Jn 3, 22-36 (újév, vázlat) 

22 Jézus ezután elment tanítványaival együtt Júdea földjére, ott tartózkodott velük, és keresztelt. 

23 János is keresztelt Ainónban, Szálim közelében, mert ott sok víz volt, és az emberek odamentek és megkeresztelkedtek. 

24 János ugyanis még nem volt börtönbe vetve. 

25 János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal a megtisztulásról. 

26 Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy. 

27 János így válaszolt: Semmit sem kaphat az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. 1Kor 4,7 

28 Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. 

29 Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. 

30 Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. 

31 Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól. Aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek: 1Kor 15,47 

32 arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja el. 

33 Aki befogadja bizonyságtételét, az pecsétet tesz arra, hogy Isten igaz. 

34 Mert akit Isten küldött, Isten beszédeit szólja, mert annak ő bőségesen adja a Lelket. 

35 Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Kol 1,19 

36 Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta. 

   A kezdő mondat – „Jézus ezután elment” – arra utal, hogy mindennek előzménye van. Ezt az ún. új évet sem a semmiből kezdjük. Az elmúlt év, évek élményeivel, tapasztalataival, véghez vitt cselekedeteink, elhatározott döntéseink következményeivel érkezünk (és indulunk tovább). Igen, a múltat a hátunk mögött hagyjuk, de az mégis elkísér.

    Sok mindenért hálásak lehetünk. Hogy mindezideig megőrzött az Úr, hogy most itt együtt vagyunk, hogy országunkban, szűkebb környezetünkben békesség volt, hogy nem kellett nélkülözzünk, hogy családtagok, embertársak vettek körül… És a felsorolásba fel lehet venni az egyéni sikereket, nehéz helyzetekből való szabadulásokat, másoktól kapott segítséget, szeretetet. 

   És van, amire megbánással tekintünk vissza. Vagy azért, mert veszteség, csalódás ért, vagy azért, mert mi tettünk olyan dolgokat, amiket nem (vagy nem úgy) kellett volna, ill. hanyagoltunk el olyanokat, amiket jó lett volna megtenni. A rossz miatti szomorkodásnak a jóra történő ösztönzéssé kell válnia. 

    Jézus elment tanítványaival Júdea földjére, ott tartózkodott velük, és keresztelt. Valójában egész élete szolgálat volt, és az ő követése is ezt jelenti. Ebben az évben is lesz megbízatásunk, feladatunk. Senki nincs (a legfiatalabbtól a legidősebbig), akinek – Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként - ne lenne valamilyen sajátos/személyes, akire ne hárulna valamilyen felelősség. (Krisztusban egyek és egyediek vagyunk.) 

    A Jn 4,2 tisztázza, hogy tkp. a tanítványok kereszteltek. Jézus a külső szertartásnál fontosabbnak tartja a belső elköteleződést. Bár ő maga is megkeresztelkedett, a keresztség nem központi témája az általa hirdetett evangéliumnak. A Nikodémussal való beszélgetésben tanítja, hogy szükséges víztől és Lélektől születni. A cél az újjászületés, de fontos az őt követők közösségébe való betagolódás is. A missziói parancsban is elhangzik: „tegyetek tanítványokká mindent népeket, megkeresztelvén őket”…  A cél a tanítvánnyá létel, de fontos, hogy a keresztség által nyilvánvalóvá legyen, hogy ennek megkerülhetetlen feltétele a Krisztus megváltó áldozata.  

    Keresztelő János is keresztel (János megnevezi a pontos helyszínt is, még a Jordán vízállásáról is kapunk információt, és arról is - mert nyilván, az evangélium utólag íródik -, hogy János akkor még nem volt a börtönbe vetve), és sokan mentek hozzá, és megkeresztelkedtek. Valójában ez a külső szertartás (a „János keresztsége”, ahogy az ApCsel beszél róla) egy belső elhatározást fejezett ki és erősített meg az emberekben: hogy ti. meg akarnak tisztulni, el akarják hagyni régi életük cselekedeteit, és újat akarnak kezdeni. Igen, a külső jelek (amik tkp. túlmutatnak önmagukon) motiválni, segíteni tudnak a ragaszkodásban, a hűségben. (Egy orosz hívő család lánya a kommunista időben arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát… Szülei kabátja egyik zsebébe port, a másikba hamut tettek. „Ne feledd, akármilyen kísértések is érnek, hogy minden por és hamu, de Istenünk beszéde megmarad örökre.”) 

