érthetetlen, fájdalmas, ami nehezen elfogadható, ami kereszt. Minden. Mert Isten az örökkévalóság felől nézi az életünket. Nemcsak az elviseléshez, túléléshez kapott erőről van szó, hanem arról, hogy végül a javunkra szolgál, hogy a verségből győzelem lesz, a halálból élet. Csak maradjunk meg az Isten szeretetében, csak el ne forduljunk tőle!

   Ennek az igeversnek a fényében tekintünk elköltözött testvérünk, drága hozzátartozótok életére is. (Élettörténet…) Életútjáról röviden megemlékezve, azt kell mondanunk, amivel kezdtük: akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. 

  Mert Isten minket örök kegyelme szerint elhívott, kiválasztott, elrendelt, hogy Krisztushoz legyünk hasonlók. Ez a gyönyörű kifejezés két igazságot hangsúlyoz, és ez ösztönzés és biztatás számotokra, gyászoló testvérek, és mindnyájunk számára. Az egyik az, hogy az a tkp-i rendeltetésünk ezen a világon, hogy Krisztus szerint éljünk, az ő indulatát, szeretetét osszuk meg másokkal, hogy bennünk ő legyen láthatóvá. De a mi életünknek az a végső célja is, hogy majd Krisztushoz legyünk hasonlók, részesülve az ő feltámadásában és országának dicsőségében… János írja: tudjuk, hogy hasonlókká leszünk hozzá, mert meg fogjuk látni, amint van. (1Jn 3,3)

  És újból hangsúlyozza az ige: nem a mi igazságunkért, hanem Isten igazított meg minket, adta nekünk Krisztus igazságát, és az ő érdeméért, szeretetéért meg is dicsőít minket. Gyászoló testvérek, ez legyen a ti élő reménységetek, vigasztalásotok, és így induljatok tovább hittel, bizalommal, szeretetben és békességben.

Azt hallottuk az igéből: akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.  Ámen. 

Urunk, irgalmas, örökkévaló Istenünk,

gyász, szomorúság, fájdalom van a szívünkben elhunyt testvérünk miatt, és mégis hála és reménység, mert nem a halálba engedjük szeretteinket, hanem a te örökkévaló kegyelmedre bízzuk. Halljuk az Igében: akik téged szeretnek, minden javukra van. Legyen áldott neved, hogy a te szereteted munkálkodott elköltözött testvérünk életében is, amit megmutattál neki gondviselő jóságodban küzdelmes hosszú élete során: gyermekkorában, ifjú éveiben, munkájában, házasságában, hitében, hűségében, gyermekei, unokái ragaszkodásában, és sok-sok áldásban. Köszönjük, hogy ő is benned bízhatott, hívhatott segítségül akkor, amikor nem volt elég az emberi segítség, téged hívhatott segítségül a kísértések, megpróbáltatások között és a végső földi harcban is.

Ő is átélte, minket is sokszor körülfognak a halál kötelei, naponta szembesülünk mulandóságunkkal, kiváltképpen szeretteink elvesztése, testi halála alkalmával, nehézségekben, nagy megpróbáltatásokban, bánatban, betegségben, rettegésben és nyomorúságban, és úgy gondoljuk, hogy ezek végképp lehúznak. Taníts ilyenkor Krisztusra nézni, aki magára vette emberi sorsunkat, szenvedésünket, még a halált is megkóstolta, hogy nekünk szabadulást, békességet és üdvösséget szerezzen! Rá, az ő keresztjére és húsvéti győzelmére nézve érthetjük meg, hogy milyen célt szántál nekünk, mennyei Atyánk. Benne megmentettél a haláltól, szemünk a könnyhullástól, mert a te országodban, amit őáltala készítettél nekünk nem lesz sírás, jajszó, elválás. Ott csak öröm, hálaadás és találkozás lesz.

    Köszönjük, hogy Krisztusban erre hívtál el, erre rendeltél minket. Éppen ezért segíts, hogy más most igyekezzünk hozzá hasonlók lenni, jósága, békessége szerint élni, és majd hozzá érkezni a te országod dicsőségében. 

  Ezzel az evangéliumi vigasztalással erősítsd gyászoló testvéreinket, vezesd őket tovább békességben, szeretetben, reménységben! Áldásoddal és megtartó kegyelmeddel vedd körül őket és mindnyájunkat, Jézusért kérünk! Ámen.