Úrvacsora (reformáció, 2017)

1 Kor 11,23-29

23 Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, Mt 26,26-28; Mk 14,22-24; Lk 22,19

24 és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

25 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 2Móz 24,8; Jer 31,31-34

26 Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.

27 Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

28 Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból.

29 Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.

    A reformáció korát az ún. úrvacsora viták jellemezték. (A tegnapi presbiter-konferencián is erről hallottunk). Tkp. három irányzat alakult ki: a Luther, a Zwingli és a Kálvin nevével fémjelzett. Luther a szó szerinti értelmezéshez ragaszkodva a Krisztus test szerinti jelenlétét hangsúlyozta, Zwingli a közösség jelentőségét emelte ki, Kálvin az úrvacsora lelki, hitbeli vetületét tartotta elsődlegesnek.  

  Mindhármuk tanításában voltak alapvető bibliai felismerések, de 500 év után kérdés, hogy valóban annyira fontos volt-e ezeket a vitákat felvetni, lefolytatni. Persze, sok minden tisztázódott általuk, de vajon közben nem veszítettük a szemünk elől a lényeget, a megváltottság bizonyosságának, a Krisztussal való bensőséges közösségnek a megélését?

   Híveink nagy része számára ma már teljesen közömbösek ezek a tanítások, és egyáltalán a Krisztussal való hitbeli kapcsolat, az ő áldozatának jegyeiben történő részesedés, a lélek táplálása. Az, amiért elődeink a mártíriumot is készek voltak vállalni, az utódoknak semmit sem jelent.

   Vajon milyen a mi hozzáállásunk? Az úrvacsora sokféleképpen értelmezett, de számunkra idegen egyházi ceremónia, vagy személyes élmény, találkozás, a kegyelem ajándékának – külső jegyek által is megerősített – elfogadása? Hit által a gyötrelmek, az árulás, a tagadás éjszakájáig megyünk vissza, addig az eseményig, amikor Krisztus tudatosan felvállalja bűneink miatti szenvedést, feláldoztatást. Valójában nem visszamegyünk, hanem bekapcsolódunk: hiszen ami ott történt, az örökérvényű.

   Vegyétek, egyétek! Személyesen szólít meg. Részesedésről és közösségről beszél. Jézus maga adja, és testének ill. vérének nevezi az elkövetkezendő kereszthalálára utalva. Az úrvacsorában Krisztus vendégeiként áldozata jegyeiben részesedünk, ily módon hozzátartozásunk válik mélyebbé, szorosabbá.  Ez az egymás iránti szeretetre is kötelez.

   Egy új szövetség részesei leszünk ugyanakkor. A páskabárány vacsorája Izráel népét az Egyiptomból való szabadulás eseményére emlékezette, ugyanakkor aktualizálta, megújította az Istennel való szövetséget. Az úrvacsora nemcsak emlékezett, hanem a bűntől való szabadulás örömében, reménységében részesít, és megerősíti a Krisztusban megkötött kegyelmi szövetséget.

   A reformáció ennek a tudatosítása. Isten szövetséges népe vagyunk. Ő teremtett, ő váltott meg, ő szentel meg. Ő velünk van, megáld, vezet, nekünk pedig törekednünk kell neki engedelmeskedni.

  Egész gyakorlatiasan az úrvacsora nagy kérdése: lelki, hitbeli megerősödésünkre szolgál-e, és növekszünk-e általa az egymás iránti szeretetben?

   Igazából az történik, hogy Isten, aki egyszülött Fia által megmentett minket, meghív a megváltás örömlakomájára, ahol megünnepelhetjük azt, hogy kegyelmet nyertünk, átélhetjük az iránta való hálát, az egymás iránti szeretetet.  Gazdagodhatunk abban a hitben/tudatban: az övéi vagyunk és egymáshoz tartozunk. És nem mehetünk úgy tovább, mintha semmi sem történt volna. Ámen.  

Hálát adunk, örökkévaló Istenünk, ezen a reformációi ünnepen mindazért, amit Krisztusban és az ő evangéliuma által ajándékoztál ennek a világnak, népünknek, egyházunknak.