   Hallottuk, hogy János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal (ők maguk is zsidók voltak, itt tehát a régi, mózesi hagyományok vakbuzgó képviselőire kell gondolnunk) a megtisztulás kérdésében. Az Ószövetségben ha valaki vétkezett, áldozatot kellett bemutatnia. Ha ennek a törvénynek az illető eleget tett, akkor minden rendben volt (persze, ennek a gyakorlatnak is volt egy mély lelki üzenete, ti. az, hogy gondolkozz el azon, hogy a te vétkedért egy ártatlan teremtménynek kell meghalnia, de ez sokszor háttérbe szorult). János tanítványai, bár önértelmezésükben fontos szerepet játszott egy külső jel, a lélek megtisztulását, az ember belső megújulását, Istenhez fordulását tartották elsődlegesnek. 

   Odamentek Jánoshoz, és szinte neheztelve, féltékenykedve jegyzik meg Jézusról, hogy „az, akiről bizonyságot tettél, íme, keresztel, és mindenki őhozzá megy”. Hát nem voltak ott ezek a tanítványok a János megrendítő kijelentése elhangzásakor: „íme, az Isten Báránya!” Ha ő a Megváltó, akkor mindenkinek hozzá kell mennie, egyedül benne lehet reménykednie. Nem? Sokszor hallottuk mi is ezt az üzenetet, mégis emberi gondolataink, megszokásaink könnyen elfeledtetik velünk. Elsőbb helyre kerülnek a hagyományok, vagy éppen a közgondolkodás. 

  János nagyon bölcsen válaszol, és alázata teszi őt igazán naggyá. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ennek az évnek nagy kérdése lesz, hogy kisebbé válva nagyravágyásunkban, magamutogatásunkban, sikerek sóvárgásában, önzésünkben, önigazultságunkban, irigységünkben, haragvásunkban, több teret adunk-e Krisztusnak, hogy növekedjék személyes életünkben, családunkban, gyülekezetünkben. Mert ha ő naggyá lesz közöttünk, akkor egyre inkább békessége, jósága, szeretete fog uralkodni bennünk.

   A bizonyságtétel, amit hirdetett, a küldetés mit vállalt, Krisztusnak a mennyből adatott. Ő felülről jött, és feljebb való mindennél. A földiek csak a földiekről beszélhetnek, de aki a mennyből jött, ő tud igazán a mennyeiekről szólni. Milyen szép gondolatok ezek! Valóban, ha Isten igazságát akarjuk megismerni, akkor nem emberi tanításra, hanem Krisztusra kell figyelnünk. Minden hiteles emberi bizonyságtételnek rá kell mutatnia! 

  János azt is hangsúlyozza: megmondtam, hogy nem én vagyok a Krisztus, és csak előtte küldettem. Életem róla szól, rámutató jel akarok lenni. És beszél arról a belső boldogságról, ami betölti őt, amikor látja, hogy Krisztusban beteljesedik az ő várakozása, eléri célját az ő szolgálata is. 

   Kifejező a hasonlat: akié a menyasszony (az egyház, Isten népe), az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig ujjongva örül a Vőlegény hangjának, jelenlétének. „Ez az örömöm betelt.” Ennek az évnek is döntő kérdése lesz: tudunk-e örülni Krisztusnak, a benne megjelent megváltásnak, hogy az üdvösség általa sokaknak adatik. 

  Elfogadjuk-e a bizonyságtételét (amit sokan, egyre többen nem fogadnak el)? Én úgy látom, hogy az evangélium hangja egyre halkabb ezen a világon. A hatalom, a pénz, a hitetlenség, a nagyravágyás, magamutogatás harsogása úgy elnyomja azt, még keresztyén körökben is. Elnyomja a háború robaja, dübörgése. Egyre ritkább (és halkabb) a hiteles hang. Ez tkp. a Krisztus bizonyságtétele kell legyen, amit elfogadunk, megélünk, megosztunk másokkal. 

