Lk 23, 13-25 (hétfő) 

13 Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, 

14 és így szólt hozzájuk: Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek hallgattam ki, és semmi olyan bűnt nem találtam ebben az emberben, amivel vádoljátok. 

15 De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el: 

16 megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

17 Ünnepenként pedig szabadon kellett neki bocsátania egy foglyot. 

18 Erre valamennyien felkiáltottak: Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk! 

19 Ez az ember a városban történt lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe. 

20 Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon bocsátani Jézust. 

21 De ezek kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg őt! 

22 Ő azonban harmadszor is így szólt hozzájuk: De hát mi rosszat tett ez az ember? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

23 De azok hangos kiáltásokkal sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. 

24 Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: 

25 szabadon bocsátotta azt, akit kértek, aki lázadás és gyilkosság miatt volt börtönben, Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak. 

    Jézust visszaviszik Pilátushoz. A mindenség örökkévaló Ura az akkori legnagyobb földi hatalom, a római birodalom képviselője előtt áll. Óriási a felelősségünk abban, hogy a számunkra kirendelt időben, a nekünk adott hatalommal (akár a családban is) és lehetőségekkel mit kezdünk. Amit Pilátus tett, arról a világ végezetéig beszélnek. Nyilván nem mindenkinek a cselekedete kerül bele a Szentírásba, de mindenkié oda kerül Isten színe elé. Minden napvilágra fog jönni... 

  Ebben a történetben – ezt már többször megállapítottuk – az ellentábor legkorrektebb, legigazságosabb, legbecsületesebb szereplője maga Pilátus. Nem érzelmeire hallgat, a tények és a törvény alapján fogalmazza meg véleményét. Azt viszont látjuk, hogy nem tudott eléggé jellemes és határozott lenni.

   Azt mondja: kihallgattam előttetek, semmi olyan bűnt nem találok benne, amivel vádoljátok. Heródes sem kért rá halálos ítéletet. Visszaküldte, nem akart dönteni az ügyében. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el… Szoktuk mondani: az igazság szikrája minden jóérzésű emberben ott van. És sokszor éppen a vallásos elvakultság képes azt elfojtani, képes gyűlöletet szítani az emberekben. A (külső) vallásosságnak önmagában nem sok köze van az igazsághoz. Az a tény, hogy az orosz elnök ezen a húsvéton is minden bizonnyal részt fog venni a feltámadás liturgiáján, és nyilvánosan keresztet fog vetni, a visszatetsző képmutatásnál többet semmiképpen sem jelent. Csak a Krisztussal való élő kapcsolat óv meg a bűn gonosz következményeitől. 

  Pilátus kijelenti, hogy megfenyítve – mégis ha valakit akármilyen váddal elébe hoznak, akkor azt jó félemlíteni, már csak a mások okulására is – elengedi Jézust.  A jelenlevők azonban az ünnepi amnesztia szokására hivatkozva Barabbás szabadon bocsátását kérik.  Barabbás kell nekünk. Ezt pedig öld meg! Így mondják, ilyen szívtelen nyersességgel, megvetően Jézusnak a nevét sem említve. Hogy a páska szent ünnepére készülnek, hogy a törvény tiltja a gyilkosságot, az most nem számít. Jézustól akarnak minden áron megszabadulni. És nem tudják, hogy valójában Jézus által lehet megszabadulni. 

   Barabbás lázadás és gyilkosság miatt ült börtönben. Ő a Jézus alternatívája. Döbbenetes: a gyűlölet nem ismer józan érveket, nem képes bölcsen különbséget tenni jó és rossz között. De gondoljuk csak el: hasonló helyzetben bigott nacionalisták a rivális nemzethez tartozó ártatlan gyermekre, vagy egyik terrorista hősükre szavaznának? A válasz nem kétséges. Az emberi lélekben roppant „fekete lyukak” vannak. 

  Olvastuk: Pilátus szerette volna Jézust elengedni… Azonban ez a „szerette volna” nem elég . Nagyon komoly figyelmeztetés ez az igében.  Szerettem volna tiszta, becsületes maradni, aztán annyi mindenbe belekeveredtem, szerettem volna a Krisztus útján járni, de annyi földi kihívás vonta el a figyelmemet, szerettem volna hűséges gyermek, jó szülő lenni, de megkötözött a szenvedély, szerettem volna többet tenni másokért, de belevesztem a saját önző céljaim hajszolásába. Nem elég… Pilátusban egy meghasonlott embert látunk. Rokonszenves, de erélytelen. Ki kell állni, ki kell tartani az igazság mellett! Pilátus neve belekerült a Hiszekegybe is. Így mondjuk: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Pedig az igazi az lenne: szenvedett Poncius Pilátusért is… 