Hálát adunk a reformáció megújulást, lelki felfrissülést hozó áldásáért, elődeink hitéért, kitartásáért, szolgálatáért, amit dicsőségedre, de a mi javunkra is vállaltak, és kérünk, tudatosíts bennünk, hogy minden nemzedéknek, sőt minden egyes embernek szüksége van megújulásra, újjászületésre, lelki reformációra. Ezt egyedül te végezheted el Szentlelked által. Köszönjük az ige drága örömhírét, hogy Krisztusért elvetted rólunk az ítéletet, megszabadítottál bűneink átkától. Segíts minket, hogy valóban hit által Benne éljünk… mindenben Rá figyeljünk, indulatát, szeretetét hordozzuk: csak így lehetünk hűséges gyermekeid. Tedd életünkben erőtlenné a bűn törvényét, és erősítsd meg egyre inkább a szeretet, az igazság, a kegyelem törvényét! Add, hogy Lélek szerint éljünk!

Mert a testi, a földi, bűnös gondolkozás, az önzés, hitetlenség, szeretetlenség a halált szolgálja, a Lélekben való járás pedig az igazságot és életet. Mutass rá életünkben konkrétan arra, ami a rossz, a hamisság, a békétlenség, végső soron a halál eszköze, és adj nekünk bölcsességet, hogy ezektől elforduljunk, önmagunkat megtagadva, és odaforduljunk a te kegyelmedhez, szent akaratod cselekvéséhez.  Köszönjük, hogy Krisztus a példánk, és ő feltámadásával megmutatta a mi igazi reménységünket, igazi célunkat. Benne a te kegyelmednek, a te lelki ajándékaidnak és az üdvösségnek az örökösei vagyunk.

   Könyörülj gyülekezetünkön! Abban a gyermekeken, fiatalokon, felnőtt egyháztagokon, családokon… Adj megtérést, hozzád fordulást, adj több hitet, szeretetet, egyetértést! Imádkozunk betegeinkért, te erősítsd meg őket gyógyító hatalmaddal, fohászkodunk a szomorkodókért, gyászolókért, akiknek szívében fájó hiány van, te vigasztald őket, enyhítsd lelki szenvedéseinket, kérünk a megterheltekért, a bűn fogságában sínylődőkért, különböző gondokat, aggodalmakat, nehézséget hordozókért, megpróbáltakért, csüggedőkért. És most kiváltképpen könyörgünk azokért, akik eltávolodtak, akik közömbösökké váltak, te vonzd őket közelebb magadhoz, te adj megújulást, lelki fellendülést közösségünkben, református egyházunkban, gyülekezeteinkben: hadd találjunk vissza tehozzád és egymáshoz is. Mert nincsen senkiben másban megtartatásunk, egyedül csak tebenned a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. 

Úrvacsora (reformáció - 2018)

     Ezen az alkalmon reformátori módon kellene az úrvacsora lényegét, üzenetét megközelítsük. Nem a különböző értelmezések, teológiai meglátások feszültségében zajlott 16. századi úrvacsora vitákra gondolok. Hanem arra, amit az Igében hallottunk: Krisztusra nézve, a szeretet univerzális törvényét figyelembe véve. Azt leszögezve: Isten örök végzése volt a mi megváltásunk, amit az Egyszülöttben, Krisztusban valósított meg. Megváltó Urunk pedig végtelen, a menny magasságát és a föld mélységét betöltő, az Atya iránti engedelmes, irántunk való könyörületes szeretettel vállalta ezt a küldetést. Vállalta a megaláztatást, az árulást, a halát. Ekkora áldozatra volt szükség. Nem volt és nincs más útja a bocsánatnak, békességnek, megtartatásnak.

   Az úrvacsorában Jézus ezt akarja elmondani a tanítványoknak, megértetni velük, kiábrázolni előttük. Vette a kenyeret. A kenyér – jelképes értelemben is – földi létünk alapja. Ha nincs kenyér, nincs táplálék, akkor nincs élet.  Ő az a kenyér, aki a mennyből szállott alá. A legkonkrétabb módon szükségünk van irgalmára, jóságára, önfeláldozására.

