Lk 1, 57 -75 (újév, vázlat) 

 57 Amikor pedig eljött Erzsébet szülésének ideje, fiút szült. 

58 Meghallották a szomszédai és a rokonai, hogy milyen nagy irgalmat tanúsított iránta az Úr, és vele együtt örültek. 

59 A nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak akarták nevezni. 

60 Anyja azonban megszólalt, és ezt mondta: Nem, hanem János legyen a neve. 

61 De ezt mondták neki: Senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának. 

62 Ekkor intettek az apjának, hogy milyen nevet akar neki adni. 

63 Ő pedig egy írótáblát kért, és ezt írta rá: János a neve. Mindnyájan elcsodálkoztak. 

64 És azonnal megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent. 

65 Valamennyi szomszédját félelem szállta meg, és Júdea egész hegyvidékén beszéltek minderről. 

66 Akik meghallották, szívükbe vésték, és így szóltak: Vajon mi lesz ebből a gyermekből? Az Úr keze pedig valóban vele volt. 

67 Apja, Zakariás, betelt Szentlélekkel, és így prófétált: 

68 Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. 

69 Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, Zsolt 132,17 

70 amint kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva, 

71 hogy megszabadítson ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; Zsolt 106,10; 105,8-10 

72 hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, 

73 arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, 

74 hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, 

75 szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján. 

   A Lukács evangéliumával indul az évünk… Örömüzenettel, aminek a lényege az, hogy Isten megváltott minket, kegyelmébe fogadott, mi most már (már most) elválaszthatatlanul hozzá tartozunk. Igazából minden napunk közelebb visz az üdvösséghez (Róm 13,11). Vagyis örülnünk kell, hogy telik az időnk (ahogy a gyerekek számolják izgalommal a napok múlását, amikor a karácsonyt várják), mert a beteljesedés fele haladunk. Ezért az Úrban való öröm lehet ott a szívünkben akkor is, ha külsőképpen nem épp rózsás a helyzetünk. Richard Wurmbrand írja: a patkányoktól hemzsegő cellám is (az esengve várt) mennyország része lett.  

    Szülésről, születésről hallunk az igében. Még fülünkben cseng a karácsonyi üzenet: született nektek ma a Megtartó. A Krisztusa születése minden születésnek értelmet ad, ua. a mi újjászületésünk alapja is. Vannak-e születések? Ez nemcsak statisztikai kérdés. (Olvastam: 2024 végére Földünk lakossága elérte a 8, 2 milliárdot, és azt is: a háborút viselő Izraelben 1,3 % -os volt a népességnövekedés. Nálunk más tendenciák érvényesülnek. Kevés a házasságkötés, kevés gyerek születik… Istennek ebből az áldásából mi keveset kérünk, talán azért, hogy másból – az anyagiakból – több maradjon, de valami hiba van ebben a gondolkodásmódban, látjuk is a következményeit.) 

   De nemcsak a lélekszámról van szó, hanem a lelki születésről is. Vajon újulnak-e az életek, vajon teret biztosítunk-e a Szentlélek munkájának, engedjük-e, hogy Isten az ő Igéje által jótékonyan beleszóljon az életünkbe, megtisztítson, és valóban új, szerinte való utakon indítson el (amint azt éjfélkor is hallottuk)? Ha nem lesznek lelki születések, akkor közösségünk életerejét veszti, akkor egy kopott intézménnyé válik az egyház, amitől az emberek lassan elfordulnak. Az élet egyik jele az, hogy szükségünk van táplálékra, hogy közösségre vágyunk… Hány egyháztagunk (és hány család) nem jutott el az ünnepen - de egész évben - a gyülekezeti alkalmakra, és úgy él, mint akinek nincs szüksége Isten igéjére. Áldott legyen az Isten neve, hogy vannak, akiknek mégis fontos, akik növekedni akarnak hitben, reménységben! 

   Megszületik Erzsébet fia, nagy az öröm a szomszédok, rokonok között, hogy Isten ilyen „nagy irgalmat tanúsított”. Nemcsak az igaz, hogy a terheket, bajokat könnyebb együtt viselni, hanem az is: az öröm is igazibb lesz, ha megosztjuk, ha együtt tudunk hálásak lenni. Talán azért olyan kevés az örömünk, mert csak kis körben, talán csak személyes életünkre leszűkítve gondolkozunk. 

  A nyolcadik nap a körülmetélés alkalma volt a Mózes törvénye szerint. (Újévi énekünk ezért fogalmaz így: „nyolcad napokon körülmetélték”, ez a 8. nap karácsony első napjától számítva. )  Ebben a szertartásban benne van az áldozat gondolata (nincs élet áldozatvállalás nélkül), benne van a jövő ígérete is, ami Isten ígéretéhez kötődik, a vele való szövetségben, a hozzá tartozásban bontakozik ki. Tkp. egy vérszerződés volt, ami azt fejezte ki, hogy a választott nép tagjai életünkkel kötődnek Istenhez. A Krisztus áldozata pedig azt bizonyítja (immár az újszövetség népe számára), hogy Isten is az életével kötődik hozzánk. Ő az ő Fia vérével jegyzett el minket… A mennyei „genetikai” vizsgálatnál kiderül, hogy hozzá tartozunk. 

