2025

Jn 5, 17. 19-24 (temetés)

17 Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. 

19 Megszólalt tehát Jézus, és ezeket mondta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mt 11,27

20 Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. És ezeknél nagyobb tetteket is mutat majd neki, hogy ti csodálkozzatok. 

21 Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. 5Móz 32,39

22 Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, 1Jn 2,23 

23 hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.

  Egy sokat fáradozó, sokat munkálkodó asszonytestvérünk koporsója körül állunk. Olyan volt az életútja, de a természete is: sok méretett rá, és sokat is vállalt. És egész életében, kivált az utolsó években sok jutott neki a szenvedésből is. Nem egyforma a sorsunk, Isten azt várja el, hogy hűségesek legyünk abban, ami ránk bízatott.

    Jézus azt mondja az igében: az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom. Azzal kezdődik a Biblia, hogy Isten teremt, alkot, gondoskodik, törődik teremtményeivel, kivált az ő képére és hasonlatosságára formált emberrel, arról szól az Újszövetség: Krisztus szerte jár, éjt nappallá téve, egyik faluból a másikba haladva, önmagát nem kímélve keresi a bajban levő embereket, tanítja, vigasztalja, gyógyítja őket. Az Istennek engedelmeskedő, Krisztust követő hívő élet nem tétlen szemlélődés, hanem szolgálat, egymás segítése. 

   Kevesen vannak itt, talán a legfiatalabbak, akik valami módon ne részesültek volna testvérünk segítségében, szolgálatában. Igen, tudjuk, hogy Jézus itt mennyei megbízatásáról beszél, de nem lehet élesen elválasztani a lelkit a földitől, és minden, mit szeretettel végzünk, legyen egy szelet kenyér odaadása, egy pohár víz felkínálása, az Isten szerinti cselekedetnek számít.

   Az erőt, a jóra való indíttatást nyilvánvalóan Istentől kapjuk.  Jézus önmagáról is azt mondja (és itt az Atyával való szoros kapcsolatára, közösségére utal): a Fiú semmit sem tehet önmagától. Értjük az ige üzenetét: Istenhez kötődve, rá figyelve tudunk helyesen cselekedni. Olyan félelmetes az, amikor az ember elszakadva Istentől, elfeledkezve rendeltetéséről, maga kezd neki – önzését, indulatait követve, Bábel tornyokat építve, háborúkat indítva, felforgatva a világot – tüsténkedni, fontoskodni. 

Mindig szem előtt kell tartanunk (a régi nemzedékben inkább benne élt ez a tudat), hogy Isten előtt felelősek vagyunk. Csak azt tedd, amit vállalsz teremtő, megváltó Istened előtt, rá hangolódott lelkiismereted előtt! Csak azt, amit felismersz a Krisztus példájából. Milyen jó lenne, ha ezeket a bibliai elveket követnénk mi is! Milyen jó lenne ezt a mértéket használni!

    Minden jónak (és itt beszélünk az Isten tetteiről: teremtés, gondviselés, megváltás, és a mi cselekedeteinkről is) a hátterében a szeretet áll. Az Atya szereti a Fiút, tanítja Jézus, és ő ezt a szeretetet hozta le nekünk, amikor eljött közénk, felvette emberi testünket, ezt mutatta meg a golgotai kereszten, és erre tanít minket is… Születésünktől kezdve ez a szeretet hordoz, ez nyilvánul meg szülők, családtagok szeretetében is (ez nem mindig tökéletes), és ez kell a jóra motiváljon, ösztönözzön minket is. Ez volt nyilvánvaló elköltözött testvérünk életében is… Bizonyára kapott ő is ebből a drága lelki ajándékból a szülőktől (nehéz körülmények között nevelték), testvérektől, rokonoktól, saját családjától, gyermekeitől, unokájától, annak családjától, dédunokáitól (ha már nem is tudta ezt teljesen felfogni – de a szeretetet mindig érzékeli az ember). És ezt adta tovább ő is… széleskörű munkájában fiatalkorától kezdve. 

    Milyen jó, hogy bekapcsolódhatunk az Isten munkájába! Pál szavaival: az ő munkatársai lehetünk. Micsoda megtiszteltetés, méltóság ez! És ha ezt tesszük, akkor már nemcsak a mulandókért fáradozunk. A mi munkálkodásunk nem hiábavaló az Úrban. Életünk lejár, de munkánk gyümölcse, áldása megmarad azok életében, akikért Isten felelőssé tett, és – ami hitből, szeretetből volt – az „átutalódik” az Isten országába. („Cselekedeteik követik őket” – Jel 14,13).

   Mi az alapja ennek a reménységünknek? Az igében azt tanítja megváltó Urunk: Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.  Mert Isten hatalmat adott az ő életét odaáldozó, de a halálból feltámadó egyszülött Fiának. Olyan Urat szolgálunk, aki nemcsak mulandó célokat mutat nekünk, nemcsak földi életünkre nézve nyújt reménységet, ígért megtartatást, hanem az üdvösségre, az örök életre. 

   Így a mi szolgálatunk, munkálkodásunk, minden küzdelmünk az örök élet távlatába kerül… Igen, mindig szomorú az, ha szeretteink eltávoznak közülünk ebből a földi világból, szívünk egy része szakad ki minden veszteséggel… De vigasztaló is tudnunk, hinnünk, vallanunk, hogy a láthatókon túl ott vannak a most még láthatatlanok (amik egyszer majd dicsőségben fel fognak tárulni előttünk), hogy van üdvösség, van örök élet. Krisztusra nézve van ebben bizonyosságunk. Temetések alkalmával megemlékezünk egy lezárult földi életről, annak értékeiről, áldásairól, de meg kell emlékeznünk a mennyeiről is, amit nem érdemeinkért nyerünk el, hanem egyedül Krisztusért. Milyen jó, hogy nemcsak az emberiről beszélhetünk, hanem mindig Krisztusról is! Azt jutott eszembe: milyen jó, hogy a földmíves munkában nemcsak a mi hozzájárulásunk van ott: a szántás, vetés, kapálás, betakarítás (ez nagyon kevés lenne önmagában), hanem az Isten áldása is: eső, napfény, a mag csíraképességének, a föld termő erejének a csodája. 

   Mi a halálról szólván (mert nem tagadhatjuk le annak fájó tényét) is az élő Krisztusról teszünk bizonyságot, aki az ő győzelmében akar részeltetni. Aki elvette rólunk az ítéletet. 

    Mert emberileg akármennyi eredményt is értünk el, akármennyire hűségesek is voltunk, Isten tökéletessége, igazsága előtt híjával találtatunk. (Tegnap beszéltem édesanyámmal, aki egy évvel született elhunyt testvérünk előtt, és ő mondta el: fiam, igyekszem egyre jobban Istennek szentelni az életem, de annyi bűnt, erőtlenséget, gyarlóságot fedezek fel magamban… Elgondolkoztam: ha ő ezt mondja, akkor mit szóljak én?) A tökéletes Isten színe előtt mindnyájan méltatlanok vagyunk. Illetve méltók az ítéletre. De milyen csodálatos volt az olvasni: az Atya az ítéletet a Fiúnak adta, annak a Fiúnak, aki annyira szeretett minket, hogy kisgyermekként erre a világra született, ahogy mi mindannyian, hordozta emberi sorsunkat, magára vette bűneinket, és a keresztig menően szeretett minket, hűséges maradt hozzánk. Az Atya színe előtt Jézus Krisztus mondja ki az utolsó szót rólunk… Mekkora reménység, vigasztalás ez! Akkor tényleg teljes bizalommal rábízhatjuk magunkat, földi életünket, de halálunkat és ítéletünket is. Akkor tényleg teljes szívvel kell tiszteljük a Fiút, kell szeressük őt, kell engedelmeskedjünk neki. Mert ő a mi életünk és üdvösségünk. Hozzá tartozásunkban, kegyelmének feltétele alatt  kell értelmezzük földi pályafutásunkat is, annak minden fordulatát, eseményét, történését. 

