Advent bűnbánati hét (2024)

Róm 16, 24-27 (hétfő)

A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal! 

25 Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint – ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, 

26 de most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten rendelkezése szerint a próféták írásai által tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére –, 

27 az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Ámen. 

   A személyes üdvözléseket Pál apostol egy áldáskívánással zárja: az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal. Szép, mély tartalmat hordozó ez a kérés. A gyülekezet tagjai bizonyára hitben, a Krisztus közösségében éltek, mégis hasznos, hogy az apostol újból ráébressze őket ennek az igazságára. Hogy „frissített” tudatossággal, nyitott szívvel részesüljenek Krisztus kegyelmének gazdagságában napról napra. Olyan ez, mintha valaki (egy karácsonyi üdvözleten?) ezt a jókívánságot fogalmazná meg családunknak: töltsön be titeket az egymásban való öröm. 

    Az isteni kegyelem (és annak legszemélyesebb formája, a szeretet) minden áldás kiindulópontja. Emlékeztet arra, hogy arra nem rászolgálunk (akkor bajban lennénk), hanem adatik nekünk. Nem is sajátíthatjuk ki, csak alázatosan megnyithatjuk a szívünket előtte. (A világhálón láttam egy  háborús plakátot, egy fegyveres katonát ábrázolt, a háttérben egy Krisztus-ikon volt, és a felirat öles betűkkel hirdette: „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk”. Nem tudtam áment mondani rá magamban.) Nem foglalhatjuk le magunknak az Isten hatalmát, csak kegyelmét fogadhatjuk el. Megkegyelmezett (és a kegyelem gyakorlására elhívott) emberek vagyunk… A keresztyén ember nem földi győzelmi pozícióból nyilatkozik, hanem az elnyomottak reménységével, az adventi várakozók bizalmával. Minden más képmutatás. 

   Egy gyönyörű dicsőítő formula hangzik el a Római levél végén, valójában az utolsó mondatként. Istennel kezdődik minden, és hozzá érkezik vissza, benne jut el a befejezéshez, a beteljesedéshez. 

Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen… Ilyen Istenünk van, azért hiszünk az ő szabadításában. Ezért reményteljes a mi adventi várakozásunk. Ezért tudunk kitartani, mert az erősít meg minket, akit várunk. 

   Az evangélium, a Krisztusról szóló üzenet által. Sokat gondolkozom azon: elég-e nekünk a jó hír. Mai világunk a kézzelfogható, materiális értékekre helyezi a hangsúlyt. Ha a jólétet, nagy fizetést, karriert állítjuk az egyik oldalra – és a hitet, békességet, nagylelkűséget, tisztaságot, stb. a másikra, akkor legtöbben az elsőt választjuk. Elég-e nekünk a jó hír: hogy Krisztus eljött és megváltott, velünk van kegyelmével minden nap a világ végezetéig, és majd eljön és részletet az ő dicsőségében? Azt látjuk: korunkban a világ ajánlatai, kísértései nagyon háttérbe szorítják azt.  

   Az evangélium üzenete sokáig homályban, kimondatlan maradt, csak sejtelem, epekedés volt, de most nyilvánvalóvá lett. Isten az ő kegyelmével, üdvözítő akaratával kapcsolatban nem egy kis jelet küldött, hanem igazából önmagát Krisztusban. Az adventi utat nem egy kis csillag sugara, hanem Isten jelenléte dicsőségének ragyogó fénye világítja meg.

    Isten örök rendelkezése volt ez. Nem véletlenszerű, nem esetleges, hanem örök terv, amit a próféták hirdettek. Olyan hangos a világ… meghalljuk-e a prófétai szót? (Valaki elmondta: egy nagy rendezvényen vett részt, bömböltek a hangszórók, amikor alig érezhetően megrezdült a telefonja, jelezve, hogy üzenete érkezett, és megkapta az értesítést, hogy – előbb, mint várták –, egészségesen megszületett első gyermekük. Ez a kis hír fontosabb volt számára minden harsogó reklámnál.)    

