Jn 1, 14-18 (kar II./de.)

 14 Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. 1Tim 3,16; Gal 4,4; Mt 17,2

15 János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. 

16 Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Kol 1,19-20

17 Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. 

18 Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. 2Móz 33,20; Mt 11,27; 1Tim 6,16

   Ennek a mennyei magasságokat idéző, kimeríthetetlen mélységű igeszakasznak a felolvasása után kötelességem elmondani, hogy ami a prédikációban elhangzik, az csak magyarázat. A lényeg az Igében van, a testté lett Igében, Krisztusban. A bizonyságtételnek ő az alapja és a célja is.

   Karácsony hazatalálás. Sokak számára a szó legigazabb értelmében, hiszen hosszú hetek, hónapok távolléte után hazalátogatnak, hogy szeretteikkel, barátaikkal töltsék ezeket a napokat. Sokak számára ez az ünnep a lelki családdal, a gyülekezettel való találkozás szinte kizárólagos alkalmának számít. Egész évi lótás-futás után egy kicsit „hazajönnek”, betérnek ide, hogy szívük legalább egy órára ráhangolódjék az evangélium hallgatására, a régi énekekre, imádságra. Mégis a karácsonnyal kapcsolatos (előző) megállapításunkat, hogy ti. az hazatalálás, az az üzenet teszi ténylegesen igazzá és teljessé, hogy Krisztus azért jött, hogy hazavezessen minket Isten kegyelemmel teljes közösségbe. A kisgyerek ott és akkor van otthon (függetlenül a helyszíntől), ahol és amikor édesanyjával, szüleivel lehet. 

   Hazatalálásunknak megható, valósággal térdre kényszerítő előzményei vannak. A kegyelem örök történetéről van szó, az egyszülött Fiúnak a mi megváltásunkra néző örök kiválasztásáról. Karácsony gondolata az Isten szívében született meg. Amikor ezt mondjuk, akkor Isten örök szeretetéről, üdvözítő akaratáról beszélünk, ami az örökkévalóságban Krisztusban nyert létezést, és benne öltött testet, jött el erre a világra.

    Az Ige testté lett. A „test” szó a teremtésre, emberi mivoltunkra utal. teljes valónkra, úgy, ahogy vagyunk, élünk, gondolkozunk, érzünk, szenvedünk, örülünk. A Teremtő végtelen irgalomból magára veszi teremtményei sorsát, elesettségüket látva azonosul velük, könyörületességre indul irántuk… Ua. a „testté lenni” ige hangsúlyozza Isten megváltó örök akaratának a legnagyobb áldozatot is vállaló megvalósulását. Krisztus megüresítette önmagát, megalázkodott, hogy mi beteljünk minden lelki gazdagságával, megdicsőüljünk. (Egy misszionárius felkeresett egy afrikai törzset, próbált velük kapcsolatba lépni, az evangélium tanítását megismertetni velük. Úgy beszéltek róla a bennszülöttek, hogy „a fehér ember”. Aztán visszatért, gyógyszereket, használati tárgyakat vitt magával, hogy egy kicsit könnyebbé tegye az életüket. Azután úgy beszéltek róla, hogy „a fehér ember, aki segít nekünk”. Amikor azonban közéjük költözött, hogy igazán megismerje őket, hogy tanításban, segítségnyújtásban mindig a rendelkezésükre álljon, új nevet kapott: „a fehér ember, aki szeret minket”.) 

   Az ember egyik legelemibb vágya, törekvése, hogy előbbre jusson, hogy felemelkedjék: anyagiakban, képzettségben, sikerekben. Nemcsak a gyermekek akarnak nagyok lenni, hanem mi felnőttek is. Vagy legalább annak mutatni magunkat. Nem igen hallani arról, hogy valaki arra igyekezne, hogy szegényebb legyen, hogy valaki szántszándékkal nehezebb sorsot választana, alacsonyabb társadalmi rangot kívánna magának. (A gazda soha nem akar szolga lenni). Ha mégis hallunk ilyen eseteket, akkor az mások iránti szeretetből történik. Sok évvel ezelőtt járt nálunk egy orvosnő, aki valamelyik nagyon szegény afrikai országban telepedett le, annak egy elhagyatott vidékén sáskunyhóban költözött, hogy az ottaniakat gyógyítgassa. 

   Ez történt meg – csak menny és föld, Isten és ember kontextusában – karácsonykor. Az Ige testté lett és közöttünk lakott. Nemcsak egy nagy, mindent feláldozó, mindent odaadó gesztust tett Isten egyszülött Fiában értünk, hanem közösséget is vállalt velünk, teljes együttérzéséről biztosított minket. 

    Krisztus közöttünk lakott. Közöttünk lakik. Beköltözik otthonainkba, éli mindennapjainkat, részt vesz küzdelmeinkben, elvegyül közöttünk. (Szálteleken jártunk, borzongó sajnálkozással néztük a szegényes cigány kunyhókat, megkérdeztem a feleségemtől: laknál-e itt? Nem, válaszolta, csak ha ide születnék! Jézus önként született „ide”.) A karácsony felragyogó mennyei dicsősége nem követte végig Jézust földi útjain. Ő egyszerű, hús-vér emberként élt, alávetve, kiszolgáltatva a földi törvényeknek, üldözésnek, nélkülözésnek. (Nem vonult félre egy kolostorba szent tisztelttől övezve.) Isten nem kivételezett az ő egyetlen Fiával. Krisztus Isten Fia létére emberként járta végig földi útjainkat. 