   A hagyományokat követve Zakariásnak akarták nevezni a gyermeket (szép, tartalmas név: az Úr megemlékezett), de Erzsébet megszólal: nem, hanem János legyen a neve (azaz Isten megkegyelmezett). Testvéreim, én azt értettem meg az igéből, hogy sok régi gyakorlatra, szokásra, ami akár közösségi, akár családi vagy egyéni hagyományként él közöttünk, nemet kell mondani. Sok mindenben újat kell kezdenünk. Nem mindig igaz, hogy hagyományaink megtartanak. Vannak hagyományok, amik tönkre tesznek. Ha hagyomány egy családban az állandó veszekedés, a mások kárhoztatása, a panaszkodás, az elégedetlenség, az, hogy nem fontos a gyülekezeti közösség, hogy a vasárnap is munkával telik, hogy az ünnep csak evésről, ivásról és szórakozásról szól, akkor ez a szokás nem áldást jelent, ez nem építő, ezen sürgősen változtatni kell, ezt el kell hagyni, valami újat kezdeni. Talán olyat, aminek nem is volt előzménye… Az új évben (persze, minden nap esély van erre) hagyjuk a hátunk mögött, ami rossz, ami káros, ami bajt és vitát gerjesztő, és nagyon elszántan, határozottan induljunk egy másik irányba. Melyikbe?

   Amit Isten mutat, ami fele ő vezet minket. Zakariásnak kijelentése volt Istentől, tudta, hogy fiának, Jánosnak különleges küldetése lesz. És erre nézve nem bizonytalanodott el, nem engedett a mások nyomásának, és bár néma volt, ahogy tudta, tudomására hozta a környezetének azt, amit lelkére helyezett az Úr. Ez az Isten akarata, és emellett kitartok, ezt minden áron követni fogom. (Gyakori kifogás az, hogy „jaj, megszólnak, nem értik meg” a családban, a baráti körben, ha én elkezdek templomba járni, ha nekem fontosak lesznek a hit kérdései, másak lesznek számomra a prioritások… De amikor bajba kerülsz, akkor kritikusaid közül senkit nem fog érdekelni a sorsod.) Hadd csodálkozzanak mások, akár gúnyoljanak is, mert majd tisztelni fognak. 

    Úgy gondolom, testvéreim, nem véletlen, hogy ez az évünk a Keresztelő János születésének a történetével kezdődött. Isten az ő életén keresztül komolyan figyelmeztetni akar akár az új évben hozott döntéseinket, az abban véghez vitt cselekedeteinket illetően is. Keresztelő János életét teljesen az Úrnak szentelte. Már a születése rendkívüli volt (mindnyájunk születése egyedi, ha meggondoljuk, csoda, hogy vagyunk), aztán különleges küldetést kapott: készíteni a Krisztus útját. 

   Testvéreim, ha élni akarunk, ha meg akarunk maradni, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen az életünk, akkor a Krisztus fele kell elindulnunk (ebben kell egymást támogassuk: családban, gyülekezetben), őt kell megtalálnunk és követnünk. 

  Keresztelő János nagyon komolyan vette ezt a mennyei megbízatást. Nem mondta azt: ez az én életem, nem érdekel, hogy a szüleim mit ígértek, nekem jogom van saját érdekeimet érvényesíteni. Ez a mai divatos hozzáállás. Nehogy más mondja meg nekem, hogy mit kell tennem: szülők, Biblia, Isten! Azt kezdek önmagammal, amit akarok… És ha szóba kerül Istentől való rendeltetésünk, egymás (család, közösség) iránti felelősségünk, akkor azt lelegyintjük, kikacagjuk, elvicceljük. A mai gondolkodásmódra jellemző: felületes szellemeskedéssel oldjuk meg a súlyos, valójában minket terhelő kérdéseket, legyen szó egyházról, családról, életmódról, kapcsolatokról. Egyetlen témát vesz mindenki komolyan: saját magát. 

   Keresztelő János (bár nyilván, egyéni küldetése volt) példaként kerül elénk ezen az újévi istentiszteleten az önmegtagadó, tiszta, puritán életmódját illetően is. Tudjuk, nagyon egyszerűen, szegénységben élt, bort, részegítő italt nem ivott, hogy szolgálatát minél maradéktalanabbul betöltse. Nem vagyunk Keresztelő Jánosok, de mindnyájan feladatokat kaptunk: családban, gyülekezetben, embertársaink között. És tapasztaljuk (elsősorban önmagunkra tekintve), hogy megbízatásunk betöltésben a legnagyobb akadályt éppen mi magunk jelentjük: önzésünkkel, egyéni elképzeléseinkkel, szenvedélyeinkkel. Hány ember gondolkodását kötözi meg az anyagiasság (szükségünk van földi javakra is, kérjük is a Miatyánkban, de ha az lesz az abszolút első, akkor abból nagy lelki szegénység adódik). 