  A helytartó bejelentése csak fokozza az indulatokat. A kaotikus kiáltozásból egyre inkább kivehető a rettenetes mondat, ahogy a tömeg elkezdi skandálni: feszítsd meg! A halál nemét is kiagyalták már a Jézus ellenségei. A legbrutálisabb, a legmegalázóbb, a leggyalázatosabb kivégzési módot. Ha azt kiáltották volna: fejeztesd le, vagy azt, hogy akasztasd fel – kegyesebb halált kértek volna számára. Nem, a legkegyetlenebbet akarják. „Te, drága Jézus, mi történt tevéled?” És az emberekkel? 

  Pilátus végigjárja a becsületesség útját: harmadszor is megszólal a Jézus érdekében… Ki az, aki a Jézus perében, ahol mindenki ellene van, ilyen messzemenően kiáll mellette?  Vajon mi hol állunk a Jézus perében, amikor sokan a közöny, a mellőzés ítéletét mondják ki fölötte? Hányan foglalnak Jézus ellen állást azzal, hogy teljesen kizárják őt az életükből… Hitetlenséggel feszítik meg őt. Hol állunk a Jézus perében? Pilátus – pogány emberként – egyenesen kiemelkedő erkölcsi példa a mai jellemtelen, megalkuvó világban. 

   Fájó mondat: kiáltásuk győzött. Pilátus beadja a derekát. Nem akar lázadást (az kellemetlen lett volna számára római megbízóival szemben). Úgy gondolja, az a kisebbik baj, ha egy ártatlan embert kivégeztet. 

  Úgy döntött, hogy enged nekik. Látjátok, a mi döntésünk az, hogy kinek engedünk. Olvastam: egy fiatal nő muszlim férfihez ment feleségül, és úgy döntött, hogy kitart keresztyén hite mellett. Azt mondta: ez identitásom része. Ha lemondok erről, akkor az már nem én vagyok. Akkor nem engem vettél feleségül, hanem egy önmagát feladó, agymosott személyt. Van-e legalább ennyi tartás bennünk? 

  Szabadon bocsátotta azt, akit kértek, a rablógyilkost, és Jézust, a szentet, a jót, az ártatlant kiszolgáltatta akaratuknak. (Mi sül ki abból, ha a bűnös embernek ajánltatik fel: legyen meg a te akaratod?) Micsoda igazságtalanság! Azóta is mennyi ilyen történt! És Isten ebből az égre kiáltó igazságtalanságból a legnagyobb igazságot hozza ki: Krisztus a golgotai kereszten eleget tesz a mi bűneinkért, nekünk igazságot szerez, hogy soha többé kárhozatba ne jussunk. Áldott legyen az ő neve! Ámen.            

Lk 23, 26-31 (kedd) 

26 Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. 

27 Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. 

28 Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, 

29 mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! 

30 Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Hós 10,8; Jel 6,16; 9,6 

31 Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal? 1Pt 4,17-18

    A passiótörténet mozzanatai úgy a szívünkhöz nőttek. Nem tudjuk azokat megrendülés, megindultság nélkül olvasni, hallgatni. És mindig – akár egy híres festményen – fedezünk fel bennünk valami új vonást, mélységet. Új lelki élményekben van részünk, szinte fájó gyönyörűség tölt be. Így hallottunk most czirénei Simonról. 

   Jézust Pilátus átadja a halálát szinte őrjöngve követelő tömegnek. „Kiszolgáltatta akaratuknak”, olvastuk. Közben a gyilkos akarat által Isten megmentő terve megy végbe. (v.ö. ApCsel 2, 23: Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott halálra…) A kegyelem nagy dialektikája ez. 

   Simon a mezőről tartott haza fáradtan, amikor megragadták, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. A cél nyilvánvaló: hogy gyorsabban haladjanak (Jézus már nagyon kimerült lehetett a sok bántalmazástól, korbácsolástól)… Bizonyára megalázó volt Simon számára belekényszerülni ebbe a szerepbe, ennek az önkényes parancsnak alávetni magát. És mégis milyen magasztos feladat volt ez: vinni a keresztet, amelyen Krisztus meghal a világ bűneiért. (Simont végső soron az evangéliumba kényszerítik bele.) 

