Ef 4, 1-16   (vas.de.)

1 Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, 

2 teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, Kol 3,12-14 

3 igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. 

4 Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: 

5 egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, 

6 egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben. 

7 A kegyelem pedig mindegyikünknek Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott. 

8 Ezért mondja az Írás: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” Zsolt 68,19 

9 Az pedig, hogy „felment”, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre. 

10 Aki leszállt, az „fel is ment”, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget. 

11 És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, 

12 hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, 

13 míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, 

14 hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; 

15 hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus, 

16 akiből az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben. Kol 2,9 

   Az apostol ebben az igeszakaszban arra emlékezteti az efézusiakat, hogy elhívatásukhoz méltóan éljenek. Mennyire érint ez a téma minket? Talán alkalomadtán szóba kerül körünkben is a keresztyéni hivatástudat, de azt alig látjuk érvényesülni a gyakorlatban. Az evangélium komolyan vételéről beszélünk itt, Isten igéjének megbecsüléséről, a közösség megéléséről, a krisztusi értékek követéséről: beszédben, cselekedetekben, magatartásban.  Mit jelent az, hogy pl. egy pedagógus, orvos, szakember komolyan veszi hivatását? Azt, hogy szívvel-lélekkel végzi a munkáját, hogy fontosnak tartja azt, amit tesz, és azokat, akikért fáradozik, hogy meg lehet bízni benne. Ilyen keresztyének vagyunk-e? Igaz, mennyire semmibe vesszük sokszor hitünket, milyen közömbösen, vagy éppen kelletlenül viszonyulunk Isten dolgaihoz, milyen keveset vállalunk abból, amit ő reánk bízott? 

   A levél első részének első verseiben (4-13) Pál apostol részletes ír arról, hogy mit jelent a mennyei elhívatás: Isten kiválasztotta a gyülekezet tagjait, megváltotta, megszentelte őket. Ez pedig egy új életformát is jelent. 

    Igerészünk első versében a „fogoly vagyok az Úrért” külön nyomatékot ad a tanításnak… Az apostol arra utal ezzel, hogy íme, az ő elhívatásához még ez is hozzá tartozik, ez a különös helyzet, megpróbáltatás, de ezt is vállalja, ebben is Isten dicsőségét szolgálja. A mások példája (és itt kortárs keresztyén testvéreinkre is gondolunk, akik a világ különböző országaiban üldözést, elnyomást szenvednek hitükért, hűségükért) ösztönzésként a szemünk előtt kell legyen. Minket nem az a veszély fenyeget, hogy mások tiltják meg nekünk hitünk gyakorlását, hanem az, hogy mi mondunk le róla, nem az, hogy mások gyalázzák vallásunkat, hanem az, hogy mi űzünk csúfot belőle.    

   Az apostol elsősorban a Krisztushoz tartozásnak az emberi kapcsolatokban megmutatkozó jeleiről beszél: alázatosság, szelídség, türelem. Ha ezek hiányosan vannak meg bennünk, akkor baj van az elhívatásunk megélésével. Hitünk nem elmélet, hanem konkrét helyzetekben, egymáshoz való viszonyulásunkban megnyilvánuló krisztusi gondolkodás, magatartás, erő. Egymásnak szeretetben történő elviselése. Ha hitünknek nincs meg ez a kézzelfogható, mások által is érzékelhető áldása, akkor valahol (pontosabban: bennünk) gondok vannak. Látjuk, hogy a világban nem az igében felsorolt erények dominálnak, és olyan könnyen átvesszük környezetünk módszereit, gondolkodásmódját. A siker, a gazdagság, a hatalom az imponáló, és a mi viselkedés- mintáinkban is ezek prioritása nyilvánul meg. Igen, az egyházban is.   

    Az elhívásunk szerinti járásunknak a másik területe a közösségi élet, abban az egység és a békesség megélése, megvalósulása. Aki állandóan bírálgat másokat, aki meghasonlást, békétlenséget szít, az nem krisztusi küldetését teljesíti. Az – talán tudomást sem véve róla - az ellenségnek dolgozik. Efézusban gond lehetett a gyülekezetben ezen a téren, mert az apostol elidőz az egység gondolatánál, és a legmagasabb példára hivatkozik. Egy a test (Krisztus teste, az egyház), egy a Lélek (ugyanazon Lélek vezet, vigasztal), egy a mi reménységünk is. Még pedig az, hogy Isten hatalma őriz minket az üdvösségre, ami Krisztusban adatik. Ő az egyedüli feltétele annak. Nekünk hozzá kell ragaszkodnunk.  

   Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség… A sokféle meghasonlottságot látva sokszor nem úgy néz ki, mintha egy Urat szolgálnánk. Megosztanak, szembeállítanak minket egymással saját érdekeink, saját elképzeléseink, előítéleteink, rögeszméink. Természetesen (és hála Istennek) nem vagyunk egyformák, de hitünk végső soron ugyanahhoz az Úrhoz köt, ha valóban a Krisztus követői vagyunk. Lehet, hogy a keresztséget is különböző formában gyakoroljuk, de legbenső lényegét tekintve az mégis azt az igazságot juttatja kifejezésre, hogy a Krisztus áldozata a megváltásra pecsétel el minket.  

   Egy az Istene és Atyja mindeneknek, és – figyeljük  meg!  - ő van mindenek felett, mindenek által és mindenekben. Isten nem tudjuk kiiktatni az életünkből (jelen van egy ateista konferencián is). A kérdés mégis az, hogy mennyire engedjük, hogy ő általunk is munkálkodjék, mennyire hangolódunk rá szent akaratára. 

