Róm 6, 5-11 (nov. 1)

Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. Fil 3,10-11

6 Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Kol 3,9-10

7 Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. 

8 Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. 

9 Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. 

10 Mert meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli. 

11 Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban! 

   A mai újszövetségi igeszakaszt olvastam fel. Úgy érezzük, hogy üzenete különösen talál a mai, rendkívüli, emlékező naphoz, amikor ezrek és ezrek indulnak el szeretteik sírjához, és temetőink valósággal virágba borulnak. Mélyen emberi gesztus ez, megemlékezni azokról, akikkel szorosan összekötődött az életünk, egyben a hit bizonyságtétele is, mert mi az elmúlással szemben is élő reménységgel valljuk azt, amit Krisztus tanít: én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből (Jn 10,28).

    Mindaz, ami velünk történik (születésünktől kezdve) Krisztusra emlékezet, sőt, őhozzá kapcsol minket. Mivel ő teljesen vállalta a sorsunkat, ezért a mi életutunk valójában megismétlése az övének. Úgy is mondhatnánk: utánzása. Annál inkább az, minél jobban rá tudunk figyelni, neki tudunk engedelmeskedni. Még a halálunk sem egy minket mindentől elszakító, sötét esemény, mert Krisztus ott is előttünk jár. Ő a halált is vállalta értünk, halálunkban is vállal minket, akiket megváltott, akik hozzá tartozunk. Ha kegyelemből hit által eggyé lettünk vele, akkor tőle senki és semmi el nem választhat. Sem jelenvalók, se következendők, sem élet, sem halál. Kálvin írja: ha él a fő, akkor a tagok is élni fognak. 

    Itt a temetőben is – elhunyt szeretteink sírját felkeresve, emléküket felidézve (igen, szomorúsággal, a hiány érzésével, és mégis hálával mindazért, amit ők jelentettek nekünk)  – hitben Krisztusra kell nézzünk, aki halálra adatott, akit el is temettek… Aki – így olvassuk – megkóstolta a halált értünk (Zsid 2,9), hogy nekünk a halálon túl örök életet szerezzen. Még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában – hallottuk az igében. 

   Ezen a napon ne csak az elmúlást lássuk, ne csak régi emlékek felelevenítéséig, ne csak a szomorkodásig jussunk el, hanem lássuk meg ezeken túl Krisztust, a mi feltámadott Urunkat, aki által a halál ténye új megvilágításba kerül: nem a reménytelen véget jelenti, hanem átmenetet,átmenetel az örök életbe (HK). Amikor valaki eltávozik közülünk, azt mondjuk, hogy elveszítettük őt. Hisszük, hogy Isten senkit nem veszít el az övéi közül. 

   Gyakran emlegetjük elhunyt hozzátartozóinkat azzal kapcsolatban is, hogy a családban a leszármazottakon (elsősorban az unokákon) felfedezzük az ő földi vonásaikat. Szoktuk mondani: „ez a gyermek szakasztott olyan, mint a nagyapja, nagyanyja, nagybátyja, nagynénje…” Olyan drága az ige tanítása: mindnyájan Krisztushoz leszünk hasonlók. A HK 57. kérdése tanítja: feltámadott testem „lelkemmel ismét egyesül, és Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatos lesz”. Bárcsak már most igyekeznénk egyre jobban hasonlítani őhozzá! 

   Nemcsak szeretteink elveszítésében, hanem életünk eseményeiben is sokszor megtapasztaljuk a halál közelségét. Mindenkinek van legalább egy története arról (legyen szó valamilyen súlyos betegségről, balesetről, veszélyes helyzetről, hogy csak egy lépésre volt a haláltól. Ezek az élmények nagyon mély hatást gyakorolnak ránk. Luther Márton egy ilyen eset hatására (nagy viharban mellette csapott le a villám) állt be szerzetesnek, ismerte meg a Szentírást, és aztán indította el a reformációt.

   Lelki életünkben is vannak, kell legyenek ilyen tapasztalataink. „A mi ó-emberünk megfeszíttetett Krisztussal együtt”. Az a belső fordulat ez, amikor rádöbbenünk arra, hogy bűneinkkel, hitetlenségünkkel, keményszívűségünkkel, szeretetlenségünkkel mennyi fájdalmat okoztunk Istennek, másoknak, és magunknak is. És amikor - önmagunkat megtagadva - elszakadunk ettől az életformától. Nem könnyű ezt megtenni, nem is elég a mi erőnk ehhez. A Szentlélek segítségére van szükségünk. Aki Krisztus kegyelmétől megragadva megfeszíti a maga ó-emberét (aki átment ezen a lelki halál-élményen, és hitben új életet kezdett), annak nem kell félnie a testi haláltól. Értjük, miért írja Pál: nékem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.

   Alapigénkben így hallottuk: ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.  Vele meghalni a bűnnek, vele járni életutunkat, vele együtt cselekedni az Isten akaratát, és aztán vele (belé kapaszkodva, benne bízva) átmenni a halál sötét kapuján, hogy vele Isten dicsőségébe érkezzünk. 

