Reformációi bűnbánati hét (2017) 

Mt 24, 35 (hétfő)

35 Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.

   A reformáció 500. évfordulója kapcsán gyakran találkoztunk az öt teológiai axiómával, az ún. öt sola-val: 1) sola Scriptura, 2) sola garatia, 3) sola fide, 4) solus Christus, 5) soli Deo gloria…

Ezen a héten rendre ezekről fogunk beszélni, ezek alapvető jelentőségét fogjuk vizsgálni. Az első a sorban: sola Scriptura. Pál apostol teszi fel a kérdést: hogyan ismerhetnénk meg Istent, ha nem hallottunk róla? Nagy kegyelem, hogy Isten nem hagyott minket bizonytalanságban, hanem minden kétséget kizáró módon kijelentette magát nekünk a végből, hogy megismerjük őt és Krisztusban megváltó akaratát. “Erre a nagyszerű Könyvre nézve nem tudok mást mondani, minthogy ez a legnagyobb ajándék, amely az emberiségnek adatott. Mindazt a jót, amelyet a Megváltó adott ennek a világnak, ezen a könyvön keresztül közölte velünk az Isten.” (A. Lincoln)

   Az „egyedül a Szentírás” elve szerint a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava, amely a megváltásunkra vonatkozó teljes üzenetet tartalmazza. A keresztyén tanítás egyetlen forrása. Isten Szentlelke által mindenki számára megérthető (a Szentírás önmagát magyarázza, nincs szükség ún. tanító hivatalra).

A Biblia Isten kijelentésének eszköze, mely által felfedi önmagát Krisztuson keresztül (solus Christus) a mi megváltásunk érdekében.

A sola Scriptura kifejezés már a reformáció előtt megjelent Johann von Goch (1400–1475) művében, aki szerint a legfőbb tekintély a Biblia, és az egyházatyákat csak annyiban lehet elfogadni, amennyiben azok az Írást követik. Luther szerint mindenki személyesen felelős Isten előtt, ezért csak Isten szavára, azaz a Bibliára szabad hallgatni. Kálvin főműve, az Institutio Christianae religionis szintén az Írás kizárólagosságát hirdeti: „Egyedül az Úr igéje az az út, amely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és egyedül ez a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla tudni kell.” (III. 21,3)

A sola Scriptura elv alapján a protestáns egyházak nem fogadnak el olyan egyházi hagyományokat, amelyekre nézve a Biblia nem tartalmaz világos tanítást.

Nyitott kérdés az, hogy ha református egyházi tanításunk, egyházi rendünk ennyire Szentírás-központú, vajon mindennapi életünk is ehhez az elvhez igazodik?

   A felolvasott igeversben, ami egyébként a bergenyei szószékterítőn is olvasható,

Jézus Krisztus, aki a megtestesült Ige, hús-vérré lett Biblia, akiről a HK azt tanítja, hogy Istennek titkos tanácsát és akaratát tökéletesen kijelentette (Zsid 1,1 – sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak, ez utóbbi időben az ő Fia által),

azt tanítja, hogy az ég és a föld elmúlnak. Ez a látható világ ilyen mulandó. Isten Igéje tud erről a világról, és arról, hogy mi ebben élünk, küzdünk, harcolunk, ebben van szükségünk Isten gondviselésére, ebben kérjük az ő erejét, hogy el ne csüggedjünk, és fohászkodunk a hitért, hogy Krisztust követve kitartsunk a kísértések között, és a reménységért, hogy előre tudjunk tekinteni a most még láthatatlanra, az üdvösségre. Minden veszteség, minden változás arra mutató jel, hogy ez a világ nem fog örökké megmaradni. Ez a hír nemcsak negatív tartalmat hordoz, mert az is benne van: véget ér minden gonoszság, önzés, erőszak.

   Jézus tanítása azonban tovább megy: az én beszédeim, az én igéim nem múlnak el. Isten kegyelmének kijelentett igazsága nem lesz semmivé: megmarad, célba jut, beteljesül.  Vannak örökkévaló értékek, amihez ragaszkodnunk kell, amit érdemes követnünk, őriznünk, továbbadnunk. Az én igéim: a szó és tett egysége. Jézus utal itt az ő világosságként ragyogó, utat jelző tanításaira, de megváltó munkájára is. Az üdvösség megígért és elérkező valóságára.