   Ez a „privát” hír mindenkihez szól. Mindenki belső telefonján olvasható: megszületett neked a Megváltó. És örömre buzdít, ugyanakkor arra is, hogy eljussunk a hit engedelmességére. Krisztus várása, befogadása nemcsak reménység, nemcsak öröm, nemcsak hála, hanem engedelmesség is. Advent nagy üzenete ez. A kegyelem, a megváltás ingyen (végtelen szeretetből) van, de engedelmességre indít. Ha tudom, hogy jön a Királyom, akkor nemcsak örülök ennek, hanem készülök megérkezésére, rá hangolódva élek. 

   Adjon az Úr engedelmes szívet, és akkor őszintén hangzik a mi szánkból is: az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által… Mert benne van megváltásunk, és a mi dicsőítésünk is általa hiteles. Ámen. 

1 Kor 1, 1-9 (kedd)

1 Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér 

2 az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják: ApCsel 18,1

3 kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. 

4 Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. 1Móz 2,17; Gal 6,7-9 

5 Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, 2Kor 8,9

6 amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. 

7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, 

8 aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. 

9 Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

      A korinthusi első levelet vettük elő ismét. Ha egy tó vize tiszta, akárhol meríthetünk belőle. Az első mondatban Pál bemutatkozik: elhívott apostolnak nevezi magát. Az elhívásnak előzménye az elküldés. Az elküldött Krisztusban hívott el minket Isten. 

   Pál a korinthusiakat Isten gyülekezetének nevezi… Szép ez a meghatározás. Mi is az övéi vagyunk. Nem érdemeljük meg, gyarlóságaink vannak, ő mégis magáénak tart. Így lehetünk megszenteltek. „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezzenek”, mondja a tékozló fiú. Az apa mégis azt mondja (neki van erre egyedül joga”: „ez az én fiam” (aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott). És ez számít. Az Isten véleménye a döntő. 

   A tegnapi fogalmakról, lelki ajándékokról hallunk újból: kegyelem és békesség… Az apostol a lényegről beszél. Ha Isten kegyelme vesz körül, ha az ő békessége uralkodik bennünk, akkor az az áldás állapota. Ez előtt kellene megnyitnunk a szívünket, erre kellene jobban figyeljünk, törekedjünk ebben az adventben. „Uram, a legfőbb kérésem: add a te kegyelmedet és békességedet nekem, családomnak, a világnak.” 

   Az apostol hálát ad a gyülekezetért, és hangsúlyosan azért, hogy a kegyelem nekik és mindenkinek Krisztusban adatott. Nem kell bonyolult feltételrendszernek eleget tennem, a törvény szövevényén átküzdenem magamat: Krisztusban nyerem meg. Advent a kegyelem érkezéséről szól. Ami az életet, a szabadulást jelenti. Halálra ítélt rabok várják így „szívszakadva”a kegyelmi végzést („kit oly régtől fogva...”). Krisztusban jön a hatalmas hír: vége a szolgaságnak, félelemnek, büntetésnek, Isten gyermekei lettünk. 

  Sőt, őbenne meg is gazdagodtunk… Vajon hitünket, Krisztushoz tartozásunkat egyáltalán gazdagságaink közé soroljuk-e? Ilyen szempontból gazdag ünnepünk lesz-e? Úgy látjuk: miközben külsőképpen egyértelműen módosabbak lettünk, lelkiekben, közösségben sokkal szegényebbé váltunk. Sokan már nem is ünnepelnek együtt a gyülekezettel, karácsonynak nincs semmi lelki üzenete számukra, nem a Megváltó születése, nem Isten kegyelmének átélése a fontos, csak a szabadnapok, a kikapcsolódás, vagy éppen egzotikus üdülés. Ez nem baj önmagában, de az már igen, de közben nem jut időm, figyelmem az Ünnepeltre, igazából saját lelkemre.

  Nincs hiányotok semmiféle lelki ajándékban, írja az apostol a korinthusiaknak… Nem tudom, hogy elmondhatjuk-e ezt magunkról? Inkább úgy érzem, hogy szűkölködünk azokban. Soroljunk fel néhányat: szeretet, öröm, békesség… Ezeket nem a karácsonyfa, hanem a keresztfa alatt találjuk. Miközben ünnepünket igyekszünk csillogóvá, díszessé, bőségessé tenni, vajon szorítunk-e helyet az alázatos Krisztusnak? Mert vele lesz áldott az ünnepünk, életünk.

