2 Kor 9, 6-15 (újzsenge vas.)

6 Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. 

7 Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Péld 22,9

8 Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 

9 Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Zsolt 112,9 

10 Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Ézs 55,10; Hós 10,12

11 Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. 

12 Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. 

13 Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul. 

14 Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok. 

15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! 

    Egy érdekes, közmondásszerű tanítással kezdődik mai igénk: aki szűken vet, az szűken is arat… Ismerjük ennek a mondásnak evilági (mezőgazdasági) igazságát: aki kis területre, gyéren és gyenge magot vet, az nem számíthat gazdag termésre. De ismerjük lelki vonatkozását is: aki elspórolja az időt Istentől (tkp. saját lelkétől), aki nem sokra tartja Isten igéjének igazságát, aki nem veszi fel a harcot magában a bűnnel, aki kicsinyhitűséget vet saját szívébe, az szűkölködni fog a lelki gyümölcsökben. Ha kevés a ráfordítás (igével való foglalkozás, imádság, közösség gyakorlása), akkor kevés a lelki áldás, öröm, békesség is. Vajon belátjuk-e ezt? 

   Az apostol itt ezt a mondást az adakozással kapcsolatban említi, ami bár anyagiak odaadásában, felajánlásában nyilvánul meg, mégis lelki cselekmény… Az, hogy belül rendben vagyunk, külső tettekben nyilvánul meg. 

    Pál nem akar rámenős lenni, valamiféle pszichológiai nyomást alkalmazni: a gyülekezet lelkiismeretére bízza azt, hogy ki mennyit ad… Azt írja: ahogy mindenki előre eldöntötte szívében, amennyit szívesen, jó kedvvel szán oda. Ne legyen ez kényszer, ne legyen verseny, főleg képmutatás… mert a jókedvű adakozót szereti az Istent. A hangsúly itt - a szövegösszefüggést tekintve – a „jókedvű” szón van: nem annyira az adakozáson, hanem inkább annak lelkületén. 

  Az Istennek való szolgálat (Isten irántunk megmutatott kegyelme mintájára) önkéntes, szívből fakadó kell legyen. Ott kell legyen benne a hála derűje… Mostani újzsengei ünneplésünkkel kapcsolatban is elmondhatjuk: ez a természetesen megnyilvánuló hála alkalma kell legyen, nem lehet senkit erőszakkal iderángatni, de azért meg kell hallanunk, hogy legalább ennyivel tartoznánk Istennek. Ő nem akarja kicsikarni belőlünk, olvassuk is az evangéliumban, hogy felhozza a napját jókra és gonoszokra, de örül annak, ha gyermekeiként megköszönjük neki jóságát, gondviselését. (Történet. Az AEÁ-ban egy hirtelen vihar által felkavart tóból – saját élete kockáztatásával - egy halász 17 fiatalt mentett ki. A mentésben teljesen kimerült, néhány napi ápolásra is szorult. Évekkel később megkérdezték: mi maradt számára igazán emlékezetes ezekből az eseményekből. Azt felelte: az, hogy senki nem köszönte meg.)  

  Azt is kell tisztázzuk, hogy az áldás nem jár ki csak úgy nekünk. Mivel vagyunk különbek az afrikai éhezőknél? Semmivel. A gázai keresztyéneknél (de akár muszlimoknál is)? Semmivel. Az észak-koreai lágerekben sínylődőknél? Semmivel. Minél több van, annál kevésbé hálás az ember. Első gyülekezetben, ahol szolgáltam, mondta valaki (nagyon szerényen éltek az emberek): mindenünk van, nem is tudjuk megköszönni… 

    Gyönyörű a 8. vers. Istennek van hatalma… Jó hálás lenni a hatalmas Istennek, mert módjában áll, hogy minden kegyelmét bőségesen kiárassza ránk, hogy mindenütt, mindenkor minden szükségessel rendelkezzünk. Négyszer hangzik el a minden szó, felölelve a négy alapdimenziót (hosszúság és szélesség, mélység és magasság), vagy lefedve tér és az idő teljességét.  Mindenütt, mindenkor az Isten gondviselése alatt, az ő felségterületén élünk. Övé az egész föld, és ő – ahogy egyszülött Fiában megmutatta magát - tegnap és ma és mindig ugyanaz. Isten kegyelme mindent átfog. Ezért elsősorban arra kell törekednünk, hogy ebben a kegyelemben éljünk..

  És akkor minden szükségessel rendelkezünk. Nagy hit kell ezt megvallani: ami szükséges, azt kirendeli az Isten. Pál a börtönben írja ezeket a sorokat, de háborúkban, fogolytáborokban, természeti katasztrófákban is meggyőződéssel tudták ezt elmondani Isten gyermekei… Persze, szeretnénk mi meghatározni, hogy mi a szükséges számunkra, hogy nekünk mi minden kell vagy kellene (és annak határa a csillagos ég volna), de ez a „szükséges” itt az igében egy isteni mérték. Ő („ki elválasztá életünk”) jól tudja, hogy mi kell nekünk.  A „mindennapi kenyér” kifejezés a Miatyánkban pont erről a szükségesről beszél.

