large_home_bg.jpeg

medium_home_bg.jpeg

small_home_bg.jpeg

thumbnail_home_bg.jpeg

xlarge_home_bg.jpeg

home_bg.jpeg

Mezőbergenye (románul Berghia, németül Bergendorf) falu Romániában, Maros megyében. Az Erdélyi Mezőség dél-keleti peremén fekszik. Közigazgatásilag Mezőpanithoz tartozik.


 Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. 



Fomenu

Oldalemenu

Mezőbergenyei Református Egyházközség

Mezőbergenye (románul Berghia, németül Bergendorf) falu Romániában, Maros megyében. Az Erdélyi Mezőség dél-keleti peremén fekszik. Közigazgatásilag Mezőpanithoz tartozik.&nbsp; &nbsp;

Mt 21, 28-32&nbsp;(vas.de.)&nbsp;&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/21#28">28</a> Erről pedig mit gondoltok? Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben!&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/21#29">29</a> Ő így felelt: Nem akarok. Később azonban meggondolta magát, és elment.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/21#30">30</a> Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram. De nem ment el.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/21#31">31</a> Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Azt felelték: Az első. Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/21#32">32</a> Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.&nbsp;&nbsp;&nbsp; &nbsp;Jézus gyakran kérdez... nemcsak kijelent, nemcsak eligazít, nemcsak tanít. A Jézus kérdései elgondolkoztatnak, szembesítenek önmagunkkal. Kinek tartotok engem? – teszi fel Jézus a nagyon személyes kérdést a tanítványoknak Cézárea Filippi környékén. Ki az közületek, akinek van száz juha, és az egyik eltéved, és nem megy el megkeresni azt? - kezdi Jézus az elveszett, ill. megtalált juhról szóló tanítását. Miről tanakodtok szívetekben? – kéri számon Jézus a béna meggyógyításakor maguk között méltatlankodó farizeusokat és írástudókat (Lk 5). A megelőző versekben pedig azt a kérdést teszi fel ugyanennek a társaságnak: honnan való volt János keresztsége, mennyből vagy emberektől. Kitől kapta megbízatását? Meg tudjátok-e látni benne Isten üdvözítő akaratának eszközét? És bennem annak véghezvivőjét?&nbsp;&nbsp; &nbsp; Ehhez a párbeszédhez kapcsolódik a ma hallott tanítás: erről mit gondoltok… És az ige ezzel minket is bevon a megszólítottak körébe. Nekünk azonban nem az írástudók felett kell ítéletet mondanunk, mégcsak nem is a történet szereplőiről kell véleményt nyilvánítanunk, hanem saját meghasonlott viszonyulásunkon kell elgondolkozzunk, a szavaink és tetteink közt megmutatkozó ellentmondáson, a kijelentéseink és cselekedeteink közötti disszonancián. Mit gondolsz erről? Az vagy-e, akinek szavaiddal bemutatod magad? Igaz-e, amit állítasz, amit állandóan bizonygatsz magadról? Mert ha nem, akkor beszédeddel, képmutató magatartásoddal nemcsak másokat tévesztesz meg, hanem saját magadat is. &nbsp;&nbsp; &nbsp; Azt eléggé jól tudjuk, hogy mit várnak el, mit akarnak hallani tőlünk mások, milyen képet kell magunkról mutatnunk. Igaz, általában szépet és jót mondunk magunkról, és inkább másokban nevezzük&nbsp; meg a hibákat. A másokkal közölt mondanivalónk nagyrészt arról szól, hogy nekünk volt vagy van igazunk, hogy mi milyen helyesen, okosan jártunk el különböző helyzetekben. Vagy elítéljük a vezetőket megalapozatlan, népszerűséghajhász ígéreteik miatt, amik mögött korrupciót és hatalomvágyat gyanítunk, de a magunk területén ugyanazt tesszük.&nbsp;&nbsp; Jézus egy érdekes, szemléletes esetet, példát hoz itt fel. A két fiú kétféle magatartást, ua. kétféle vérmérsékletet képvisel (akár a tékozló fiú példázata esetében). Az apa először az elsőhöz - talán az idősebbhez - fordul (ez a kifejezés szinte azt sugallja, hogy ő az, akinek segítségre van szüksége, és nem erőszakkal, nem tekintélye súlyával akarja gyermekét rábírni, hanem szép szóval), és arra kéri, hogy menjen a szőlőbe, szőlőskertbe… &nbsp;A megszólítás személyes: fiam (valójában: gyermekem), ami mögött ott van az apa kedvessége, gondoskodása, szeretete.&nbsp;&nbsp; &nbsp;Istennel való kapcsolatunk tárul itt elénk. Az ő megelőző kegyelme, jósága, az a tény, hogy kiváltott minket a bűn hatalmából, gyermekeivé fogadott, és ennek alapján kér minket (valójában a mi érdekünkben), hogy engedelmeskedjünk. Mert jó a gyermeknek, ha megtanulja az engedelmességet - akkor tud felelős, sikeres felnőtté válni.