   Isten Igéje – a kijelentett és a Krisztus által példává lett Ige - biztos fogódzó számunkra, erkölcsi tartásunk, gondolkozásunk, életvezetésünk zsinórmértéke, hitünk csalhatatlan alapja. Úgy szeretném, ha egyházunkra, ha a gyülekezetünkre azt mondanák: bibliás emberek. Igaz, ebben benne van minden lelki minőség, ami fontos: megbízhatóság, korrektség, hűség, egymás iránti tisztelet, szeretetet, sugárzó reménység, a jónak szolgálata.

   A reformáció ma azt jelentené: visszatérünk ehhez a bibliás, Istenre figyelő, Krisztust követő élethez, egyéni, családi, és közösségi életünkben, munkánkban, magatartásunkban, életfolytatásunkban engedjük, hogy annak igénye, elvárása, szándéka érvényesüljön, hogy Isten áldott gyermekei, népe legyünk, akik az ő dicsőségét és egymás javát munkáljuk ebben a mulandó világban, és részesülünk az ő dicsőségében. Ámen.

 

 

Ef 2, 8-10 (kedd)

 

8 Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka;

9 nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.

10 Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. 2Kor 5,17

 

Mai tételünk úgy hangzik: sola gratia.

Az „egyedül kegyelemből” elv arra vonatkozik, hogy az üdvözülés kizárólag Isten kegyelme által lehetséges, és nem a jó cselekedetek vagy akármiféle érdemünk alapján. Ugyancsak az Efézusi levélben olvassuk: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint”. Ez azt jelenti, hogy a megváltás egy olyan ajándék Istentől Jézus Krisztus által, amiért nem tettünk semmit. Mit tettünk születésünkért, mit tehettünk megváltásunkért?

   Isten az egyedüli cselekvő a kegyelem munkájában, az ember nem tud közreműködni a kegyelem megvalósulásában, nem tud semmivel hozzájárulni, azaz egyedül Isten tesz meg mindent a bűnös megmentése érdekében, mi ezt csak hívő szívvel elfogadhatjuk. Legjobb példa erre a halálraítélt kegyelemben részesülése: ennek megtörténése egyedül a királytól, vagy egy legfelső bírói testülettől függ. Ezt a döntést az elítélt nem tudja befolyásolni. Ő már megmutatta, mit tud. A felkínált kegyelmet azonban el kell fogadni. A hit a kinyújtott kéz … a kimondott igen, a megnyitott szív. Pál mint a gyülekezet számára nyilvánvaló dologra hivatkozik erre: hiszen … tudjátok, nem is kell ezt magyarázni, ismeritek magatokat és Isten jótéteményét.

   Kegyelemből van üdvösségetek. Mindenik szó hangsúlyos: kegyelemből, azaz valakinek a szíve megindult rajtatok, valaki megkönyörült, és nemcsak megbocsátott, hanem üdvösséget ajándékoz nektek. Valami nagy gonoszságot követek el a király ellen, egyetlen fia kiáll mellettem, és azt mondja a király: rendben, nem büntetlek meg, megbocsátok, és neked adom fele királyságomat is. Uralkodj együtt a fiammal! A kegyelem nem egy kis szánakozás… isteni nagyságrendű, isteni rangú tett… Különben ki merne közülünk üdvösségről álmodozni. Ki gondolja úgy, hogy akár 1 százalékban is megérdemli?

   Aztán hangsúlyos a van szócska is. Isten kegyelméből mindent elkészített. Ez a van nem magától adódik, ebben benne van Isten örökkévaló terve, Krisztus áldozata, kereszthalála, poklokra való alászállása.

Üdvösség: a H.K. azt tanítja, hogy már e földi életemben érzem. Az Istennel való közösség, az Ő békességének megélése már itt elkezdődik, s egyszer majd teljességre jut.

Még hozzá teszi az ige: nem tőletek van. A kegyelem ezt jelenti: nem tőlünk. Valaki az árvaházból gyereket akart kivenni: a legcsúnyábbat választotta. Az értetlenkedő kérdésre azt válaszolta: a többieket könnyebben elviszik mások.

   Isten ajándéka… A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka az örök élet Jézus Krisztusban. Ő a legnagyobb ajándék. Nem valamit, hanem valakit ad nekünk az Isten. Egyik mesében van szó arról, hogy a hazatessékelt királynő elviheti a palotából azt, ami számára a legértékesebb (ő az őt elbocsátó férjét választja). Isten a legértékesebbet, a legdrágábbat adta palotájából, országából.