  Aki Krisztusra figyel, aki az ő tanúvallomását, szeretetről szóló tanítását, megváltásunkat hirdető evangéliumát elhiszi, magáévá teszi, az az Isten igazságát ismeri meg és képviseli. Megpecsételi (saját életében), hogy Isten igaz. Ehhez nem is fér kétség, de vajon saját életedben, gondolkodásodban, kapcsolataidban igazat adsz -e Istennek? Vagy nem lesz sokszor fontosabb a „te igazad”, a te önérzeted, érdeked, sérelmed, stb.?

   Szép, mélyértelmű ez a mondat, a Szentháromság megváltó munkáját ismerjük fel benne: akit Isten küldött, Isten beszédeit szólja, és Isten bőségesen adja annak az ő Lelkét. Krisztus Felkentként Isten akaratát jelenti ki ennek a világnak, és teljesíti azt be önmaga odaáldozásával, és rá Isten Lelkének teljessége árad ki, aminek ajándékaiban minket is részesít.

    És egy még mélyebb titkot, és magasabbra szárnyaló igazságot fogalmaz meg János evangélista a következő versben: az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott. Mindennek a hátterében Isten örök szeretete áll az egyszülött Fiú és földi gyermekei iránt (hogy mi hogyan kerülünk képbe, arra csak az érthetetlen kegyelem a magyarázat… Olvassuk a prófétánál is: a seregek Urának buzgó szeretete cselekszi ezt.) 

    Most már – megváltásunk előzményeit, ezt mennyei hátteret megsejdítve - értjük, hogy miért lesz az Újszövetség egyik legfontosabb, legegzisztenciálisabb kijelentése: aki hisz a Fiúban, örök élete van. Mert nincsen más út Istenhez, mert Isten szívét semmi más módon nem lehet megkörnyékezni, bocsánatát, igazságát, jóindulatát megnyerni, minden érdemtelenségünk ellenére az üdvösséget „megörökölni”, egyedül csak Krisztus által. (Egy szegény, népes családból az egyik lány még gyerekkorában elment otthonról, nem is hallottak többet róla, testvérei évek múlva kaptak hírt, hogy lánytestvérük fiatalon meghalt, egy gyerek maradt utána, és a hatóság keresi a rokonok között azt, aki azt családjába fogadná. Senki nem vállalta, nem akarta az életét elkomplikálni, a testvérek rendre szűkös anyagi lehetőségeikre, elfoglaltságukra hivatkoztak. Egy távoli rokon vette végül magához a gyermeket. Kiderült, hogy a gyerek a szintén meghalt édesapja részéről hatalmas vagyont örökölt, aminek egy jó része – a végrendelet szerint - az őt befogadó családot illette meg.) Kell-e a Fiú nekünk, és benne nemcsak a mulandó, hanem az örök élet?   

   Az idei évnek is ez lesz a legnagyobb lelki kérdése (ami külső életünk alakulását is meghatározza): hiszünk-e Krisztusban, őt akarjuk-e követni, hozzá akarjuk-e igazítani gondolatainkat, cselekedeteinket, vagy (figyelmeztet az ige, hogy ezt is megtehetjük) nem engedelmeskedünk neki, és akkor – milyen döbbenetes ez a kifejezés! – nem látunk életet (pedig az életet akarjuk látni, élvezni, annak a gazdagságát, izgalmait, boldogságát foggal-körömmel, erről a heves vágyról szól szilveszteri mulatozásunk is). Akkor Isten haragja, ítélete alatt maradunk. Már most ott vagyunk (Krisztus nélkül üres a lelkünk), és a folytatás sem lesz más. 

    Nem ezt az utat kínálja nekünk Isten ebben az évben, hanem a Krisztussal való közösség békességét, áldását, örömét, a neki való engedelmesség megelégedettségét, és a hozzá megérkezés dicsőségét. Ámen.