   Krisztus megváltó szeretete felől kell megközelítenünk elhunyt testvérünk életét is. (Életrajz.)

   Így végződött ez a hosszú, több mint 87 esztendő… De ez nem a teljes történet. Annak csupán a földi része. Így olvastuk az utolsó versben: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 

    Isten igéje az örök életről szól, amit Krisztus szerezett meg számunkra. Aki hallja (az igét mindnyájan hallottuk!), és aki hisz abban… Ennyi, amit nekünk meg kell tennünk. Tudjuk, magunktól erre sem vagyunk képesek. Kérjük hát Isten Lelkének az erejét, hogy munkálja azt bennünk, bennetek, gyászoló testvérek, hogy hinni tudjunk abban, aki elküldte egyszülött Fiát, hogy megváltson minket! Az igaz hit elválaszthatatlan Krisztustól. És ha hit által megragadjuk, befogadjuk őt, vele lépünk közösségre, akkor már az ítélettől sem kell tartanunk, hanem átmentünk a halálból az életre. Átment a halálból az életbe. Milyen drága ígéret ez! 

    Ezt szívetekbe zárva, az ige biztatásával induljatok tovább (33. zsoltár)… De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. Megmenti őket a haláltól… Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk.

   Mindnyájunkat erősít hitünkben, reménységünkben a mi Urunk: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Ámen.

Gal 1, 1-5 (temetés)

  1 Pál apostol – aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül – 

2 és a velem levő testvérek mindnyájan: Galácia gyülekezeteinek. 

3 Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, 

4 aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. 

5 Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen. 

   Egy olyan testvérünktől búcsúzunk ezen a temetési istentiszteleten, aki hosszú életének első és utolsó éveit nem falunkban töltötte, de mégis ehhez a mezőségi településhez kötődött a leginkább pedagógusi hivatása, szolgálata, családi élete révén, és – hisszük – a gyülekezetünkhöz való ragaszkodása okán is. Utolsó kívánsága is az volt, aminek szerettei – nem kis áldozatot vállalva – igyekeztek is eleget tenni, hogy itt temessék el. 

   A galáciai levél bevezető részét olvastam fel, ami egy nagyon rövid bemutatkozással kezdődik. Pál apostol, de akár nyomatékosíthatjuk is: Pál, az apostol, a küldött. Mindnyájan küldöttek vagyunk, ezzel a küldetéssel érkezünk erre a világra, és erről kell szóljon az életünk. Nem mindenki Pál, nem mindenki kapja a missziónak azt a megbízatását, amit ő, de senki sincs, akire Isten ne ruházna egészen személyesen feladatokat, kötelességeket. Úgy gondolom, hogy így értelmezte elhunyt testvérünk is az ő életét, tanári pályáját, közösségi tevékenységét. Mi, emberek soha nem tudjuk tökéletesen betölteni küldetésünket (Pál sem tudta), vannak hibáink, tévedéseink, kitérőink, de fontos az, hogy a nekünk adott értékekről, lelki kincsekről le ne mondjunk, azokért erőnk szerint hűségesen munkálkodjunk. Az áldás pedig az Istené. 

  Nem emberektől, nem emberek által, hangsúlyozza az apostol, pedig szolgálatunknak van emberi háttere is: az egy adott történelmi, családi kontextusba helyezhető el, bizonyos konkrét tényezők befolyásolják. Mégis fontosabb, meghatározóbb a mennyei, a felülről való. Ez az elhívás Jézus Krisztus által történik, az Atya Isten által, aki feltámasztotta őt a halálból. És ez az itt hangsúlyozott tény nemcsak elhívásunk rendkívüliségét, magasztosságát jelzi, hanem örökkévaló távlatát is. Nagyszerű küldetésünk van, és örökkévaló célra tekint az. Szoktuk mondani: az üdvösség perspektívájában kell élnünk és munkálkodnunk. 

    Mégis sokszor csak a mulandókat látjuk, a pillanatnyi feladatok, elénk tornyosuló problémák terhét, a küzdelmeket. Nyilván, ezektől nem is tudunk eltekinteni, ezekben is hűségeseknek kell bizonyulnunk, helyt kell állanunk, soha nem elfelejtve azonban azt, hogy van egy felsőbb rendeltetésünk is. Katonaságban tanították, hogy ha egy magas rangú tiszt megkérdezi tőlünk, hogy mit csinálunk, akármilyen banális tevékenységet is végezzünk is abban a pillanatban, azt kell felelni: „servesc patria”, azaz „a hazát szolgálom”. Jó lenne így gondolkodnunk mennyei hazánk tekintetében is: a legapróbb cselekedetünkkel is, amit az Úr akarata teszünk, tkp. Isten dicsőségét szolgáljuk, az ő országát építjük.   

   És ha búcsúzni kell, ha el kell válnunk a földi életre nézve (és ennek „könnye, kínja van”, ahogy énekeltük), akkor azt is a feltámadott Krisztusra nézve tesszük. A mulandóság, egymás elvesztése földi létünk, sorsunk döbbenetes, letaglózó, fájdalmas élménye, tapasztalata. Valaki velünk volt, és már nincsen, hozzánk tartozott, életünk része volt, és csak szorongató hiányát érzékeljük. Megosztottuk együtt gondjainkat, örömeinket, és hirtelen minden kapcsolatunk megszakad vele. Üresség, összetörtség, gyász származik ebből. 

    De remény is ébred bennünk: olyan megváltó Urunk van, aki emberi mivoltunkat vállalva mindezeket átélte, és aki feltámadásával új irányt, új utat mutat nekünk. Az apostol fontosnak tartja ezt a legelején leszögezni: olyan lelki csapathoz tartozunk, amelyben Mesterünk meghalt értünk, de feltámadott, és minket is az örök élet reménységével, hitével biztat. 

  Pál mellett testvérek vannak. Ez is a kegyelem része. Nem magányosan küzd. Elköltözött testvérünk ízig-vérig közösségi ember volt, számára rendkívül fontosak voltak a körülötte levők: annak idején a régi család, aztán saját szerettei, gyermekei, unokái, ismerősök, barátok, mindenekelőtt hitvestársa. Kivált betegségében, gyengélkedésében, amikor érezte, hogy napról napra fogy az erő. (Orvos kérdi a pácienstől: mi a panasza. Az így válaszol: sok minden, de előbb hadd mondjam el, hogy mi az örömöm: megértő családtagok vesznek körül.) 

  Gyülekezetekről hallunk, és arra gondolunk: elhunyt testvérünk 3 gyülekezetnek volt szívbeli tagja: Mája, Bergenye, Göd… Igyekezett hűséges lenni, szolgálni, a lelkészekkel – a történelmi mintát is követve – mindenütt jó, baráti viszonyt ápolni. Szomszédokként én is, mi is megéltük ezt, nem felejtem el, beiktatásomkor mondta: ha egy cöveket bevernek, akár azért, hogy az jelezzen, akár azért, hogy megtartson valamit, akkor az ott kell maradjon. Amíg vagyunk, valóban helyt kell állnunk ott, ahova állított az Isten, de tudjuk – bibliai kép ez -, hogy a sátorcövekeket, ha nincs már nincs több feladatuk, kihúzzák a helyükről. A mi földi sátorházunk elbomol, de van Istentől rendelt, örökkévaló házunk. 

