És 55, 1-3 (bűnbánati, csütörtök)

1 Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Péld 9,1-5; Ézs 12,3; 41,17-18; 44,3; Jn 7,37; Jel 21,6; 22,17 

2 Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és finomat ehettek, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Zsolt 36,9; 63,6 

3 Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen. 

    Szoktuk mondani, hogy „a legjobb szakács az éhség”. Az evangéliumban emlegetett pohár hideg vízért pedig a szomjazók a leghálásabbak. Emlékszünk-e egyáltalán arra, hogy mikor voltunk utoljára igazán elepedve az éhségtől, eltikkadva a szomjúságtól? Hálát adunk-e mindennap azért (újzsenge ünnepére készülve különösen aktuális ez a téma), hogy bőven van ennivalónk, tiszta ivóvizünk? Sok embertársunk számára ez nem is olyan magától értetődő. 

    Egy másik közmondásunk szerint „nagy úr az éhség”. Az éhező, a szomjazó, a nélkülöző ember könnyen manipulálható akár hamis ígéretekkel, akár odavetett silány konccal. A kenyér hiánya (vagy a nagyobb kenyér ábrándja) emberek ezreit, millióit képes arra kényszeríteni, hogy elhagyják lakóhelyüket, szülőföldjüket, kockázatos utaknak vágjanak neki. Világméretű jelenség ez napjainkban.

    A lelki értelemben éhező, szomjazó, szűkölködő ember szintén érzékeny mindenféle befolyásra. Sok hamis kínálat próbálja meggyőzni, hogy éppen ő a legjobb választás. Az ajánlatok sokaságában – szinte a reklámok hangján – megszólal Isten igéje is: ti szomjazók mind, jöjjetek vízért. Ha szomjasak vagytok, akkor az igazi, tiszta, az élő vizet keressétek! Semmire nincs nagyobb szükségetek. Semmi nem olthatja jobban a szomjúságotokat. Ne rohangáljatok többet ígérő pótlékok után! 

   Még ha nincs is pénzetek… A világ valamit valamiért ad. Krisztus önmagát adja érted. Isten nem hasznot lát benned (ugyan, mit is láthatna!), hanem ürességed, cifra nyomorúságod arra indítja kegyelmét, hogy betöltsön. Ugyan, mivel tudnád te ezt kifizetni!? Ő nem profitálni akar belőled, hanem szeretetét akarja benned kamatoztatni. 

  Jöjjetek és vegyetek! Minden készen van, de jönnöd és venned kell. Megint egy közmondást idézek, jócskán átfogalmazva: a sült kenyér nem megy be magától a szánkba.

A kegyelmet el kell fogadnod, kezedet ki kell nyújtanod, szívedet meg kell nyitnod. Hinned kell, hogy Isten életet, bőséget akar neked ajándékozni. A legrettenetesebb az, amikor közömbös, érzéketlen leszel Isten ajánlata iránt. Pedig ő a legnagyobbat adja. Tulajdon Fiát nem kímélte… hogy benne bocsánatot, békességet, üdvösséget nyerjél. Azt mondod erre: kit érdekel, köszönöm, nem kérek belőle, az én életemben minden OK úgy, ahogy van?

  Vegyetek bort és tejet! Az öröm, a gondviselés, a bőség jelképei ezek. Nem nélkülöző, sínylődő életet kínál nekünk Isten, hanem olyat, amelyik az ő gazdag áldásaiban dúskál. Mégis hány ember tengődik a lelki kiéhezettség határán, céltalanságban, megkeseredve, kiábrándultságban, örömtelenségben, miközben látszólag talán nagyon sikeres, irigylésre méltó pályán halad előre. Mert nem kell a kegyelem.

   A másik veszély (ezt is említettük már), a hamis lelki eledelek és italok „érzéki csalódása”. Azt hiszed, hogy jól vagy lakva, miközben súlyos lelki kalóriahiányban szenvedsz. Olvastam, hogy van egy olyan kábítószer, ami kiiktatja az éhségérzetet. Fogyasztója éhen halhat úgy, hogy semmiféle éhséget nem érez. Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, amivel nem lehet jóllakni? Mennyire szíven talál minket is ez a szenvedélyes, féltő szeretettel megszólaló kérdés! Mennyi olyan álmot, élményt, anyagi értéket hajszolunk, ami nem nyújt többet múló örömnél, ami – ellenkezőleg - belső nyugtalanságot, émelygést, kielégületlenséget ébreszt bennünk! Mennyi pénzt, időt, energiát költünk hiábavalóságokra! Isten nem irigyli tőlünk, de meg akar védeni ettől a hamis, csalódásba, kiégésbe torkolló úttól. Ha éhes vagy, akkor igazi, tiszta, élő kenyérre van szükséged. Krisztus mondja: az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak (Jn 6, 33). Ezt a kenyeret nem tudjuk pénzzel megfizetni. Isten kegyelméből készített el számunkra.

