Mt 27, 45-61 (nagypéntek)

45 Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. 46 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Zsolt 22,2 47 Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. 48 Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. Zsolt 69,22 49 De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. 50 Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. 51 És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. 2Móz 26,31-33; Zsid 10,19-20 52 A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. 53 Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. 54 Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! 55 Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, hogy szolgáljanak neki. 56 Közöttük volt a magdalai Mária és Mária, Jakab és József anyja, valamint Zebedeus fiainak anyja. 57 Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. 58 Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. 5Móz 21,23 59 József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, 60 és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Ézs 53,9 61 Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek.

 

  Nagypéntek, ha belegondolunk, alapjában véve nem illik bele az Istenről, Krisztusról alkotott elgondolásainkba. Túl emberi, túl brutális ahhoz, hogy Isten fenségével, örök szentségével összekapcsolhassuk. Persze, tudjuk, hogy Jézus szenvedett, de az ő szenvedését valahogy olyan sterilnek képzeljük el, szinte romantikusnak, ahogy azt sok művész szépen megfestette (nyilván, vannak naturalisztikusabb képek is). Igen, megkorbácsolták, töviskoronát kapott, kezét szegekkel verték át, nagy fájdalmakat viselt el, de a mi szemünkben belengi az egészet valami mennyei derű, tisztaság.

  Ám ahogy az evangéliumok leírják a passió történetét, az nagyon nyers, nagyon kegyetlen. Szinte elviselhetetlen a barbárság, ahogy Jézust megkínozzák, megalázzák. Pedig még az óvatos diplomata Pilátus is elismeri ártatlanságát. Méltóságában a legmélyebben megsértik, megalázzák. A legutolsó rabszolga sorsára jut. Teljesen kisemmizik. A legdurvább tortúráknak vetik alá. Valóságos emberi roncs lesz… És nagypénteket mégis húsvét követi. Hallottuk, hogy 12 óra körül a nap elsötétül (amikor a legfényesebben kellene világítania). Krisztus a világ világossága: nélküle sötétség van – elsősorban a szívekben, az agyakban. Nagy lelki energiaválság (is) van a világon, mert bezárjuk életünket a mennyei erőforrások előtt. Irtózunk a külső sötétségtől, a belsőt mégis sokszor kedveljük. A csalást, hazugságot, hamisságot, képmutatást, bosszúállást. Meddig tart ez az éjszaka, mi vet véget annak?

  Máté az agonizáló Jézusnak csupán az egyik, a lelke mélyéről feltörő kiáltását jegyzi fel: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? A hitelesség kedvéért arámi nyelven is. Így hangzott el. Fájdalom, kétségbeesés szólal meg benne, de kihalljuk a bizalom hangját is. 100%-osan őszinte. Abban az ellentmondásosságában is, hogy Jézus ebben a fohászkodásában ahhoz fordul, aki – úgy érzi – elhagyta őt. Ahhoz kiált, aki – látszólag - nem hallgatja meg. Aki mégis egyetlen támasza, vigasztalása. Mélyen tanulságos ez. Életünk nagy kríziseiben, kételyeiben, kérdéseiben Krisztus mellettünk áll… Velünk együtt kiáltja: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Velünk együtt várja ki a választ: én mindenkor veled vagyok. Jézus nem egy sztoikus hős, aki félvállról veszi a halált, aki bátran fog kezet vele (ahogy egyik temetési énekünk fogalmaz). Haláltusája, gyötrelme univerzális testi-lelki küzdelem. Ő azoknak az oldalán áll, akik félelemmel és rettegéssel vívják meg ezt a harcot. Ő mindenki halálát hordozza, nemcsak a sajátját: a tarkón lőttekét, ok nélkül kivégzettekét is.

   Érdekes látni a kereszt körül az emberek reakcióit. Egy valaki enyhíteni próbál Jézus szenvedésein. Még fáradságot is vállal ezért, sőt, leleményesnek bizonyul: elfut, szivacsot hoz, ecettel tölti meg, egy nádszálra tűzi, inni ad neki. Humánus cselekedet. Itt-ott az emberek lelke mélyén csak van egy szemernyi jóság, együttérzés! A többiek valósággal lebeszélik: ők úgy vélik, hogy Jézus felkiáltásával Illést hívja. Furdalja őket a kíváncsiság: lássuk, eljön-e a régi próféta? Történik-e még valami szenzáció? A kívülállók hozzáállása ilyen lelketlen tud lenni. A háború ügyét is mennyit tettük-vettük, nagyokos szentenciákat mondtunk ki, osztottuk az eszet mindenkinek, a szenvedőknek is… Hallottam olyan véleményt: úgy kellett nekik. (Nem tudom, az illető azokra a gyermekekre gondolt-e, akiket a bombák szétszaggattak?) Olyat is: ez az Isten büntetése rajtuk. (Mi - hála az Úrnak – jó fiúk vagyunk.) Pedig személyes tragédiájuk értelmezése – gondolom - elsősorban az ő joguk lenne.