A szeretet nem elmélet, hanem személy, és a megváltás is az, a legvalóságosabb értelemben.

Ez az én testem. A kenyér jelkép, helyesebben szólván jegy (életszerűbb kifejezés ez), de a Krisztus áldozata nem jelkép volt, hanem ténylegesen megtörtént a golgotai kereszten, ahol testét megtörték, vérét kiontották. Egész földi életének szenvedését, gyötrelmes kereszthalálát ajánlotta fel, önmagát, ártatlan, szent testét-lelkét adta megigazulásunkért.

Az úrvacsorában nemcsak kenyeret és bort fogyasztunk, hanem hívő szívvel elfogadjuk Krisztus szeretetét. 

   A pohár az újszövetség az én vérem által. Jézus egy új, a bocsánatról, megváltásról szóló szövetség vérrel való megpecsételésének nevezi kereszthalálát. A pohárban levő bor ezt hirdeti, ezt erősíti meg újból számunkra: nemcsak testi tapasztalásban, de lelki élményként is. Nemcsak emlékezünk, hanem hálát adunk, hogy mi ehhez a szövetséghez tartozhatunk. Isten felvett minket – teljesen érdemtelenül, teljesen a Krisztus érdeméért -  dicsőségébe, az ő szeretetének teljességébe. Nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak…

Poharat, kelyhet akkor szoktak emelni, amikor ünnepelnek. Töltse el szívünket is igazi hála (legyen előttünk Pál apostol példája a magasztalásban) mindazért, amit Krisztusban kaptunk.

    A szövetség kötelez is. Új szövetség népe vagyunk. Járjunk is úgy! Legyünk, elnevezésünkhöz méltóan, az evangélium szerint megreformált egyház. Annak ismérveit hordozzuk. A legfontosabb valamennyi közt a szeretet. Az ige figyelmeztet: ha ítélkező szívvel állunk itt, akkor ítéletet veszünk. Ha haraggal, akkor haragot. Azt vesszük, annyit tudunk elfogadni ebből az áldozatból, amilyen szívvel vesszük azt. Ne tegyük magunkat méltatlanná! Engedjük, hogy betöltsön Isten végtelen szeretete, Krisztus áldozatának bűnt eltörlő ereje, az új szövetség reménysége.

  És éljünk Krisztusban örvendező, másoknak szolgáló életet!  Ámen. 

Urunk, örökkévaló Istenünk, hálát adunk neked, hogy nagy titkokat jelentesz ki nekünk szent Igédben. Ezek a titkok pedig a te örökkévaló kegyelmedről, örök idők előtt elvégzett, megváltó akaratodról szólnak, amit Krisztusban vittél véghez. Érints meg Lelkeddel, hogy megértsük ezt az üzenetet, és adj hitet, hogy el tudjuk, el akarjuk fogadni Krisztus megváltó irgalmasságát! Indíts bennünket őszinte, szívünk mélyéről fakadó, egész valónkat betöltő, csodálva imádó hálára a te nagyságos dolgaidért, dicsőségednek gazdagságáért! És fohászkodva kérünk, adj nekünk személyesen, családunkban, gyülekezetünkben belső, lelki megújulást. Mert ha belső emberünkben, hozzád tartozásunkban, hitünkben megerősödünk, akkor tudunk erősek lenni a szolgálatban, a közösségben is. Mennyei Atyánk, te kezd el és vidd véghez köztünk ezt a lelki reformációt! Tudjuk, sok bajunkra, erőtlenségünkre, megfáradásunkra nincsen más megoldás.

   És kiváltképpen azt kérjük: munkáld, hogy meggyökerezzünk és gyümölcstermőkké legyünk a Krisztus szeretetében. Az legyen a mi legfontosabb törekvésünk, keresztyén jellemünk legerősebb vonása. Mert csak a szeretetben értjük meg kegyelmed nagyságát, értjük meg igazán egymást is, ismerjük fel és töltjük be küldetésünket. E legnagyobb ajándékod által teljesedik ki az életünk.

   Köszönjük, hogy tőled kapjuk az erőt ehhez, minden munkánkhoz.