  Kegyelem nektek és békesség.  Az apostoli köszöntésben, üdvözlésben két alapvető értékről, lelki ajándékról hallunk, amire nekünk is nagyon nagy szükségünk van. A kegyelem Isten irgalmas, atyai, megbocsátó, szeretetteljes hozzánk hajlása, a békesség a vele és egymással való igazi közösség megélése. Mindnyájunk életében vannak biztos jelei a kegyelemnek: születésünk, munkánk, családunk, hitünk. Kegyelmi történet ez a 85 év is, bár voltak abban nehézségek, törések is, de végig Isten békessége őrizte, hordozta elhunyt testvérünket.  

(Életrajz)   

   Kegyelem volt súlyos betegségéből történt felépülése. Kegyelem volt felesége hűsége, kitartása, gyermekei ragaszkodása, az unokák születése, növekedése. Kegyelem volt az öregkor sok ajándéka, áldása, dédunokák érkezése, a betegségben kapott erő, bizalom. Kegyelem volt az, hogy békességes tűréssel hordozta betegségét, csupán rövid ideig kellett valóban ágyba kerülnie, és  – hittel mondjuk – kegyelem volt eltávozása is. Azt írja említett visszaemlékezésében: hittel reméli, hogy az az ítélet, amit a világ legnagyobb bírája hoz majd fölötte, az „örök üdvösség lesz”, nem saját érdeméért, hanem a „a hit, szeretet, reménység” evangéliumi igazsága, ígérete alapján. És kegyelem az az örökség, amit hátrahagyott tanítványok szívében, gyülekezetek életében, családjában, sőt, családja révén sokak életében. 

    Kitől van mindez? Istentől, teremtő és gondviselő Atyánktól, és a mi megváltó Urunktól, Jézus Krisztustól. Általa nyerünk igazi békességet. Aki önmagát adta, hogy kiszabadítson minket „a jelenlegi gonosz világból”. 2000 évvel ezelőtt írta le az apostol, most talán még jobban illik világunkra ez a jellemzés. A tanár úrral sokat beszéltünk régebb, és később is, amikor nagy ritkán találkoztunk, erről a témáról. Kritikus alkat volt. Gyakran kérdezte: mi lesz ezzel a meglódult világgal? Azt látjuk, hogy száguld, de egyre nyilvánvalóbb a félelmetes felismerés: nem jó irányba. Mi azt valljuk: mégis az Isten kezében marad az életünk. Azt valljuk: Krisztus az egyetlen biztos cél. 

   Általa való szabadulásról hallottunk az igében: nemcsak a világ kísértéseitől, hanem a bűntől és a haláltól is megszabadít minket. Mert ő legyőzte a halált, mert ő részeltet minket is az ő diadalmában. Ez a legnagyobb kegyelem. 

  Igaz, küzdenünk, harcolnunk kell, amíg itt vagyunk, de hisszük és valljuk, hit által tapasztaljuk is, hogy Krisztus velünk van, és megtart minket megváltó szeretetében. Megőriz ebben a világban, és megszabadít ennek a világnak, a bűnnek a fennhatósága alól. „Engem pedig minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz”… Ez kell legyen a mi életelvünk, élő reménységünk, ezzel a meggyőződéssel, hittel kell Krisztust követnünk… 

   Övé a dicsőség örökkön örökké. Már most körülvesz minket ez a dicsőség, már most felcsillan, tükröződik, átragyog rajtunk, mulandó földi életünkön, és majd hiánytalanul részünk lesz abban az Isten országában. 

   Ezzel a reménységgel vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. 

Hadd halljuk még egyszer az ige drága, üdvösségre mutató üzenetét:  Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól,  aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön örökké. Ámen. 

Lk 12, 22-26.28. 31-32 (temetés)

   Majd azt mondta tanítványainak: Ezért mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, hogy mit egyetek, sem a testetek felől, hogy mibe öltözködjetek.

Az élet több, mint az eledel, és a test több, mint az öltözet.

Nézzétek meg a hollókat, hogy nem vetnek, nem is aratnak, nincs kamrájuk, sem csűrük, és Isten táplálja őket. Mennyivel drágábbak vagytok ti a madaraknál!

    Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?

Ha azért a legcsekélyebbet sem tehetitek meg, mit aggodalmaskodtok a többi felől?

Ti az Isten országát keressétek, és ezek mind megadatnak nektek!

Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.

   Minden haláleset veszteséget, fájdalmat jelent, de ha valaki hirtelen távozik közülünk, akkor még inkább úrrá lesz rajtunk a döbbenet, a tanácstalanság. Ez éltétek át, gyászoló testvérek, szerettetek váratlan távozása miatt. Belénk nyilall ilyenkor a kérdés: vajon ilyen kiszámíthatatlan, ennyire bizonytalan a sorsunk? Akkor állandóan félelemben, szorongások közt kell élnünk? Emberileg nem sok biztatót tudunk mondani. Ilyen közhelyeket ismételgetünk, hogy „hát ezt az élet”, hogy „tovább kell menni”. De ezek a mondatok olyan üresen csengenek, és – bár alapvetően igazak-, mégis olyan kíméletlenül, szívtelenül hangzanak. 

   Mi azonban – hála Istennek - nemcsak emberi válaszokat ismerünk, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását is. Ő úgy szól hozzánk, mint aki magára vette sorsunkat, megismerte szenvedéseinket, elhordozta bűneinket, meghalta halálunkat, és feltámadásával nekünk reménységet szerzett.  

   Ne aggodalmaskodjatok… Az értelmezés első szintjén Jézusnak ez az intése a földi életre vonatkozik. Merthogy testben létezünk, és sok mindenre szükségünk van. Jézus itt az alapfeltételeket sorolja fel: étel, ital, ruházat… Mára azonban sokkal tágabb a kör, de akármennyire bővítjük is, soha nem leszünk teljesen megelégedve, mindig maradnak hiányok, problémák… Jó tudnunk, hogy Istennek gondja van reánk. Ez a gondviselés kísérte elhunyt testvérünket a nehezebb időszakokban, és akkor is, amikor bőven jutott mindenből (tudjuk, a jólétben is Isten kegyelméből élünk). 

  Jézus rámutat arra, hogy az élet több, mint az eledel, mint az öltözet, mint anyagi bebiztosítottság. És igazat kell adnunk neki. Az élet békesség is, hála, szeretet, öröm, emberség, jó szándék. Hát nem ezek teszik igazán széppé, értékessé és teljessé emberi létünket! Ez az a többlet, amit tényleg Isten kezéből kell elkérnünk, elvennünk. Igen, ezek az áldások megmutatkoztak drága hozzátartozótok életében is.  

    Több az élet abban az értelemben is, hogy Isten nemcsak 70-80 esztendőt ígér nekünk. Ennek a biblia kornak az alsó határát érte meg testvérünk. De akár kevesebb adatik ennél valakinek, akár valamivel több, tudjuk, egyszer biztosan lejár. Tovatűnik, mint az árnyék (ahogy a Jób könyvében olvassuk). Érdesen hasonlat ez. Nem azt tanítja a Biblia, hogy eltűnik, mint a világosság, ha jön az éjszaka, hanem fordítva: mint az árnyék, mint a homály, ha felragyog a világosság. Értitek: a fény fele haladunk. Az Újszövetség egyértelműen beszél az üdvösségről. Jézus tanításának központi üzenet ez. Aki hisz a Fiúban, örök élete van (Jn 3, 36). Több az élet az eledelnél, ruházatnál, ingó és ingatlan javaknál. Igen, azok is fontosak, de azok miatt soha ne hanyagoljuk el a lelkieket.  

