Jn 20, 1-10 (húsvét I., vázlat)

1 A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Mt 28,1-8; Mk 16,1-8; Lk 24,1-11 

2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 

3 Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 

4 Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 

5 Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 

6 Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 

7 és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 

8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Jn 20,29 

9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 

10 A tanítványok ezután hazamentek.

    Húsvét ünnepén vagyunk együtt, keresztyén hitünk legdrágább üzenetét halljuk, legnagyobb reménységünket valljuk meg, és a legcsodálatosabb találkozásban van részünk hit által: megváltó, feltámadott Urunkkal. Áldott legyen az Úr, hogy betöltheti szívünket ennek friss, tavaszi öröme, békessége!

   Mind a négy evangélista feltámadásról szóló bizonyságtétele kezdetén ott áll: a hét első napján… Idézzük fel, mi történt a teremtés első napján! Isten megteremtette a világosságot, és elválasztotta, elhatárolta a sötétségtől. Az ember azonban, akit Isten a maga képére és hasonlatosságára alkotott, a lelki értelemben vett világosságtól elválasztott, elkülönített sötétséget választotta, elfordult teremtő Urától… Ennek mélypontját éppen nagypéntek mutatja: Isten Fiának szívtelen, gyűlöletből fakadó megalázása, megkínzása, keresztre feszítése, halálba küldése. Isten szeretetének lábbal tiprása, atyai szívének összetörése. 

   Annak a hétnek az első napján, amiről a húsvéti evangélium beszél, a nem-teremtett, hanem az Istentől származó, tőle született Világosság ragyogott fel a világ felett. Ez a Világosság legyőzte a halál, a bűn sötétségét, és nyilvánvalóvá tette az életet. 

    A magdalai Mária még sötétben elindul. Ez jelképes: nincs nyugalma, szívében gyász, sajgó fájdalom, keserű értetlenség van. Hogyan eshetett meg mindez? Talán ő is ismétli magában (mint az emmausiak): „pedig azt hittem”. Azt hittem, hogy hihetek benne.  

   A sír az emberek számára a meg nem változtathatót, a vissza nem hozhatót jelenti, valaminek a végleges lezárulását. Ugyanakkor emlékeket is idéz. Valakinek a szeretetről, törődésről, áldozatáról. Szeretteink sírjánál ezt éljük át. 

  Mária látja, hogy a kő el van véve. Ez szokatlan, meglepő dolog. Nyilván, akkoriban is történtek sírrablások. Az ember mindig valami racionális magyarázatot keres. Húsvét csodája felül áll a racionalitáson. Nem a teremtett, hanem a mennyei világ „fizikai törvényeit” követi. De kihat a látható, a teremtett világra is, jó hír a halál törvénye alatt élők számára. A kő el van véve – és Mária megijed, rosszat sejt (pedig Jézus keresztre feszítésével – legalábbis az ő értelmezésében - a legnagyobb rossz már bekövetkezett számára). 

   Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett (János szívesen alkalmazza magára ezt a jelzőt), és elmondja nekik, amit látott. (Isten hatalma nagyobb annál, amit két szemünkkel látunk.) Megosztja velük saját teóriáját, magyarázatát is: elvitték az Urat, és nem tudjuk, hová tették. Többes számot használ, talán közben kiérkezett a sírhoz a többi asszony is.

  Péter és János elindulnak a sír felé. Nem az élő Jézus szavára, aki elhívta őket, akivel együtt jártak, akinek látták csodáit, hallották tanítását. Aki azt mondta: „azért jöttem, hogy megkeressem és megtartsam, aki elveszett”.  Nem, most saját elhatározásból kerekednek fel a halottnak gondolt Jézus megkeresésére. Nem sétálnak, hanem futnak. Feldúlta őket a hír, mindenképpen ki akarják deríteni, hogy mi történt, bizonyosságot akarnak szerezni.

  A fiatalabb tanítvány gyorsabb Péternél („a fiatalabb, fittebb előnyének” törvénye ez), behajolt, bekukucskált, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Valószínű félt, szorongás volt benne.