Könyörülj betegeinken, gyászolóinkon, gondokkal, bajokkal küszködő embertársainkon, bűneik megkötözöttségében szenvedő felebarátainkon, légy oltalom, támasz, vigasztalás, erős vár, biztos segítség, reménység mindenki számára, aki hittel hozzád fordul szükségében.

Áldd meg anyaszentegyházunkat, népünket! Tied a dicsőség Jézus Krisztusban nemzedékről nemzedékre. Ámen.           

Úrvacsora (reformáció - 2019)

   Hallottuk az igehirdetésben: az evangélium nagy titka, igazsága az, hogy „Krisztus köztetek van”. Az, hogy ő kijelentette Isten örök szeretetét, elhozta megtartó kegyelmét számunkra. Krisztus köztünk van, és ezt a közösséget hit által tudjuk megélni. E hitbeli élmény kiemelkedő alkalma a gyülekezet közösségében megünnepelt úrvacsora.

    Az úrvacsora kiábrázolója Krisztus jelenlétének. Annak kézzelfogható jegyei Krisztus valóságos áldozatára utalnak, és az ő felfoghatatlan jóságát, irgalmát, megtartó szeretetét hirdetik. Ez a szeretet megtörtént (a golgotai kereszten), és megtörténik mindennapi életünkben, átéljük most az úrvacsorában, de munkánkban, családi életünkben, a testi-lelki vigasztalás, gyógyulás, megerősödés megtapasztalásában.

    Pál apostol feleleveníti (és az ige által mi is) az első úrvacsora alkalmát. Örök jelentőségű esemény az. Jézus veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri, majd a poharat… A tanítványok tekintete rajta függ, és hallják az ő szavait: vegyétek, egyétek, ez az én testem, e pohár amaz újszövetség az én vérem által.

   Krisztus áll a központban, a mi úrvacsoránkban is rá kell figyelnünk. A reformáció nem Luther Mártonról, Kálvin Jánosról és a többiekről szól, hanem Krisztusról, aki tegnap és ma, és örökké ugyanaz. 

   Nagy vita volt a reformáció korában arról, hogy a kenyér átváltozik-e ténylegesen Krisztus testévé, vérévé. Sokkal nagyobb kérdés, hogy az életünk átváltozik-e a Krisztus jelenlétében, áldozatának megtisztító, megújító erejében?

  Az Úrnak halálát hirdessétek. Ennek az életet szerző, megváltó halálnak, ennek az önmagát adó szeretetnek kell bizonysága legyen az életünk. Az úrvacsora meghatalmazás. Nemcsak egyéni épülésünket szolgálja.

   Becsüljük meg, hittel, áhítattal fogadjuk Krisztus megváltó áldozatának jó hírét, annak szent jegyeit, és erősödjünk meg a jónak cselekvésére! Ámen.

Úrvacsora (reformáció, 2020)

   Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! Ezzel a mondattal zárult alapigénk. A kenyér és bor szent jegyeiben Istennek ezt a Krisztusban, az ő odaáldozásában adott kimondhatatlan ajándékát látjuk. Isten nemcsak elméleteket gyártott az ő szeretetéről, nemcsak szép prófétai üzeneteket küldött, hanem egyszülött Fiát ajánlotta fel. A legtöbbet, a legnagyobbat. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak és nekünk, hogy vegyétek, egyétek, akkor ennek az ajándéknak az elfogadására biztatja őket és minket is.

    Jézus egész élete adásról, odaadásról, szolgálatról szólt. Nem aranyat, ezüstöt osztogatott, hanem annál fontosabb, értékesebb lelki kincseket: békességet, bocsánatot, hitet, reménységet, gyógyulást.

A Golgotán pedig önmagát osztotta szét a világnak. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak és nekünk, hogy vegyétek, egyétek, akkor önmagát kínálja: a benne megjelent isteni kegyelmet, szeretetet. 

   Elárulják, meggyalázzák, még ruháitól is megfosztják… mégis ez az elárult, kifosztott, meztelenné tett Messiás szerzi meg és ajándékozza az embervilágnak a legnagyobb, az általa megfizetett megfizethetetlen gazdagságot: Isten bocsánatát, kegyelmét, az üdvösséget. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak és nekünk, hogy vegyétek, egyétek, akkor ezt a kegyelmet kínálja nekik és nekünk.