    Hallgassatok rám, és finomat ehettek. Isten, mint a mi teremtőnk, valóban azt tudja adni, amire lelkünknek szüksége van. Nem mesterségesen felfokozott ízek élvezetét kínálja, hanem tápláló, megtartó eledelt egyszülött Fiában.

   Isten az életre hív minket. Talán úgy érzed, hogy az élet sűrűjében, forgatagában vagy, nagy tervekkel, szédítő kilátásokkal. Isten nélkül káprázat az egész. Ha élni akarsz, figyelj rá, fogadd el az ő ajánlatát, kegyelmét! Szövetsége nem ideig-óráig szól, hanem örökre. Gondviselő, megtartó szeretetének a garanciája az ő hűsége. Fordulj hozzá bizalommal, hálával! Ámen.   

1 Pt 5, 6-11 (bűnbánati, péntek)

6 Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Jób 22,29; Mt 23,12; Lk 14,11; 18,14 

7 Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Zsolt 55,23; Mt 6,25 

8 Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: 

9 álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. 

10 A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. 

11 Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. 

   Önmagáért beszél ez az ige. Ha csak ennyit ismernék a kijelentésből, elég lenne ahhoz, hogy megelégedéssel, aggodalmaskodás nélkül, bizalomban éljünk… komolyan vegyük keresztyéni küldetésünket a családban, közösségben, és reménységgel tekintsünk előre.

    A felirat: Istennek gondja van rátok. Újzsenge ünnepére készülve nem találhattunk volna ennél találóbb igét. Az jutott eszembe: mi ezen az ünnepen nem csupán a termésnek örülünk, nem csak a bőség felett vigadozunk, hanem azért adunk hálát, hogy rólunk személyesen gondoskodó, szertő Istenünk van, aki kirendeli azt, amire szükségünk van testiekben, lelkiekben… Csak ne felejtsük el, hogy mindent tőle kaptunk, mindenért hálával tartozunk, és mindenért felelősek vagyunk! Az áldásokat nehogy kisajátítsuk, magunknak tulajdonítsuk!

   Egy olyan felhívással kezdődik ez az igeszakasz, aminek látszólag nincs köze az alaptémához: alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt (nem emberek előtt), hogy felmagasztaljon titeket annak idején. A gőgös, öntelt emberrel Isten nem sokat tud kezdeni. Áldásai sem válnak igazán áldássá az életében. Népmeséinkben visszatérő fordulat, hogy aki megáll segíteni egy-egy tehetetlen öregen, az jut el igazán a céljához. Aki öntelt, azt Isten nem tudja alkalmas eszközként használni, azt el kell vesse a kezéből… 

  Isten végső terve velünk az, hogy felmagasztaljon, hogy megmutassa általunk és rajtunk az ő hatalmát, dicsőségét… és megadja a Krisztus érdeméhez mért jutalmunkat. 

    Bár hisszük, tudjuk ezt, mégis elfog utunkon – ahogy énekeljük is - félelem, fájdalom (Rád tekint már hitem). Az aggodalmaskodás. Ezért biztat az ige: minden gondotokat őreá vessétek… Figyeljük meg, nem azt mondja az ige, hogy nem lesz gondunk, hogy zökkenőmentes lesz az életünk. A hívő ember életében is vannak testi-lelki megpróbáltatások. Nem is arra biztat az ige, hogy nehézségeinket vegyük félvállról, ne törődjünk velük, ne figyeljünk a negatív dolgokra. Akinek fáj valamije, nemigen tud arról elfeledkezni. 