&nbsp;&nbsp; Menj el, dolgozz ma a szőlőben. Elmenni, dolgozni – nem biztos, hogy adott pillanatban kívánatosnak, kellemesnek tűnik ez. Egy idős gondnok bácsival beszéltem a napokban, ő mondta el, hogy küzdelmes, kemény élete volt, de hozzátette: „örülni tudtam a nehézségeknek is”. Így fogalmazott. A nehézségeknek is megvan a maga áldása, a szolgálatnak is a szépsége és az öröme, a viharnak is a jótékony hatása (pl. a fák szívósabbak lesznek)…&nbsp; &nbsp;Ez a gondolkodás kiveszőben van. Sokak számára a kényelem, a könnyen megszerzett gazdagság az egyetlen életcél… Csak azért dolgozunk, hogy ezt biztosítsuk magunknak. Tisztelet a kivételnek, de nem sok fiatal tolong a közösségért való szolgálat ajtaja előtt. Egyik lányunk a napokban egy alapítványt látogatott meg, ahol fogyatékos gyerekekkel foglalkoznak, és ámuldozva mondta el: találkozott egy alkalmazottal, aki 28 éve dolgozik ott… Rengeteg idő ez ebben a nehéz, másokat támogató hivatásban.&nbsp;&nbsp; &nbsp;A munka elkezdésének határideje a mai nap… Nem nagyon találunk olyan igehelyeket, ahol&nbsp;valamilyen döntés, valamilyen tennivaló holnapra halasztását ajánlaná a Biblia. A bűnt kellene mindig másnapra halasztani… A tanítványok elhívása történetében gyakran előforduló kifejezés: azonnal, tüstént. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Nem tudod, mit hoz rád a holnap. Ha valakit bántani akarsz, azt halaszd holnapra, de ha jót akarsz tenni valakivel, azzal ne késlekedj.&nbsp;&nbsp; &nbsp;A fiú így felelt: nem akarok. Ha úgy vesszük: őszinte, direkt válasz ez. Nincs kedvem. Sokkal izgalmasabb lehetőségek kínálják magukat számomra. (Örökös téma: a gyülekezetben való jelenlét, az igei alkalmak látogatása. Tudom, ezer akadály és ezer érdekesebb program adódik. A fontossági versenyben a lelkiek kerülnek ki vesztesként. Gyermekeink, fiataljaink, felnőttjeink kimaradnak, gyülekezetünk szétszálazódik… &nbsp;Az a szomorú, hogy valami, ami szép, élő, virágzó, áldásos lehetett volna, elindul az enyészet útján - és ez nem jó nekünk, sem utódainknak. Bárcsak megfontolnánk ezt!)&nbsp;&nbsp; &nbsp;De ez az első reakciónk: nem akarok. Nem akarok megbocsátani, kibékülni, nem akarok Istenre figyelni, mert nekem az én akaratom az első. Szinte természetes ez a megnyilvánulás… (Eszembe jut, hogy amikor gyermekkorunkban otthon egyáltalán ki merészeltük mondani, hogy nem akarom ezt vagy azt, akkor édesapánk gyakran elismételte: a kecske sem akart a vásárba menni, de csapták hátulról. Persze, mindig bosszantott ez a közmondás, de beláttuk: van benne igazság.)&nbsp;&nbsp; &nbsp;A történetben nincs kényszer. Bent a fiú lelkében, lelkiismeretében mozdul meg valami. Ott születik a belátás, az elhatározás: mégiscsak meg kell tennem. Mennyi jót kaptam én apámtól, mennyi áldozatot hozott ő értem… Ez az igazi változás, megtérés, ami bent zajlik le. Nem a látszatért teszi a fiú, nem jólneveltségből, nem azért, mert nem illik egy apát megsérteni (azt már megtette), nem azért, mert valami megtorlás várna rá (ilyesmiről nincs szó), hanem azért, mert rádöbben arra: hálátlanul viselkedett. Tartozik azzal apjának (és saját magának), hogy engedelmeskedjék, hogy segítsen. &nbsp;&nbsp;&nbsp;Ez kellene megtörténjen a mi lelkünkben is. Jézus tanítása, éppen ez a most hallott példázat is ezt a belső folyamatot akarja elindítani bennünk. Hogy meggondoljuk, hogy rájöjjünk, megbánjuk, hogy változtassunk. Megváltozzunk gondolkodásunkban, magatartásunkban, viszonyulásunkban. Vajon ki hallgatja azért az igét, hogy az beavatkozzék az életébe, megváltoztassa őt? &nbsp;Ki gondolja azt, hogy szükség van ilyen gyökeres fordulatra az életében? Ha semmit nem végez el az evangélium üzenete bennünk, semmit nem formál rajtunk, gondolatainkon, akkor hiába szól… Vizsgáljuk meg magunkat: tud-e Isten igéje, Krisztus tanítása, a Lélek ereje úgy hatni ránk, hogy valóban bekövetkezzenek ilyenszerű átalakulások bennünk, hogy megbánjuk bűneinket, tévedéseinket, átértékeljük magatartásunkat, rendezzük kapcsolatainkat?