   Látnunk kell ebben kimondhatatlan ajándékban, áldásban az áldozat nagyságát is. A megtöretett kenyér, a kitöltött bor a Golgota eseményét idézi tagadhatatlan hitelességgel, realizmussal. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak és nekünk, hogy vegyétek, egyétek, akkor áldozata tanulságát is szívünkre helyezi: ezt vállaltam értetek, ez pedig kötelez titeket a szolgálatra, a hálára, a szeretetre, hitetek gyümölcseinek valóságos megmutatására.

   Az úrvacsora nemcsak visszafele irányítja figyelmünket, hanem előre is. A szereztetési ige utal Jézus visszajövetelére: amíg ő eljövend. Az úrvacsora erősít minket a bűnbocsánat bizonyosságában, Krisztushoz való ragaszkodásunkban, hitünk komolyan vételében, de az örök élet reménységében is.

Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak és nekünk, hogy vegyétek, egyétek, akkor az üdvösség boldog reménységét is mélyíteni, növelni akarja szíveinkben. Itt emberi gyarlóságok, korlátozások között, méltatlanságban, de majd ott hiánytalan boldogságban, tisztaságban, szentségben.

    Reformációi úrvacsoravételünk is ebben a Krisztusra néző, Isten kegyelmét valló, a Lélek erejét elfogadó hitünkben bátorít, táplál. Ámen.

Úrvacsora  (reformáció, 2021)

   A husziták jelképe: nyitott Biblia és a kehely. Ige és Úrvacsora. Krisztusról szóló bizonyságtételek. Tanításának, megváltó jelenlétének jelei. Ezek senki által nem sajátíthatók ki. (A középkori katolikus egyház saját jogának tartotta a kegyelem kincseinek a kezelését…) Most, amikor mindenki olvashatja a Szentírást, mindenki részesülhet az úrvacsorában, a közömbösség tart minket távol. Krisztus nélkül próbálunk élni (aki velünk van minden nap a világ végezetéig… a hitetlenség abszurditása ez). A reformációnak bent kell elkezdődnie, végbemennie. 

   Az Úr Jézus Krisztus azon az éjszakán… Íme, ő maga szólal meg, szólít meg a kenyér és a bor jegye által is… Ha egyszer megérezzük azokban szeretetének ízét, akkor az egy életre szóló – az életről szóló - élmény lesz számunkra. Örök, boldog függőség. Krisztustól, aki önmagát adta értünk.

    Elárulták… Ez a szó azt a sötét éjszakát juttatja eszünkbe, amikor Júdás 30 ezüstpénzért kiszolgáltatja Mesterét, amikor a többi tanítvány is gyáván elhagyja őt.  De Jézus ma is az elárult. Anyagi haszonért, földi sikerért, múló dicsőségért milyen sokszor elfeledkezünk róla, hátat fordítunk neki! Krisztusnak nincs jobb sorsa ma sem… Az általunk is elárult, megtagadott Krisztus jön hozzánk most az úrvacsorában.

   Vette a kenyeret, megtörte… Látjuk mozdulatait, halljuk drága szavát: ez az én testem. A Krisztus megváltó áldozata átértelmezi nemcsak a páska szertartását, hanem ünnepeinket és hétköznapjainkat, egész életünket.  Amikor éhesek vagyunk, és táplálékhoz jutunk, akkor nem kétségeskedünk afelől, hogy az enyhíti éhségünket, feltölt energiával. Így kell bizonyosak legyünk a megváltás, annak megtartó ereje felől is… Ezt cselekedjétek! - minket biztatni kell, mert lelki reflexeink nem működnek jól.

   A poharat is vette a mi Urunk, és azt mondta: ez az új szövetség az én vérem által… Úrvacsoravételünk mindig megújítása, megerősítése az Isten kegyelmén alapuló szerződésnek: ő könyörül rajtunk. Krisztus ezért keményen megfizetett… Nem arannyal vagy ezüsttel. Szívünkre kell ezt vennünk. Krisztus drága, szent isteni életét adta értünk. Kálvin határozott figyelmeztetése jut eszünkbe: nem viszonozhatjuk bűnös hálátlansággal ezt a kegyelmet. Nem űzhetünk csúfot ekkora szeretetből. Önmagunk ellen cselekednénk.