   A kegyelem kiáradásában Isten újjáteremtő munkája nyilvánul meg: Jézusban jó cselekedetekre rendelt minket mennyei Atyánk. Csodálatos, hogy egyetlen igerészen belül olvasunk a kegyelemről és a jó cselekedetekről. Isten kegyelme az, hogy újjáteremt a jó cselekedetekre. Nem azért, de arra nézve. Nem azért, mert…, hanem azért, hogy… Nem azért szeret, mert jók vagyunk, hanem, hogy jók legyünk. Megelőlegezi szeretetét, hogy mi megteremjük a hála gyümölcseit. Nem az üdvösségünk „megalapozása”, munkálása ez, hanem bizonyságtétel, szolgálat.

   Egy nagyon érdekes gondolatot olvastam a napokban. Isten örökkévaló dicsőségben lakik, tökéletes szentségben, de köztünk is jelen akar lenni. Vajon, jól érzi-e magát közöttünk: jó cselekedettel, szeretettel szolgálunk-e neki? Erre teremtett, hogy ezekben járjunk, éljünk. Egyedül így érdemes. Minden más hiábavalóság. Ámen. 

 

 

Róm 1, 16-17 (szerda)

 

16 Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mk 8,38 ; 1Kor 1,18-25

17 Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Hab 2,4 ; Gal 3,11 ; Zsid 10,38

 

 

   A sola fide elve a reformáció alaptétele, és azt mondja ki, hogy a megigazulást (az Isten általi igaznak nyilvánítást) kizárólag hit által nyerhetjük el, bármilyen jó cselekedet hozzáadása nélkül. A protestáns teológia szerint a jó cselekedetek bizonyítékai, és nem előzményei a hitnek. Luther azt tanította, hogy a hit nem emberi teljesítmény, hanem Isten munkája kegyelem által. Mindenkinek van bizonyos hite, ez általában a saját magában való hit, ezért van szükségünk arra, hogy Isten lerombolja ezt az önigazult hitet, és helyette a Krisztus szerinti életet adja. Arra a hitre van szükségünk, ami Istentől jön tehát, amit a Szentlélek az Ige által felébreszt, és a sákramentumokban megerősít bennünk.

Tehát semmivel nem dicsekedhetünk, semmit nem tehetünk hozzá az Isten kegyelméhez. Igen, ez így van, az evangélium teljes erőtlenségünkben szólít meg minket. Egyet tehetünk: Istentől kapott hittel engedelmeskedünk. Hiszünk az Úr Jézusban. Nem véletlenül maradt fenn ez a csodálatos mondat az Újszövetségben: Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben… Önmagunktól még ezt a szükséges lépést sem tudjuk megtenni.

   Vajon sérti ez emberi hiúságunkat? Sértette az Ádám hiúságát, aki egy tilalommal kellett éljen, naponta érezve, átélve, hogy valakinek engedelmességgel tartozik? Úgy tűnik, igen.

   Ezzel szemben Pál apostol azt vallja: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát… Botránkozás, bolondság, de nekünk élet, megtartatás. Nem szégyellem vallani azt, hogy akár élek, akár halok. Hogy hitben járunk, nem látásban. Hogy kegyelemre szorult ember vagyok, hogy nem vagyok elég bölcs magamban, hogy tanács nélkül eltévelyedek. Kell-e ez az evangélium a modern embernek? Látszólag nem. Boldogulunk nélküle is. Sikereket érünk el. De valami nagy üresség marad. Életünk közepét veszítettük el. A naggyá lett, az „erős énű”emberben mutatkozik meg leginkább az emberi gyarlóság.

   Isten hatalma az én erőtlenségemben mutatkozik meg. Én e hatalom alatt élek. Tied a hatalom, valljuk a Miatyánkban: irgalmas, üdvözítő, megtartó hatalom ez. Kivonhatjuk magunkat, azt mondhatjuk, mint a példázatbeli hal, hogy szűk nekünk az óceán: kevés az Isten szeretete, rövid az örökkévalóság.

   Az evangélium igazsága, a hit törvénye általános, mindenkire vonatkozik, mindenkinek szüksége van rá: szegénynek, gazdagnak, bölcseknek és tudatlanoknak, bennszülöttnek és migránsnak.