   Mégis betöltötte őt isteni méltósága, ott hordozta lelkében a mennyei dicsőséget, „telve kegyelemmel és igazsággal”. Ebben áll Jézus rendkívülisége. Hogy közönséges emberként élve is teljes maradt kegyelemmel és igazsággal. Végtelen isteni irgalommal, ua. meg nem alkuvó igazsággal viszonyult az emberekhez. Ez a kettő együtt jelenti a tökéletességet. Ha csak isteni igazság lenne, gonoszságunk miatt elpusztulnánk, ha csak kegyelem, gonoszságunk miatt visszaélnénk azzal. 

    Megváltó Urunk alázatában, hozzánk hajló szeretetében, a vele való hitbeli közösségben ma is ezt éljük át, ma is ezt kapjuk meg: a kegyelemnek és igazságnak teljességét. Nincs ennél nagyobb jó hír: Isten Krisztusért megkegyelmezett nekem, és igaznak nyilvánított engem. Karácsonykor a mi Kezesünk született meg, aki „értünk Isten ítélőszéke elé áll, rólunk minden kárhoztatást elvesz”).  Felismerjük-e, elfogadtuk-e ezt a kegyelmet és igazságot? 

    A ma ember különösen kísérti az a lelki veszély, hogy bár értékeli, nagyra becsüli a Krisztus alázatát, közösségvállalását, példáját (Jézus vezeti a népszerűségi listákat), de úgy gondolja/gondoljuk, hogy nincs szükségünk kegyelmére és igazságára. Karácsonynak csak szemlélői akarunk lenni, de nem részesei. Gyönyörködünk a mennyei Gyermekben, de nem kérjük – bűneinket beismerve – bocsánatát, nem nyitjuk meg szívünket igazsága előtt, nem engedelmeskedünk neki. Ő vállalta a velünk való közösséget, de mi nem akarunk vele élni. Saját földi értékrendünkhöz, és úgynevezett igazságunkhoz ragaszkodunk. Pedig „extra Christum nula salus”, Krisztus nélkül nincs üdvösség, és igazi békesség sem. Ő az út, igazság és élet. 

   (Egy örökbe fogadott színes bőrű gyermek felnővén apja autóműhelyében kezdett el dolgozni, ami környék leghíresebb szervíze volt, kitűnő szakember lett belőle. Valaki egyszer egy drága autót hozott be a műhelybe, és mondta neki ez a fekete fiatalember, hogy hagyja ott, holnap megnézik. A kliens gyanakodva nézett rá, és kijelentette, ő csak a főnökkel hajlandó beszélni. Amikor a tulajdonos előkerült, azt mondta: uram, mindent a fiam intéz. ha vele nem tud megegyezni, akkor elviheti az autóját.) 

    Bár csodák hirdették Krisztus érkezését, ezek úgy az évek múlásával (Jézus földi életére gondolunk)  elhomályosodtak az emberek emlékezetében. Az emberek egy csendes gyermeket, majd felnőttet láttak Jézusban. Azonban Isten rendelt bizonyságtevőket…  Keresztelő Jánost, aki a Jézus szolgálata kezdetén így szólt róla: nézzétek, ő az, akiről mondtam: előbb volt nálam. És mi az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Gyönyörű mondat ez! 

  Karácsonykor igyekszünk környezetünket, de a lelkünket is ünneplőbe öltöztetni, és egy kicsit jobbak lenni, de tudnunk kell, hogy jobbá lételünk csak Krisztus által sikerülhet. A hiányt nem lehet a hiányból, csak a teljességből pótolni. Ennek lehetőségét, jogát is tőle kapjuk. Ami Urunk születésekor Betlehemben történt, és később a Golgotán, megváltás nagy eseményében, az kegyelem. Hallottunk a kegyelem szent körforgásáról: ő kegyelemből jött, kegyelemből találkozhatunk vele, nyerhetünk kegyelmet, hogy mi magunk is kegyelem eszközei legyünk. A kegyelem Krisztusban kamatozik egészen az örökkévalóságig.

    Krisztusban a törvény kérdése is átértékelődik. A törvény Mózes által adatott - parancsolatok, előírások formájában. Ezt cselekedd és élsz, ha nem, büntetés alatt maradsz. (Szoktuk mondani: még egyszer meg kellene születnünk, hogy a törvényt be tudjuk tartani. Ilyet is hallottam: aki az én bajomat megoldja, az az ember még nem született meg.) De Krisztus megszületett mindnyájunkért, hogy ő eleget tegyen a törvénynek, és nekünk felmentést szerezzen. Hogy minden bűnünket magára vállalja. Hogy Isten előtt minden „problémánkat” rendezze. Nem törvényen kívülivé, vagy törvény fölöttivé tett minket, hanem megkegyelmezetteké, mint akik bocsánatot nyertünk, hogy Krisztusnak éljünk.

   Krisztus Istent jelentette ki a világnak. Többé nem lehet őt félremagyarázni. Milyen az Isten? Mint egy gyermek a jászolbölcsőben, mint egy férfi, aki meghal a kereszten. Döbbenetes felismerés. El kell hallgatnia minden okoskodásnak. Karácsony átírja elképzeléseinket magunkról és Istenről, és megmutatja, hogy mennyire szeret Isten, és hogy nekünk mennyire kell szeretni egymást. Ámen.