    Amíg eljön… Előretekintve emlékezünk. Arra emlékezünk, akit várunk, és aki állandóan velünk van. Jelenünk, életünk két oldalról is be van biztosítva: a múlt és a jövő tekintetében, a megváltás ténye, az üdvösség biztos ígérete által.  

    Halljuk a figyelmeztetést a végén: ne vegyük méltatlanul. Ne vétkezzünk az Úr teste és vére ellen. Ne űzzünk gúnyt a legszentebb dologból. A jeleket meg lehet vetni, ki lehet nevetni, vagy éppen semmibe lehet venni, de azt az igazságot, hogy Krisztusban van a megváltás, nem tudjuk érvényteleníteni tagadásunkkal, csak a saját szívünkben. Vigyázzunk erre!

   Engedjük, hogy Krisztus mindenestől betöltsön, tápláljon, szeretetével gazdagítson, és vezessen el az üdvösségre. Ámen. 

Úrvacsora (reformáció, 2022)

    A reformáció Krisztustól indult, hozzá tért vissza. Istennel való kapcsolatunk, megváltásunk alapja ő, és mindaz, amit értünk vállalt és vitt véghez. Értjük Pál apostolt: nem akarok tudni másról köztetek… Ahogy nem függeszthető fel gyermeki, testvéri, szülői viszonyunk (soha nem felejthetjük el, hogy szülők, testvérek, családtagok vagyunk), úgy a Krisztussal való közösségünk sem. Ezt idézi fel, ezt teszi mindig eleven lelki élménnyé az úrvacsora. 

   A régiből új lesz, az ószövetségi páska szertartásából a megváltást hirdető ünnep. A reformáció ezt a megújulást hangsúlyozza. Nem elég a szokás, a külsőség (még az úrvacsora esetében sem), hanem az személyes, friss hittapasztalattá kell legyen. 

   Jézus szakít a hagyománnyal, nem az egyiptomi szabadulás történetét mondja el (bár az is lényeges), hanem arról beszél, ami annál is fontosabb, amiben Isten teremtő, szabadító terve, szándéka eléri célját: ez az én testem. Jézus önmagára, áldozatára mutat tehát. Ez a legfontosabb!

   A poharat véve azt mondja: ez az új szövetség. Nem a régi eltörlése, hanem annak beteljesítése. Isten akaratának a célba jutása. Isten kegyelmi munkája Krisztusban valósul meg teljesen. Az új szövetség bűneink eltörléséről szól, megigazulásunkról, üdvösségünkről – az egyetlen Igaz önmagát adó áldozatáért. 

   Ezt cselekedjétek! A reformáció korában óriási vívmánynak számított, hogy a hívek is két szín alatt vehettek úrvacsorát. Ma már nem is értjük azt a nagy örömet, ami gyülekezeteket, népeket töltött be, hogy az evangélium parancsa szerint részesülhettek az úrvacsora jegyeiben. (A kehely szimbólummá is vált.)

  Pedig az „ezt cselekedjétek” ennél sokkal többet jelent (ma már reformátusaink jórésze egyetlen szín alatt sem, semmi szín alatt nem vesz úrvacsorát: milyen szomorú!). Krisztus Urunk itt az új szövetségben való járásról szól. Amiről hallottunk a bűnbánati héten: hogy megújuljunk értelmünkben és lelkünkben. Hogy az az indulat legyen bennünk, ami Őbenne volt, hogy öltözzük fel jóságát, tisztaságát, szeretetét... Látszik-e rajtunk, hogy az újszövetség népe vagyunk? (Egy király álruhában elment országa egyik tartományába, ui. olyan híreket hallott, hogy a kormányzó rosszul bánik a rábízott néppel, bement az egyik faluba, mindenütt a mélyszegénység nyomai, egyik családtól ennivalót kért, káromkodva küldték el, szitkozódva beszéltek küzdelmes munkájukról. A király leváltotta a zsarnok kormányzót, egy jószívű vezetőt nevezett nevezett ki… pár év múlva meglátogatta ugyanazt a falut, szép házakat látott, jómódú gazdaságokat, betért ugyanahhoz a családhoz, ennivalót kért, káromkodva küldték el, szitkozódva beszéltek küzdelmes munkájukról… Keserűen állapította meg: az emberek lelkében semmi nem változott.)