    Hány egyháztagunk, hány hozzánk tartozó család életében jelent komoly gondot, problémát az alkohol (lehet jópofáskodni, hogy nem alkoholt iszunk, hanem bort, pálinkát, sört, de attól csak még groteszkebb és szomorúbb lesz a helyzet. „Alkoholista az, aki rosszabbul lesz, ha folytatja az ivást”. Ismertek-e valakit, akinek az italozás folytán jobb lett az egészségi, anyagi állapota, előbbre jutott szakmai téren, több lett a családjában a békesség? Ha egyre rosszabb lesz, akkor le kell állni. ) És megszenvedi lelkileg (és anyagilag is) a család, az egészségünk is (ami Isten ajándéka). Határt kell szabnunk, ha kell, akkor % százaléknál. Valaki számolja ki: % fogyasztás mellett fizetése hány %-a marad meg! (És ez csak a probléma egyik vetülete.) Komoly újévi program lenne ez. Az Úr adjon belátást, bölcsességet és erőt!  

   És akkor megnyílt Zakariás szája. Lejárt a némaság ideje, mert beteljesedett az Isten ígérete. Ő velünk vagy nélkülünk véghez viszi szent terveit. De kár lenne kimaradnunk az ő kegyelméből! Zakariás éppen Isten kegyelmét magasztalja, aki meglátogatta, megváltotta az ő népét (). Erős szabadítót támasztott nekünk. Ez a válasz arra, amiről az imént beszéltünk: honnan lesz erőnk, hogyan tudunk újat kezdeni. Az erős Szabadító által. ( Egy történet arról szól, hogy egy sivatagi expedíció során a részvevők közül néhányan vitába szálltak a vezetővel, kétségbe vonták döntései helyességét, és elhatározták, hogy elszakadnak, külön úton indulnak tovább… Pár napi bolyongás után eltévedtek, és úgy tűnt, hogy életükkel fizetnek makacsságukért. A vezető, látva, hogy azok nem érkeznek meg a célhoz - bár bántotta a zavargók különválása - elindult megkeresni őket. Amikor megpillantották, akkor így kiáltottak fel: megszabadultunk. Pedig egyelőre ugyanazon a helyen voltak, ahova elkeveredtek, de megjelent valaki, akiről tudták: biztonságos helyre vezeti őket.) 

  Kitől, kiktől kell megszabadítani minket? Ellenségeinktől. Sokszor saját magunktól (amint hallottuk), hitetlenségünktől, makacsságunktól, keményszívűségünktől, hajhatatlanságunktól. Aztán a kísértésektől, igen, külső és belső ellenségektől (nem tudjuk, hogy miként fordul ez a világ, mikor fogunk szálka lenni a mások szemében), rosszakaróinktól, lelki veszedelmektől (fiataljaink mennyi mindenek ki vannak téve!), szélsőséges ideológiáktól, széthúzástól, attól, hogy egymás ellen hangoljanak minket. Legyen szívbeli kérésünk: őrizzen az Úr, és valóban segítsen hozzá térni, benne bízni, egymáshoz ragaszkodni. (Széthúzó közösséggel könnyű elbánni – szorosra kell zárnunk!)

   Minek alapján várjuk el ezt Istentől? Fizettünk biztosítást neki? Van valamiféle megállapodásunk vele? Zakariás azt mondja: Isten megemlékezik szövetségéről, ígéreteiről. Egyszülött Fiának az áldozatára tekint, aki kifizette a biztosítást, aki maga kezeskedik értünk. Mi nem szolgáltunk rá semmivel, de bízhatunk Isten kegyelmében. (Krisztusban beteljesítette az ő esküjét.) 

   Már csak az a kérdés maradt: akkor nekünk mi a feladatunk? Akkor maradhat minden a régiben? Hallottuk már, hogy nem. Hanem (olyan szép ez a tanács, intés) az, hogy félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján.

   Értitek testvéreim: bizalommal indulhatunk, letehetjük aggodalmainkat, félelmeinket Isten kezébe. (Isten sokszor nem az akadályokat, hanem a félelmeinket veszi el… Apuka megy a kisgyermekkel egyik rokonhoz, az udvaron egy nagy kutya, azt mondja a gyermek: mondd, hogy menjen el, az apa azt feleli: nem biztos, hogy elmegy a kutya, ha rászólok, de téged mindenképpen az ölembe veszlek…). Ezért szabad lélekkel szolgálhatunk neki. Halljátok, testvéreim? Ez a mi feladatunk: Istennek szolgálni… konkrétan úgy, hogy félretéve önzésünket – mert aki magának él, saját szenvedélyeit űzi, az nem tud ennek a feltételnek eleget tenni -, egymást támogatjuk, biztatjuk, segítjük, a hitben erősítjük. 

    Szentségben és igazságban – igaz, milyen jó volna így, de egyedül csak Krisztus által leszünk képesek erre, rá figyelve, neki engedelmeskedve napról napra (2025-ben is), ameddig tart földi életünk, és majd – ezekben tökéletességre jutva - az ő országában is. Ámen.