   Van egy mondat az igeszakaszban, amelyben 3-szor fordul elő a hit szó. Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki. Érdekes az igazsághoz kapcsolódó birtokos személyrag. Mindenkinek van igaza (igaza van), amit igaznak tart, de más az Isten igazsága. Megbocsátás, irgalom, kegyelem, megváltás: ezt nyilatkoztatja ki Isten hitből hitbe. A bizonyságtevő és a hallgató hitéről van itt szó - de Isten az, aki munkálkodik. Ezt az igazságot csak hittel érdemes továbbmondani és hittel lehet elfogadni.

   Az igaz – megigazított ember – hit által él. A hit az élet útját tárja fel. Ámen.

 

 

Kol 1,17-18 (csütörtök)

 

17 Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

18 Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Ef 1,22-23

 

 

   Az „egyedül Krisztus” elv azt jelenti, ami a konfirmandusok fogadalomtételben is megfogalmazódik meg: Jézus Krisztus az egyedüli közbenjáró Isten és az ember között, és egyedül az őbelé vetett hit által igazulunk meg ingyen, Isten kegyelméből.

Nincsen senki más, sem földi, sem mennyei teremtmény, aki ki tudná eszközölni a bűnösnek a megtérés lehetőségét, kegyelmét. Nincs más módja a bocsánatnak, csak a Krisztus áldozata, nincs más útja az üdvösségnek, csak az, ami Krisztusban nyílik meg számunkra.

Az Igében erről hallunk. Szavak nem hordozhatnak el több üzenetet. Az örök Igéről kell vallaniuk, aki előbb volt mindennél, akiben minden fennáll, aki minden tekintetben az első. Nincs létezésünknek egyetlen pontja sem, ami rajta kívül esne. Isten szent akarata szerint teljesen hozzá kötődik megváltásunk, üdvösségünk. A mi lelkünknek benne lehet igazi öröme, gyönyörűsége. Egyedül Krisztus. Nem korlátozás ez, hanem egyetemesség. Minden őbenne adatik. Egyházunk, szolgálatunk, múltunk, jövőnk alapja ő. Út az Atyához, a szabaddá tevő Igazság és az Élet, a teljesség értelmében.

   Az ember legelemibb vágya az, hogy szeressék. Ady Endre: „Szeretném, ha szeretnének”. Legnagyobb nyomorúságunk, ha ezt nem tapasztaljuk. Ha Isten kegyelméből meghalljuk az evangélium szavát, akkor megrendülten szembesülünk azzal a ténnyel: van valaki, aki minden érdek nélkül, bűneink ellenére is szeret. Valaki, aki elindul felénk, megkeres elesettségünkben, magához ölel lázadásunkban, életét adja értünk. Ez a felismerés mondatja ki velünk először: solus Christus.

   Önmagunkkal, bűneinkkel való küzdelmünkben döbbenünk rá: nyomorúságunk nagyobb annál, semhogy saját erőnkkel úrrá tudnánk lenni fölötte. Pállal együtt kiáltjuk: „én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem…” (Róm 7,24). Hit által megérthetjük: Krisztus azért jött, hogy feloldozzon mindabból, ami megkötöz, hogy legyőzze azt, ami rossz, jóvátegye mindazt, amit elrontottunk. „Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért…” (1 Jn 2,2). Alázata, áldozata elégtétel minden elégtelenségünkért. Egyedül ő a Megváltó: solus Christus.  

   Sokféle tanítás ostromol minket, próbálja viszonylagossá tenni hitünket. Világmegváltó személyek, elméletek ígérnek „marokkal mért” üdvösséget. Vagy a nagy, globális világvallás álságos eszménye kísért: egy kis humanizmus, liberalizmus, buddhizmus, egyéb. Ezzel a kínálattal szemben mintha kissé intoleránsan hangzana: egyedül. „Aki látja a Fiút és hisz abban, aki elküldte őt, örök élete van” (Jn 6, 40). Csak az Egyszülött. Nem adatott az ég alatt más név: solus Christus. Krisztusom, a sokféle csillogásban te vagy a Fény számomra.

Mulandóságunkkal, földhöz kötöttségünkkel szembesülve bennünk is megszólal a zsoltáros fájdalma: „olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,11). Az élethez az Élőt kell keresnünk. Krisztusra tekintve csendülhet meg a mi szívünkben is Péter apostol vallomása: kihez mehetnénk, örök élet beszéde van nálad (Jn 6,68). Aki benne hisz, örök élete van. Valóban, ujjongó hálával áldhatjuk őt: solus Christus.