   Jézus egy szemléletes példát említ: a hollókét (tudjuk, bibliai madarak, Illés történetében éppen Isten gondviselésének az eszközei, a földkerekség legintelligensebb madarainak tartják, a túlélés művészei, táplálékszerzésében az összes madár között a legtalálékonyabbak…). Nincs csűrük, nem gyűjtenek, de Isten eltartja, táplálja őket. Isten csodálatos ösztönökkel ruházta fel őket. Isten nekünk értelmet adott, nyilván, nekünk tudatosabban kell élni, de mindenképpen azzal a bizalommal, hogy mennyei Atyánk személyesen törődik velünk, szívén hordozza a sorsunkat. Hiszen az ő gyermekei vagyunk. A Hegyi beszédben hangzik el a kérdés: ki az az ember, akitől a fia halat kér, és ő követ ad neki. Nemde a szülők igyekeznek minden tőlük telhető jót megadni gyermekeiknek?  Igaz, gyászoló testvérek, ezt ti is meg tudjátok erősíteni? Mennyivel inkább megadja mennyei Atyánk azt, ami a javukat szolgálja! 

  Mennyivel drágábbak vagytok a madaraknál… Ebben az igeszakaszban kulcsszó az, hogy drága. Mi jut eszünkbe erről a kifejezésről? A családunk, igaz?, szeretteink. Azok, aki mellettünk, velünk vannak, és azok is, akiket elveszítettünk, akiknek fáj a hiánya. Isten is ezzel a ragaszkodással viszonyul hozzánk. Annak legtisztább formájával.  „Ne félj, megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy… mivel drágának tartalak és becsesnek, mivel szeretlek”. (És 40, 1.4) Isten azonban nem veszít el minket soha. Az ő szeretetétől semmi és senki el nem szakíthat. És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. (Jn 10,28) 

   Ha Isten még a madarakra is odafigyel, mennyivel inkább törődik velünk, akiket saját képére és hasonlatosságára alkotott, akiket egyszülött Fiában megváltott, gyermekeivé fogadott. Egy adott ponton még Fiánál is drágábbnak tartott minket… 

  Testvéreim, mi sokféle szempont alapján minősítjük egymást: emberi kvalitások, eredmények, szimpátia, egyebek. Isten az ő szeretete alapján méltányol minket. Egy szülőnek soha nincsenek értéktelen gyermekei.  Milyen jó ezt tudni! Önmagunkra, szeretteinkre nézve, azokra is, akik már nincsenek közöttünk. 

    Jézus itt egy kérdést fogalmaz meg, ami elfogadásra tanít, az Isten akaratával való megbékélésre. Ki tudja meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Talán rövidíteni képesek vagyunk azt: stresszel, modern életvitelünk sokféle ártalmával, idegeskedéssel, de Isten számításait nem tudjuk átírni, az általa felállított határokat nem tudjuk átlépni. Ám ha drágák vagyunk neki, akkor tudnunk kell: soha nem dönt ellenünk. Még életünk végessége, annak lezárulása is az ő kegyelmének a bizonysága, még azzal is a javunkat akarja. (HK: „a mi halálunk nem bűneinkért való megfizetés”…) Akár emberi logikánk szerint is: lehet, hogy testvérünket is Isten egy hosszú, gyötrelmes szenvedéstől kímélte meg.

   Nem a percekért kell nekünk harcolunk (sokszor ezt tesszük), hanem arra ügyelnünk, hogy az életet el ne veszítsük. Hogy megmaradjunk Krisztusban, hitben, reménységben, az ő kegyelmében. Ő azért csukja be a földi élet kapuját, hogy kitárja a mennyeit azok számára, akik benne hisznek. 

   Nem sok egy perc – mennyit elvesztegetünk fölöslegesen -, de egyet sem tudunk visszahozni, eggyel sem tudjuk megnyújtani az életünket. Két dolog hangsúlyos itt: 1)becsüljük meg az alkalmakat, találkozásokat, használjuk ki a jóra azt az időt, amit ajándékba kapunk. A múló időben keressük az örökkévalót. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket”. (Zsid 3,15) 

   70 év, ha kereken vesszük – utána számoltam - 840 hónap, 25.570 nap, 613.680 óra, 36.820.800 perc… Mindenik ajándék volt testvérünk életében. Voltak nehezebbek, voltak kevésbé értékesek, hiábavalónak bizonyulók, de voltak áldottak, örömtelik. Magasztaltassék ezért az Úr neve!

(Életrajz)   

    Ti az Isten országát keressétek, tanítja Jézus. Úgy végezzétek munkátokat, úgy töltsétek be feladataitokat, megbízatásotokat, gyászotokat is úgy hordozzátok, hogy ezt soha ne hagyjátok figyelmen kívül. És minden egyéb megadatik. Nekünk a célra kell nézni, és az úton szükségeseket kirendeli az Isten. Amink van, az mind csak eszköz, a cél a Krisztus követése, és vele a megérkezés Isten országába. 

   Ne félj, te kicsiny nyáj! Szól ez a biztatás nektek, családtagok, gyászoló testvérek… Igen, el kell  engednetek drága hozzátartozótokat, a férjet, édesapát, nagyapát, testvért, de Isten bátorít, erősít titeket. Szól az Ige mindnyájunknak. Minden veszteséggel kevesebbek leszünk. Kicsiny nyáj. Gondolhatunk arra is, hogy milyen kevesek, valójában semmik vagyunk a halállal szemben, hogy milyen törékeny a jóság, a tisztaság a gonoszság hatalmával szemben. De hatalmas Pásztorunk van. A Zsid 13-ban olvassuk: „Isten kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát”… Ő legyőzte a bűnt, halált, kárhozatot, a legnagyobb ellenségeinket. És bár egyszer mindent láthatót elveszítünk, de megnyerjük az örökkévaló országot, mert Isten kegyelméből, Krisztus érdeméért nekünk ígéri és ajándékozza azt.

  Isten Igéje most személyesen így szól hozzátok: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" (Jn 14,27) Ámen.

Zsolt 38, 1-5.9-12.19.22-23 (virrasztó)

1 Dávid zsoltára. Emlékeztetőül. 

2 Uram, ne feddj meg felindulásodban, ne ostorozz lángoló haragodban! 

3 Mert nyilaid belém hatoltak, és rám nehezedett kezed. Jób 6,4

4 Nincs ép hely testemen haragod miatt, nincs sértetlen csontom vétkem miatt. 

5 Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám. 

9 Kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. 

10 Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom. 

11 Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs már velem. 

12 Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem. Jób 19,13-14 

19 Bizony, megvallom bűnömet, bánkódom vétkeim miatt. Zsolt 32,5

22 Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! 

23 Siess segítségemre, Uram, szabadítóm! 

    Minden haláleset – így elköltözött testvérünké is - emlékeztet: mulandóságunkra, esendőségünkre,  ugyanakkor emlékeztet Isten kegyelmére, megváltásunkra, a hozzá térésre, a benne való hitre, tőle kapott küldetésünkre.

   A zsoltáros ebben az emlékezésben Istenhez fordul, figyelmét rá irányítja. Előtte tárja ki szívét, neki mondja el panaszát. Úgy érzi, Isten jogos büntetése érte utol… Azt kéri: ne feddj meg, ne ostorozz engem. Egy szenvedő, ua. bűnbánó ember vallomása ez. Talán hasonló fohászok elhangozhattak elhunyt testvérünk ajkáról is. 