   Miközben várjuk-e az ő megjelenését. Az apostol kijelentő módban fogalmaz, de a mi esetünkben megfelelőbb kérdés formájában fogalmazni. Testvéreim, várjuk? Gondol valaki a barlangistállóban közénk érkezett, és mennyei dicsőséggel közénk érkező Úrra? Sokat beszélünk a várakozásról, de nem úgy néz ki, mintha ténylegesen várnánk az Urat! Tele vagyunk tervekkel, de ezek főleg anyagiakra, vágyaink, szenvedélyeink teljesülésére vonatkoznak. Vannak-e lelki terveink? Teszünk-e valamit annak érdekében, hogy felkészültek, Krisztusnak tetszők legyünk, hogy lelkünk szépen felékesített legyen?

 Az első advent összefonódik a másodikkal. Aki hisz az eljött Krisztusban, hinnie kell a visszajövőben is. 

    Figyelemre méltó, ahogy az ige fogalmaz: aki megerősít, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Az erősít meg a várakozásban, a kitartásban, akit várunk. Mert ő velünk van minden nap… Advent nagy felhívása, lehetősége: személyesebben Krisztussal élni. 

   Egy csodálatos kijelentéssel zárul az igeszakasz: hűséges Isten, aki elhívott a Krisztussal való közösségre. Advent: közösség. Személyes, kibontakozó, kiteljesedő ismeretség. Krisztus azért vállalta sorsunkat, hogy vele kapcsolatra lépve Isten megváltott gyermekei, üdvösségre elhívott népének tagjai legyünk. Ámen. 

1 Kor 1, 18-31 (szerda) 

  18 Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. 2Kor 2,16; Róm 1,16

19 Mert meg van írva: „Véget vetek a bölcsek bölcsességének, és az értelmesek értelmét semmivé teszem.” Ézs 29,14; Zsolt 33,10 

20 Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Ézs 19,12; 33,18 

21 Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. 

22 És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, Mt 12,38

23 mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, 

24 de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. 

25 Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél. 

26 Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. 5Móz 7,7

27 Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, 1Sám 16,7; 2Kor 4,7 

28 és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, 

29 hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 5Móz 8,17-18; Róm 3,27; Ef 2,9 

30 Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, 

31 hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” Jer 9,23

    Testvéreim, az Isten kegyelmének munkája, a megváltás jó híre nem arat egyértelmű elismerést az emberek körében. A megváltás útja, amit Isten nekünk készített el, nem mindenkinek tetszik. Szívünkben okoskodások támadnak. Talán azért, mert másként képzeltük el. Nem egy kisgyermekben, nem kegyelemből, hanem például erővel és hatalommal. Talán pénzzel és fegyverrel.  (Pl. Naámán) 

   Az evangélium, a keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek. Keményen hangzik. De aki a maga bölcsességében bízik, aki bolondságnak tartja a Krisztus áldozatát, az elvész… Aki bolondságnak tartja pl., hogy az analfabéta bennszülött idegenvezetőt kövesse egy veszélyes területen, az elpusztul.  (Vicc: „Nekem nincs szükségem Istenre. Én abban hiszek, amit én csinálok.” „Mi a foglalkozása”. „Temetkezési vállalkozó”.) 

   De nekünk, akik üdvözülünk, az Isten ereje. Kicsit túl magabiztosnak hat ez a kijelentés, pedig éppen azokról van szó, akik nem magukban, hanem Krisztusban bíznak. Akik nem saját erejükre, hanem az Istenére támaszkodnak. Ezért biztosak a dolgukban. Mert, igaz, Isten (kegyelme) nélkül nincs üdvösség. Akik nélküle keresik, azok valami mást találnak. Bolondsággá lesz a világ bölcsessége.    