   Elgondolkoztam azon, hogyha valami csoda folytán megőrződött volna a kereszt a maga fizikai valóságában, óriási bizonyíték, drága kegyeleti tárgy lenne. De a kereszt üzenete a lényeg. Ami a kereszten történt, az abban megmutatkozott isteni kegyelem. Simont minden bizonnyal lelkileg is megérinti mindaz, ami Jézussal történik. Ott megy a Megváltó mellett, a Megváltó nyomában. Hatással lehetett rá isteni tisztasága, ártatlan szenvedése.  A Mk 15,21 két fiát említi Simonnak… Valószínű, hogy ennek a megdöbbentő esetnek, találkozásnak áldott következményei lettek. Néha megrázó élmények ébresztenek rá Isten velünk való tervére. 

  Nemcsak gúnyolódók kísérik Jézust a kálvária útján, hanem olyanok is, akik összetört szívvel siratják őt. Az ige asszonyok nagy sokaságáról beszél.  Szegények, mintha az élet két legfontosabb fordulópontjánál az ő dolguk lenne a helytállás: a születésnél és a halálnál. Örülni és sírni. Mennyi anyai és asszonyi könny csordult ki Éva könnyeitől kezdve, aki Ábelt siratta el, egészen mai anyák, feleségek könnyéig, akik pl. háborúba hurcolt szeretteiket siratják. Benne van ebben a nagy, mérhetetlen fájdalomban a Jézus elsiratása is.

  Jézus odafordul hozzájuk. A passiótörténetben nagy jelentősége van Jézus odafordulásainak: Péterhez a Pilátus udvarán, itt az asszonyokhoz. Nem saját gyötrelmeivel van elfoglalva, hanem vigasztalni, inteni igyekszik a körülötte levőket. Kedves, ua. komoly (prófétai hangú) a megszólítás: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket… Jézus itt az utolsó ítéletre utal, ami félelmet és rettegést hoz a világra, de megváltást az Isten népe számára. Ez most a nyomorúság órája, és a nyomorúság ideje köszönt be azokban a napokban is, amikor azt fogják mondani: boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek. (Pedig a zsidóknál a gyermektelen asszonyoknak megvetésben volt részük, a gyermek Isten legnagyobb áldásának számított).  És még ijesztőbb a következő kép: kiáltozni kezdenek a hegyeknek: essetek ránk (Hós 10,8).  Az ítélet mindig megrendítő. Jézus itt – szenvedései mélységében - erre hivatkozik… De az ítéletet megbocsátás, a megaláztatást megdicsőülés követi. Az idézett hóseási ige így folytatódik: „Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok! Törjetek föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét.” A sötét keresztre majd ráragyog húsvét hajnalának fénye.

    Jézus egy beszédes hasonlattal utal ártatlanságára, és arra, hogy másokat még inkább sújthatna az ítélet… Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?  Az Ézsaiás 53 jut eszünkbe: Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.(6.vers) Hogy a bűn miatt kiszikkadt életünk a kegyelem mennyei harmatától újból kiviruljon,

és hirdesse a megváltás csodáját, Isten dicsőségét itt és az örökkévalóságban. Ámen. 

Lk 23, 32-38 (szerda) 

    32 Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Ézs 53,12

33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 

34 Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin. Mt 5,44; Zsolt 22,19

35 A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! Zsolt 22,8

36 Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, Zsolt 69,22

37 és így szóltak: Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! 

38 Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. 

   Jézus elítélése, szenvedése, halála páratlan, egyedi volt, de – hogy anakronisztikusan fejezzük ki magunkat – nem került a korabeli központi lapok címoldalára. Nem figyelt fel rá a nagyvilág. Jézus teljesen belevegyül a mi emberi történelmünkbe, odáig menően, hogy őt, az Isten Fiát mint ártatlanul elítéltet gonosztevőkkel együtt végzik ki valamikor Kr. u. 33 körül (Kr. u. 33. április 3.?) Jeruzsálemben, valójában a római birodalom egy távoli provinciájában, úgy, hogy a helyieken kívül nem sok embernek van tudomása erről. Mégis kereszthalála a világtörténelem legdöntőbb eseményévé válik.

  Két gonosztevőt is vittek vele együtt a vesztőhelyre, hogy egyszerre végezzék ki őket. Jézus ebben is osztozik mások sorsában (hogy mi is osztozhassunk az övében). Nem lehet úgy megszületni (akár a legnagyobb szegénységben), nem lehet úgy éhezni, szomjazni, viharba jutni, üldöztetni, ártatlanul elítéltetni, még kivégeztetni és meghalni sem, hogy Jézus ne lenne mellettünk.