  Kisvártatva megérkezett Péter is, ő egyenesen bement a sírba (a versenyt ő nyerte?), és látja ő is, hogy a leplek ott fekszenek, de azt is észreveszi, hogy a kendő külön van összegöngyölítve egy helyen. Érdekes, a tárgyakat vizsgálják, abból akarnak valamilyen következtetésre jutni. (Vannak egyházak, amelyekben a relikviák kiemelt szerepet kapnak a vallásos életben.) De húsvét csodáját illetően nem tárgyi bizonyítékok győznek meg, hanem az élő Úrral való találkozás. Nem a tudomány útján (bár az is fontos szempontokat nyújthat), hanem a hit útján érünk el élő Urunkhoz.

  Pál apostol a feltámadásról szóló tanításában (amint hallottuk azt az 1Kor 15 első verseiből) nem külső jelekre, bizonyítékokra, hanem személyes tanúságtevőkre hivatkozik, a végén személyesen önmagára is… Krisztus megjelent több mint 500 testvérnek egyszerre, utoljára nekem is. 

  Azután János is bemerészkedett a sírba, és látott, és hitt. De egyelőre csak a maga módján. Az igazi hit Jézus Krisztushoz, a dicsőséges Úrhoz kötődik… Ebben az igeszakaszban négyszer fordul elő a „látni” ige. Igen, a meggyőződést illetően nagyon fontos a látás, a tapasztalat. Mégis a hitbeli látás a döntő. „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Jn 6, 40 – „Aki látja a Fiút...” Ez húsvét nagy kérdése: látjuk-e az Urat az úrvacsorában, életünk eseményeiben, az ő naponta megtapasztalt szeretetében, irgalmasságában… 

   Az üdvösségről úgy beszélünk, mint a színről színre látás minden képzeletet felülhaladó megvalósulásáról. Ünnepekként különösen jól esik látni egymást, ismerősöket, barátokat, hazalátogató családtagokat, akiknek arcáról jóság, szeretet sugárzik. Nem csupán képernyőkön keresztül, hanem szemtől szembe. (Az idősek húsvéti csomagjának kiosztásánál a frissen konfirmáltak is segédkeztek, egyikük elmondta: bement egy idős nénihez, és az előbb nem a csomagot vette át, hanem megölelte őt, pedig nem is ismerte.)   

   Megjegyzi az evangélium: még nem értették az írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. Még nem hittek a Jézus szavának. Valami megmozdult bennük, de még nem jutottak el a hit teljességére. Az igét egyedül csak Krisztusban lehet megérteni…

  Szinte prózainak ható mondattal zárul ez a legnagyszerűbb hírről beszámoló igeszakasz: elmentek haza... Mi is hazamegyünk, de vajon mit viszünk magukkal? Valami megindult-e bennünk? Megértettük-e az írást, Jézus szavát? Azt ti., hogy neki szenvednie kellett, de harmadnap feltámadnia. Hogy ő velünk van minden nap, minden élethelyzetben a világ végezetéig. Sokadik nap ez már Jézus feltámadása után, de annak a harmadik napnak a jó híre, az öröme áthatja, meghatározza, beragyogja egész életünket, üdvösségünket. Ámen. 

Jn 6, 41-47 (húsvét I/du., ravatalozó)

  41 A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le. 

42 És azt kérdezték: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Akkor hogyan mondhatja: A mennyből szálltam le? 

43 Jézus így válaszolt nekik: Ne zúgolódjatok egymás között! 

44 Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. 

45 Meg van írva a prófétáknál: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” Aki az Atyára hallgatott, és tőle tanult, az mind énhozzám jön. Ézs 54,13; Jer 31,33-34 

46 Nem mintha bárki látta volna az Atyát: csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. 1Tim 6,16 

47 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van. 

   Húsvét mindig nagy kihívás, provokáció a mi emberi, hitetlenségre hajló gondolkodásunk számára. A húsvéti evangélium (örömüzemet) nemcsak a feltámadás mindennél nagyobb csodájáról számol be, hanem őszintén beszél az asszonyok, a tanítványok kételkedéséről, hitetlenkedésről is.

   Sok keresztyén a Hiszekegy legfontosabb tételét (minden temetésen is elmondjuk), hogy ti. „harmadnapon feltámadott a halottak közül” csak szájával vallja, de szívében nem hiszi. Pedig mi van az igébe (Róm 10,9)? „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz”. Mit jelent ez?  Hinned kell a feltámadott Úrban, mert egyedül általa nyersz üdvösséget. 