  Vigyázzunk, ne váljunk méltatlanokká az úrvacsorára, ne váljunk méltatlanokká Krisztusra, megváltó Urunkra, aki mindent vállalt és elvégzett értünk. Éljünk békességében, bocsánatában, legyünk az ő szeretetének eszközei, az üdvösség reménységét, bizodalmát hordozzuk és adjuk tovább, és járjunk hitben, erre buzdítva egymást is, hogy a kegyelem ne váljon ítéletté, hanem áldássá az életünkben! Ámen. 

Úrvacsora (reformáció, 2024)

23 Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, Mt 26,26-28; Mk 14,22-24; Lk 22,19

24 és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 

25 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 2Móz 24,8; Jer 31,31-34 

26 Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. 

27 Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. 

28 Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. 

29 Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.

   Az úrvacsora görög szava az eucharisztia. Ez a kifejezés hálaadást jelent, de benne van a kegyelem és az öröm gondolata is. Jézus, amikor együtt van tanítványaival az első úrvacsorává váló utolsó (páska)vacsora alkalmával, akkor mindenekelőtt hálát ad. Ezzel kezdi üzenetét. Megköszöni Isten irgalmát, gondoskodását, megváltó szeretetét. A kegyelmet, amiből öröm fakad. Ami testi –lelki áldásokban mutatkozik meg. A kenyérben és az egyszülött Fiú áldozatában. Jézus túlnéz a kereszt gyalázatán, a kínokon, szenvedéseken, és hálát ad, hogy nekünk örömöt, váltságot, üdvösséget „szenvedhet ki”. Ebben is példát mutat nekünk.

   Furcsa gondolat: Jézus hálát ad saját haláláért (amiből a mi váltságunk fakad). Az is, hogy mi örülhetünk Jézus halálának. Annak, hogy ő hogy megfizetett. Nekünk kellett volna, de ő megtette értünk. Bocsánatot, békességet szerezett. Vajon betölti-e a hála a szívünket, vagy közömbösen veszünk részt az eucharisztiában? Vajon már semmi nem érint meg? Azt mondjuk: mi kiharcoljuk magunknak a magunk boldogulását. 

    Jézus a szereztetési igében önmagáról beszél, az ő áldozatáról. Rá irányul a mi figyelmünk is. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik… A mai ember szlogenje: „testem az enyém”. Jézus azt mondja: testem a tietek. Tiértetek áldozom.

   E pohár amaz új szövetség… Vérem a kegyelem, a bocsánat, az öröm új szövetségét életre hívó áldozatnak a pecsétje. Amikor azt mondjuk, hogy az újszövetség népe vagyunk, akkor erre gondolunk. Megváltásunk hátterére. Erre a nagy szeretetre. 

  Ezt cselekedjétek! Ez a mi feladatunk tehát: megemlékezni arról, ami történt, és beépíteni a mi cselekedeteinkbe, magatartásunkba élő Krisztusunk akaratát, szeretetét. Így szolgálni neki, így várni őt. Az ige intve óv a közömbösségtől, a méltatlanságtól… A legnagyobb vétektől: a hálátlanságtól, a kegyelem visszautasításától. Szépen tisztázza a „méltónak lenni” teológiai kérdést egyik húsvéti énekünk: akkor vagyunk méltók, ha méltóképpen – alázattal, hálával és örömmel – viszonyulunk ahhoz, aki egyedül méltó. „Méltó azért vigadnunk, mi szívünkben örülnünk, Krisztus Jézus dicsérnünk, és őt felmagasztalnunk” (237. ének).

   Adjuk rá erre a mi szívünket, fogadjuk hálával Krisztus áldozatát, és cselekedjük az ő akaratát. Ámen.