   Az emberi bölcsesség útján nem ismerhető meg Isten bölcsessége, igazsága, akarata. Pénzzel nem vásárolható meg az ő dicsősége. Különben a kimagasló teljesítményt nyújtók szereznék meg azt, és az egyszerű embereknek nem lenne esélyük rá. Isten az igehirdetés bolondsága által üdvözíti a hívőket (amit még az együgyű is megért, v.ö . „még a bolond sem téved el azon” – És 35,8/Károli). Itt nyilvánvalóan az igehirdetésről nem mint liturgiai elemről van szó, hanem a kijelentés leglényegesebb, legsajátosabb üzenetének, az evangéliumnak a megszólalásáról. Igen, olyan egyszerűen, néha kopottasan, ahogy azt sokszor halljuk. Olyan ez, mintha valamilyen halálos járvány idején nem a fényes patikában, hanem a piacon áruló falusi nénitől, aki gyanús tisztaságú üvegecskékben kínálja portékáját, lehetne beszerezni az életmentő gyógyszert. Bolondság, mondanák a tudomány emberei. 

  A zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Jézust hirdetjük. Van-e nagyobb jel, ami Isten szeretetét bizonyítja, mint a kereszten függő egyszülött Fiú, van-e nagyobb, mélyebb, érthetetlenebb bölcsesség annál, hogy az ő áldozata jelenti a bocsánatot, a megbékélést? Egyik neves gondolkodó mondta: „a titok nem a tudomány felismeréseiben, hanem bennünk, a felismerőkben rejlik”. A titok nem az Istenről szóló mély teológiai gondolatokban, hanem Istennek önmagát áldozó egyszülött Fiában van.  

    Zsidóknak megütközés ez (egyenesen botrány, Isten megalázkodása, szenvedése), görögöknek bolondság (az ideákról szóló fennkölt filozófiájuk idegenkedett az önfeláldozásnak, megváltásnak ettől a „megtöretett” testi formájától), de nekünk Isten ereje és bölcsessége. Nem hiszem el, hogy ezt kell hinnem! Isten bolondsága, erőtlensége (ami éppen Krisztusban jelent meg) bölcsebb, erősebb a világ minden hatalmánál. 

  Nézzetek magatokra, testvérek, mint élő bizonyítékokra! Nem vagytok bölcsek, tanultak, előkelők, hatalmasok (nem sok jó származott abból, ha Krisztus követői ilyen pozíciókba kerültek). Isten nem az előkelőket, nem a gazdagokat, bölcseket, hanem a kicsiket, lenézetteket, a semmiket választotta ki. Hogy senki ne dicsekedjék! Egyik egyháztagunk ismételgette, nemesi származására hivatkozva: „nem vagyok akárki”. Akárki lehetsz, Isten előtt semmi vagy önmagadban. És minden vagy Krisztus által. Benne minden a tied. Benne a legnagyobb méltóság viselője vagy.

  Krisztus sem dicsekedni jött erre a világra, hanem alázatban szolgálni. Advent nem egy fényes látogatásról szól. Nem tudom, szereti-e Isten a nagy, fényes, díszes templomokat. A mennyet úgysem tudjuk utánozni (éppen itt olvassuk: amilyet szem nem látott…), ezért inkább a barlangistállót kellene.  

    Isten egyedül Krisztust tette bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé, megváltássá. Minden, amiről egyáltalán beszélnünk kell Istennel való kapcsolatunkban, hozzá kötődik, benne valósul meg. Egyedül benne dicsekedhetünk. Mondjuk ki tehát: nagy adventi dicsekvésünk, örömünk van Krisztusban. És már nem is az a kérdés, hogy milyen ünnep köszönt ránk külsőképpen, mert Krisztusban bizonyára áldott lesz. Ámen. 

1 Kor 2, 1-5 (csütörtök)

 1 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. 

2 Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 

3 És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. ApCsel 18,9

4 Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, 

5 hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. 

    Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, ezzel az intéssel, vagy inkább biztatással zárult a tegnapi igeszakasz. Egyedül vele „büszkélkedhetünk”… Azzal, hogy általa vagyunk, akik vagyunk, hogy benne van a mi váltságunk az ő vére által, hogy a legnagyobb örömünk az, hogy ő eljött hozzánk, velünk van, és majd mindörökké vele lehetünk. Adventus Domini – hangzik advent üzenete. Feleljünk rá örömmel: bizony jövel, Uram Jézus.   