   A zsidók egyenesen zúgolódnak Jézus ellen. Hogy mondhat ilyet: én vagyok a kenyér, amely mennyből szállt le. Jézus ebben a kijelentésben arról beszél, hogy amiképpen a testet a kézzel fogható étel tartja életben (ezt nem is vitatjuk), úgy lelkünket az ő érdeme, kegyelem tartja meg az üdvösségre. Nincs földi élet táplálék nélkül, nincs üdvösség Krisztus nélkül. 

   És jönnek az emberi érvek: hát nem a József fia ez? Ismerjük apját és anyját. Igen, Jézus még származásában is vállalta a mi sorsunkat, felvette testünket, genetikánkat éppen azért, hogy nekünk, földieknek utat nyisson a mennyei dicsőség felé...  Annyi okoskodó, kételkedő vagy értetlenkedő kérdés ébred fel bennünk is életünket, földi sorsunkat, mulandóságunkat, vagy konkrétan éppen szeretteink halálát illetően. Hogyan lehet életről beszélni, amikor megszűnik a szív dobogni, amikor kiállítják a halotti bizonyítványt, amikor esetről-esetre látjuk, hogy a földi végállomás a sír, a temető? Emberi tapasztalatainkat nem tudjuk összhangba hozni az Ige üzenetével.

   Jézus megértéssel válaszol. Tudja, hogy mi önmagunktól csak testi létünk keretei között vagyunk képesek gondolkozni. Mégis arra buzdít, hogy hit által lássunk többet annál, ami látható. Azt mondja: senki nem jöhet hozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Isten tudja ezt a hitet nekünk ajándékozni, ő tudja elvégezni a szívünkben, hogy megértsük: emberi tapasztalataink csak a valóság egy kis, mulandó részét tudják átfogni. Ő sokkal nagyobb a mi gondolatainknál. Az ő világa sokkal csodálatosabb, mint amennyire mi azt el tudjuk képzelni. Húsvét mindennél csodálatosabb eseménye akkor történt meg, amikor Jézus a halált legyőzve életre kelt, de öröme, reménysége akkor érkezik el hozzánk, amikor ezt a jó hírt elfogadjuk, magunkévá tesszük.

  Jézus hozzáfűzi: és én feltámasztom azt az utolsó napon. Annak, aki ezt ígéri, magának is fel kell támadnia. Drága ígéretünk van a mi Urunktól, és erre éppen az ő húsvéti győzelme a garancia, illetve az ő szeretete, mely által győzelme áldásában minket is részesíteni akar. „Az ő ereje minket is új életre támaszt” – tanítja a HK. Jézus feltámadása tehát az életet „promoválja”, a földit is, ami drága lehetőség szeretete, jósága gyakorlására, és az örökkévalót, amikor végképp megvalósul üdvözítő akarata. Figyeljük meg: a halált legyőző Krisztus nem indul el – most már isteni erővel – bosszút állni azokon, akik annyi szenvedést okoztak neki. Nem, hanem elküldte tanítványait, hogy a halálon is diadalt arató, megtartó szeretetét hirdessék mindenkinek. 

   Jézus utal a prófétákra is, vagyis arra, hogy Isten nagy terve, amit a történelemben lépésről lépésre végrehajt (beleértve a választott nép történelmét is), valójában e fele a cél fele tart: hogy egyszülött Fiában megtartsa azokat, akik hisznek benne. „Aki az Atyára hallgat, az hozzám jön”, aki Isten keresi, annak engem kell megtalálnia. A Krisztus jászolbölcsője, keresztje, húsvéti üres sírja Isten üdvözítő akaratát mutatja, ua. tükrözi a mi sorsunkat is: bölcsőtől a koporsóig, ill. a feltámadásig.