&nbsp; &nbsp; Később – olvastuk – a fiú meggondolta magát (megbánta önfejűségét, keményszívűséget, makacsságát), és elment… Ennek a perikópának, igerésznek ez a kulcsszava: meggondolni. Az utolsó versben hallottuk az ítéletes mondatot: még később sem gondoltátok meg magatokat.Meggondolni, (döntésünket, álláspontunkat, hozzáállásunkat) átértékelni, Isten akarata szerint újratervezni és cselekedni. Az első (nagyobbik) fiú magába szállt, és elment, elvégezte, amit kért tőle az apja. Adunk-e erre esélyt Istennek, az ő szavának, önmagunknak?&nbsp; &nbsp; Azután az apa (talán nem tudván, hogy az első fia végül elment a szőlősbe) a másikhoz fordult. Ugyancsak szelíd szóval kérlelve őt. A második (kisebbik) fiú azt felelte: Megyek, uram. Szavai kellemesen csengnek, tiszteletadásról, jólneveltségről tanúskodnak. Az eredeti szövegben ez áll: „én, Uram”. Itt vagyok, állok a rendelkezésedre. Kedves megnyilvánulás, szép vallomás, megható, szívet simogató szöveg (szinte megkönnyebbülünk: hála Istennek, még vannak szófogadó gyermekek ebben az elfajult világban), csak bent nincsen rendben minden. Nagyon hasonlítunk ehhez a fiúhoz. Szeretjük tetszetős szavakkal hibátlanra festeni magatartásunkat, hangoztatni, hogy milyen igazságos elveink vannak. Aztán a tetteink másról szólnak: haragról, rosszindulatról, irigységről, bántásról.&nbsp;&nbsp; És bár így szólt a kisebbik fiú, végül nem ment el. Nagyon szorosan követi a két mondat egymást. Ő gondolkodás nélkül nem ment el. Talán esze ágában sem volt engedelmeskedni. Ő már szépen kifejezésre juttatta, hogy milyen rendes fiú, és azzal elintézettnek tekintette az ügyet. Nem törte tovább a fejét, a többi őt már nem érdekelte: sem az apja, sem a szőlő.&nbsp;&nbsp; &nbsp;Valaki azt mondta: a mai ember megtanult finoman viselkedni, de az erkölcsei nagyon eldurvultak. Súlyos kérdés: vajon ezt a fiatalembert rá lehet-e bírni arra, hogy mégis meggondolja magát? Nehezen… mert meg van győződve arról, hogy – testvérével szemben – ő a derék fiú. Aki nem felesel, tiszteli apját. &nbsp;&nbsp;&nbsp;Amikor Jézus megkérdi, hogy ki teljesítette a kettő közül az apa akaratát, akkor kórusban felelik, mi is ráerősítünk, hogy az első. És megint megkerüljük az önvizsgálatot, és megnyugtatjuk magunkat, hogy tudjuk (sőt támogatjuk is) a helyes választ, de nem érdekel a helyes cselekedet. (Mint az az orvos, aki nagyon jól ismeri pl. az alkoholfogyasztás élettani hatásait, a legújabb kutatások eredményeit ezzel kapcsolatban, és mégsem változtat életmódján.)&nbsp; Azt mondja Jézus: a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be Isten országába. Komolyan kell vegyük ezt. Az Isten országáról ki tudhat többet, mint az, aki a mennyből szállt alá, Jézus Krisztus, az Isten Fia. Ki tudhat többet az üdvösségről, mint ő, és mi mégis sokszor emberi tanításokat, ilyen-olyan eszméket veszünk irányadónak. Azok tehát, akiket mi elítélünk, lenézünk, mert nincs rendben az életük, mert megbotránkoztató a viselkedésük, de szívükben megbánás van, bizalom, hit, sokkal közelebb vannak Istenhez, mint mi, akik úgymond ismerjük az ő igéje igazságát, de nem vesszük komolyan azt. Akik mindent tudunk a kegyelemről, csak azt nem akarjuk megérteni, hogy nekünk is szükségünk van arra.&nbsp;&nbsp; &nbsp; Eljött János az igazság útján, aki bűnbánatra szólított fel, megtérésre, és a vámszedők, paráznák és bűnösök hittek neki, rádöbbentek, hogy szükségük van Isten irgalmára, de ti - akik igazaknak tartottátok magatokat – nem hittetek, és később sem gondoltátok meg. Egyik országban dúló járvány idején megfigyelték, hogy arányában több életerős középkorú személy vesztette életét, mint az idősebb korosztályból valók közül. A rejtély hamar megoldódott, amikor kiderült: az említett kategória tagjai sokkal későbbre fordultak orvoshoz, közülük sokkal kevesebben kérték a védőoltást. Nehezebb az igazat megmenteni, mint a bűnöst. &nbsp; &nbsp;&nbsp; &nbsp;&nbsp; &nbsp;Ha azt hisszük, hogy a lecsúszottaknak szükségük van bocsánatra, igazunk van, de nagyot tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy nekünk kevésbé. Sőt, sokkal inkább. Az ige figyelmeztet: gondoljuk át döntéseinket, cselekedeteinket, őszintén vizsgáljuk meg, és ne áltassuk magunkat, ne keményítsük meg a szívünket, hanem engedjük, hogy Isten igazsága, Krisztus szava megérintsen, megtérítsen, önigazultságunkban bűnbánatra indítson, és a neki való szolgálatra késztessen. Ámen.&nbsp;