    Ő azért jött el, hogy mi is megérkezzünk másokhoz. Kihez, kikhez küld az Isten? Tegyük fel ezt a kérdést most magunkban magunknak. Advent küldetés is: vinni a Krisztus békességét, erejét, vigasztalását. Pál az Úr küldötteként érkezett Korinthusba. Egész szolgálata, tanítása, bizonyságtétele, „teológiája” róla szólt. 

    Krisztusról azonban – aki megalázta magát - csak alázattal lehet beszélni. Egy békekövet nem érkezhet állig felfegyverkezve. Az üzenet hasonló kell legyen ahhoz, akitől származik. Az evangélium átadásának módja a Krisztus személyiségjegyeit kell magán hordozza. (Hallottad milyen szépen beszélt az új pásztorunk, mondta egyik juhocska a másiknak. Azt mondta, hogy vigyáz ránk, a javunkat keresi, gondoskodik táplálékunkról, megőriz minden veszélytől, együtt boldogok leszünk. Igen, válaszolt a másik, de láttad a tegnap, hogy szöges korbáccsal a mészárszék fele hajtotta néhány társunkat?) 

  Nem ékesszólással, nem a bölcsesség fölényével, nem fennhéjázással. A Krisztusról prédikálók (papolók?) tudnak ilyenek is lenni: gőgösek, elutasítóak, arrogánsak, ítélkezők. Valami nem passzol ebben. Krisztus nem így jött el, és nem ezért. Mindig tévedésben vagyunk, ha így lépünk fel. 

   Pál elhatározta, hogy semmi másról nem tud, nem beszél, csak a megfeszített Krisztusról, az ő megváltó áldozatáról, a mennyből értünk alászálló, minket a mennybe eljuttató küldetéséről. Azért jött el, azért lett emberré. Advent megváltásunk első lépése. Milyen jó lenne, ha a mi tudatunkat is Krisztus töltené be! Ugye, mennyi mindenről tudunk, vagy akarunk tudni? Elsősorban magunkról, érdekeinkről, ambícióinkról. Egyetlen nagy témánk kellene legyen, a megfeszített Krisztus, akiben mindent megismerünk, mindent megnyerünk, ami lényeges. Egyetlen nagy törekvésünk kellene legyen – akár adventi célkitűzésként is megfogalmazhatjuk –: az ő alázatáért, önfeláldozásáért hálásnak lenni, és az ő példáját követni. 

   Pál egyébről is tudhatott volna, hiszen az írásokban jártas tudós volt, kora egyik legképzettebb teológusa, legnagyobb gondolkodója. De mindent félre tett, mert teljesen megragadta őt, betöltötte lelkét a Krisztus szeretete. És aki a szívében volt, arról beszélt a szája is. 

  És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Milyen őszinte ez a hang! Az apostol nem szégyell erről beszélni. Emberi sebezhetőségéről, szorongásairól, elesettségéről. Szinte csodálkozunk, hogy a nagy apostol ilyeneket ír. Csak a lelkileg erősek merik bevállalni gyengeségüket. 

    Arra gondolunk, hogy Krisztus ebben a törékenységünkben is hasonló lett hozzánk. Nem erővel, lenyűgöző hatalommal érkezett, hanem kisgyermekként. Egy kisgyermek nem tud ártani senkinek, sőt ő maga a kiszolgáltatott, akitől senki sem fél, akit akárki bánthat. Pál ezt a krisztusi életformát vállalta, hogy őt hitelesen képviselje. Amikor önteltek, gőgösek vagyunk, akkor nem lehet Krisztust felismerni rajtunk. 

  Szolgálatában az apostol nem ékesszólással, nem lekezelő bölcsességgel lépett fel, nem sziporkázó, megejtő szavakkal fogta meg hallgatóit, nem az emberi meggyőzés szónoki eszközeit vetette be, hanem a Lélek erejével tett bizonyságot. Egyszerűen, hitelesen, életét állítva oda bizonyítékként. A Lélek ereje – ez hiányzik sokszor beszédünkből, magatartásunkból. Előbb be kell fogadjuk, hogy kiáradhasson belőlünk. Egyik messiási prófécia így hangzik: ő lesz az, „akin az Úrnak lelke megnyugszik” (És 11,2 – Károli). 

  Hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék… Ne okoskodás, ne valamilyen emberi eszmerendszer, hanem Isten igazságának, kegyelmének élő ereje legyen az alapja a ti hiteteknek… Egy ateista professzor mondta hívő diákjának: a maga hitének semmi tudományos alapja nincsen, 20 éve kutatom a témát, és egyetlen bizonyítékot nem találtam az Isten létezésére. A diák azt válaszolta: professzor úr, kezdjen el a szívével keresni, mert azt olvassuk az Írásban: kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem (Jer 29, 13). Ámen. 

1 Kor 3, 1-15 (péntek)

 1 Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelki emberekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint Krisztusban kiskorúakhoz. Zsid 5,12-14

2 Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, 1Pt 2,2

3 mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Gal 5,19-20; Jak 3,16

4 Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e? 

5 Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. 

6 Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. ApCsel 18,4-11.24-28

7 Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 

8 Aki ültet és aki öntöz: egyek, és mindegyik a maga jutalmát kapja majd fáradozásához méltóan. 

9 Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 

10 Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. 

11 Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Ézs 28,16

12 Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, 

13 az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. 1Pt 1,7

14 Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; 

15 de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.

    Vajon jól értelmezzük-e az igének azt a kijelentését, hogy hitünk Isten erején nyugszik? Helyesen használjuk-e az Isten erejét? Krisztus alázatban történő eljövetele elgondolkoztat e kérdést illetően. Egy gyermek adatik nekünk… Nem egy hősre lenne szükségünk (kivált a mai zűrzavaros, fenyegetett helyzetben)? Egy erőskezű, bölcs vezetőre, egy talpraesett, éles eszű politikusra, zseniális közgazdászra, hogy világunk nagy problémáit kezelni tudja, megoldja. 

    Egyéni életünkben is így gondolkozunk: erősnek kell mutatkoznunk, keményen ki kell állnunk az igazunk mellett, mert különben letaposnak. Ez a mentalitás összetűzésekhez, konfliktusokhoz, pártoskodáshoz vezet. Az egyház szétszakadása már Korinthusban megkezdődött. Mert a hívek úgymond kisajátították az Isten erejét, és elkezdtek egymás ellen hadakozni. Az apostol szerint ez a lelki kiskorúság jele… (A világ vezetői sokszor pukkancs, méregzsák óvodásokként viselkednek. Az a baj, hogy egyre nagyobb romboló hatással rendelkező fegyverek kerülnek a lelkileg kiskorú ember kezébe.) 

    Testiek vagytok. Minél inkább a testire, a földire, az önzésre, a saját akaratra tevődik a hangsúly, (morálisan tekintve) annál inkább infantilis magatartást ölt fel az ember. Irigység, viszálykodás… ezeket a tüneteket említi az apostol elsőnek, és utána a hitvitákat. Amik az előbbiek következményei. Első az irigység, a vetélkedés, nagyravágyás, hatalomra törekvés, utána jönnek a Bibliát így megy úgy értelmező harcok. Széthúzásunkhoz mindig találunk teológiai alapot. Ha igazán szeretnénk egymást, akkor nem bonyolódnánk ilyen minket egymással szembeállító, egymástól elválasztó lelki viszálykodásokba.

     Krisztus azért jött, hogy megbékéltessen, egységet teremtsen. Szomorú az, hogy éppen a neki való szolgálatban támad sokszor versengés az ő gyermekei között, ahogy Korinthusban is. Pedig a mi munkánk mindig csak egy rész az egészből. És a növekedést Isten adja. Az apostol itt lelki dolgokról beszél. Ismerjük-e azt a szót ezen a területen, hogy növekedés? Miben növekszünk? Vajon elvégezzük-e a munkát, ami reánk bízatott? 

   A mezőgazdaságban – ha meggondoljuk – a gazdának a munka kisebbik része jut. Ha nem állna rendelkezésünkre, ki tudna előállítani élő, kicsírázó, növekvő, majd termést hozó magokat? Ha nem volna, hogyan és honnan tudnánk tápláló talajt szerezni, preparálni, és mivel tudnák pótolni a napsütést, az esőt, az oxigént? 