   Amikor az akkori Jeruzsálemen kívül fekvő Koponya-helynek (héberül Golgotának) nevezett magaslatra érkeztek, akkor ott megfeszítették őket. Lukács tárgyilagosan írja le ezt a mondatot. Először csak az események külső lezajlását látjuk, a mélységüket utána kezdjük felfogni. Valaki kiment minket egy égő házból… először az eset külső mozzanatait érzékeljük, és csak utána tudatosítjuk azt, hogy az illető mekkora kockázatot vállalt értünk, milyen nagylelkű és önfeláldozó volt, és hogy mennyire hálásak lehetünk azért, hogy életben maradtunk. 

    Jézus van középen. Szó szerint a bűnösök közé számláltatott. A keresztre feszítés – beszéltünk már erről - az elrettentést szolgálta. A középső kereszten vonagló személyt mindenkinek látni kell. És el kell borzadnia. Eltakartuk arcunkat előle, írja Ézsaiás. Pedig Jézus dupla képviseletet vállalt ott értünk. A mi bűneik büntetését veszi magára, és Isten irgalmát közvetíti felénk. Ha valakiért az egyszülött Fiú az életét áldozza, akkor az Atyának kegyelmet kell gyakorolnia iránta.   

   Jézus így könyörgött, és a Szentírás legdöbbenetesebb fohásza ez: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Mennyire fájnak Jézusnak a sebek, mennyire fáj a körülötte levők szívtelensége, kegyetlensége, de még jobban fáj lelki elveszettségük! Ezért könyörög bocsánatért. Miért nem vette komolyan a keresztyén világ Jézusnak ezt az imádságát, kérését? Miért lángolt fel pl. mindegyre a zsidógyűlölet, arra hivatkozva (ez sokszor csak ürügy volt), hogy ők gyilkolták meg Jézust. Hiszen Jézus megbocsátott ezért nekik, és mindenkinek. Ha a magunk nevében nem tudunk megbocsátani, legalább a Jézus nevében ne haragudjunk ok nélkül azokra, akiknek ő megbocsátott. Ez az ő végrendelete.

  Furcsa jelenet játszódik le a kereszt alatt: Jézus ruháin sorsvetéssel megosztoztak (a ruha érték volt akkor, a kivégzettnek pedig már nem lesz szüksége rá…)  (((Zajlott már teológiai vita arról is, hogy milyen ruhában támadt fel Jézus.  A gyolcslepedők, ugye, a sírban maradtak.))) Prófécia teljesedik be ebben is: megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. (Zsolt 22,19) Az a gondolat is benne van ebben a mondatban, hogy „kiforgattak minden örökségemből”. Az utolsó ruhát is leszedték rólam. A mi Urunk azért fosztatott meg minden jussától, hogy számunkra megszerezze a mennyei örökség minden gazdagságát. 

   Megdöbbentő az emberek durvasága, érzéketlensége, keményszívűsége. Kárörömmel nézik, bámulják az agonizáló Jézust, és gúnyolódnak vele. Mintha valami nagy, gonosz ellenségük kimúlását szemlélnék, akinek bűnhődését régóta sóvárogták. A főemberek velük együtt csúfolódnak. Úgy tűnik, mintha a Jézus jócselekedetei egyenesen bosszantották volna őket, és most álnok elégtétellel nyugtázzák a „megfizetést”. Azt mondják gúnyolódva: ha annyi jót tett, ha olyan sokakat meggyógyított, ha másokat megmentett, akkor mentse meg magát is, ha ő a Krisztus, a kiválasztott. 

   A katonák is csatlakoznak a gúnyolódók seregéhez, mert a rosszindulat, a gonosz felindulás ragályos, nagyon rá tudjuk hangolni egymást a gyűlölködésre („ok nélkül gyűlöltek engem”, Jn 15, 25).

   Ecetet vittek neki, és ezt mondták (ahogy hallották a főemberektől): Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! A gyűlölet szításában nagy felelőssége van a vezetőknek… A 69. zsoltárban olvassuk: ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak. A bántás, a megalázás, a megvetés mélypontja ez. Hogy jut ide az ember? Milyen sötét bugyrai vannak a lelkünknek? 

  Feljegyzi az evangélista, hogy felirat is volt a Jézus feje fölött, az ítélet summája (ironizáló formában) görögül, latinul és héberül is (micsoda multikulturalitás!). A görög a művelődés, a latin az adminisztráció, a héber a vallás nyelve. Ez a zsidók királya. Így jár, aki király akar lenni… Jézus vállalja ezt a gyötrelemmel járó királyi tisztet is, hogy az üdvösség királya legyen számunkra. Ámen.          