A Jézus kérdései elgondolkoztatnak, szembesítenek önmagunkkal.

Hétről-hétre 

Mt 21, 28-32 (vas.de.)

Zsid 12, 25-29&nbsp;(bibliaóra, vázlat)&nbsp;&nbsp; &nbsp;&nbsp;Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/EXO/20/22#22">2Móz 20,22</a><a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/HEB/12#26">26</a> Az ő hangja akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: „Még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is.”&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/HAG/2/6#6">Hag 2,6</a><a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/HEB/12#27">27</a> A „még egyszer” pedig azok megváltozását jelenti, amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/HEB/12#28">28</a> Ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és azzal szolgáljunk Istennek tetsző módon: tisztelettel és félelemmel.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/HEB/12#29">29</a> Mert a mi Istenünk emésztő tűz.&nbsp;&nbsp;&nbsp; &nbsp;A Zsidókhoz írt levél az Ószövetség és Újszövetség párhuzamba állításával Krisztus személyének összehasonlíthatatlan egyetlenségét, &nbsp;küldetésének rendkívüliségét hangsúlyozza. Nagyobb ő az angyaloknál, feljebbvaló Mózesnél, áldozata teljesebb érvényű annál, mint amit a főpapok bemutattak, stb.&nbsp; &nbsp;Innen ered a figyelmeztetés is: ha Krisztusban adatik a megváltás, az üdvösség, akkor tényleg vigyázni kell, hogy el ne forduljunk tőle, hogy közömbös szívvel el ne menjünk mellette. Valaki azt mondta: a kárhozat legnagyobb fájdalma nem az a büntetés, amit a (megátalkodottan) hitetlenek kapnak, hanem az a kegyelem, amit elveszítenek.&nbsp; &nbsp;Ilyen intéssel kezdődik az ige: vigyázzatok. Sok mindenre kell vigyáznunk külső életünkben is: &nbsp;hogy hova lépünk, mit eszünk, hogyan öltözünk. A lelki veszélyeket hajlamosak vagyunk lebecsülni. (Szülők autóval viszik tizenéves gyermeküket az 500 m-re található iskolába, de teljesen felügyelet nélkül hagyják baráti kapcsolataiban, az internet használatában, stb.) &nbsp;&nbsp; &nbsp; Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki beszél.&nbsp; Ez a körülírás pedig – az előző versek alapján – az önmagát értünk áldozó Krisztusra vonatkozik. (Az Útmutató mai igeverse: ezt mondja az, aki bizonyságot tesz erről…) A mi Urunk nemcsak a megváltás munkáját végezte el, hanem ő az, aki el is juttatja hozzánk a megváltás jó hírét. Aki szívén hordja azt, hogy valóban részesüljünk a megszerzett szabadulásban. (Orvos: az elején az volt a legnehezebb, hogy meggyőzzem az embereket, hogy jöjjenek.)&nbsp;&nbsp; &nbsp; El ne utasítsátok az, aki beszél, aki vére által szerzett szabadulásban akar részesíteni, mert ő hatalmasabban beszél, összehasonlíthatatlanul jelentősebb az üzenete. Lányommal románul tanulunk, így jut eszembe Alecsandri egyik verssora: „N-auziti prin somnul vostru acel glas triumfator?” A román költő felhívása a nemzeti öntudatra ébredésre buzdít, de az ige arra kérdez rá: mennyire vesszük komolyan a Jézus szava meghallásának, a lelki felébredésnek a szükségességét. Felráz-e minket közömbösségünk álmából? &nbsp;&nbsp; &nbsp;Mert ha a földi üzenet fontos volt, én nem menekültek meg azok, akik azt semmibe vették, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi. Figyelitek? Az apostol nem így fogalmaz: hogyan menekülnek meg akkor a hitetlen emberek. Nem, hanem mi, ha elfordulunk attól. Fennáll ennek a veszélye is. El lehet hagyni a tisztát a tisztátalanért, az igazi örömet hamis illúziókért. A hivatalosak is meg tudják keményíteni a szívüket. A Jézus közelében levők is eltávolodhatnak.&nbsp;&nbsp; &nbsp;Ami a mennyből való, azaz Istentől származik, az az igazán fontos. Életünk tkp. – ha meg is feledkezünk róla – oda, őhozzá kötődik. Egyik énekünk „mennyei eredetünkről” beszél, és ezzel a megfogalmazással vitába lehet szállni, arra hivatkozva (joggal és biblikusan), hogy &nbsp;ti. egyetlen porcikánk sem jó, hogy eredendően romlottak és földhöz ragadtak vagyunk, de meg vagyok győződve afelől, hogy a bűn nem írhatja felül azt, hogy Isten gyermekeivé választott… A tékozló fiú egy dolgot nem tudott eltékozolni: az atyja szeretetét. Az mindig megmarad. Isten Krisztus által mindenkiben felismeri az ő gyermekét. A megváltás üzenete, az evangélium is a mennyből&nbsp; való, úgy ahogy annak véghezvivője is a mennyből szállt alá.