   A szentíró szemléletes, személyes képekkel érzékelteti fájdalmait: nyilaid belém hatoltak, rám nehezedett kezed. De nem lázadozva és nem számon kérően teszi ezt, hanem alázattal. Isten igazságához képest mindenki méltó ítélet alatt áll. És a testi mellett a zsoltáros érzi a lelki megpróbáltatást is: bűneim összecsaptak a fejem felett, súlyos teherként nehezednek rám. Milyen rettenetes ezt átélni, és milyen csodálatos, hogy próbáink között az Úrhoz fordulhatunk, menekülhetünk!

     Nemcsak elhunyt testvérünkre kell gondolunk, akire nézve talán találónak érezzük az ige szavait, hanem magunkra is. A bűnnek valóban súlya, terhe van, ami ránk nehezedik.   

   Őszinte pillanataiban ez a felismerés megfogalmazódott a földi életből eltávozott testvérünk szívében, beszélt is róla. Többször mondta nekem: „tudom, hogy rossz vagyok”… De hát ez mindnyájunknak tudni kell!  Ennek belátása a bűnbánat első döntő lépése. A második pedig az, hogy bűneinket az Úr elé vigyük, hogy ő tisztítson meg, ajándékozzon meg bocsánatával és a szerinte való új élettel.   

   Olyan hiteles, megható a zsoltáros fohásza: kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. Nagy mélységek lehetnek emberi életünkben. Van, akinél látszik ez, van, akinél nem. Talán szép a kirakat, de belül súlyos gondok vannak. 

  Megható az a bűnbánat, amivel Dávid Isten előtt megáll. Jézus erre utalva mondja: a vámszedők, a parázna nők megelőznek titeket Isten országában (Mt 19, 31). Vajon van-e ilyen helyes önismeretünk? Mások felett könnyű ítéletet mondani. 

   Előtted van minden kívánságom. Sok vágy, kívánság fogalmazódik meg bennünk életünk során… Ilyen sikert, szerencsét ígérő vágyakkal, álmokkal indult testvérünk élete is közel 67 évvel ezelőtt. Tehetséges, szép jövőt tervező fiatal volt. Aztán a szenvedély kíméletlen örvényében megtörtek ezek az elképzelések, darabokra hullottak. Botlás, bukás következett.  Kudarc, csalódás, sóhajtás… Biztos, mindez égette a lelkét. Egyszer azt mondta nekem: „jön, hogy megbolonduljak, ha arra gondolok, hogy hova jutottam”. Többször beszélt arról, hogy szégyelli elesettségét. 

  De a mélység közel vezethet Istenhez. Aki az Úrhoz kiált, azt ő meghallgatja… Ő senkitől sem vonja meg a kegyelmét, aki őszintén kéri, de senkinek sem adja, aki hitetlenül visszautasítja. 

  A lelki felindultság állapotáról tanúskodnak a következő mondatok: szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs velem… Egyszer mindnyájan át fogjuk élni ezt az erőtlenséget.

   Fájdalmas, amit a továbbiakban hallunk: elhagytak, elpártoltak tőlem. Nem tudjuk, hogy a zsoltárosnak mi volt a része ebben, hogyan viselkedett a körülötte levőkkel. Senki sem ártatlan. Ua. tudjuk, hogy nem könnyű segíteni a bajban levőnek. Mert mind a segítő, mind a megsegített bűnös ember, és bűnös emberként reagál. Gyakran fordítunk hátat valakinek (akinek segítenünk kellene) modora, megnyilvánulásai miatt. A nyomorúságban levő ember – akármiért jutott is oda – nem kellemes társaság. 

   Tartozom azzal elhunyt testvérünk emlékének, hogy elmondjam: nem sikerült valóban segítenem, segítenünk neki. Földi értelemben, emberi megközelítésben egy kudarc volt ez a próbálkozás… De Isten munkáját nem a mi dolgunk értékelni, megítélni.   

   Bizony megvallom bűneimet, bánkódom miattuk… Ez a megoldás. Istenhez fordulni, előtte tisztázni azt, hogy tisztátalanok vagyunk. És kérni az ő segítségét. Valaki azt mondta: amikor a tékozló fiú hazatért, valójában nem tudta jóvátenni azt, amit elkövetett, ami miatta történt: az atya szeretete tette jóvá azt. Kell engedjük, hogy Isten szeretete tegye jóvá bennünk azt, amit elrontottunk. 

  Szép a kérés formájában megfogalmazott hitvallás: ne hagyj el engem, Uram, siess segítségemre, mert te vagy szabadítóm. Végső soron arról van szó, amit Krisztus tett értem, aki megváltott, megszabadított. Éljünk ebben a bizonyosságban, békességben, reménységben! Ámen.             

Gal 3, 19-29 (temetés) 

   Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által. 

20 Közbenjáróra nincs szükség, ahol nincs két fél. Isten pedig egy. 

21 A törvény tehát az ígéretek ellen van? Szó sincs róla! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás. 

22 De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek. Róm 11,32

23 Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. 

24 Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. 

25 De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. 

26 Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. 

27 Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. 

28 Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. 

29 Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.

   A mai napra kijelölt újszövetségi részt olvastam fel ezen a temetési istentiszteleten, amikor elhunyt testvérünk koporsója körül állunk. Isten igéje elkísér mindennapjainkban, tanácsol, biztat, és vigasztal a halállal szemben is. Amikor a törvény szót halljuk, akkor több mindenre gondolhatunk: a világi, polgári törvényekre, amikre szükség van, ha nem is mindig igazságosak, a teremtett világ törvényeire, abban az elmúlásra is (testvérünk halála is ezt a kikerülhetetlen törvényt idézi fel előttünk), és Isten törvényeire, amiket ő a mi javunkra adott. A törvényre, helyesen állapítja meg az apostol, a bűn miatt van szükség. Ha nem volna bűn, nem lenne szükség törvényre, másfelől: ha nem lenne törvény, akkor még a nyilvánvaló gonoszság sem számítana törvényszegésnek. 

   Ez a nekünk adott törvény életünk, együttélésünk, kapcsolataink kerete, ua. Isten elvárása velünk szemben. Be kell látnunk, hogy nem tudunk megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mindegyre alatta maradunk az isteni követelményeknek. Ezt ismerjük fel magunkban, tetteinkben. Lehet, úgy tűnik, hogy egyeseknek jobban sikerül betölteni a törvényt, mint másoknak, de alapjában véve nincs különbség. Mindnyájan vétkeztünk. Egy bibliai hasonlat szerint: volt, akin szembetűnő módon látszott, hogy leprás, volt, akin csak alig mutatkoztak a kóros tünetek, de aki megkapta ezt a betegséget, az előbb-utóbb belehalt.

   Bár a törvény igaz, mégsem a törvényben, vagy annak betartásában reménykedünk… Hanem az ígéretben. A kegyelemben. Nem abban, amit mi teszünk, hanem a mit Isten tesz. Amit ő tett meg értünk egyszülött Fiában. Benne nyerünk új életet, szabadulást, reménységet. Ő a közbenjáró. Szép ez a gondolat. Ő a menny és föld között közvetít: mert mi itt élünk a magunk gondjaival, nyomorúságaival, küzdelmeivel… Isten pedig szentségben lakozik, és Krisztusban mégis közel jött és jön hozzánk. 