Lk 23,39-43 (nagycsütörtök)

39 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! 

40 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 

41 Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. 

42 Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! 

43 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. Jn 5,24; Jel 14,13

     A passiótörténet egyik legszuggesztívebb, leginkább szíven érintő jelenete ez… Hallottuk: elkezdik Jézust gúnyolni. És egy ördögi kör ez: sorra csatlakoznak ehhez a pokoli kórushoz a vezetők, a nép, a katonák… A rossz ragályos… A jónak cselekvésébe sokkal óvatosabban, tétovábban kapcsolódnak be az emberek, a rosszat szívesebben és készségesebben követik. 

  A megfeszített, haláltusájuk vívó szerencsétlen gonosztevők közül az egyik társul a Jézust csúfolók csapatához. Keserű, maró gúnnyal, amiben benne van minden kudarca, frusztrációja, indulata, elkezdi káromolni őt. A halál közelsége nem tesz jobbá. Ez csak amolyan legenda,  téveszme. Van, akinek még jobban megkeményedik a szíve. Vannak, akik nem imádkozva, hanem átkozódba távoznak ebből a földi életből. Epével itatottak, bántóak, lekezelőek, gonoszkodóak a szavai: nem te vagy a Krisztus. Nos, lássuk, mire vagy képes, te híres. Mentsd meg magad és minket is! Jézus – és ez a következő jelenetből döbbenetes módon kiderül – igazából azért nem menti meg magát, hogy mindenkit megmenthessen. 

   A másik elítélt (lator) megrótta társát (nem szidalmazta, csak rászólt, helyreigazította). Egy kérdéssel tette ezt: nem féled az Istent?  A kérdések elgondolkoztatnak. Ez a nagyhét is kérdéseket szegez nekünk. Féljük-e az Istent? Tudjuk-e, hogy méltók vagyunk a büntetésre? Hisszük-e, hogy Jézus eleget tett? Hálásak vagyunk-e ezért? Igyekszünk-e Krisztusnak élni?

   Az egész nagy perben ez a gonosztevő mondja el a legszebb vallomást Jézusról (Pilátustól is hallottunk „elismerő szavakat”: nem találok bűnt benne, de ez sokkal többet mond): semmi rosszat nem követett el. Ez nemcsak vélemény, meglátás, hanem kijelentés. Ő ártatlan, ő szent, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Érzitek, milyen mélysége és magassága van a lator bizonyságtételének! 

  A megrendítő ezután következik. Biztosan nehéz volt ott, a kereszten függve, levegőért kapkodva szavakat kipréselni, iszonyatos volt a fájdalom is, közel az eszméletvesztéshez, közel a kimúláshoz.

De elhangzik ez a mondat. Jézus! Nevén szólítja az Urat. Te, aki itt vonaglasz mellettem, akiről hallottam, hogy gyógyítottál, tanítottál, hirdetted az Isten országát. Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban. Nincs sehol ekkora hit a Bibliában. Egy gonosztevő mondja, akinek lelkét ki tudja milyen bűnök terhelik. Ő köztörvényes: gyilkosság, lázadás, rablás van CV-jében… Egy elpuskázott, elrontott, erkölcstelen, bűncselekményekkel bemocskolt élet van mögötte. Mellette hörög, fuldoklik – hozzá hasonlóan – Jézus. És előtte – tkp. mindkettejük előtt – a kivédhetetlen halál. Mire gondol ez az ember, ez a gonosztevő? Mit gondol a saját múltjáról, és főként a mellette haldokló Jézusról? Mit gondol, mit hisz, milyen reménysége van? 

  Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban… Képtelen vagyok megfejteni ezt a mondatot. Mit tud ez az ember? Milyen ismeretei vannak? Honnan van ez a hite? Hogy Jézus el fog jönni az ő királyságában. Hallotta ezt, tudott erről, vagy pedig – mint Péternek – Isten lelke jelentette ki neki? Boldog vagy, te gonosztevő, mert nem test és vér (pedig látod azt is, a megtöretett testet, kiontott vért) jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. Ó, boldog látás, tudás, hit, bizonyosság! Még ott a kereszten is, a szörnyű fájdalmak között is, pár órával a halál előtt is.

    Nem azt mondja: ha eljössz (így is helyes lenne), hanem: amikor eljössz. Biztos időpont. Jézus, te király vagy. Nem tudom miért vállaltad ezt a szörnyű halált, keresztet, vagyis tudom: értem is. Te az Isten Fia vagy. Nem közénk való, aki mégis közénk álltál. Mennyei király, aki eljössz, és minden szavad igaz lesz, amilyen igaz most rettenetes szenvedésed, és a rád váró borzasztó halál. 

