2 Kor 9, 6-15 (2026, újzsenge, vázlat)

6 Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. 

7 Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Péld 22,9 

8 Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 

9 Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Zsolt 112,9 

10 Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Ézs 55,10; Hós 10,12 

11 Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. 

12 Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. 

13 Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul. 

14 Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok. 

15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! 

   A kenyér szó kb. 340-szer fordul elő a Bibliában. Az első említése a bűnesethez kapcsolódik: „orcád verítékével…”. A prófétai igehirdetésben is nemegyszer az ítélethirdetéssel összefüggésben jön elő a kenyértéma: „összetöröm a kenyér botját” (Ezékiel), stb. Legtöbbször mégis a gondviselés, a jólét, vagy egyáltalán a megélhetés jelképe. A kenyér gyakran ajándék, az ünneplés alapkelléke. 

  Az Újszövetségben már Betlehem neve is a kenyér fogalmát idézi, de gyakran szerepel az a Jézus tanításában is: „nemcsak kenyérrel él az ember”, „őrizkedjetek a farizeusok kovászától”, „nem jó a gyerekek kenyerét elvenni és a kutyáknak dobni”, vagy akár Miatyánk ismert kérésében. A történetekben is gyakran találkozunk vele: az 5000 ember megvendégelése, Keresztelő János esete (aki nem eszik kenyeret), kalásztépés, a tanítványok kiküldése, a feltámadás utáni csodálatos halfogás, vagy a példázatokban: a tékozló fiú példázata, a jó barát példája (ahogy a tegnap este hallottuk), a János evangéliumában, ahol Jézus önmagát nevezi élő kenyérnek, és az úrvacsora szereztetésében… 

   Pál leveleiben az úrvacsorára vonatkozóan fordul elő a leggyakrabban. De – például a mai igében – az adakozással kapcsolatban is. 

   Ez a rész egy ismert közmondással kezdődik: aki szűken vet, szűken arat is, aki bőven vet, az bőven arat. Intés és biztatás hangzik itt egyszerre. Tudjuk, elsősorban nem a földművelésre, hanem a lelki életre vonatkozó tanulság fogalmazódik meg az igében. Vajon mennyit vetünk, mennyit szánunk oda? Testi értelemben sokat fáradozunk, vajon a lelkiek területén? Isten akaratának cselekvésére, az ő dicsősége szolgálatára mennyit fordítunk? 

   Pál apostol az adakozással kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy az nem kényszerből, hanem szívből, jó kedvvel kell történjen. Ki-ki ahogy eldöntötte magában, azaz nem rábeszélésre. Úgy, hogy az adakozó boldog legyen, hogy adhatott. Sokszor nehéz lélekkel adunk. (Egy koldus bekopogott valakihez, az illető akkora sápítozásba kezdett, hogy a koldus egyszer csak így szólt: van nálam egy kis ennivaló, itthagyom, mert látom, hogy maga, amint mondja, nagyobb bajban van, mint én.)

    Gyönyörű a 8. vers, tkp. egy csodálatos ígéret: Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amikor jót teszünk, amikor Isten nevében vagy az ő dicsőségére adni tudunk valamit (valójában csak visszaadunk), akkor ezt annak az Istennek a kontójára tesszük, akinek olyan nagy, hatalmas a jósága, az irántunk való szeretete, hogy kész minden kegyelmét kiárasztani ránk, hogy mindenkor mindenütt minden szükségessel rendelkezzünk. Ebben a három (valójában öt) „mindenben” minden benne van.

   Figyeljünk a „minden szükségessel” kifejezésre! Hát nem az a legfontosabb, leglényegesebb, hogy meglegyen az, amire valóban szükségünk van? Lehet, hogy nem lesz nyaralónk a genfi tó partján, talán új Teslánk sem, és nem tudom én még mi, de annyi igen, ami elég ahhoz, hogy boldogan, hálásan, beteljesedetten éljünk. 

   Nem kerülheti el a figyelmünket ennek a drága igeversnek a záró gondolata: hogy bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Isten jósága minket is jóságra indít. Amit kaptunk, azzal jól kell sáfárkodnunk. Amit csak magunknak tartunk meg, az holt érték. Csak az kerül be a kegyelem körforgásába, amivel másoknak szolgálunk. 

  Egy szép ószövetségi idézettel erősíti meg az apostol a tanítást: az Úr bőven ad a szegényeknek, és (ez is azt bizonyítja, ebben is azt lehet meglátni, hogy) igazsága megmarad örökké. 

  És csodálatos, szemléletes, most nagyon aktuális is a szintén ószövetségi utalásokat tartalmazó következő igevers: aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Értjük: Isten, aki a vetőmag megsokasításának (ez valósággal a kenyér megszaporítása, nem?), a termés beérésének, az aratásnak a csodájában megmutatja hatalmát, gondoskodó törődését (amint azt látjuk és tapasztaljuk, és amiért nem győzünk hálát adni, mert földi életünk feltétele ez), ugyanezt megteszi a lelki magvetéssel is: megszaporítja igazságunk gyümölcsét. Vajon lelki földjeinket műveljük-e, vetünk-e szeretetet, igazságot, jóságot, irgalmasságot, hogy annak gyümölcse gyarapodjék közöttünk? 

  És akkor, tanítja tovább az ige, meggazdagodunk lelkiekben (tisztaszívűségben, akarjuk ezt?), ami másokat is hálaadásra indít. Vajon gyülekezetünk jól gazdálkodik-e? (Régebb mondták, hogy pl. a nyárádmentiek jó gazdák… Nos, a bergenyeiek lelki szempontból jó gazdáknak számítanak?) Jézus azt tanítja a János evangéliumában, hogy ha a gabonamag nem adja oda magát, akkor csak önmaga marad, de ha „meghal”, akkor termést hoz. Hiába terítünk ki ide a templom földjére egy véka búzát, nem fog megsokasodni. Egy év múlva is ugyanannyi fog maradni. 

   A jó cselekvése dupla hasznot hoz: enyhíti a mások nyomorúságát, és hálaadást szül. Egyúttal pedig nagyon hatásos vallástétel is a Krisztus evangéliumáról, ami nem marad csak elhangzó beszéd, hanem megnyilvánul. Látszik-e az evangélium közöttünk? 

  Azok pedig, akiket segítetek, istápoltok, könyörögnek is értetek, és kívánják azt, ami nektek megadatott, azt ti., hogy Isten kegyelme bőven kiáradt rátok. Példátok ösztönző lesz mások számára is. 

    Egy dicsőítő fohásszal zárul az ige: hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! Ez az alkalom a háláról kell szóljon. A kenyérért, a táplálékért, testi javakért, és a lelkiekért, kiváltképpen Krisztusért. Ámen.