Tit 2, 13-14 (advent I., vas. de.)

 Mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, 

14 aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.

   Helyzetünk mutatja, tapasztalataink jelzik, hogy adventre szükségünk van. Sok félelem szorongat minket, sok erőtlenséggel és hiánnyal küszködünk, sok kérdés foglalkoztat. Annyi rossz hírrel szembesülünk – sorolhatnánk is azokat: betegségről, veszteségekről, békétlenségről, bizonytalanságról szólnak -, életbevágó tehát a jó hír meghallása: hogy mennyei Atyánk szeretetében van elrejtve az életünk, Krisztusban megváltott emberek vagyunk, reményteljes jövő fele haladunk. 

    A Bibliában találunk egy - a meghallással, az odafigyeléssel kapcsolatos - érdekes kifejezést (gyakran Istenre vonatkozóan fordul elő): megnyitni a fülünket. Azt halljuk meg igazán, amire nyitottak vagyunk. Advent belső hallásunk ráhangolása Isten üzenetére. Krisztus közelségének, jelenlétének megérzése, átélése. Talán furcsán hangzik, de tudatosan irányíthatjuk azt is, hogy mi vagy ki után vágyakozzunk. Természetesen van olyan várás, ami szinte leküzdhetetlen, követelőző erővel jelentkezik. A veszélyben lévő esengve várja az őt megmentőket (napokban olvastuk: a hegyekben két személyt elsodort, részben betemetett a lavina, nagyon várhatták a segítséget, hála Istennek, sikerült őket kimenteni). Nem tud helyzetétől eltekinteni. De megtörténik – elsősorban lelki életünkben -, hogy belemerülve a mindennapi gondokba, hajszába, éppen a lényegesről feledkezünk meg, az szorul háttérbe. Jó, ha emlékeztet minket az ige hovatartozásunkra, elhívásunkra, feladatainkra! (Egy történetben egy királyfit figyelmeztet a nevelője, amikor az kisstílű ügyekbe keveredett bele: vigyázz, mert Isten megbízásából királyi feladatok várnak rád. Neked is várnod, készülnöd kell azokra.)    

   A fejezet első verseiben – ahogy hallottuk - egészen gyakorlati, a mindennapi életre tartozó tanácsokat, intéseket ír le az apostol. Mértékletességről, a rágalmazás kerüléséről, tiszta életfolytatásról olvasunk… Megtérésünk (odafordulásunk ahhoz, aki a mennyből alászállt, hogy megtartó közösségébe fogadjon minket) nemcsak a szívünk mélyén megy végbe, nem úgy, hogy azt senki nem veszi észre, nem figyel fel rá, hanem cselekedeteinkben, magatartásunkban is nyilvánvalóvá lesz. Ünnepre készülésünk nemcsak sürgölődő tevés-vevésben, takarításban, vásárlásunkban kell megmutatkozzék, hanem a fokozottabb odafigyelésben egymásra, Istenre. Vajon ez történik-e? 

   A nagyon konkrét tanítást követően, utólag hangzik el az indoklás: mivel várjuk… Annál inkább törekszünk erre. A jóra, a szeretetre, békességre, az igazságosságra. Mire ösztönöz minket Jézus várása, közben mi tükröződik rajtunk, mit üzen a magatartásunk? Egyáltalán várjuk-e őt? Sok adventi elfoglaltságunk között jut-e időnk, figyelmünk rá? Ha valakit szenvedélyesen vársz, akkor ez a várakozás átformálja, áthangolja a szívedet. Kihat viselkedésedre, gondolkodásodra, terveidre, életszemléletedre. Képes leszel túllépni régi cselekvés-mintákon, rossz beidegződéseken. Csendes tudsz maradni ott, ahol azelőtt visszavágtál, meg tudsz bocsátani ott, ahol haragudtál. (Hiteles történetként mesélte el valaki: válófélben levő, már külön is élő szülők megint összeköltöznek, mert gyermekük – akivel tapintatból nem közölték, hogy megromlott a viszony közöttük - hosszú évek után hazalátogatott, és nem akartak csalódást okozni neki … És aztán együtt is maradtak.) Szenvedélyesen, minden kísértést félre téve várjuk-e Krisztust?  

   Mit várnak úgy általában az emberek? Magukra maradt szülők (amint említettük) hazalátogató gyermekeiket, nehézségben levők sorsuk könnyebbre fordulását, a betegek gyógyulást, gyászolók szomorúságuk enyhülését, hajléktalanok meleg otthont, háborúban levők békességet. Nagy, mély várakozások élnek bennünk… Biztos, vannak nagyon fontos földi váradalmaink is, de igazi, égető szükségünk lelki áldásokra van: békességre, örömre, vigasztalásra. Egymásra, Istenre. Ember ember nélkül nem lehet boldog, még kevésbé Isten nélkül. 

   Az apostol „a mi boldog reménységünkről” beszél, mint olyanról, amit jól ismerünk, amit nem is kell külön megnevezni, mert tudjuk, miről és kiről van szó. (A reményteljes várakozás önmagában örömet ébreszt bennünk… Két kis testvér beszélget. Azt mondja az egyik: igaz, hogy fogunk majd örülni, ha végre hazajön apu. A másik azt feleli: én már most örülök annak, hogy milyen jó lesz majd együtt.)