   Az áldás csodájához képest nem sokat számít az, hogy ki volt az eszköz.  A fáradozók egyek, egyformán értékes és megbecsülendő a munkájuk (azt értékelni kell, de nem szabad túlértékelni). A jutalom Istentől van.

   Mert az ő szolgálatában állunk, írja Pál. Munkaterületünk (az evangéliumot hirdetve) a közösség, a mellettünk élő ember, a családtag. Vajon hogyan kezeljük egymás lelkét? Két képet használ itt az apostol. Az elsőről már szó volt, ez a termőföld, a másik pedig az épület metaforája. 

    Az apostol azt írja: alapot vetettem… Valójában rámutatott az alapra. Krisztust ismertette meg a gyülekezettel. Később ki is mondja: más alapot senki sem vethet… Krisztus azért jött el, hogy megtartó, biztos fundamentum legyen. Tudjuk, látjuk, hogy más alap is kínálja magát: pénz, siker, hírnév, hatalom, befolyás, stb.

   Vajon van-e erős alapja a gyülekezetünknek? Min, kin állunk? Élő, személyes hittel kötődünk-e megváltó urunkhoz? És mit építünk az alapra? Mert az sem mindegy. (Két testvér a szülőktől egy-egy ugyanolyan házat örökölt, szép környezetben: tíz év múlva az egyik gyönyörű lakásként, a másik koszos, elhagyatott raktárként működött.) Mennyi emberi, hiábavaló kacatot hordunk a drága alapra! Adventkor számba kell vegyük, hogy minek az építésében fáradozunk. Aranyat, ezüstöt, drágakövet vagy fát, szénát, szalmát (pozdorját) használunk alapanyagként? Maradandó értékeket, amik hitből, szeretetből fakadnak, vagy közönséges, földhözragadt, mindennapi dolgokat, amik önzésből, emberi vágyakból származnak? 

    A tűz fogja próbára tenni. A felsorolásban az utolsó három anyag, a fa, a széna, a szalma gyúlékony. Az igében az ítélet tüzéről van szó. Mi az, ami megmarad? Vitáink, kicsinyes harcaink, ellenségeskedésünk, igazunk megmutatása, hamisságunk biztos nem, az marad meg, ami Krisztus szerint való volt. 50 év múlva semmi jelentősége nem lesz annak, hogy megfizettél haragosodnak, pereskedtél a testvéreddel, önző és közömbös voltál, mindenkinek bebizonyítottad „igazadat”. Semmi jelentősége nem lesz annak, amit mások ellen, csak annak, amit másokért és Isten dicsőségére tettél. 

   Advent a kegyelemről szól, de az ítélet eshetőségéről is. A Jelenések könyve látomása szerint a Napba öltözött asszony fiút szül, aki vasvesszővel legelteti a népeket. Minket terelgetni kell, vagy büntetni? 

   Akinek munkája megmarad, az jutalmat kap, akié megég, kárt vall… Munkánkban, szolgálatunkban ez a legnagyobb dilemma, a legfontosabb szempont: azért fáradozni, ami megmarad. Igeszakaszunk végén mégis egy biztató mondat áll: ő maga azonban megmenekül (ha munkája nem is). Milyen kegyelmes az Isten: hiábavalóságaink ellenére meg akar minket tartani! Üres kézzel is jöhetünk hozzá. Mégis legyen az az adventi kérésünk: segítsen Isten, hogy az örökkévaló javakért munkálkodjunk Krisztusban. Ámen.   

1 Kor 4, 1-5 (szombat) 

1 Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Lk 12,42-44 

2 Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. 

3 Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. 

4 Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik. 

5 Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet. 

    Egy gyönyörű mondattal zárul a 3. fejezet (21-23 versek): azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.

   Miközben mi kis koncokon veszekszünk, Isten mindent nekünk ad. Miközben kis igazságunkat, féligazságainkat vagy „fele se” igazunkat védjük, Isten nagylelkűen az ő igazságával ajándékoz meg (amihez képest a mienk semmit sem ér). Miközben gonosz terveinket forralgatjuk, Isten megváltásunkat viszi véghez szent Fiában. Hát nem megszégyenítő ez, nem jóra ösztönző!?

