ApCsel 13, 23-45.46-52 (vas.de.)

    Testvéreim, a mi ügyes-bajos dolgaink, a mi kis történeteink annyira lefoglalnak minket, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk Isten velünk kapcsolatos nagy történetét… Persze, mi a kis történetek között élünk, és nem tudunk azoktól csak úgy eltekinteni, mindennapi kihívást jelentenek számunkra: az aktuális gondok, feladatok, elintéznivalók (hosszan tudnánk sorolni mindnyájan), de tudnunk kell: ezek fölött ott van Isten nagy üdvözítő terve, amibe ő minket is felvett. A kettő viszonyáról, egyensúlyáról így beszélt Jézus: keressétek először az Isten országát… Ebben a gondolkodásban, hozzáállásban mutatkozik meg a hit realitása, ereje.

   Antióchia zsinagógájában elmondott beszédében Pál apostol a megváltás nagy, isteni történetéről, művéről beszél, miközben egy rövid történelmi áttekintésben felemlegeti a választott nép múltjának főbb mozzanatait, ahogy az végül – és ez a lényeg – Krisztushoz érkezik. A zavaros, viharos, véres jelzővel illetett történelem (és abban a mi életünk) őbenne nyeri el értelmét, benne érik el célját. Keresztelő János így mutatott rá: nem én vagyok, hanem utánam jön, aki nagyobb nálam. Rá nézzetek!   

   Pál beszéde üzenetét így összegezi: nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje. A legnagyobb tévedés lenne, ha nem ismernénk ezt fel, ha ellene szegülnénk, úgy ahogy tették annak idején a nép vezetői, akik irigységből, büszkeségből elítélték őt… Urunk tanítása jut itt eszünkbe: aki nincs velem, az ellenem van. Állást kell foglalnunk, döntenünk kell Krisztus mellett vagy vele szemben! A visszautasítás soha nem egy semleges, egy elegánsan tartózkodó magatartást jelent (pedig így képzeljük), hanem menthetetlen átsodródást az ellenség táborába, és végül durva szembeszállást.  

   Mindig feltevődik a kérdés a Jézus kereszthalálával kapcsolatban, vagy éppen világunkban a sok erőszakot látva: honnan van az emberben ez a gyilkos indulat? Miért akarom bántani, elpusztítani azt, aki más, mint én, aki tisztátalanságomra, esetleg gonoszságomra emlékeztet? Miért nem tudunk szembenézni az igazsággal, s annak fényében önmagunkkal? (Egyik kis tanítómese arról szól, hogy egy gyerek mindig koszosan, kócosan ment az iskolába… A tanítója hiába figyelmeztette, ő állította, hogy vele minden rendben van. A tanító vásárolt egy tükröt, és minden reggel odatartotta a gyerek elé. Nézd meg magad, a tükör nem hazudik! A gyereket nagyon bosszantotta a tükör, és egy óvatlan pillanatban darabokra törte azt. Pedig attól a helyzet nem változott. Mert a tükröt össze lehet törni, a valóságot nem. ) Miért törjük össze, vagy miért tesszük, dobjuk félre az ige tükrét? 

    Követelték Pilátustól, hogy megölesse őt… Hitetlenségünkből, ellenségeskedésükből, közömbösségünkből, keményszívűségünkből – íme -  gyilkosság lesz. Talán ezért haldokolnak közösségeink… Mindazt véghez vitték, ami megíratott felőle (még a gonosz szándék sem véletlenül, nem céltalanul történik, nem tudja kisiklatni az Isten tervét), aztán levették a fáról, eltemették… Ha csak eddig tartana a Jézus története, akkor az egy önfeláldozó hős tragédiája lenne. De így folytatódik: Isten feltámasztotta őt, és ő több napon át megjelent. Isten válasza a bűn okozta halálra a feltámadó élet.

  Mi vagyunk ennek tanúi, és hirdetjük, hogy Krisztus feltámadása által Isten ígéretei teljesedtek be… Isten örök akaratában benne volt, hogy Fia keresztfán történő feláldozásában megbizonyítja irgalmát, kegyelmét, az ő feltámadásában pedig szeretetének győzelmét. A megváltás nem egy B terv, hanem Isten örök elhatározása.

  Krisztus feltámadása új, radikális fordulatot hoz a már említett nagy történetben, narratívában, ahogy mostanában mondják.  Ami eddig ígéret volt, az valósággá lett: 

Őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát. Amit Mózes törvénye csak kiábrázolt, az most beteljesedett. Őáltala megigazul, aki hisz. 

  Érdekel-e ez a téma minket? Mik az elsődleges szempontok számunkra, miről beszélünk, miről szólnak a mi narratíváink? Anyagiakról, sikerről, konfliktusainkról, saját igazunkról, eredményeinkről, másokról, a világ eseményeiről… De fontos-e nekünk, hogy a lelkünkkel mi van? Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is. (Sok döbbenetes példa mutatja ennek a krisztusi tanításnak az igazságát.) Vigyázzunk, ne vegyük félvállról Isten könyörülő jóságát, ne legyintsünk rá!