  Egy mély értelmű mondat hangzik el: az Írás (Isten kijelentése) mindenkit bűn alá rekesztett. Isten felállította a mércét, és mindnyájan híjával találtattunk… Ha egy széles, mély, vihartól felkavart tavat kell átúszni, hiába küzdesz hősiesen, hiába teljesítesz nagyon jól, ha nem éred el a túlsó partot, akkor ugyanolyan sorsra jutsz, mint az, aki már az elején elsüllyedt. Van, akinek életén jobban meglátszik a bűn uralma, a lelki vergődés, bukdácsolás… Értitek, egyedül Krisztus a szabadítónk. Belé kell kapaszkodnunk!

   Igen, jó a törvény. Komolyan kell vennünk. Mert ha azt mondom, hogy nem érdekel, akkor nemcsak a törvényt, hanem a kegyelmet is visszautasítom. Éppen a törvénnyel való viaskodásomban jövök rá: bűn alá rekesztett ember vagyok. Lehet, hogy nem valami feltűnő (orvosilag is nyilván tartott) szenvedély, kémiai szertől való függőség ez, hanem önteltség, hitetlenség, gőg, keményszívűség, közömbösség. Aki nem ismeri fel, hogy menthetetlenül bűn alá rekesztett ember, az nem ismerheti fel, nem fogadhatja el a kegyelmet sem… A kegyelem elfogadása nem szabadít meg a bűneinktől, de kikerülünk azok befolyása, hatalma alól. Nem azok irányítanak immár, mert Krisztus lett a mi Urunk. 

  A bűnt lehet relativizálni… Azt mondjuk, hogy „mindenkinek vannak gyengéi, nekem is, nem kell túlreagálni, emberek vagyunk, én sem vagyok rosszabb másoknál”. A bűnt semmibe lehet venni: „nem érdekel, ez csak egy elmélet, mindenki úgy él, ahogy akar, légy a magad ura” (a Sátán csapdái fölött mindig ez a felirat). A bűnt lehet takargatni széptevéssel, képmutatóskodással. A bűnt lehet igazolni… hogy ezért és azért, mások kezdték, én csak áldozat vagyok. Attól még bűn marad. Egyetlen megoldás van: megbánni. Krisztushoz vinni, elfogadni bocsánatát, megújító, békességet adó kegyelmét.

  A bűn kis szó, de hatalmas pusztítást végez. Tönkreteszi az életünket, szembeállít egymással, elszakít Istentől, az élet forrásától. (A Sátánnak nincs bibliája, mégis milyen jól ismerjük tanácsait, sugallatait!) 

   Miért rekesztett Isten a törvény rácsaival a bűn fogságban tartó hatalma alá?  Hogy ráébredjünk: a szabadulás nem tőlünk, csak mástól jöhet, csak Krisztus által lehetséges. És ez nemcsak menekvést jelent, hanem drága ígéretek megnyerését is. Krisztus életet ígér, és annak teljességét ajándékozza. A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. 

   A törvény sorompóban tart… Megmutatja, kik vagyunk, hogy saját erőnkből meddig jutottunk. A halálig, testvéreim. Csak a halálig. A leghíresebbek is. Mutasson fel valaki ennél többet (nemcsak ideig-óráig), és hiszünk neki… Krisztus a kivétel itt is. A mi bűneik halálra juttatták, de ő feltámadt. Mert erősebb a kegyelem, mint a bűn. 

    A hosszú élet titkáról naponta olvasunk, vajon az örök élet titkáról is? A törvény szembesít helyzetünkkel, kijózanít, és Krisztushoz kényszerít. Segítséget csak felülről, és csak hit által kaphatunk. A törvény feltételeit nem tudtuk teljesíteni (a halál is mutatja, azért jutunk ide), de Isten kegyelmét hit által meg tudjuk ragadni. Ezt kell tennünk!

   A törvény a mi nevelőnk… Hálásak lehetünk földi nevelőkért, szülőkért, lelki vezetőkért. Isten rendelt elhunyt testvérünk számára is szülőket, testvért, rokonokat, barátokat (tudjuk, nem mindig bizonyulnak jó nevelőknek, tanácsadóknak), tanárokat, lelkészeket, élete végén elesettségében őt felkaroló embereket, akik második családja lettek.  Ha már itt tartunk: testvérünk régebb el-eljárt a templomba (jó családból származott), többször beszélgettünk is… Mások is - rokonok, szomszédok - sokszor intették, kérlelték, biztatták. Isten egymásra bízott. Fájt nekünk, a környezetében élőknek, de neki magának is látni, tapasztalni, ahogy szenvedélye, függősége tönkre teszi, megnyomorítja testét és lelkét. (Kell a törvény, ami megtart minket a Krisztushoz vezető úton, hogy vele új életben járjunk.) Több áldás, szépség, öröm, hála, szolgálat, gyümölcstermés lehetett volna jelen az életében. Nyilván, a végső szót nem mi mondjuk ki, Isten kegyelmére kell bíznunk azt. Amely nagyobb a mi szívünknél, emberi ítélkezésünknél és meglátásainknál. 

   Az apostol boldogan jelenti ki: most már nem ilyen-olyan nevelők irányítanak, hanem Krisztus uralma alá tartozunk. Vajon így van ez? Tényleg Krisztus szeretete, irgalma, jósága, tisztasága indulata, lelkülete van meg bennünk? Vajon gyülekezetünkben gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek Krisztus a példaképe, eszménye? Olyanok szeretnénk lenni, mint ő? Ez a hozzá fűződő kapcsolat a legfontosabb. 

  Mert mindnyájan Isten fiai, gyermekei vagytok… Kerestem azt a mondatot, ahova leginkább köthetném elhunyt testvérünk élettörténetét. A tegnap az őt gondozó családdal beszéltünk arról, hogy tékozlása, ilyen-olyan cselekedetei ellenére ő is Isten teremtménye, Isten gyermeke volt, és – bár szenvedélye ezt sokszor elhomályosította – szívében volt jóság, szeretet, őszinteség, bűnbánat, kedvesség (isteni ajándékok ezek, nemde?). Szeretet, és szeretet utáni vágy. 

  (Élettörténet)

   Igen, Isten gyermekei vagyunk, ezt kell tudatosítanunk, és ennek méltósága szerint kell igyekeznünk élni. A keresztségben ez az igazság pecsételődött meg életünk fölött (testvérünk esetében is). Szépen írja Pál: Krisztusba kereszteltettünk be, őt öltöztük fel. Értitek, testvéreim?  Jelképesen Krisztus vére került ránk, (furcsán hangzik) jutott belénk. Ott dúl bennünk óemberünk rossz vére, gonosz indulata, amit Krisztus lecserél a sajátjára. És akkor már nem az ellentéteket keressük, nem saját önző akaratunkat követjük, nem az előítélet irányítja gondolkozásunkat, hanem a Krisztusban nyert békesség.

  És akkor örökösök vagyunk. Jó ezt áldozócsütörtök után, éppen egy temetésen meghallani! Nem földi örökségről van szó, hanem mennyeiről. Isten Krisztusért gyermekeinek ismer el, és részt oszt az ő örökségéből, mennyei jutalmat. Hát nem csodálatos! Engedjük, hogy Krisztus magához kapcsoljon, megváltó vére, önmagát adó szeretete átformáljon, megújítson!

  Az ige vigasztalása, intése, biztatása előtt megnyitva szíveteket, vegyetek búcsút.

     Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. Ámen. 

Jób 5, 17-25 (virrasztó)

17 Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Péld 3,11; Zsid 12,5 

18 Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. 5Móz 32,39; Hós 6,1 

19 Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem. Péld 24,16

20 Éhínségben megment a haláltól, háborúban a fegyveres kéztől. 