   Ezért hát nem lehet más célunk, más szenvedélyünk, mint ezt a Krisztust szolgálni. „Több szeretet, több szív, Krisztus, neked…” Nevét hordjuk, és ez életprogramunk is egyben. Benne van reménységünk, bélességünk, örömünk. Itt s az örökkévalóságban. Solus Christus. Ámen.

 

 

1 Kor 1, 26-31   (péntek)

 

26 Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. 5Móz 7,7

27 Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, 1Sám 16,7 ; 2Kor 4,7

28 és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket,

29 hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 5Móz 8,17-18 ; Róm 3,27 ; Ef 2,9

30 Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá,

31 hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” Jer 9,23

 

 

A bűnbánati héten az öt magvas, tömör reformátori hitvallásról hallottunk. Mindenik az egyedül szóval (latinul sola) kezdődik: egyedül a Szentírás, kegyelem, hit, egyedül Krisztus, és ma: egyedül Istené a dicsőség.

   Az egyedül Istené a dicsőség elv alapján minden dicsőség egyedül Istennek jár, mivel a megváltás kizárólag az Ő akarata és tette által ment végbe. Polemikus hangsúlya is van (ezt ma kevésbé érzékeljük): senki mást – szenteket, teremtményeket - nem illet imádat, dicséret. Hiszen mindent Isten kegyelméből kaptunk Krisztusért. Hallottuk: a hitet is Isten munkálja bennünk Szentlelke által. Ezért egyedül Istennek kell adni minden dicsőséget, aki a teremtője, megváltója és megszentelője az embereknek.

   Fontos tétel ez is, és akár a többi: veszélyektől óv. Attól, hogy túl sokat tartsunk magunkról, a görcsös akarástól, hogy minden rólunk szóljon. Gyermekek esetében még megmosolyogjuk, ha nagyokat mondanak (szirti sas története). De sajnos, minket felnőtteket is megkísért ez a magatartás.

   Nyilvánvaló: elismerésre, biztatásra, megerősítésre szükségünk van. Gyerekek súlyos traumát szenvednek, ha nem kapnak elég bátorítást, pozitív visszajelzést. Ahogy azok is, akiket mértéktelenül dicsérnek. Isten nem nulláz le („Isten munkatársai vagyunk”), hanem helyes önbecsülésre, értékítéletre tanít. Arra, hogy ne legyünk bölcsek magunkban! Az önmagával eltelt, nárcisztikus ember, aki mindent saját becsvágyának rendel alá, rengeteg kárt tud okozni környezetében. A dicsekvésnek, hencegésnek az a veszélye, hogy kozmetikázott képet „sugároz”. Hazug üzenet kifele. „Teszi a nagyot”, mondjuk. Félrevezet másokat, és önmagát is. Az ember maga is elhiszi. Megszédül önmagától: Attila, Nagy Sándor…    Olyan jó, ha látjuk a helyünket. Ha rendben van az önbecsülésünk. Az Úrban, tanítja az Ige: vele értékes az életünk. Ő tud felhasználni, áldássá tenni.

Jézus a példa. Nem volt elragadtatva magától, nem nézett le másokat, de vállalta azokat az értékeket, amiket Isten rábízott. A helyén volt. Visszautasította a rajongást, de kijelentette: én vagyok az út, igazság és élet. (Ő a „vagyok”, mi az „általa levők”.)

Azt látjuk, hogy ez a belső egyensúly a legfontosabb. Hányan vannak, akik boldogok és megelégedettek, pedig nincsenek a sikerlistán.

Az apostol arról beszél: Isten szegényeket hívott el. Kicsiket emelt fel. Ez a mi dicsekvésünk: felemelt az Isten (nem felkapaszkodtam), erőt adott. Hálás és boldog vagyok. Dicsekszem az Úrral.

Meg kell tanulnunk ezt a szót: ajándék. Ajándék a tehetségünk, egészségünk, családunk. Legyünk büszkék, boldogok, de ne magunkra mutassunk közben. Mid van, amit ne kaptál volna? Ha egyedül Istentől van, akkor egyedül Istené a köszönet, a dicséret, a dicsőség.

   Legyünk hálásak! Mutassunk Istenre! Ha dicsérnek is – jó dolog - tudjuk, hogy az egész az Ajándékozóról szól. A dicsekvés nem visz sehova, másokat sem segít, a hála, a szeretet növekedést ad.