&nbsp; &nbsp;A szentíró tovább viszi az ég és föld párhuzamát… Akkor a csak a földet rendítette meg, de majd a mennyet is. (Hag 2,6) Érdemes végigolvasni az egész igeszakaszt. Nem az ítélet, hanem a kegyelem eget-földet megrendítő erejéről beszél itt a próféta. Nyilván, nem mellékes földi sorsunk sem (mennyit küszködünk a mulandókért is), de itt többről, sőt a legtöbbről van szó: az üdvösségről…&nbsp;&nbsp; Érdekes a magyarázat: a „még egyszer” a teremtett dolgokra vonatkozik, amik változóak. A rendíthetetlenek megmaradnak. „Mert a hegyek eltávoznak… szeretem meg nem rendül soha. (És 54,10). Isten szeretete, kegyelme, üdvözítő irgalma nem teremtett javak, hanem az örökkévaló akaratának a megnyilvánulásai. Minden, ami Istenben van, ami hozzá tartozik, az örökkévaló. Egyszülött Fiában megjelent jósága, bocsánata… amit semmi nem kérdőjelezhet meg, nem tehet viszonylagossá… Amikor minden, ami látható, minden, ami teremtetett, elmúlik, akkor egyedül ezekbe kapaszkodhatunk hit által. Életünkben, halálunkban…&nbsp; &nbsp;&nbsp; &nbsp;És hangzik a biztatás (az előző gondolathoz, okfejtéshez kapcsolódva): ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kapunk, legyünk hálásak. Isten minket, teremtményeit részeltet örökkévaló, nem teremtett áldásaiban. Bevesz örökkévaló szeretetébe. Ez a kegyelem érthetetlensége. Ez – nem alanyi jogon fennálló - mennyei eredetünk alapja. A teológia történetének egyik nagy dilemmája: hogyan foghatja fel véges a végtelent. Ennél még nagyobb az, hogy hogyan részesülhet a mulandó az örökkévalóban.&nbsp; &nbsp;Legyünk hálásak - mai témánk kulcsmondata ez. A hálás magatartás nem erős oldalunk. Bár elég gyakran emlegetjük ezt a szót, az az érzésem, hogy nem fogjuk fel igazán azt, amit Isten tett értünk. Nem érezzük át a súlyát. Ezért felületes lesz a hálaadásunk. Valaki ajándékoz gyerekünknek egy fagyit, és azt mondjuk: köszönjük, hálásak vagyunk. Valaki megmenti saját élete kockáztatásával a gyermekünket (örvénylő vízből, égő házból), és akkor is azt mondjuk (s talán ugyanolyan könnyen vetjük oda): köszönjük, hálásak vagyunk. Nem kellene sokkal nagyobb megrendüléssel tennünk? Amikor itt hálára int az ige, azt is a lelkünkre köti, hogy értsük meg, hogy milyen áron váltott meg minket a mi Urunk. A hálaadás ne csupán egy udvariassági gesztus legyen a részünkről, hanem tényleg életünk odaszentelése.&nbsp; &nbsp;A hála gyógyít… Igen, a látásunkat mindenképpen (v.ö. a 10 leprás története), hozzájárul ahhoz, hogy észrevegyük, realizáljuk, hogy kik vagyunk, és kicsoda Krisztus számunkra. A hála erre a tisztánlátásra vezet el, ua. el is kötelez. (Nagybácsis történet: nem élhetsz akárhogy!)&nbsp; &nbsp;Így folytatódik az ige: ezért szolgáljunk… Ezzel fejezhetjük ki igazán hálánkat. Ez a szolgálat szívből fakad. Nem kényszer, nem a megfizetés hátsó gondolata (amit vissza tudunk szolgálni, azért nem is kell hálásnak lennünk).&nbsp;&nbsp; &nbsp;Két szó áll itt, amit kissé talán idegenkedve hallunk: tisztelettel és félelemmel. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunkra jellemző egyfajta felületesség, komolytalanság. Semmi sem szent, mindent ki lehet gúnyolni. Fiatalok akár egy balesetről is tudnak viccelődve beszélni, azon hahotázva röhögni… Egy sérültet, beteget is ki tudnak figurázni, Isten igéjét is nevetség tárgyává tudják tenni. Pedig az életnek van egy komoly oldala. Úgy, ahogy magamat komolyan veszem, és pl. nem élvezném azt, ha az orvos, amikor valami súlyos betegséggel fordulok hozzá, szembekacagna, és azt mondaná: magának a temetkezési vállalkozóval kellene beszélni. Sokan vannak, akik csak egy egyvalamit, egyvalakit vesznek komolyan: saját magukat.&nbsp;&nbsp; &nbsp;Ez a mentalitás romboló hatású. Már nem szent a hit, a barátság, az őszinteség. Isten gyermekeivé tett, de ez a tény nem jogosít fel arra, hogy visszaéljünk a kegyelemmel, hogy egyszülött Fiát odaáldozó szeretetét félvállról vegyük, azt kigúnyoljuk. Igen, valóban tisztelnünk, és szó helyes értelmében félnünk kell őt. (Nem tőle, hanem őt kell félnünk, az ő személyére megilletődött imádattal kell tekintenünk. Félnünk kell attól, hogy nehogy megbántsuk, megsértsük őt…)&nbsp; &nbsp;Elhangzik a végén az előző mondat komolyságát aláhúzó ismert mondat: mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Tisztában kell lennünk hatalmával, szentségével, örökkévaló fenségével. Hisszük, hogy minket nem megégetni akar, hanem bűneikből megtisztítani. „Égetve bár, tisztítsa gyermeked.” (Régebb égetéssel fertőtlenítették a sebet.) Illés története jut eszünkbe: a szélvihar, földrengés, tűz. És végül a halk és szelíd hang, amiben Isten megmutatja magát. A megemésztő tűz meleg, megtartó szeretetként jelenik meg. Áldott legyen érte, Krisztusért az Isten neve! Ámen. &nbsp;