   Csak aki az Istentől van, aki elfogadja azt, akit ő küldött, aki bűnbánattal áll meg keresztje alatt, és hittel néz az ő üres sírjára, és boldog hálaadással hallgatja a feltámadott Úr szavait, az látja meg Isten dicsőségét. Hiába ragyog a nap, ha valaki egy lesötétített szobában kuksol. Nyissuk meg a szívünket, és lássuk meg a húsvéti csodát! Így az üdvösség reménységével hordozhatjuk még szeretteink elvesztésének fájdalmát is. A temető a csak földi emlékeket őrzi, nekünk (és mindazoknak, akik hitben haltak meg) igazi otthonunk a menny. 

   És végül elhangzik az ismert igevers: bizony, bizony, mondom nektek, aki hisz, annak örök élete van. Ezt a hitet kérjük a mi élő Urunktól, ez adjon erőt földi küzdelmeinket megvívni, kitartani, ez adjon reménységet, vigasztalást, lelki gyógyulást eltávozott szeretteinkre gondolva is, és az üdvösség örömét, hogy már most érezzük meg szívünkben az örök élet kezdetét, bizonyosan tudva, hogy ez élet után oly tökéletes boldogságunk lesz, „amilyent szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve meg sem gondolt.” Ámen.          

Jn 20, 11-18 (húsvét II./de.)

11 Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, Mt 28,9-10; Mk 16,9-11 

12 és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. 

13 Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. 

14 Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 

15 Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. 

16 Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. 

17 Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. 

18 Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki. 

    Jézus feltámadása a legfőbb vigasztalásunk, legnagyobb reménységünk. Egyik Újszövetség kutató mondta: ha kivennénk az evangéliumok első fejezeteit, akkor Jézus születés-története nélkül maradnánk (és sokkal szegényebb lenne az örömüzenet), de ha az evangéliumokból az utolsó fejezeteket vágnánk ki, összeomlana az egész Újszövetség, maga a keresztyénség. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”

   Mária Magdalénát ebben a nyomorult helyzetben látjuk: elveszítette Urát, Mesterét, és egészen elmerült a gyászban, a szomorúságban. Megesik a szívünk rajta - elesettségét, zavarodottságát látva. Nagy lelki fájdalmában csak sírni tud. Magyar nyelvünkben a temetkezés helyét is ez a szó jelöli. Előtte a sír, és Mária csak sír.

    János evangéliuma két olyan húsvéti történetet jegyez fel, ahol a feltámadott Jézus személyesen áll szóba valakivel az övéi közül, hogy eloszlassa kételkedésüket, hogy elvezesse őket a hitre. Ez a történet az egyik, a másik a Tamással való négyszemközti beszélgetés. Elhangzott már az ünnepen: Jézus feltámadása, ami akkor harmadnapon megtörtént, akkor lesz valóság, öröm, reménység számomra, amikor hit által találkozom Krisztussal, és felismerem benne az értem önmaghát adó, és a halál felett diadalt vevő Urat. Amikor szívből ki tudom mondani a Tamás vallomását: én Uram, és én Istenem.  (A halált legyőző Krisztus tudja legyőzni a hitetlenségemet is.) 

    Hallottuk az igében: magdalai Mária is behajol a sírba… valójában csak csalódását, elkeseredését megerősítő bizonyítékokra számít (széthányt leplekre, stb.), de két angyalt lát… Húsvétkor a mennyei világ erői, jelei jelennek meg a földön. Illetve annak képviselői. Húsvét a személyes találkozásokról szól – földi és mennyei síkon is. Ha van élet, van találkozás is. 

   Két angyal ült ott fehér ruhában (van valami nyugalmat árasztó bennük – nem sietnek, nem kapkodnak, nem kell gyorsan eltűnniük, ülnek, mint akik biztos győzelem hírnökei), ott, ahol előbb Jézus holtteste feküdt. Ott, ahol Jézust temetésekor elhelyezték (azt is megjegyzi az evangélista egyikük fejtől, a másik lábtól állt, mintha díszőrségben lennének) most a feltámadásáról bizonyságot tevő mennyei hírvivőket lehet látni. Mégsem üres az üres sír: ott vannak a feltámadás első bizonyságtevői.  