   Igazi méltóságunk abban van, hogy Krisztus szolgái vagyunk. (Mi általában vezetői pozíciókkal szoktunk dicsekedni. A most zajló választások erről szólnak: a „leader” –típusú emberekről. Több olyan könyv került a kezembe, amelyik a sikeres vezetőről szólt, de egy sem, amelyik azt tárgyalta volna, hogy milyen a sikeres szolga.) Isten titkának sáfárai, ügynökei vagyunk. Felismerhető-e rajtunk ez a mennyei küldetés? Adventhez egyfajta mennyei lelkületet, hangulatot társítunk, de ez inkább vágyakozás marad, mint tapasztalat. Milyen adventet szeretnénk, milyen adventet élünk meg?

   A sáfároktól, a megbízott emberektől elsősorban a hűség kívántatik meg, ami engedelmességben nyilvánul meg. Krisztus állhatatossága jut eszünkbe, aki úgy maradt hű mennyei Atyjához, hogy maradéktalanul véghez vitte messiási küldetését. A hűség nem egy passzívan bennünk rejlő jellemvonás: kemény harc, ellenállás. Ezer kísértéssel, fenyegetéssel kell szembenéznünk. Azok közt kell hűségeseknek maradnunk Krisztushoz, hitünkhöz…  a „lelkünk mélyén”, de mindennapi kiállásunkban is. Manapság átvette az említett fogalomnak a helyét az érdek, az érvényesülés. Ahhoz vagyok hű, akitől többet kapok. Vajon, fel tudom-e helyesen mérni azt, hogy mi a több? „Több szeretet, több szív, Krisztus, neked” – hangzik egyik énekünkben.

    Mivel a hűség Istenhez köt, egyedül az a fontos, hogy ő mit tart rólunk. Nem érdekel, hogy hogyan ítélkeztek ti vagy mások fölöttem, írja Pál. Még saját magamat sem ítélem el. Sok energiánk megy erre. Az önmarcangolásra. Persze, az ige nem azt akarja sugallni, hogy nem kell bűnbánatot tartanunk, nem kell szembenézzünk gyarlóságainkkal, de a szolgálatban nem kell állandóan kétségek gyötörjenek, hogy vajon rendben van-e minden. (A rossznak nincsenek ilyen önemésztő vívódásai.) Az a lényeg, hogy tiszta lélekkel, az Úrra figyelve végezzem munkámat. 

    Nem a mi önmagunkról alkotott véleményünk tesz igazzá, hanem Isten. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki saját bűneiről igazi bűnbánattal, töredelemmel beszélt volna. Ez valahogy ellenkezik a mi emberi természetünkkel. Igazolni akarjuk magunkat, nem tűrjük a szembesítést. (Történet az igazmondó papagájról… egy ügyvéd drága pénzen megvásárolta, aztán eltűnt a kalitkából, barátai kérdezték, mi történt, azt válaszolta: nálam elkezdett hazudozni. Nálad is hazudna?)

    Isten igéje nem az ítélkezésre jogosít fel, hanem saját bűneink számbavételére. Advent nagyhetének utolsó estéjén vagyunk együtt. Hány percre lenne szükséged, hogy a saját bűneidet számba vedd, és hányra ahhoz, hogy a másokét felsorold?

  Ne ítéljetek addig (ne foglalkozzatok az ítélettel), amíg el nem jön az Úr. Miért jött el? Hogy elvegye bűneinket?  Miért fog eljönni? Hogy nyilvánvalóvá tegye szívünk szándékait, kegyelme alapján leleplezze hamisságainkat – azokat nem menthetjük át az Isten országába -, és – olykor tétova, mégis belé kapaszkodó - reménységünket valóra váltsa. 

   Második adventben élünk. Az igazságos Bírót várjuk… Amikor erről beszél az ige, elsősorban ne a mások (jogos) elítélésére gondoljunk, a gonoszok meglakolására, hanem arra, hogy át kell adnunk neki szívünket, hogy ő megtisztítsa, igazzá tegye az ő kegyelme és igazsága szerint. Ámen.