A mi Urunk nemcsak a megváltás munkáját végezte el, hanem ő az, aki el is juttatja hozzánk a megváltás jó hírét.

Zsid 12, 25-29 (bibliaóra)

Valóban: Isten országa, az üdvösség egy személyben testesül meg, lesz valósággá, lesz elérhetővé számunkra.

Mt 20, 1-16 (vas.de.)

Mt 18, 11-14&nbsp;(vas.de.) &nbsp;&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/18#11">11</a> Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/LUK/19/10#10">Lk 19,10</a><a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/18#12">12</a> Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet?&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/EZK/34/11#11">Ez 34,11-12</a>;&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/1PE/2/25#25">1Pt 2,25</a>&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/18#13">13</a> És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el.&nbsp;<a href="https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/18#14">14</a> Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.&nbsp;&nbsp;&nbsp; &nbsp;Bár sokszor hivatkozunk erre a szép igeszakaszra, textusként régóta nem került sorra… Olyan egyszerű ez tanítás, mégis elemi erő van benne. Bárcsak megérintene, elgondolkoztatna! (Megtörténhet-e, hogy ugyanazok a szavak, amiket annyiszor közömbösen hallgattunk, lángra lobbantsák a szívünket? Bizonyára, de csak a Szentlélek által!)&nbsp;&nbsp; &nbsp;Halljuk az ige első üzenetét: az Emberfia azért jött… Ha így kezdődik a mondat, akkor az teljes figyelmet érdemel a részünkről, akkor abban a legfontosabb hangzik el. Lehet-e valami érdekfeszítőbb, jelentősebb számunkra, mint azt megtudni, hogy miért jött az Emberfia, aki a mindenható Isten akaratát tökéletes kijelentette nekünk, aki vállalta a mi sorsunkat, és életét áldozta a mi megváltásunkért? Mondhat-e valaki nekünk drágábbat, jelentősebbet, reményteljesebbet, mint éppen ő? Gondoljuk el: királyi követ érkezik a szabadulás hírével a száműzetésben sínylődőkhöz. Valósággal csüngnek a szavain, isszák a mondatait.&nbsp;&nbsp; &nbsp;A mennyei kijelentés, a szabadulás evangéliuma így hangzik: az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.Megtudjuk tehát, hogy az Emberfia megmenteni akar minket. Nem azért jön, hogy elítélje a világot (ahogy János apostol ír is erről). Pedig ő nem ismert bűnt, joggal olvashatta volna fejünkre a vétkeinket, engedetlenségünket, lázadó tetteinket. Joggal kérhetett volna Istentől halált, kárhozatot reánk. De ő irgalommal érkezik, a kegyelem követeként. Tőle vettünk kegyelmet kegyelemre (újból János evangéliumát idéztük). Az ő személyében, az ő áldozatában Isten ítélete bocsánatra változott. Krisztusban Istennel való kapcsolatunkat illetően hatalmas fordulat következett be. A régiek elmúltak (a vád megszűnt), újjá lett minden. Az üdvösség reménységében élhetünk.&nbsp;&nbsp; Megmenteni, megszabadítani – ez mindig az élettel kapcsolatos. Valaki halálos veszedelemben van, és – talán nem is remélt módon – valaki által segítség érkezik számára… Csodálatos szabadulási, szabadítási történetekről olvasunk. &nbsp;Aristides de Sousa Mendez portugál diplomatáról azt tartják, hogy ő volt az, aki egy személyben a legtöbb üldözöttet mentette meg Hitler európai rémuralma idején.