  Szólnak is magdalai Máriához: miért sírsz. Isten angyalainak, küldöttjeinek üzenete van, vigasztalni akarnak. Miért sírsz? Mit válaszolnánk erre a kérdésre? Mi fáj nekünk, mi bánt minket? „Sok a bűnöm, bánatom, átok ül a vállamon.” Vannak gondjaink, betegségeink, aggodalmaink, sok minden nyomaszt minket, ismerjük be, húsvétkor is. Ezek nem tűnnek el egy varázsütésre, de a feltámadás fényében átértékelődnek.   

   Egy hitéért „illegalistaként” elítélt, hosszú évekre börtönbe zárt lelkész írta le: egyik társa rossz hírt kapott a családjáról, hogy felesége elveszítette az állását, gyermeke súlyos beteg lett… Nagyon elkeseredett, napról-napra gyengébb lett, barátai nagyon aggódtak miatta, aztán nemsokára érkezett a megnyugtató hír: felesége munkát kapott, a gyermeke jobban van… és ez az ember – bár körülményei nem változtak – kivirult, visszatért az életkedve. Húsvét Krisztus feltámadásában a nagy jóvátételt hirdeti, és az élet- és az örökélet-kedvünket akarja visszahozni. 

  Mária ugyanazt hajtogatja, amit a tanítványoknak is mondott: elvitték az én Uramat. Vannak ilyen berögzött gondolataink, amikkel állandóan viaskodunk, amiktől nem tudunk szabadulni, és észre sem vesszük, hogy nem mindig az igazi probléma jelent problémát nekünk. Mária Jézus holttestét akarja visszakapni, azt szeretné, hogy tisztességesen le tudja róni a kegyeletét, pedig Isten ennél sokkal nagyobb meglepetést, elégtételt készített számára. Sokszor kis dolgok miatt bosszankodunk vagy bánkódunk, miközben Isten azoknál sokkal nagyobb lehetőségek kínál fel nekünk. Húsvét ki akar mozdítani ebből a bemerevedett gondolkodásból.

  Amikor ezt mondta Mária, megfordult, és látta, hogy Jézus állt ott, de nem ismerte fel. Érdekes mondat. Jézus mindenütt ott van… Feltámadása után nem kötődik egy -egy fizikai helyhez. Jézus ott van, ahol keresik. Keressük-e őt? Vajon elfoglaltságaink, aggodalmaink sűrűjében észrevesszük-e őt, meghalljuk-e a hangját? 

   Mária nem ismeri fel. Visszatérő jelenség ez a feltámadás utáni történetekben. Jézus ugyanaz, mégis más. A tanítványok, az asszonyok agyába beleégett a meggyalázott, a kereszten megkínzott Jézus képe, és a megdicsőült Urat nem tudják beazonosítani. Pedig ugyanaz a szeretet, irgalom, jóság van a szívében irántuk. 

   Jézus ugyanazt kérdezi Máriától, mint az angyalok: miért sírsz, csak még hozzáteszi: kit keresel. Mert Jézus a szívünkbe lát. És látja benne a fájdalmat, a bánatot. A szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt (József Attila). Jézus látja bennünk a Jézus-formájú ürességet. Kérdésével Jézus felkínálja az ő közösségét. Kit keresel, itt állok előtted. Ó, milyen boldogság, amikor Jézus így kérdez! Amikor a szülő kérdezi így az eltévedt, pánikba esett gyermekét. 

   (Gyermekkorunkban ritkán jártunk városba… az egy idegen, ellenséges zóna volt a szemünkben. Egyszer a nagyszülőkhöz utaztunk, és – ha jól emlékszem - Segesváron szálltunk át, éppen valamilyen vezetékeket fektettek le a város utcáin, nagy földkupacok voltak a járdán… és azok között, valami után bámészkodva, az egyik húgom eltűnt. A szüleink hamar észrevették a hiányát, és elindultunk a megkeresésére. Amikor megpillantottuk – a síró hang után tájékozódva – teljesen zavarban volt, észvesztve rohangált jobbra-balra, forgolódott maga körül, mint egy ketrecbe zárt kis állat. Emlékszem a pihegő megkönnyebbülésre, amikor a szülők megszólították, ölbe vették.) Kit keresel?  Téged, Uram. 