21 Nyelvek ostorától rejtve leszel, nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád. 

22 Nevetsz a pusztuláson és az éhínségen, nem kell félned a vadállatoktól, 

23 mert a mező kövei is szövetségeseid, és a mezei vadakkal is békében élsz. Hós 2,20 

24 Megéred, hogy békesség lesz sátradban, otthonodat vizsgálva semmiben sem lelsz hiányt. 

25 Megéred, hogy sok utódod lesz, és sarjadékod annyi, mint földön a fű. 

   A régi énekeskönyvünkben a temetési énekek között vannak olyanok, amik a „rendkívüli halálesetre” feliratot viselik. De valójában minden haláleset, még a hosszas betegség után bekövetkező is rendkívüli (mint elhunyt testvérünk esetében… aki régóta küzdött a halálos kórral), mert egyedi, visszahozhatatlan módon elveszítünk valakit, aki hozzánk tartozott. 

    Boldog ember az… Kétszeres is úgy érezzük, hogy nem illik ide az igének ez a kezdő mondata. Szeretteink, ismerőseink elvesztésekor mindig a szomorúság, a keserűség, a gyász terhe szakad ránk. De ezeken túl azoknak, akik Krisztusban hisznek a halálon túlnéző, élő reménység tölti be a szívét. Aki hisz énbennem, tanítja a mi Urunk, ha meghal is él. Nem halottaktól búcsúzunk, hanem azoktól, akik – befejezve földi pályafutásukat - Istennél élnek.   

   Másodszor az is kérdés számunkra, hogy az ige miért azt nevezi boldognak, akit Isten megfedd… Valahogy nem kívánjuk ezt a magunk számára. Mégis boldog ember az, aki bajaiban, megpróbáltatásaiban, betegségében, veszteségeiben is az Úrban bízik. Jobb nehézségek közt élni, és Istenben bízni, mint a jólétben hitetlenül elbizakodni. Ne vesd meg az Úr intését, ne lázadozz ellene, ne légy türelmetlen! Mert szenvedéssel formál a Mester, mert a megpróbáltatások is feléje segítenek. 

  Az indoklás mély értelmű: mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Mintha egyszerre lenne itt szó keménységről és gyöngédségről, megalkuvást nem ismerő igazságosságról és minden megbocsátó kegyelemről.  Életünk során miért bocsát ránk vagy enged meg Isten nehézséget, csapást? Emlékszünk arra a történetre: Isten Jeremiást elküldi a fazekas műhelyébe, ahol azt látja a próféta, hogy a fazekasmester néha újragyúrja az agyagot, és valami mást hoz ki belőle, mint aminek az „készült”. Saját tetszése szerint. A délelőtt hallottuk: amíg kiábrázolódik rajtunk Krisztus. Ez az Isten terve, hogy egyre hitelesebben Krisztus arca mutatkozzék meg rajtunk. Ezért töri össze sokszor saját elképzeléseinket. Mert tetszett Istennek, hogy üdvözítse azokat, akik benne hisznek. 

  Olyan jó hallani (figyeljünk a sorrendre, ezek a kijelentések vannak a végén!): be is kötöz, keze meg is gyógyít. Ez Isten végső szándéka, célja velünk. Így kötözgette, gyógyítgatta nemcsak testi, de lelki értelemben is elhunyt testvérünk életét 72 éven keresztül.

  A bizonyságtétel egyre meggyőzőbbé válik. Hatszor is megment a nyomorúságtól… Olvastam: ez a hatos szám a földi életre vonatkozik (ami nem teljes, csak töredékes, „rész szerint való”)… Hány hatszor mentette meg, segített tovább Isten elköltözött testvérünk életét földi útja során bajokból, szorult helyzetekből, betegségből! És ezt mindnyájan elmondhatjuk magunkról. Minden napunk Isten megtartó kegyelméről szól. De hetedszer sem ér veszedelem. Ez már az Isten örökkévaló, tökéletes világára utal. Hetedszerre sem, a halállal szemben sem ér veszedelem, mert Isten egyszülött Fiában megváltott, az üdvösségre hívott el. 

  A zsoltáros megpróbáló helyzeteket sorol fel: éhínség, háború, vadállatok. Bár elköltözött testvérünk már a II. világháború és az azt követő éhség után született, mégis voltak nélkülözések, szűk esztendők, és voltak veszedelmek, kockázatok az életében. Isten sok mindene átvezette, átsegítette… Külön említi Jób a nyelvek ostorát, mások ítéletét, amivel sokszor szembe kell néznünk (vagy éppen mi vagyunk annak forgatói), és ami szintén sok bosszúságot, szorongást, félelmet okoz. Az 1 Jn 3,20-ban olvassuk: még a mi szívünk is vádol minket (mert bűnös emberek vagyunk, tele van az életünk botlásokkal, tévedésekkel), de tudnunk kell, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Isten kegyelme elnémítja a külső és a belső vádakat.

  Megéred, hogy békesség lesz sátradban, házadban… Szép ígéret. Igen, vonatkozik ez földi otthonunkra is, ahogy Isten testvérünk számára is rendelt egy békés családi fészket, megértő szíveket.  Kivételes ajándék ez, nem mindenkinek adatik meg… De utal az ige a mennyei hajlékunkra is, arra a békességre, amivel ott ajándékoz meg maradéktalanul a mi Urunk. Itt mindig van valami, ami zavar, ami megrontja békességünket, ott teljes örömben lesz részünk.         

   Megéred, hogy sok utódod lesz, úgy ahogy Isten szép családot, megértő társat, ragaszkodó gyermekeket, kedves unokákat rendelt elhunyt testvérünk számára is. Valóban nagy kegyelem volt ez! De tudjuk, hogy szól ez az ígéret a lelki családról is, Isten népének a közösségéről, az üdvözültek seregéről… Jézus mondja: senki sincs, aki elhagyta házát, szüleit, testvéreit, gyermekeit, aki száz annyit ne kapna ebben az időben, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket, a jövendő világon örök életet. 

   Milyen jó ezt tudni, hinni, és bízni abban a Krisztusban, aki élete árán szerzett életet nekünk, aki velünk van, vigasztal, és a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz. Ámen. 

Fil 3, 7-11 (temetés)

7 Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. 

8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 

9 Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, 

10 hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 

11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. 

   Igaz, testvéreim, az élet mulandóságával, a halállal, szeretteink elvesztésével szembesülve milyen sok minden átértékelődik bennünk! Amit fontosnak tartottunk, arról kiderül, hogy kevésbé vagy egyáltalán nem az, amihez nagyon ragaszkodtunk, az haszontalannak bizonyul. Az apostollal együtt sok mindent kárnak kell ítélnünk. Itt nem a földi élet lebecsüléséről van szó annak mulandósága, végessége miatt (hiszen Isten drága ajándéka az), hanem valóban az igazi értékek felismeréséről, és a hiábavalóktól történő elfordulásról.

   Ahogy mindannyiunk esetében, úgy elhunyt testvérünk életében is voltak olyan vágyak, törekvések, ambíciók, tervek, amik nem állták ki a mennyei megmérettetés próbáját. Amik csak földiek voltak, amik valójában fölöslegesnek bizonyultak. Ó, mennyi minden van, amire időt, energiát, anyagikat pazarolunk, és ami nem éri meg, amiből nem származik jó, igazi áldás! Ilyen a mi emberi, testi gondolkodásunk. Jó ezt az apostollal együtt felismernünk, és az Ige szavával megfogalmaznunk: kárnak ítélem Krisztusért. Kár a bűn, kár a harag, kár az önzés, a közömbösség, a békétlenség, kár a hitetlenség.   