&nbsp; A II. világháború kitörésekor Bordeaux főkonzulja volt, és országa vezetőinek tiltása ellenére, élete, családja biztonsága kockáztatásával 30-40 ezer, a nácik elől menekülő személynek (főként zsidó származásúaknak, de nemcsak) állított ki portugál vízumot, akik így biztonságos országokba tudtak utazni. &nbsp;Bátorságával, emberségével rengeteg életet mentett meg a biztos haláltól, ő viszont súlyos árat fizetett ezért. Lefokozták, elvesztette állását, házát, vagyonát, pozícióját, jó hírnevét, jövedelmét, nyugdíját, barátait, rokonait, gyermekei jövőjét. Amikor meghalt egy katolikus kórházban, még ruhája sem volt, egy szerzetesi köntösben temették el. Mégsem bánta meg, amit vállalt, mert azt mondta: nem tehettem másként, inkább Istennek kellett engedelmeskednem, mint az embereknek.&nbsp;&nbsp; &nbsp; Csodálatos dolog megmenekülni. Ha fizikai veszélyben vagyunk, nem is kérdés, hogy szabadulni akarunk a szorongató, fenyegető körülmények közül. Életösztöneink teljes erővel ezen dolgoznak. De vajon a lelki veszélyeket érzékeljük-e? Az ige így fogalmaz: hogy megmentse, aki elveszett. Nos, elveszettnek tartjuk-e magunkat? Belátjuk-e, hogy önmagunkban reménytelen a helyzetünk (menthetetlen vagy, ó, ember! – kiált fel Pál apostol), és akarunk-e menekülni? Egyik legveszélyesebb állapot, amikor nem érzékeljük a veszélyt. Amikor azt mondjuk: minden rendben van… (A fokozatosan felforrósodó vízben úszkáló béka esete). Elfogadjuk-e, megragadjuk-e Krisztus szabadító szeretetét? A kísértő elhomályosítja belső látásunkat, eltompítja hallásunkat, megbénítja érzékeinket. Lelki problémáinkat külső sikerekkel palástolja. Ürességünket hamis örömökkel pótolja. Mindent megtesz, hogy ne vedd észre, hogy segítségre, váltságra szorulsz, hogy meg ne gyógyulj és meg ne szabadulj. &nbsp;&nbsp; &nbsp; Belátjuk-e bűneinket, lelki erőtlenségünket? Ez az egyik legnagyobb kérdés. Hiába nyitja meg Isten a szabadulás útját, ha mi nem akarunk azon elindulni. Nem is bűneinkbe, hanem hitetlenségünkbe pusztulunk bele. Orvos barátjának mesélte valaki: ismerőse, egy fiatalabb férfi meghalt tüdőgyulladásban. Az orvos azt mondta: ez hihetetlen, ma már kezelhető ez a betegség. Azt a választ kapta: de ez az illető semmiképpen nem akart doktorok kezébe kerülni. Az orvos erre azt felelte: akkor nem a betegségébe halt bele, hanem az önfejűségébe.&nbsp; Mit gondoltok? Jézus ezzel a kérdéssel vezeti itt be az elveszett juhról szóló példázatát. Mit gondoltok eltévelyedettségetekről, és az Isten szeretetéről, kegyelméről? Hogyan viszonyultok ahhoz, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta? Azt mondjátok, nincs rá szükségetek? Hát vissza lehet utasítani, semmibe lehet venni ekkora jóságot, irgalmat!&nbsp; &nbsp;Mit gondoltok: ha egy embernek száz juha van… (Jézus Isten kegyelme ábrázolásánál emberi érzéseinkre apellál: hiába marad meg valakinek a 100 fős nyájból 99 juh, az illető sajnálja az elveszettet, nemde ilyenek vagyunk?) A százból tehát eltéved egy: vajon a gazda nem hagyja-e ott a többit? A megfogalmazás, a kérdéses forma belső vívódásra utal: avagy nem ezt teszi-e, akkor is, ha ez nem egészen logikus, nem észszerű. És nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Dehogynem! A szíve diktálja ezt. Mert fáj neki az az egy elveszett. Mert aggódik miatta, mert lelkén viseli sorsát. Pedig nem könnyű, akár kockázatos is a döntés: a 99-et otthagyni a hegyekben… Az Isten szívébe, irgalmába nyerünk itt bepillantást. Ő tökéletes