   Mária a kertésznek nézi Jézust, és azt mondja neki: ha te vitted el… Látjuk, hogy Mária mennyire megrekedt a halál gondolatánál. Csak a kereszten megölt Jézusra gondol. A pszichológia stagnálásnak nevezi ezt az állapotot. Nem tudunk tovább lépni. Döntésképtelenség jellemez. Belesüppedünk a bánatba, önsajnálatba, kesergésbe. És nem is akarjuk ezeket feladni. (Ady Endre ír hasonlóról Az elmaradt szomorúság című versében.) Húsvét már megtörtént, de gondolatainkkal még nagypénteknél vagyunk. 

  Jézus akkor a nevén szólítja: Mária. Személyes megszólításra van szükségünk. Személyes biztatásra, vigasztalásra. Mária… - és itt helyettesítsük be a mi nevünket! A Mária név azt jelenti: keserűség, de most én, az élő Úr szólok hozzád, tanulj meg hát örülni, lásd meg a bennem felragyogó világosságot! Emeld fel lesütött, csak a bajokat látó tekintetedet, nézz rám! Higgy és bízz bennem! Fogadd el, hogy legyőztem a halált! Annak félelme még ijesztget, de ereje már megtört. Én vagyok az út, indulj el rajtam, az igazság, cselekedd akaratomat, és az élet, élj bennem, a tőlem kapott szeretetben, reménységben, napról napra erőt kérve és kapva, az üdvösség bizonyosságában megerősödve. 

    Ekkor ismeri fel Mária Jézust… Megfordul (Cseri Kálmán ezt lelki mozdulatként írja le, és a nagy húsvéti fordulatnak, odafordulásnak nevezi), és ő is megszólítja Jézust a régi, meghitt nevén: Rabbuni. Azt jelenti, hogy Mesterem. Személyesen hangzik. Krisztus nem egy idegen megváltó… Húsvét eseménye nem valami misztikus történés, hanem a mi megváltó Urunknak számunkra is szabadulást, megmenekülést jelentő győzelme. Az ország minden lakosa számára jó hír: győzött a királyunk, kiűzte az ellenséget, békességben lehet élni. Értitek, testvéreim? A húsvéti nagy hír ilyen személyes öröm kell legyen, ilyen személyes hit. Ott látni sokszor az emberekben az tartózkodást, a közömbösséget: nem az én ügyem, ünnepeljék mások, nem is tudom, miről van szó, nem is érdekel. Amíg nem jutok el eddig a felismerésig, felkiáltásig, vallomásig, hogy „én Mesterem”, hogy „én Uram és én Istenem”, hogy „diadalod diadalom”, hogy veled az én életem is új célt, távlatot kapott, addig nem tudok igazán húsvétot ünnepelni. 

   Jézus azt mondta: ne érints engem. Valljuk azt, hogy Jézus megdicsőült testben támadt fel, de a vele való kapcsolat már nem a testi találkozásban, érintésben, nem a földi szemmel való látásban valósul meg. Pál írja: ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Erre készíti fel Jézus Máriát, ezt kell nekünk is megtanulnunk.

   Krisztussal való közösségünk nem testi, hanem lelki élmény… de szeretetét, jóságát egészen mindennapi módon megtapasztaljuk, és egészen konkrétak a parancsai is: menj el testvéreimhez (micsoda húsvéti rehabilitáció!), és mondd meg nekik: felmegyek Atyámhoz és Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez… Milyen jó hír ez! Krisztus a legmagasabb fórumon képvisel minket, a legnagyobb támogatást szerzi meg számunkra, hogy halála és feltámadása áldásaiban részesítsen, hogy hatalommal őrizzen és vezessen minket. („Ő azért ment fel a mennybe, hogy megbizonyítsa, hogy ő az anyaszentegyház feje…”)

   Mária elment, és hírül adta ezt a tanítványoknak. De – igaz, megfigyeltük - először személyes élményét osztja meg velük: hogy látta az Urat. Ez letagadhatatlan, meghatározó, elragadó élmény volt számára. Erről nem tud hallgatni. Tud-e a szülő hallgatni arról, hogy van gyermeke, a hitvestárs, hogy van hitvestársa? Azt tudjuk tovább mondani, ami személyes bizonyosság bennünk. Legyen életünk élő érv az élő Krisztusról, az ő szeretetéről, irgalmasságáról, megtartó kegyelméről. Ámen.