  Ez az ismert igevers személyes, Istenre mutató bátorítás: minden ténylegesen jelentkező vagy minket csak megkísértő gondunkat Istenre terhelhetjük, mint szerető mennyei Atyánkra, mert neki gondja van ránk, ő törődik velünk, ő a nehézségekben is kimenekedést készít számunkra, hogy megerősödve, megtisztulva lépjünk tovább. Néha olyan dolgokért is aggódunk, amik nem rajtunk múlnak (pl. drágulás, energiakrízis), vagy olyanokért, amik meghaladják lehetőségeinket (szeretnénk egészségesek maradni, sok mindent tehetünk is ennek érdekében, de nem áll teljes mértékben az irányításunk alatt). Vajon elég-e ez a bizalom, amiről az ige beszél? Eszembe jutott a fogoly Pál története: Róma fele tartanak a hajóval, rettenetes viharba kerülnek, mindenki kétségbe van esve, az apostol azt mondja: ne féljetek, meg fogunk menekülni. Értett a hajóépítéshez? A navigációhoz? Joggal vethették volna a szemére: minek alapján beszélsz. De hite végül erőt adott a hajó személyzetének is, és valóban megmenekültek.

  Egy másik figyelmeztetés: legyetek józanok. Itt (elsősorban) nem alkoholt nem fogyasztó életformáról, hanem lelki kiegyensúlyozottságról van szó (bár ha szerek hatása alatt állok, akkor lelkileg sem lehetek higgadt, bölcs). Egy lelki harc zajlik nemcsak körülöttünk, hanem ellenünk illetve értünk is. Az ördög szeretne hatalmába keríteni (és nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem), megkötözni, de ha az Úrra vetjük ezt a gondunkat is, hozzá menekülünk, akkor erőt kapunk arra, hogy ellenálljunk. Nem törli el a gonoszt egy szempillantás alatt, hanem szilárddá tesz, hogy szembeszálljunk. A szülő nem egyenget simává minden utat, ahova gyermeke lép, hanem megtanítja gyermekét, hogy ne botoljon meg, ne essék el, illetve: ha elesett, keljen fel. Így válik az rugalmassá, erőssé, ügyessé.

  Biztat a mások példája is: mások is átmentek hasonló a kísértéseken… Gyermekkorunkban több alkalommal kaptunk védőoltást, ilyenkor mindig megrohamoztuk azokat, akik először jöttek ki a rendelőből, és faggattuk őket arról, hogy milyen volt, és amikor láttuk, hogy nem lett semmi bajuk, mi is bátrabban léptünk be. 

  Szép áldásformulát hallottunk a végén… amelyben elhangzik az ígéret Isten minket minden helyzetben körülvevő oltalmával és az elkészített üdvösséggel kapcsolatban. Ő elhívott, megőriz, gondot visel, megáld, felkészít az ő országára. Milyen jó ezt most erre az ünnepre készülve is megvallanunk, átéreznünk! És hozzátennünk: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Jak 5,7-11 (bűnbánati, szombat)

7 Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. 

8 Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. 

9 Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra, hogy el ne ítéltessetek! Íme, a bíró az ajtó előtt áll. 

10 Vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. 

11 Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. Jób 1,21-22; 2,10; Zsolt 103,8 

      Régebb az emberek élete jobban, evidensebb módon kötődött a vetés-aratás körforgásához. Ahhoz a csodához, ahogy az elvetett mag a földbe kerülve elhal, majd új növény sarjad belőle, ami aztán sokszoros termést hoz, az pedig a földi élet fenntartását biztosítja. (Ma még mindig csodának számít a gabonamag 30-, 60-, 100-szoros termő ereje: a világ összes laboratóriuma nem képes szervetlen anyagokból csíraképes magot létrehozni.) 

   Az akkori szoros, egzisztenciális kötődés miatt a Szentírásban nagyon gyakran találkozunk olyan tanításokkal, utalásokkal, amik a földműveléssel állnak kapcsolatban. Krisztus Urunknak is több példázata is a mezőgazdálkodásból veszi képanyagát.

   Jakab a felolvasott igerészben valójában a Krisztus várásában tanúsított türelemről beszél… Egy kicsit az is benne van a megfogalmazásban, hogy csak addig kell kitartani. Légy hű mindhalálig, a többit Isten fogja elvégezni dicsőséges módon. És itt állítja elénk az ige a földműves alakját, példáját, aki várja a föld drága gyümölcsét. Nem egy „valamiképpen ki kell bírni” várakozás ez, hanem olyan, amelyik boldog célra tekint, a fáradozás jutalmára. Arra, amit Pál apostol így fogalmaz meg: munkátok nem hiábavaló az Úrban. Drága ígéreteink vannak, drága örökség, kibeszélhetetlen öröm vár ránk. Ez a reménység kell erőt adjon a jelenlegi megpróbáltatásokban, kísértésekben. 