   A szükségesben nyilvánvalóan benne vannak a lelki áldások is.  Sajnos, miközben egyre több kell az anyagiakból, a lelkieket hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Egyre kevesebbel megelégszünk, egyre kisebb az igényünk. Nem furcsa ez? Ezért van az talán, hogy a földiek sem tudnak igazán elégedetté tenni, nem tudunk jól lakni – a szó jelképes értelmében - a legfinomabb étellel sem, nem tudunk örülni a legdrágább termékeknek sem. És ha javaink gyarapodnak, felfuvalkodottabbak leszünk, és nem boldogabbak. Hiába élsz fényűző körülmények között, ha közben nyomorog a lelked. 

   Figyeljük meg, így folytatódik a mondat: és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Nem csak nektek legyen elég, hanem másoknak is jusson. Mennyit kell adjon Isten, hogy abból jusson másoknak is? Van, akinek sok millióból sem jut az embertársaknak. Minél több van, annál nehezebb adni. A nagyobbnak nagyobb a gravitációja is. Minél nagyobb a mágnes, annál nehezebb leszedni róla a vasdarabkákat. Jut-e másoknak: nemcsak anyagiakból, hanem időből, kedvességből, segítőkészségből?

   Pedig Isten bőkezűen osztott. Messze érdemeink felett. Nagylelkűséget tőle tanulhatunk. Az ő családjához tartozunk, az ő háza népe vagyunk, az ő neveltetésében részesülünk, nemde? Nálunk nagyon fel tud borulni a kapott és továbbadott javak aránya. Persze, ha teljesen magunkénak tekintjük azt, amink van (lelki értelemben jogtalanul), akkor tényleg úgy gondolhatjuk: tkp. semmit sem kell másokkal megosszunk. Magunknak élünk, magunknak halunk meg. Tiszta a képlet.  Csak Isten jósága ne nyugtalanítana!

   Isten az, aki magot ad a megvetőnek… Már a mag (a termés a vetőmagból indul ki), annak a csíraképessége isteni csoda. Minden egyes magocska magas szinten szervezett, élő kis vegyipari üzem… finoman összehangolt gyártósorokkal, roppant bonyolult kémiai folyamatokkal. Értitek: valaki ezt egyszerűen a kezünkbe adta. 

  És kenyeret eledelül… A leggazdagabb embernek is, aki könnyen hozzájut a mindennapi kenyérhez, táplálékhoz, aki úgymond a farzsebéből kifizeti azt, igen, neki is szüksége van rá. Anélkül meghalna. Lehet, hogy lebecsüli, de életfontosságú számára. Mi legyünk hálásak! 

  Isten a lelki vetést is megáldja, az igazság gyümölcsét megszaporítja. Vajon ezt nyomon követjük-e? Ez fontos-e nekünk? Vannak-e lelki vetéseink, befektetéseink? Imádság, szeretet, szolgálat… Nem csak egyesek feladata ez, az apostol itt mindenkiről beszél. 

   Meggazdagodtatok a tisztaszívűségre (segítőkészségre)… Az adakozás, a segítés gazdaggá tesz. Annyira vagyunk gazdagok, amennyit adni tudunk. Isten kimutatása szerint annyi van a lelki számlánkon, amennyit áldásaiból továbbadtunk. És igazából az számít.  (Történet: egy gazdag érkezik pénzeszsákjával a mennyország kapujához… Azt mondja neki az angyal: amit hoztál, az nálunk semmit sem ér. Itt nem az számít, hogy mennyit gyűjtöttél, hanem hogy mennyit adtál oda.) Ha egy embernek mesés vagyona van, de csak magának él, akkor a föld lakosai közül csupán 1 ember tarthatja őt gazdagnak (ő maga), a többi 8 milliárd -1 semmit nem tapasztal tenger nagy gazdagságából. Bárcsak gazdagok lennék békességben, szívességben, segítőkészségben!

    Az adakozás plusz áldása: hálaadást szül. Dupla haszon, mondhatjuk. Enyhíti a mások nyomorúságát, ua. hálaadást fakaszt. És ahol hálaadás van, ahol Isten neve magasztaltatik, ott közel kerül a menny a földhöz, ott öröm és békesség ölelik egymást.  

   Dicsőítik Istent a szolgálat eredményességéért, az evangélium hatékonyságáért, ami jószívűségetekben megnyilvánul. Annak, hogy hiszünk Istenben, Krisztust követjük,  kézzel fogható jelei kell legyenek. A hit nem érzés, nem felfogás, hanem magatartás, viszonyulás… A hit – az ige kifejezésével – megnyilvánul. 

  És imádkoznak, és hálát adnak, hogy Isten jósága kiáradt rátok. Tele lett a kamrátok, ua. megnyílt a szívetek. Egy szent körforgás ez. Vegyünk részt benne!

  Egy felbuzduló fohásszal zárul ez az igeszakasz. Hála legyen az Istennek! A mi szívünket is be kell töltse ez az öröm. Először is a kimondhatókért: a kenyérért, földi javakért, gondoskodásért, békességért, közösségünkért, családunkért. Ugyanakkor a kimondhatatlanért: Isten egyszülött Fiáért, akiben érdemeinket, reményeinket túlhaladó módon megajándékozott, megváltott, a mi Urunk Jézus Krisztusért. Ámen.