  A hallgatókra nagy hatással volt az apostol beszéde, kimenve, sokan körülvették Pált és Barnabást, ők pedig biztatták őket… Isten Lelke megérintette a jelenlevőket. Amit hallottak, az nemcsak érdekes elbeszélés volt számukra egy zsidó rabbiról, hanem személyes sorsukat meghatározó igazság Krisztusról. 

   A következő szombaton egybegyűlt az egész város… Elgondolkoztam: mi tudná összegyűjteni a bergenyei reformátusokat? A következő vasárnapi gyülekezeti találkozó (amit mindenki ünnepeként hirdetünk meg kicsiknek és nagyoknak)? Az, ha meghívnánk a világ vallási vezetőit, legnagyobb politikusait?  Valamilyen nagy tragédia? Már az sem… Még akkor sem jönne el mindenki, ha egy alapítvány minden megjelenő személynek adna 1000-1000 eurót. 

  Nem mindenki örül az emberek összegyülekezésének, lelki nyitottságának, éhségének, az antióchiai zsidó közösség elöljárói ugyanúgy reagálnak, mint annak idején a jeruzsálemi vezetők: megtelnek irigységgel. Pedig hálásak lehetnének, hogy a Jézus ügye, a megigazulás, a bűnbocsánat kérdése foglalkoztatja az embereket. Káromolva ellene mondtak a Pál beszédének. A Sátán a megosztás nagy mestere. Elültei a gyanút, a féltékenységet a szívekbe a legszentebb ügyben is… 

   Pál nem kérleli, nem győzködi őket… Elmondja: először nektek, mint a régi szövetség képviselőinek tartoztunk elmondani ezt az üzenetet. Ha visszautasítjátok, attól még nem hiúsul meg Isten kegyelmi akarata, csak számotokra. Isten az ő üdvözítő projektjébe, tervébe (amit személyesen Krisztusban közölt a világgal) a pogányokat is bevette.  Ha nem tartjátok magatokat méltónak (érdekes kifejezés akkor, amikor látszólag nem az alázat, hanem a büszkeség akadályozza meg őket abban, hogy higgyenek), ha nektek nem kell, akkor a pogányokhoz fordulunk.

   Mi már megszoktuk, meg is untuk az evangéliumot. Nincs lelkesedés, nincs ujjongás, hála. Azok fogadják ma is örömmel, akik – sokadjára hallva is - átélik megújító erejét. (Történet a szálteleki gyerekkel.)

   Így parancsolta nekünk az Úr: pogányok világosságává tettelek. Az ötlött fel bennem, testvéreim, hogy bizonyos értelemben pogányokká kell lennünk. (A paganus latin szó =  vidéki, vagy „az a férfi, aki nem tagja a hadseregnek”, elmarasztaló hangsúlya van, a 4. századtól a „meg nem keresztelt” személyek jelölésére kezdték használni a kifejezést.) Túlságosan a fiak önteltsége jellemző ránk, már mindent tudunk, mindent megszoktunk. Hogy olvassuk? Nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul (Jer sir. 3,23). A Miatyánkban is a mindennapi kenyerünket kérjük. Úgy kellene örülnünk a testi-lelki áldásoknak, mintha először kapnánk, teljesen érdemtelenül. 

   A pogányok örvendeztek, magasztalták az Úr igéjét. Külső körülményeikben nem változott semmi, de elfogadták a megváltás örömhírét, csodáját, és szent boldogsággal töltötte el őket. Bennük mégis minden megváltozott. Nem Pál magasztalták, hanem az igét: milyen drága a hír, milyen csodálatos az üzenet! 

    És akiket Isten az örök életre választott, azok hívőkké lettek… Predestinációs hangsúlya van. El lehetne időzni a gondolatnál. Csak arra akarok visszautalni, hogy előzőleg Pál azt mondta: Krisztusban mindenki megigazul, aki hisz. Akiket Isten az örök életre választott… Kiket? Akik a kegyelmet hittel elfogadják. Így határozta el Isten, nincs más út. A predestináció Isten részéről (Krisztusban) 100% kegyelmet jelent. A feltétlen kegyelem megnyerésének van egy feltétele (belső törvénye): az elfogadás. A 100%-os kegyelmet vagy 100%ban elfogadjuk, vagy ugyanilyen mértékben visszautasítjuk.  

   Az Úr igéje elterjedt… Hogyan? Emberek által. Ma is igazából szívből szívbe adható tovább. Mi van a szívünkben, mit osztunk meg egymással? Haragot, neheztelés, versengést, kritizálást, vagy békességet, megbocsátást, reménységet? Önmagában hiába van Bibliánk, hiába vannak templomaink, alkalmaink, ünnepeink, hiába vannak vallásos műsorok, akár a világhálón is, csak a szívünk lehet a hordozója az evangéliumnak.

  A történet mintha rossz véget érne: ellenük hangolták a befolyásos embereket, kiűzték őket a városból. Megszégyenítő, dicstelen befejezésnek tűnik… Mégis az a zárszó, hogy Isten kegyelmének nem lehet gátat vetni: megtelnek örömmel és Szentlélekkel… Kérjük, hogy Isten ezt adja meg nekünk is. Ámen.