   Csodálatos hit. De még bámulatosabb az, hogy ez a gonosztevő, aki tudja, hogy Jézus az Isten Fia, hogy Megváltó, Messiás, hogy hatalma diadalra jut a véres kereszten át is (a miként felől nem okoskodik), szóval ez a gonosztevő kérni meri, hogy Jézus emlékezzék meg róla. Ez hitének legmélyebb pontja. Kinek képzeli magát, milyen alapon kéri ezt, hiszen tudjuk – próbáltuk érzékeltetni – hogy ki volt. Annak jogán, hogy nyomorúságos sorsa ebben a szörnyű pillanatban éppen Jézus mellé sodorta? 

Hogy ott szenved a Jézus melletti kereszten? Úgy gondolom, hogy nem ez volt bizalma alapja, nem az ő történetes ott létele, hanem a Jézus – örök időktől Isten megváltó terve szerint felállított – keresztje, áldozata. 

   Jézus, ha te eddig mentél, akkor hiszem (nem lehet nem hinnem), hogy könyörülsz rajtam is, megbocsátasz, kegyelmedben részesítesz, és megemlékezel te, aki kereszten függtél, rólam, a kereszten függőről. Jézus, amikor szemem már csak véres ködöt lát, felragyog előttem a te kegyelmed dicsőséges titka.  Mellém kerültél, hogy melléd kerüljek. A pokol iszonyatos mélységéből a menny tündökletes magasságába. 

  Jézus így felelt neki (igaz, ha először olvasnánk, akkor is – minden ellenvetésünk ellenére - ezt várnánk): bizony, mondom neked még ma velem leszel… A megszerzett üdvösség első részese. Értitek? Van jogunk ítélkezni? Van jogunk kétségbe vonni Isten kegyelmét? 

    Ezzel a mondattal boldogan lehet élni, meghalni, és üdvözülni. Ámen.    

Lk 23, 44-49 (nagypéntek)

44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. Ám 8,9

45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 2Móz 36,35

46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. Zsolt 31,6; ApCsel 7,59

47 Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. 

48 És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza. 

49 Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt. 

   A szenvedéstörténet talán legmegrázóbb jelenetéről beszéltünk a tegnap. Jézus azt mondja egyik gonosztevőnek: még ma velem leszel a paradicsomban. Alászállt a poklokra, ismételjük a hitvallás szavait, tudva, hogy Jézus pokoljárása a mennyben ér véget. 

   Három órányi sötétség lepi el a földet. Jelképes fordulat: a gonoszság, a bűn sötét hatalmát mutatja. A gyűlöletét, az irigységét. Isten kegyelme azonban ott lebeg ezek zűrzavara és sötétsége fölött. A lator Isten országa elnyerésének biztos reménységével hal meg.

   A nap elhomályosodott… a mennyei történésekre a fizikai világ is reagál. A megváltás eseményszerűen egy adott időben, helyen és helyzetben ment végbe, de hatása univerzális. Áthatja a múltat, jelent és a jövőt, a látható és láthatatlan világot. Azt olvassuk a János evangéliuma 3. fejezetében, hogy Krisztusban eljött a világosság a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget. Ez szinte érthetetlen, de ha a lelkire gondolunk, akkor rögtön világos: senki sem akarná azt, hogy Isten igéje átvilágítsa, teljesen leleplezze igazi énjét, minden képmutatását. Ki akar valóban szembenézni magával?  A világosság elől a sötétségbe menekülünk. A sötétség eltakarja a bűnt, ami tejességre jutva halált nemz. 

   A templom kárpitja, előfüggönye középen kettéhasadt. Nemcsak a széle repedt meg, hanem látványosan a közepén szakadt ketté. A szentek szentje láthatóvá vált. Az emberi hamiskodás, spekulálás, gonoszkodás, üres vallásoskodás sötétségébe kiárad Isten jelenlétének, kegyelmének a világossága. Leomlott válaszfal, szabad menetelünk van az Atyához (v.ö. Zsidókhoz írt levél). Vajon élünk-e ezzel a szabadsággal? (Egy kisgyerek megállt a szomszéd kapuja előtt, megpróbálta kinyitni, aztán amikor észrevette, hogy be van zárva, elkezdett sírni. Meglátta. Miért sírsz. Be akarok menni. Az ember kinyitotta. Akkor akarok bemenni, amikor zárva van.)