   Talán voltak olyanok is a Jézus keresztje alatt, akik a csodában reménykedtek. Az utolsó pillanatig. Kórházak folyosóján, otthoni kéztördelő könyörgésekben: Uram, te képes vagy minden emberi prognózis ellenére jót kihozni az egészből. Jézus pedig hangosan felkiáltva, kilehelte a lelkét… Rettenetes mondat ez. Az Isten Fia, a Messiás, a világ üdvözítője meghalt. A szíve nem dobog, a keze nem mozdul többé. Keserű emberi tapasztalatunk: egy végleg bezáruló fekete ajtó a halál, amit többé soha nem lehet kinyitni. Amikor kimondja az orvos, a mentős, amikor halljuk, olvassuk a rettenetes hírt. Ezen a tényen már nem lehet változtatni. Nincs visszaút. A Biblia is azt tanítja: nincs visszaút, csak tovább, az Isten országa felé. Jézus halálát jelek sokasága követi, a föld és a menny, az élők és holtak világa belerendül a történtekbe: a templom kárpitja kettéhasad, a föld megrendül, sziklák hasadnak meg, halottak támadnak fel. Ez utóbbi jelképes üzenetű (az Ószövetségben Elizeus holtteste kelt életre egy embert – 2 Kir 13): Isten Fiának halála az életet szolgálja. Mennyivel inkább az ő feltámadása!

  Máté külön közel hozza a százados és a körülötte levők alakját, akik – pogány létükre – az első bizonyságtevők a Jézus halálát követően. Azt mondják: bizony, Isten Fia volt ez. Ez már-már az első keresztyének hitvallása. Egyetlen személyes toldalék hiányzik még: az én Megváltóm. Boldog ember az, aki hozzá tudja ezt tenni. Az Isten Fia, aki anno meghalt a golgotai kereszten, az én Uram és Megváltóm… (Egy előadás után egy alkalmilag összeverődött társaságban a híres énekes szereplését méltatták, szakmai megjegyzésekkel fűszerezve az észrevételeket. Úgy tűnt, hogy mindenki mindent tud a neves művészről. Egyikük nem nyilvánított véleményt, és amikor határozottan felkérték erre, azt mondta: a fiamról van szó.)

   Látjuk a szent asszonyokat is, akik Galileából jöttek, akik távolról követték figyelemmel a golgotai drámát… de nagyon közelről érintette őket. Közülük hármat személyesen is megnevez az evangélista. Ők lesznek majd a húsvéti feltámadás tanúi. Szívükben most rettegés, gyász, fájdalom van. Kibeszélhetetlen csalódás és keserűség. Addig tartott Krisztusba vetett reménységük, eddig volt érvényes a sok szép tanítás, amit tőle hallottak? Itt véget ér az evangélium? A kereszten végleg meghalt a jóság, az igazság, a szeretet? Néha nagy mélységeken át vezeti az Úr az övéit a mennyei magasságok fele.

   Amikor beesteledik, akkor az Arimáthiából való József elmegy Pilátushoz. Megtudjuk, hogy a Jézus tanítványa volt. Túl sok a múlt idő a nagypénteki történetben. Legyen áldott az Isten neve, hogy Krisztus győzelme jelen idejűvé tette a kegyelmet, a megváltást! József gazdag, tekintélyes ember. A helytartótól elkérte a Jézus testét. Tiszta gyolcsba göngyölte, elhelyezte a saját új sírjába, követ hengerített a sír szájára, és elment. A kegyelet cselekedete volt ez. A hála és tisztelet kifejezése. Jézus tiszta emlékének az ápolása. Szép, dicséretes gesztus. De a hit több ennél. Ha nincs húsvét, akkor a József tette zárja az evangéliumot. Akkor mi - hozzá csatlakozva - esetleg a Jézus emlékét, szellemi hagyatékát őrzők közé tartozhatnánk. Akkor - Pál apostol szavaival – ezzel együtt minden embernél nyomorultabbak, szánalomra méltóbbak lennénk. Legyen áldott Isten neve, hogy Krisztus nemcsak áldozat lett, de győztes Úr is! Nagypéntek sötétsége, nagyszombat némasága után felhasadt húsvét hajnala. És bár mi sokszor nagypénteki utakat járunk, ez a fény mégis bevilágítja éltünket, és reménységgel tölt el: élő Urunk szeretetének hatalma minden mélységünkből kivezet minket is húsvét örömére. Ámen.

 

Mt 27, 62- 66 (nagyszombat)      

 

Másnap pedig, szombaton, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál,

és így szóltak: Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok!

Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek, és ellopják őt, azután azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.

Pilátus azonban ezt válaszolta: Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok!

Ők pedig elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.

 

        Nem tudjuk, milyen volt az időjárás a Jézus keresztre feszítését követő napon, de a Nap bizonyára felkelt (ha esetleg felhők is takarták), az emberek tettek-vettek, mintha semmi különös nem történt volna. Nem keletkeztek természeti katasztrófák, nem volt nagy megrendülés az emberek lelkében, pedig Isten Fiát megfeszítették, meghalt és eltemették. Tudjuk, a Hiszekegyben az előbb felsorolt kijelentések után a poklokra való alászállás tétele következik.  Pokol van a földön is az emberek közömbösségében, érzéketlenségében, hatalomféltésében, önzésében, szívtelenségében. Pokol van az emberek kétszínűségében, az erőszakosságában, pénzimádatában, rosszindulatában, gyűlölködésében. Jézus jól tudja, mit jelent a pokol, azért akar minket attól – mind itt a földön, mind az örökkévalóságban – megszabadítani.