   Pál apostol a végső számadást Krisztusra nézve végzi el. Milyen jó, hogy mi is őreá tekintve tehetjük meg! Mint akik ismerjük őt és csodálatos jótéteményét, irgalmát, szeretetét. Ő az igazi értékjelző. Igen, őreá nézve bizonyul sok minden fölöslegesnek, ítéltetik kárnak és kidobandó szemétnek, de éppen őáltala jelenhetjük ki: mégsem maradunk a kárral, mégsem veszteséggel zárunk. Akkor sem, ha véget ér földi életünk, ha minden földi javunk kiesik a kezünkből, akkor sem, ha el kell engednünk azokat, akik szorosan hozzánk tartoztak, életünk szerves részei voltak. 

  Mert sok áldást kaptunk és kapunk tőle már itt ebben a földi életben. Minden, ami jó, szép és tartalmas, minden, ami szeretetből származik, az Krisztusra mutat, róla tesz bizonyságot. Elhunyt testvérünk egyik unokaveje mondta: soha egy rossz szava nem volt hozzám. Sokatmondó vallomás ez! Arra kell törekednünk, hogy Krisztust megnyerjük… Ez a legfontosabb. Hogy minden gondolatunkat, beszédünket, cselekedetünket hozzá igazítva éljünk. Ami rajta kívül van - emberi nagyravágyás, szenvedély - az mind haszontalan, hívság, ahogy a régiek mondták. Ami krisztusi, az az igazi érték már itt, és az épül be, az utalódik át az örökkévalóságba is. Gyakran idézzük az 1 Kor 13-ból: megmarad a hit, remény, szeretet. Ezek közül legnagyobb a szeretet. Minden más üres sallang, fölösleges cifraság, kivetnivaló lim-lom az életünkben. 

    Tudjátok, elhunyt szeretteinkre gondolva is azt érezzük megnyugtatónak, azért tudunk hálásak lenni, amit szeretetben adtunk egymásnak. Igaz, gyászoló testvérek, milyen sok mindent meg tudtok említeni, amit szeretetből, jóságból kaptatok drága hozzátartozótoktól? És mi is sok mindent fel tudunk sorolni rólatok, türelmetekről, törődésetekről, kitartásotokról, ahogy rendeztétek őt, mellette álltatok… feleségként, gyermekként, unokaként. 

   Krisztushoz kell kötődnünk, kapcsolódnunk, ragaszkodnunk, mert – amint Pál hangsúlyozza – nincs saját igazságunk. Nincs saját szeretetünk, saját jóságunk sem… Nem érdemeink, nem cselekedeteink, nem teljesítményünk alapján reméljük a kegyelmet, az üdvösséget. Nem a törvényből, nem mások dicsérete miatt. Hanem – egyedül, kizárólag - a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. Krisztus nélkül nem érdemes élni, és nem érdemes meghalni. 

   Benne, vele lesz teljes az életünk. Vele járhatunk helyesen és érhetünk biztosan a célba. Egy megható film arról szólt, hogy egy édesapa beteg gyerekével a nyakában, az ölében, végigküzdte az „Ironman” triatlont. Szívet szorongató jelenet volt, amikor a stadionba visszaérkezve átszakították a célszalagot: a gyerek tombolt az örömtől, diadalmámorban ragyogott arca… pedig igazából az apja győzelme volt. Aki azt 100%-ban megosztotta vele. A Krisztus győzelme, de ő azt teljességgel nekünk engedi át. És repeshet a mi szívünk is, és ragyoghat a mi arcunk is a győzelem minden bánatot elfeledtető boldogságától. 

   Csodálatos mondat ez: a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. Akár halálunkra, akár a végső számadásra gondolva, amikor menthetetlenül elfog a szorongás, az elégtelenség érzése (mert ki az, aki úgy érzi, neki rendben van a szénája, őt semmi vád nem érheti?), igen, akkor is tudnunk, hinnünk kell: Krisztus által megtartatunk. Mert neki adtam át az életemet, ő képvisel engem. Olyan ez, mintha egy bírósági kivizsgáláson valaki, akinek sok bűncselekmény terheli a múltját, egy makulátlan embert állíthatna oda maga helyett. Értitek, amikor a mennyei számonkérésen elhangzik a nevünk, akkor Krisztus lép oda helyettünk, és azt mondja: ez az embert én képviselem. Atyám, az én keresztemre, az én áldozatomra, az én szeretetemre nézz!  Érte vállaltam, és minden érdememet neki tulajdonítom. Fogadd őt kegyelmedbe!

  Hogy megismerjem őt… Semmi nem lehet fontosabb számunkra, mint ezt az életét értünk áldozó Krisztust minél jobban, minél személyesebben megismerni. (Pál ennek az ismeretnek a páratlan nagyságáról, csodálatos tartalmáról beszél.) Hogy megismerjem azt, amit ő értem tett (keresztjének megrendítő titkát – ami mellett nem mehetek el közömbös szívvel), az ő szeretetének mélységét és magasságát, és az ő feltámadásának erejét. 

    Krisztusban nemcsak földi életünk során bízhatunk. Túl kevés lenne az. Igazi nagy kérdésünk, problémánk, nyomorúságunk nem oldódna meg. Ó, milyen jó, hogy ezen a temetésen is elmondhatjuk: ismerhetjük Krisztus Urunk feltámadásának erejét is! Igaz, hogy mi még a halál uralma alatt élünk, igaz, hogy érnek minket érthetetlen megpróbáltatások - betegség, baj -, igaz, hogy fáj szeretteink elvesztése, de élő reménységünk van Krisztusra nézve. Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.  (Róm 8,11)

    Gyászoló testvérek, az ige szavai azt üzenik számotokra, hogy úgy kell tekintsetek eltávozott szerettetekre, ahogy Jézus mondja: „én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”… Ebben az igében a mi Urunk nemcsak magáról beszél, hanem rólunk is, akik hiszünk benne.

   Ezzel a hittel kell elhordozzuk – így fogalmaz az apostol - a Krisztus szenvedéseiben való részesedésünket. Ha Krisztussal járunk, akkor mindent vele hordozunk: betegséget, gyászt, gondokat, és benne találunk vigasztalást, vele osztjuk meg örömeinket is… Mindent, ami velünk történik, a vele való szent közösségben élünk meg. 

   Ilyen értelemben beszélhetünk elköltözött testvérünk életútjáról, betegségéről, megpróbáltatásairól, szenvedéseiről, haláláról is. 

   (Élettörténet)

   A Krisztus halálához is hasonlók leszünk, írja az apostol. Ő, ami megváltó Urunk is átélte ezt. „Az én legnagyobb gyötrelmeimben és kísértéseimben is tudhatom”, tanítja a Káténk, „hogy az én Uram, a Krisztus kimondhatatlan fájdalmaival, melyet a kereszten elszenvedett, engem a pokol rettegésétől megszabadított”. 

  Hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Ez az ige utolsó mondata. Ezzel a reménységgel kell elbúcsúzzunk egymástól. Ez az Isten akarata velünk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ez volt a végső terve elköltözött testvérünkkel is… Emberi oldalról nézve lehet bizonytalanság bennünk, de Isten szempontjából bizonyos, kétség nélküli igazság. Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk (Róm 8, 16-17).

   Ezzel a reménységgel, bizonyossággal vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól.

   Krisztus mondja (mennybemenetel ünnepe után, pünkösd előtt nagyon aktuális): „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, és ismét eljövök, és magamhoz veszlek, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek”. Mi is – azokkal együtt, akik előre mentek - ott legyünk. Ámen.