1 Kor 1, 4-9 (mennybemenetel)

4 Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. 1Móz 2,17; Gal 6,7-9 

5 Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, 2Kor 8,9

6 amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. 

7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, 

8 aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. 

9 Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

    Hálaadással kezdődik az ige. A mai ünnephez is szorosan hozzátartozik, bár – amint hallottuk – a tanítványok érzéseit, gondolatait nem az töltötte el, hanem a szomorúság, tanácstalanság, bizonytalanság. Mi a pillanatnyi helyzetből indulunk ki, emberi tapasztalatainkból. Mondhatjuk úgy is: a mulandóból. Krisztus mennybemenetele kiszélesíti a távlatokat, túlmutat emberi lehetőségeinken, a szemünk előtt levő tényeken. Felfedi igazi célunkat, rendeltetésünket… És ez átértékeli egyben a jelenünket is. Értitek: az, hogy vallom, hogy megváltó Uram felment a mennybe, és ott helyet készít nekem, nemcsak jövőképemet határozza meg, hanem a jelenben megmutatkozó magatartásomat, cselekedeteimet, szolgálatomat. Így fogalmaznék: elsősorban nem is hitem határozza meg jövőmet, hanem az Isten kegyelméből, Krisztusban ígért jövendő, az üdvösség bizonyossága határozza meg jelenetemet, tölt el erővel, ajándékoz meg helyes látással feladataim végzéséhez. Aki tudja hova megy, sokkal biztosabban jár az útján.

    Szóval: legyünk szívből hálásak Istennek, hogy elküldte egyszülött Fiát értünk, hogy ő a halálig menően vállalta sorsunkat, eltörölte bűnünket, feltámadott, felment a mennybe, és „ott ül a mindenható isten jobbján.”    

   Mindez kegyelemből történt. A kegyelem Isten megbocsátó, minket az ő isteni közösségébe fogadó, Krisztus dicsőségében részesítő nagylelkűségét jelenti, pontosabban annak egy személyes történetben megnyilvánuló igazságát. A kegyelem „Krisztus Jézusban adatott”. Ezzel Isten az ő kegyelmét nem leszűkítette, hanem kitágította. Mert Krisztusban van a teljesség…

   Őbenne meggazdagodtatok. Ez az ünnep figyelmünket az örökkévalókra irányítja, és ennek fényében kérdi meg az ige, hogy mi mit tartunk gazdagságnak. Csak földi értékeket, látható, anyagi javakat? Vannak, akiknek ennyi a gazdagság. És minden egyebet képesek feladni ezért: hitet, emberi kapcsolatokat, becsületet, békességet, egyenességet. Elfeledkeznek arról, amit az ige tanít: az igazi gazdagság benne, azaz Krisztusban van. Abban a tényben és igazságban, hogy az övéi lehetünk, abban, hogy általa egymásban is sok örömöt, áldást kapunk. Az igazi gazdagság, az élet esszenciája a krisztusi szeretetben van. 

   Ennek a lelki gazdagságnak két tényezőjéről beszél az ige: beszéd és ismeret. Az evangélium beszédéről van itt szó. A jó hírről, hogy Isten megváltott minket. Ezt meg kell hallanunk, el kell fogadnunk, ezt tudnunk kell. Pál apostollal együtt meg kell legyünk győződve arról, hogy Krisztustól senki és semmi el nem választhat. Mennyire fontos nekünk ez a „beszéd”, Isten drága, örök, megtartó igéje? A másik az ismeret… A Biblia szóhasználata szerint ez a közösséget jelenti. Akit nagyon jól ismerek, aki szeretetben kitárta a szívét nekem, azzal igazi közösségben vagyok. 

   Ha meghallom az evangéliumot, és azt szívembe fogadom, ha megismerem Krisztus minden mértéket meghaladó szeretetét, ha megérint irgalma, ha hit által belépek közösségébe, ha hozzá tartozom, az övé vagyok, akkor valósággal kicsordul belőlem a róla szóló bizonyságtétel. Akár a szerelemes fiatal esetében, aki nem akarja, nem is tudja letagadni, hogy szereti kedvesét. Vajon mi jön elő belőlünk? Miről, kiről szól az életünk? 

  Nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban… Bár így lenne! Bárcsak teljesen betöltené szívünket a Krisztus iránti szeretet, hála!  Annyi fogyatkozásunk, erőtlenségünk van! Annyit panaszkodunk, annyit viaskodunk egymás ellen! Elgondolkoztató: ha lelkileg nem szenvednénk hiányt, akkor nem kellene kétségbeesetten és elkeseredetten harcolnunk az igazunkért, nem kellene – hogy magunkat mentsünk – másokat hibáztatnunk, nem kellene ilyen-olyan pótlékokkal elégtételt, boldogságot kicsikarnunk. Értitek… Sok nyomorúságunknak az az oka, hogy nem fogadjuk el az Isten ajándékait, nem lettünk teljessé a kegyelemben, szeretetben.  Talán Polükarposz volt: az üldözések idején, öreg korában elfogták, hite megtagadására akarták rávenni, előbb ajándékokkal kecsegtetették, aztán fenyegették. Azt mondta: Krisztus a mindenem. 

   Sokatmondó ez a hozzátoldás: miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok. Ez teszi ezt az igét aktuálissá. Már a kötőszó is üzenetet közöl velünk: miközben. Mert vannak dolgaink, feladataink, kötelességeink, „az élet harca”, ahogy mondjuk. Munka, szakma, család… Ez nem is kérdés. De közben mire tekintünk, közben mit vagy kit várunk? Egy poros ruhájú, a munkától leizzadt kőtörőre kérdezett rá egy arra járó, hogy mit csinál. Azt felelte: töröm a követ, és várom az Urat. Ó, milyen jó lenne ezt a gondolkodást elsajátítani! Más lenne a viszonyunk a világhoz, több lenne a békességünk, kevesebb a panaszunk, vitánk. Mert az, aki az Urat várja, az rá figyel, az próbál már most az ő indulata szerint élni. Ha kedves vendégeket várunk, nem kezdünk el a családtagokkal hangosan veszekedni.   Azt a Krisztust várjuk, aki eljött, aki Isten Fiaként magára vette sorsunkat, mellénk állt, elhordozta bűneinket, megszenvedte halálunkat, de aki feltámadt, és felment a menny dicsőségébe, hogy majd eljöjjön értünk, az ő megváltottaiért. Azt a Krisztust várjuk, akiben megjelent a bűnbocsátó, és meg fog jelenni az üdvözítő kegyelem. 

    A várakozás idejében élünk. Ez nem semmittevés, hanem lázas szolgálat. Ez nem a csüggedés, hanem a reménységben való megújulás állapota. (Az élet szép című film…)    

  Azt várjuk, aki megerősít. Milyen jó ezt hallani! Mert közben – hallottuk már - munkánk van, feladatunk. Igen, gondjaink, betegségeink, aggodalmaink is. Miközben várjuk őt, velünk van a mi Urunk… Adja az ő erejét, békességét, vezet, hordoz minket. „Tiveletek vagyok minden napon.” 

   Ő az, aki felkészít az ő fogadására, hogy feddhetetlenek legyünk. Megint csak általa. Sokszor nem látszik rajtunk, hogy Krisztust várjuk: olyan türelmetlenek, erőszakosak vagyunk, úgy ragaszkodunk a magunk érdekeihez. Krisztus tanít minket, példájával is formál, alakít. Feddhetetlen az, akinek nem lehet semmit a szemére vetni, nem lehet benne hibát találni. Ilyenek vagyunk? Önmagunkban nem. De Krisztus áll ki helyettünk! Ő átruházza ránk erkölcsi bizonyítványát. Nekünk ajándékozza érdemeit. Kezeskedik értünk.

   Egy hálaadó kijelentéssel zárul ez az igeszakasz: hűséges az Isten. Ő véghez viszi az ő tervét egészen az üdvösségig. Elhívott a Krisztussal való közösségre. Hogy vele járjunk, éljünk, benne legyen reménységünk, bizodalmunk, békességünk, szerinte szolgáljunk, lelkületét képviseljük, meglátszódjék rajtunk, hogy az ő tanítványi köréhez tartozunk, és elhívott benne az üdvösségre, hogy ott valóban teljes közösségben legyünk vele, megváltó Urunkkal, tökéletes boldogságban, örömben. Végtelen szeretetben. Áldott legyen Isten az ő kimondhatatlan kegyelméért! Ámen.