    Elhívásunk előzményét, kiindulópontját is megnevezi az apostol. A kegyelem: ami mindnyájunknak adatott Krisztus által, az ő ajándékának mértéke szerint. A kegyelemben nincs különbség, de a kegyelmi ajándékokban van. Ugyanarra az üdvösségre választott ki minket Isten, de nem ugyanazt a szolgálatot bízta ránk. Különböző ajándékokat kapunk. De egy célt szolgálunk azokkal. 

   Érdekes, ahogy az apostol a zsoltár üzenetét teljesen Krisztusra vonatkoztatja, mondhatni hozzá adaptálja: felment, és ajándékokat adott az embereknek. Az ajándékok többes száma azt jelzi: azok sokfélék. Aki felment, az előbb leszállt, és azután ment fel, „feljebb minden égnél” (milyen szép ez a  kifejezés!), hogy betöltse a mindenséget. Felment, hogy mindenütt lehessen. Áldozócsütörtöki üzenet.

  Nos, mi benne hívattunk el, mégpedig az ő szolgálatára. Az, ami olyan elvontnak tűnt, most egészen személyes formát ölt. Krisztusban hívott el Isten, akiben megmutatta szeretetét, akiben megváltott, és akinek követésében kibontakozik életünkben Isten akarata, áldása. Egyik híres felfedező munkatársát kérdezték meg: mi vonzotta őt, hogy vállalta a sok veszélyt, kihívást jelentő expedíciós utakat. Talán az új iránti érdeklődés, az egzotikus tájak rejtélyei? Azt felelte: elsősorban nem ezek, őt a felfedező személye, szenvedélye fogta meg… Nem ilyen-olyan elv, igazság, hanem a Krisztus személye kell minket is meggyőzzön, elkötelezzen. 

    Tőle kaptuk küldetésünket: ő adott némelyeket apostolokul, evangélistákul, prófétákul, pásztorokul, tanítókul. Vajon csak ilyen magas elhívások vannak? Hol találjuk meg a magunk szerepét?  Úgy gondolom, mindenik vonatkozik ránk is. Apostolok, küldöttek vagyunk, evangélisták, a kegyelem és megváltás örömhírének képviselői, megélői, próféták, akik hirdetjük, életükkel kiábrázoljuk Isten igazságát, pásztorok, egymás őrizői (Káinnal ellentétben), és tanítók is, akik egymás hite által épülünk, jó irányba formáljuk, alakítjuk egymást.

   Az ige így foglalja össze: ezeket a megbízatásokat azért kapjuk, hogy Isten felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére. És itt – hihetetlenül hangzik – megint rólunk van szó. Szentek vagyunk akkor, ha Isten fel tud használni az ő tervében, ha készek vagyunk neki engedelmeskedni. Itt valóban igaz a mondás, kicsit átfogalmazva: a cél szentesíti az eszközt. Az, aki céljai fele vezet, kegyelmi munkája eszközeiként szentté tesz minket. Felhasznál üdvözítő akarata véghezvitelében,.   

    Azért, hogy eljussunk a hitbeli nagykorúságra, Krisztus ismeretére… Az jut eszünkbe, ezt hallván: van, mit dolgoznunk magunkon, van, mit dolgozzon Isten kegyelme rajtunk. Egyik lelkészkolléga mondta el egyszer: a gyülekezet, ahol szolgált, valami nevetséges, gyerekes ok miatt két, egymással torzsalkodó pártra szakadt. A templomba is szinte felváltva jártak. Ha valamelyik ünnep első napján az egyik csoportból adott valaki úrvacsorát, akkor az ahhoz tartozók mentek a templomba, másodnapján a másik tábor. Mennyi kiskorúság van közöttünk is! A lelki kiskorúság egyik tünete az, amikor valaki esztelenül nagynak képzeli magát, és nem az Urat tartja annak. Gyerekes konokságában nem látja az igazi összefüggéseket.   

    Kiskorúság, veszekedés, civakodás… Nagy dolgokat bízott ránk az Isten, és mi kicsikben elvérzünk.

Ó, testvéreim, jobban meg kell ismernünk Krisztust, az ő nagyságát, az ő jóságát, kegyelmét, és akkor már nem mi akarunk feltétlenül nagyok lenni! Ha valóban rácsodálkozunk az Isten titkaira, akkor úgy eltörpülnek azok mellett a mi kicsinyes szándékaink. 

   A kiskorúság jellemzője a befolyásolhatóság is… Így fogalmaz az ige: akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától. Ha hívő vagy, akkor nem lehetsz hiszékeny. Akkor sem vallási, sem világi tanítások el nem szakíthatnak Krisztustól.

  Figyeljük meg ezt a mondatot: hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.  A lelki érettség, nagykorúság kritériuma tehát ez: ragaszkodni az igazsághoz, és növekedni a szeretetben. Ott van lelki fejlődés, ahol az igazság szeretete és a szeretet igazsága érvényesül. Ez a lelki célunk: felnőni Krisztushoz. Nem okoskodásban, nem vitákban kell nekünk „erősnek lenni”, hanem Krisztus alázatában, egymás iránti szeretetben. Így munkálva annak a közösségnek javát, erősödését, megmaradását, amelynek szolgálatára Isten minket elhívott. Egy új téma nyílik meg ezzel a gondolattal (délután fogunk hallani róla): Isten felelőssé tett másokért is. Csak közösségben, egymást támogatva, építve, erősítve tarthatunk ki megbízatásunkban. Az Úr segítsen Szentlelke által ebben! Ámen.