  Jézus hangosan felkiált… A keresztre feszítettek sokszor kiabáltak, ordítottak elviselhetetlen fájdalmukban. Káromkodtak, átkozódtak is. Jézus igéket mond. A legnagyobb szenvedésében a legcsodálatosabb, legvigasztalóbb szavakat: „Atyám, bocsáss meg nekik”, „még ma velem leszel a paradicsomban”. És itt: Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet. Jézus a sorstársunk, a testvérünk lett (a Mi Atyánk többes számába Jézust is belefoglaljuk), és a földi életből történő távozásunkat illetően is példát mutatott, ill. reményt nyújt nekünk. Nem a semmibe hullunk, hanem Isten kezébe tesszük le a lelkünket. A halál végső soron ezt jelenti. Ezzel a vallomással, imádsággal hal meg Jézus. Látjuk, hogy Istennel való kapcsolatban hordozta kínszenvedéseit, haláltusáját.

   Amikor a százados látta, hogy mi történt (nem azt olvassuk, hogy hallja, a látásban mindenféle megtapasztalás, érzékelés benne van), akkor dicsőíti az Istent. Mi történik itt? A gonosztevő bocsánatot, üdvösséget nyer, egy pogány százados elkezdi Istent magasztalni. Elkezdődött a világ megváltása. Vajon mi is benne vagyunk-e ebben a nagy folyamatban? Látjuk, halljuk, tudjuk, hogy mi történt ott a Golgotán? Vajon mi magasztaljuk-e az Isten nevét? (Mintha nem lenne ünnep…)

   Pedig hátborzongató látvány volt a kereszthalál. És megrendítő volt átélni azt, hogy Jézus – aki gyógyított, vigasztalt, csodákat tett, akiről sok szép történetet hallhatott maga a százados is – kimúlik a Golgotán.  De ő magasztalja Isten nevét. Valami többet lát annál, mint ami a szeme előtt van. A hit számol a minden emberi reménységet és reménytelenséget meghaladó folytatással.

   Szép a vallomás is: ez az ember valóban igaz volt. A hamis ítélet, a sok gúnyolódás, rágalom mellett ez a harmadik elismerő vallomás Jézus fele. Pilátus jelentette ki, hogy „nem találok semmi bűnt benne”, a jobboldali gonosztevő azt, hogy „ő semmi rosszat nem követett el”.  És most ez a pogány tiszt: „igaz ember volt”. Ez a százados az igazságért hálás. Hogy volt egy igaz ember, akit bár megöltek, de halálában is bebizonyosodott igazsága. 

  Az egész sokaság, amelyik összeverődött (ők voltak a gúnyolódók?), látva, ami történt, és ahogy történt, a mellét verve (a megrendülés jele volt) indult haza. Sokan talán csak most döbbennek rá arra, hogy valójában mi történt. Valami mély megdöbbenés lesz úrrá rajtuk, talán megkeseredés, bűnbánat is. Itt valami rettenetes igazságtalanság ment végbe, és ennek mi is részesei voltunk. (ének)

  Jézus ismerősei és a galileai asszonyok távol állva szemlélték mindezt, mély gyászban, lesújtottan, értetlenül. Pedig a megváltás csodája zajlik a szemük előtt, ám összetört hittel ezt most nem tudják felismerni. Később a legszentebb hitvallás lesz éppen Krisztus áldozatával kapcsolatban: „benne van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnök bocsánata kegyelmének gazdagsága szerint…” (Ef 1,7) Ámen. 

Lk 23, 50-56 (nagyszombat)

50 Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, 

51 aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. 

52 Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 5Móz 21,22-23

53 Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. 

54 Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. 

55 Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. 

56 Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint. 

   Elhangzik a rettenetes, visszavonhatatlan mondat Jézussal kapcsolatban is. Amikor ezt kimondják, leírják, megállapítják valakiről, akkor ezen tényen már többet semmi szín alatt nem lehet változtatni. Jézus meghalt, szíve megszűnt dobogni (egy katona lándzsát is döfött az ő oldalába, amelyből víz és vér jött ki - Jn 19,34)… Mi történik tovább, mi lesz a tanítványokkal?