   Amikor a földműves kemény erőfeszítéssel felszántotta a földjét, fáradozva elvetette a gabonát, izzadó melegben kiszedte a töviseket, akkor abban a biztos tudatban tette mindezt, hogy munkájának meglesz a gyümölcse, lesz aratás, lesz kenyér, élelem családja asztalán. Végig ez a gondolat vezérelte. Munkája a boldog várakozás része volt. Legyen áldott az Isten neve, hogy az idén sem volt hiábavaló a mi igyekezetünk, sőt, érdemünk feletti bőséges termés adatott nekünk… (A hálátlanság paradoxonja: minél több van, annál inkább panaszkodik az ember amiatt, hogy nincsen még több.)

  A földműves azt is türelemmel várja, hogy földje esőt kapjon. Ez utóbbiért semmit nem tehet, csak annyit, hogy türelemmel, imádkozva, az Úrban bízva várja az esőt. Nem egy passzív időtöltés ez, az ige itt is egy határozott cselekvésről, várásról beszél. Az vár, akinek szívügye, akinek fontos, aki reménykedik. (Megkeseredett szülőktől hallani, ha a velük nem sokat törődő gyermekük hazajövetele felől faggatják: ha jön, itthon lesz. Annyit vártam, hogy már nem is várom.)

  Ez a bibliai várás késszé tesz, érzékennyé Isten akaratára, a másoknak való szolgálatra, arra, hogy felelősen viszonyuljunk anyagi javainkhoz. Ráhangol Krisztus indulatára. Krisztust követve várjuk őt az égből.

   A következő intés így hangzott: ne panaszkodjatok egymásra. Újzsenge, a hálaadás ünnepére készülve nagy téma lehetne a panaszkodás. Szinte sportot űzünk belőle. Túllicitáljuk egymást. Persze, vannak gondjaink, de mennyi mindenért hálát kellene adjunk. Ha azzal kezdenénk, nem nagyon jutna időnk a panaszra…

    Sajnos, egymással kapcsolatban is sokat elégedetlenkedünk. Persze, adódnak nézeteltérések, de valahogy úgy tűnik, mintha terhére lennénk egymásnak: testvérekként, barátokként, munkatársakként. Be kell látnunk, mégha felül is kerekedik önzésünk, irigységünk,  hogy együtt kell élnünk, egymásra vagyunk utalva. (Egy házassági tanácsadó mondta a panaszkodó feleségnek: eddig felsorolt 50 negatívumot a férjéről, 50 pozitívumot önmagáról, most fordítsunk egy kicsit az egészen: mondjon 5 rossz dolgot magáról, 5 jót a férjéről.) A kritikát magunkkal kell kezdeni, a hálaadást másokkal (másokra nézve). A farizeus a világi sorrendet követte: köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint a másik. Nagy erőtlenségünk ez a gyülekezetben, nemzeti vonatkozásban is (nemrég ünnepeltük augusztus 20-át). Legyünk hálásak egymásért! 

  Utalás történik a Hegyi beszéd „ne ítélj!” tanítására. Ne ítélj, mert magad sem vagy különb, és különösen azért, mert az igaz bíró az ajtó előtt áll. Mi úgy állítjuk be vitás ügyeinket, ahogy érdekünk kívánja, saját szempontjaink torzításában, de Krisztus igazsága mutatja meg, leplezi le igazi szerepünket, énünket.

   A szenvedésben és türelemben Jakab a prófétákat is példaként állítja elénk. Nem a pillanatnyi helyzetre, hanem magasabb szempontokra tekintettek. Gondoljunk Illésre, Elizeusra (gyakran voltak éhségben, de nem estek soha kétségbe). Nemcsak hirdették, hanem hitték is az Úr szavát. A Jób példája talán kiemelkedik valamennyi közül. Szinte emberi képességet meghaladó a türelme. Nem ő volt erős, hanem az, akire támaszkodott. 

   Boldognak mondjuk (innen a népi aranymondás: …) Nem a türelem maga az öröm, hanem annak az eredménye. A hitben való állhatatosság. Az Úrnak mindent jóvá tevő kegyelme. A hívő türelem Istentől várja és kapja a megoldást, a békességet, áldást.

   Mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. Isten kegyelme feltétele alatt várunk, az ő irgalmában bízva, ezért nem szégyenülünk meg. Ezért van termés, ezért tapasztaljuk szüntelen Isten gondoskodását, ezért hisszük, hogy ő megtartja testünket, és Krisztusban a lelkünket. Ámen.