   Van-e ilyen igazán boldognak nevezhető, diadalmas reménységünk, amely a Krisztussal való élő kapcsolatból meríti erejét? Amely túltekint a földi élet problémáin, mulandóságán. Vagy megelégszünk kistávú célkitűzésekkel, hétvégi kikapcsolódásokkal, gazdasági sikerekkel? Ezek tesznek boldoggá, megelégedetté? Ezek is fontosak a maguk helyén, de átmenetiek. Szinte frázisként mondogatjuk: a mai ember jobban ragaszkodik az anyagiakhoz, mint a személyekhez. Az ünnepet külsőségekben akarjuk széppé tenni, nem egymással való kapcsolatunkban.  

    A mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését. Amikor az ige itt dicsőségről beszél, akkor Isten csodálatos, tündökletes világára, ua. Krisztusban megjelent, minden emberi értelmet meghaladó szeretetére gondolunk. Ez összehasonlíthatatlanul szebb, ragyogóbb, ujjongóbb, mint akármilyen földi élmény, tapasztalat. (Amilyent szem nem látott, fül nem hallott…) Ennek felragyogását várjuk. Ez a tudat ad erőt, ez segít szembenézni a nehézségekkel, bajokkal, elfogadni az igazságtalanságot. 

   A dicsőség elnyerésének, reménységünk beteljesülésének előzménye az (amint ez hangsúlyos is volt az igében), hogy Krisztus önmagát adta értünk. Minden jó dolog mögött szeretet, áldozat van. Ebben a kijelentésben benne van Urunk adventi elindulása, a mennyei dicsőség otthagyása, megváltásunk küldetésének elvállalása, önmaga megüresítése, megalázása. Önmagát adta, a legnagyobbat tehát, amit valaki adhat. Advent nagy felhívása: önmagunkat adni. Nemcsak egy kis időt, pénzt, szolgálatot, hanem a szívünket, jelenlétünket, teljes lényünket… A titok a személyességben van. (Mienk-e az életünk, kérdeztem a konfirmandusokat… Megállapodtunk abban, hogy igen, a mienk is, de igazából Istené. Nem tehetünk azzal azt, amit akarunk, mert felelősek vagyunk.) Krisztus Urunk semmivel nem tartozott nekünk, mégis meghozta ezt az áldozatot, mi igazából lekötelezettek vagyunk, ha nem is akartunk tudomást venni erről. A mai embert talán ez irritálja a leginkább: a lekötelezettség tudata. Büszkén mondjuk: senkinek nem tartozunk… De ilyen nincs, még földi értelemben sem. Lelkileg eladósodott emberek vagyunk.  

   Krisztus azért adta magát, hogy megváltson a gonoszságtól. Megváltás nélkül a gátlástalan engedetlenségben, a bűn fogságában maradtunk volna. Mi elméletben szeretünk elhatárolódni a rossztól, a hamisságtól (senki sincs, aki gazembernek tartaná magát), pedig a szabadulásnak egyetlen módja van: a megváltás elfogadása, és nem az, hogy tagadjuk vétkeinket, vagy másokat hibáztatunk. 

  Megtisztulásra van szükségünk. Advent ennek a kiemelt időszaka… Engedjük, hogy a mi Urunk, aki önmagát adta értünk, megtisztítson minket. Ő tesz alkalmassá az ő fogadására. (Egy gazdag ember összefutott szegény ismerősével, és meghívta egy díszes vacsorára, az jelezte, hogy még illendő ruhája sincsen. A jómódú barát kitartott amellett, hogy mégis várja, és küldi a meghívót. Az írásos meghívó egy nagy doboz kíséretében érkezett, amiben egy elegáns öltöny volt... A mennybe való belépésünk feltételét Jézus teljesíti értünk és helyettünk.) 

   Mitől kell megtisztuljunk? Ti mitől kell megtisztuljatok? Mit kell átadnunk a mi Urunknak? Haragunkat, mások ellen forduló indulatainkat, önzésünket, közömbösségünket, valamilyen megkötöző szenvedélyünket, önteltségünket, stb.? Ha egy bölcs azt mondaná nekünk, hogy segít megszabadulni egy rossz tulajdonságunktól, amit beismerünk, vajon mit vallanánk be? De vajon Isten nem ezt ígéri: ha megvalljuk, hű és igaz, hogy megbocsásson. De jövünk-e hozzá, megvalljuk, letesszük?

   A megtisztulás nemcsak megkönnyebbülést, nemcsak lelki örömet hoz, hogy megszabadultam, hanem ua. alkalmassá tesz a jó cselekvésre. Lelkünk rendbetétele ilyen szempontból az önmagunkért és a másokért való felelősség kérdése is. (Akár testünk tisztán tartása, fertőző betegségeink kezelése.) Bűneinket mások is megszenvedik. (Krisztus mindenképpen megszenvedte). Advent jó cselekedetre ösztönöz. Krisztus szerint való jó cselekedetre. Ami mellé valóban illik az ő neve, szeretete, jósága.

  Erre törekedjünk, és úgy várjuk az Urat, hogy egyre inkább hasonlókká legyünk hozzá! Ámen.