    Mert élő Urunk van, aki feltámadt, és halálnak többé semmi hatalma nincs rajta. Mi még érezzük zsarnokságát, látjuk fenyegető uralmát. Mennyi áldozatot szed napról-napra: háborúkban, természeti katasztrófákban, balesetekben, betegségekben mutatja félelmetes erejét! De mi hisszük, hogy a halál már legyőzött ellenség. Az ortodox temetési liturgiában van egy ilyen mondat: Krisztus az ő halálával taposott rá a halálra. Igen, nekünk is a halálon át vezet az út az Isten országába, hogy ott részünk legyen a nekünk szerzett diadalban. Jézus, az Isten Fia ígérte ezt meg nekünk.

   Egy drága biztatással zárul az ige: Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!  A bűnt legyőzve, annak meghalva, amíg időnk van, igyekeznünk kell Krisztus szerint élni, a jót cselekedni, megbocsátani, szeretetet gyakorolni. És reménységgel tekinteni az üdvösségre… Élő reménységgel ugyanezt valljuk eltávozott szeretteinkről is. Bár az elválásnak „könnye, kínja van”, de lesz öröme is. Ők is meghaltak a bűnnek (elhagyták ezt a bűnös világot), élnek pedig Istennek Krisztus Jézusban, és majd mi is velük, ha itt időnk lejár. 

   Az Úr vigasztaljon, gyógyítsa lelki sebeinket, öleljen át jóságos irgalmával, adjon erőt munkánk, szolgálatunk végzéséhez! Valljuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban, ahogy az előttünk járóké sem volt az, mert megtartó Krisztusunk van. Ámen.       

    Urunk, kegyelmes Istenünk, a veszteség fájdalmával gyűltünk össze a mai napon, amikor mindnyájan gyászolók vagyunk. Valakit, valakiket hiányolunk, valaki, valakik elvesztés miatt szomorúak vagyunk és üresnek érezzük az életünket. Szülők, hitvestársak, testvérek, gyerekek, 

nagyszülők, rokonok, ismerősök, barátok sírjánál álltunk meg, gondoltunk a régi, közös élményekre, és megérintette, vagy egészen elöntötte szívünket a bánat, mert ők már nincsenek velünk. De ugyanakkor, mennyei Atyánk, hála is ébredt bennünk, mert ők a te jóságodnak, gondviselésednek, szeretetednek az eszközei voltak számunkra, akiktől sok mindent kaptunk, tanultunk. Legyen áldott a te neved ezekért a lelki kincsekért!

   Hálát adunk, hogy hitünk nemcsak eddig terjed. Nemcsak a sírig tart a mi benned való bizodalmunk és a mi egymáshoz tartozásunk. Köszönjük a vigasztaló igét, amelyikben hallottuk, hogy nemcsak a halálban leszünk hasonlókká a mi Urunkhoz, aki teljesen vállalta a mi sorsunkat, hanem hasonlókká leszünk hozzá a feltámadásban is, mert ő azért váltott meg, hogy az övé legyünk itt, s túl ez életen is. Milyen jó nekünk így tekinteni azokra, akik már nincsenek velünk, akik előre mentek!

    Hálát adunk, Krisztusunk, hogy te egy örökkévalóságra fogadsz minket a te közösségedbe. Hadd igyekezzünk akkor már ebben a földi életben neked élni, szerinted cselekedni. Segíts minket a bűn legyőzésében, és újítsd meg minket hitünkben, szeretetünkben!  Add, hogy teljes szívvel ragaszkodjunk hozzád, mert te vagy a sorsunk. Aki veled jár, az hozzád érkezik. Aki veled hal meg, az veled fog élni is.

   Magasztaljuk üdvözítő nevedet, hogy úgy győzted le a halált, hogy az már nem uralkodik rajtad. Mi még érezzük, látjuk a halál hatalmát, átéljük annak fenyegetését. Annyi szenvedést, gyászt tud okozni, annyi könnyet tud fakasztani! Annyi háború, baj, szenvedés, betegség, erőszakosság, igazságtalanság van! 

    Ó, könyörülj mennyei Atyánk azokon, akiknek a halál rettenetével kell szembenézni, és azokon is, akik az elhunyt szeretteik miatti gyász súlyos terhét viselik! Közöttünk is légy közel vigasztaló irgalmaddal azokhoz, akiket különösen szorongat valakinek, valakiknek a hiánya, akik ezt a nyomasztó ürességet érzik napról-napra a lelkükben. Enyhítsd bánatukat, töröld le könnyeiket, és adj gyógyulást nekik, hadd tudjon lassan élő reménység ébredni bennük! Hadd lássák meg a Krisztusban ajándékozott élet világosságát. Hisszük, hogy minden rossz elmúlik egyszer, és a hit, szeretet és reménység fog megmaradni. Örök vigasztalásban, örömben lesz részük a te csodálatos világodban mindazoknak, akik benned hisznek. 

  Tarts meg minket, akik a földi élet küzdelmeit vívjuk, adj erőt, hitet nekünk, áldást munkáinkban, áldást családjainkban, megtartatást közösségeinkben! Hadd számláljuk úgy napjainkat, végezzük úgy munkánkat, töltsük be úgy küldetésünket, hogy bölcs szívhez jussunk, hogy Krisztus szerint éljünk, és vele üdvösséget nyerjünk. Ámen.