   A szombat az ószövetségi törvény szerint a nyugalom napja, de a főpapok és farizeusok szívében nincs sabbát. A Heidelbergi Káté úgy értelmezi a nyugalom törvényét, hogy nekünk minden nap szünetelni kell a bűneinkkel („gonosz cselekedeteimmel felhagyjak”), és minden nap ünnepelnünk lehet a Krisztussal való közösségünket („az örökkévaló ünnepet már e földi életben elkezdjem”). Jézus azt mondja, hogy tőle tanulhatjuk meg igazából (szelíd és alázatos szívűségét követve), hogyan találjunk nyugalmat lelkeinknek. Persze, az ember sokszor a számára kényelmesebbnek, kívánatosabbnak tűnő eszközökhöz nyúl. Korunk nagy axiómája: a jólét, a pénz, a hatalom megnyugtat… Nem azt látjuk.

   A nép vezetői nem restellnek – a törvényszegés határát súrolva – szombaton összegyűlni Pilátusnál, hogy hivatalosan kérjék tőle a Jézus sírjának őrzését. A gonoszság nagyon kalkulált, körültekintő tud lenni. A Sátán kitűnő stratéga. Nagyon ügyesen igyekszik elejét venni a jónak.

   Jézust a főemberek egyszerűen csalónak nevezik. Mennyi megvetés, gonoszság van ebben a szóban! Ez a csaló (akit a tegnap halálra kínoztattunk a kereszten) még életében azt mondta: Három nap múlva feltámadok! Meg lehet tanulni tőlük, hogy milyen jól emlékeznek a Krisztus szavaira. Persze, azokat a maguk álnok módján értelmezik. A bűn tényleg az értelem kificamodása (a megtérés annak helyreigazodása, Isten fele fordulása). A belénk sugallt, táplált előítéletek, gonosz gondolatok szemüvegén keresztül látunk minket (tényleg van valami ördögi ebben!). A Sátán az ősi összeesküvés gyártó. Rákérdez még a megváltás hátsó szándékaira is. Vajon mit akar Isten profitálni belőle?

   Míg a hit élő kapcsolat, a hitetlenség merev rögeszmék, törvények követése… A nagybetűs Igazság legnagyobb ellenségei a mi kisbetűs igazságaink.  

   A harmadnap örömhíre a farizeusok számára nyugtalanító tényező. Egy kikerülendő kelepce… Ők egy percig sem hisznek a Jézus feltámadásában, hanem a tanítványoktól tartanak: eljönnek, ellopják őt, és azt híresztelik majd: feltámadt a halálból. Kicsinyes emberi taktikázás ez Isten dicsőséges, a világot megtartó tervével szemben. Milyen nyomorult és szűklátókörű az ember! Mennyire csak a saját érdeke mozgatja még Istennel való kapcsolatában is!

  Parancsold meg, hogy őrizzék a sírt harmadik napig. Az időpontot – más értelmezéssel és hangsúlyozással – komolyan veszik. Csak három napig kell őrizni… Aztán túlvagyunk a megváltás veszélyén. Emberi parancsszóval, fegyverrel Isten üdvözítő akarata ellen. Az ember sok mindent el tud érni, ez a szörnyű háború is bizonyítja, de Isten kezéből nem lehet kivenni az irányítást. A megváltást nem lehet meggátolni vagy semmissé tenni.

   A főpapok azt sugallják Pilátusnak: te is bajba kerülhetsz. Az utóbbi csalás rosszabb lesz az elsőnél – rád nézve is. Újra fellángol a hisztéria Jézus körül. Pedig az országban nyugalomra van szükség. A Messiásnak a sírban kell maradnia. Hiába írta meg Ézsaiás: rész adok neki a hatalmasok közt…

   Pilátus mintha kelletlenül válaszolna: van őrségetek, őriztessétek. Nem szólok bele. Mint akinek rossz a lelkiismerete. A farizeusoké – szemmel láthatólag - nem az. A lelkiismeret bűnös természetünk része. El tudjuk némítani, félre tudjuk vezetni. Az el nem kapott háborús bűnösök kényelmesen éltek késő öreg korukig, jókat aludtak…

   Lepecsételték a sírt. Milyen jó, hogy Isten nem alkalmazkodik az emberi törvényekhez. Őt nem lehet emberi rendeletekkel kirekeszteni, munkáját felfüggeszteni. Diktatúrákban sem.

   Amikor húsvét hajnalán elmozdul az irdatlan kő, akkor először ez a pecsét szakad fel.  Krisztus feltámadásával feltöri tehát a bűn, az emberi gonoszság, a hitetlenség pecsétjét. Érvénytelenné tesz minden szabályt, ami nem Isten szeretete szerint való. A reménység, a békesség új korszakát hozza el. Ámen.