   A tizenkettő hallgat, Lukács nem is említi őket… De a gyász megrendültségében előállnak mások. Egy József nevű férfi, tanácstag… derék és igaz férfiú. Az evangélista hozzá teszi: aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával. Mert ismert egy másfajta szempontot. Mert várta az Isten országát. Túl tudott nézni hit által a földieken. Amíg csak a földit ismerjük, addig ahhoz kötődve csak az orrunkig látunk, egyéni érdekeinkre, előnyünkre figyelünk csupán. És hozzáállásunkon – saját erőnkből – képtelenek vagyunk változni. Ugyanazt hajtogatjuk, ugyanarra panaszkodunk. De ha ismerjük az Isten akaratát, ha várjuk az ő országát, akkor felfedezzük az igazi mértéket, feltárul előttünk a helyes perspektíva. 

   József nem tud úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Pedig az lett volna az egyszerűbb. Az nem járt volna semmiféle kockázattal. De lelkiismerete, belső érintettsége nem hagyja nyugodni. Amolyan kései hitvallóként bátor lépésre szánja el magát.  Elmegy Pilátushoz, és elkéri a Jézus testét. Az Ószövetségben a temetés elmaradása az Istennel szembeni engedetlenség, a  hitehagyás szörnyű ítélete volt (Pl. Jer 25,33). Jézusnak nem lehetett része ebben. Másfelől az, hogy valakit nem temetnek el, arra is utal, hogy az illetőnek senkije sincs (vagy a rokonok, barátok valamilyen komoly ok miatt nem tudják a végtisztességet megadni). Ha sokan el is fordultak az Úrtól, nem kevesen voltak olyanok, akik szívből ragaszkodtak hozzá.

    Mindezektől függetlenül mégis megkérdezhetjük: annyira lényegbevágó volt ez a gesztus? Igen, az emberi érzelmeket tekintve nagyon fontos tud lenni. 2023 szeptemberében az azeriek katonai erővel kiűzték az örményeket Hegyi-Karabahból. Az incidensben sokan meghaltak. Emlékszem egy riportra, egy teherautóval menekülő örmény családtól kérdezték, hogy mit visznek magukkal… Az idősebb házaspár elmondta: viszik a fegyveres támadásban elhunyt fiúgyermekük holttestét is, hogy új hazájukban temessék el, hogy a hódítók ne gyalázhassák meg a sírját. Tudunk esetekről, hogy szülők milliókat fizettek azért, hogy pl. a Mount Everesten elhunyt gyermekük földi maradványait haza szállíthassák... Arimátiai József Pilátustól Jézus kereszten megtört, megkínzott, élettelen testét kéri el, amely majd csodálatos módon feltámad. Amit – Pál apostol szóhasználatával – levetett a mi Urunk, hogy megdicsőült formában öltse újra magára.   

  Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. Bizonyára a jászolbölcsőnek is Jézus volt az első lakója, a virágvasárnapi szamárcsikón sem ült még senki, ebben a sírba is őt helyezik el először.  A mi sorsunkat vállalja, és mégis új utakat nyit… Mégis olyat tesz értünk, amit soha senki. Még soha senki nem halt meg Isten Fiaként az emberért. Jézus a mi közönséges halálunkat szenvedi el, és mégis milyen különlegessé teszi azt!

    „A gazdagok mellé jutott kínos halál után.” Ez nem dicséret, ez nem kiváltság, hanem a magára vett ítélet bizonyítéka (Ézsiás próféta egy egész fejezetben mond ítéletet a dőzsölő gazdagok felett - Ézs 5).

    Az ünnepi előkészület napja volt, jegyzi meg az evangélista. Jézust ezen a napon végezték ki. Az ünnepre készülve. Jaj, mit meg nem tesz az ember, milyen gonoszságokra nem vetemedik, csakhogy kitaszítsa életéből az Isten Fiát, önmaga vesztére! Jaj, milyen lesz az ünnep, az élet Jézus nélkül! Isten azonban – a bűnt kegyelemmel győzve meg – egy mindennél nagyobb ünnepről gondoskodott. A legnagyobb ünnepet készítette elő. Mindenki örömére és megtartatására. 

  Ott vannak a gyászos szívű asszonyok, akik Jézussal jöttek Galileából. Akik elkísérték őt, részesei voltak a bevonulásnak, és most letaglózva, döbbenten, összeomolva merednek maguk elé: Jézust kivégezték… Az Urat, akiben bíztak, akiben reménykedtek. Megnézték a sírboltot is, és néma tanúi voltak Jézus sírba helyezésének. 

  Aztán visszatértek (Jeruzsálembe), és – értelmet keresve a rettenetben - illatszereket készítettek. Szombaton pedig pihentek a parancsolat a szerint. Nem tudták még, hogy a parancsolatoknak, a törvénynek, a halálnak nagy köve harmadnapra elvétetik majd a Jézus sírjáról. Ámen.