dicsőségben és boldogságban él nélkülünk is, mégis fáj atyai szíve, ha elszakadunk tőle, és saját vesztünkbe rohanunk. Mégis eljön szent Fiában megkeresni és megtalálni az elveszettet. &nbsp;&nbsp; &nbsp; Ez a szó (csupán) a juh reménytelen helyzetére utal, azt írja körül, és nem minősíti előző magatartását. Pedig talán elcsatangolt, elkóborolt, talán nem engedelmeskedett a pásztor hívásának. Egyszóval: maga is tehet arról, hogy elveszett lett. De itt nem az okokról, hanem a következményről van szó. Ez a juh segítségre szorul, különben vége van.&nbsp; A pásztor pedig elmegy (a „vajon elindul-e juha megkeresésére” kérdésre minden kétséget legyőző módon igenlő a válasz), és ha megtalálja, jobban örül neki, mint a többinek… Egy kicsit igazságtalannak érezzük ezt a hangsúlyt. Vajon jobban szerette az apa a hazatérő tékozló fiút az otthon maradt nagyobbik fiánál? Annyival jobban, amennyire elveszett állapotából megtalálttá akarta tenni. Amennyire a mélységből, amibe jutott, fel akarta emelnie. Gyakran probléma ez a családokban: miért segít többet a szülő egyik gyerekének, mint a másiknak. Történhet kiválasztás, elfogult különbségtétel is, de sokszor arról van szó, hogy a bajban levőnek nagyobb szüksége van segítségre, megértésre. Nem? A beteg több gondoskodást, törődést igényel… A gazda annyival szereteti jobban tévelygő barmát, amennyivel szerencsétlenebb társainál. Igyekszik a többiekkel egyenlővé szeretni, visszahozni, hogy megtalált legyen.&nbsp;&nbsp; A mai ige legfontosabb tétele, üzenete: Isten megtalálttá akar tenni minket. Ezért küldte egyszülött Fiát, Krisztus ezért áldozta az életét, ezért hangzik a hívás, ezért keresi Isten a mi szívünket.&nbsp;&nbsp; &nbsp; A záró, magyarázó mondat így hangzik: mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. A Biblia sokszor beszél arról, hogy mit akar Isten. Nagyon fontos kijelentéseket találunk ezzel kapcsolatban. De talán még nyomatékosabban jut szóhoz az, amit nem akar. Nem akarja a bűnös halálát, nem akarja, hogy egy is elvesszen. Két kifejezésre figyeljünk.&nbsp;a. Mennyei Atyátok… Egy lelki családhoz tartozunk, és ha az eltévelyedés kérdését a 99 szemével nézzük, akkor meg kell értenünk, hogy az a mi ügyünk is. Nekünk is fontos kell legyen minden egyes ember. Meg kell értenünk, hogy aklon kívül vagy belül (és annak határait nem mi határozzuk meg) Isten szeretete hordoz minket.&nbsp;&nbsp; &nbsp;A másik szó: kicsinyek… Az előző versekben a gyerekekről van szó. Jézus int, hogy meg ne botránkoztassuk őket. Mert rendkívül drágák az ő szemében. Tiszta lelküket ne fertőzzük meg. De a kicsinyek kategóriájába tartoznak mindazok, akik kiszolgáltatottak, tehetetlenek, gyengék. Olyanok, akiket talán a világ is az elveszettek közé sorol. És akiket mi sokszor lebecsülünk, talán kiközösítünk, kilökünk az aklon kívülre. Nos, ezek a „páriák”páratlanul értékesek az Isten szemében.&nbsp;&nbsp; &nbsp; Mert ő azt akarja, hogy közülünk senki meg ne keményítse a szívét, hanem meghalljuk hívását, elfogadjuk kegyelmét, bocsánatát, befogadjuk egymást, és ugyanúgy tekintsünk egymásra, ahogy Isten tekint ránk Krisztusban: irgalommal, szeretettel. Ámen.&nbsp;

A mai ige legfontosabb tétele, üzenete: Isten megtalálttá akar tenni minket.

Heti ige

Főoldal

Mt 21, 28-32 (vas.de.)

Zsid 12, 25-29 (bibliaóra)

Mt 20, 1-16 (vas.de.)

Mt 18, 11-14 (vas.de.)