   A barokk kor nagy komponistája, Johann Sebastian Bach hozzáfűzte az „SDG” kezdőbetűket az összes kantátája zenei kézirataihoz. Minden gondolatunkban, szavunkban, tettünkben legyen ott: soli Deo gloria. Ámen.

 

 

 

Gal 5,6 (szombat)

 

6 Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.

 

   Sokat gondolkoztam azon, mi legyen a hatodik sola. Az előző estéken felsorolt öt valójában megváltásunk, Istenben való bizodalmunk szükséges és elégséges feltételeit fogalmazza meg: az evangélium alapigazságait, alaptörvényeit. Amit most hatodiknak neveztünk ki, az a következményről, az előző öt gyümölcséről szól. Arról, hogy miben nyilvánul meg az, ha az öt rövid kijelentésbe foglalt hitvallás határozza meg gondolkodásunkat, magatartásunkat: ha hit által Krisztust követjük.  Keresztyénségünk nem merülhet ki csupán elvek, eszmék, teológiai tételek hangoztatásában. Az öt sola nem szavak mantrázása (ismétlése), hanem belső erő, meggyőződés, indulat, egész lényünket átható életérzés.

   Sajnos, azok győzelmes igazsága sokszor megreked a kimondott szavak szintjén. Megígérjük kereszteléskor, konfirmációkor, úrvacsoravételkor, hogy Jézus Krisztusnak hűséges követői leszünk, de fogadalmunk csak a szertartáshoz kötődő szöveg marad, és nem válik életprogrammá. Hány reformátust hagyott teljesen érintetlenül akár a reformáció 500 éves évfordulója is, és ami még szomorúbb: annak örök üzenete a kegyelemről, megváltásról, az Isten dicsőségét szolgáló életről.

   Többször elmondtam: reformáció táján mindig elfog a szomorúság a közömbösség, az elidegenedés láttán. Nem az egyháznak, mint elvont valóságnak, hanem nekünk van szükségünk megújulásra, nekünk nem jó az ó-ember szerinti életforma, még ha ragaszkodunk is hozzá.

   Ha régimódinak is tűnik a bizonyságtétel: Isten Igéje világosság, bölcsesség, a kegyelem reménységünk, bizodalmunk és megtartatásunk alapja, a hit erő a kitartáshoz, Krisztus az út, igazság és élet, Isten dicsőségére élni az igazi cél, ami örömet ad és beteljesedést.

   Mindezt úgy lehet megélni, hogy követjük a szeretet törvényét. Azt a törvényt, ami akkor sem veszíti érvényét, ha nem vesszük komolyan. Pedig ha szeretet, egymás iránti mély tisztelet lenne köztünk, sokkal boldogabbak lennénk. Békesség lenne családjainkban, jó közösségi lelkület gyülekezeteinkben. Ez (lenne) a legnagyobb ajándék. Sola agape. A többi ráadás.

   Az ige azt mondja, hogy sem az emberi hagyományok, sem egyház ceremóniái nem érnek sokat, ha hiányzik belőlük/belőlünk a szeretet. Ha belép valaki a közösségünkbe, mit tapasztal? Megértést, elfogadást, biztatást, megbecsülést, megerősítést? Egyszóval: szeretetet? Ami, tanítja az Ige, nem emberi érzelgősség, nem a „szeressük egymást, gyerekek” romantikája. Erősebb, biztosabb alapon nyugvó ragaszkodás, egymásmellé állás, hűség.

   Hitből fakad, azaz megint Krisztus a példa, aki szolgálni jött, aki szerette az övéit mindvégig. Aki nem várt viszonzásra. Nem méricskélt, hanem adott. Ő volt szeretet forrása. Ha hit által nem vagyunk kapcsolatban vele, akkor könnyen kifogy, meghidegül a szeretet bennünk. Az mindig élő kapcsolatból fakad. Pszichológusok hangsúlyozzák: az a gyermek, aki kapott, tud igazán adni. Túlcsordult a szívéből.

   A szeretet aktív. Munkálkodik. Nem marad tétlen. Tudom, nem könnyű. Az emberek bizalmatlanok. De mégis szükség van szeretetre. Abból soha nincsen sok, fölösleg. Fölösleget termelő társadalomban élünk, miközben hiány van a lelki értékekben.

   Ha növekszik a szeretet, növekszik a reménység, a békesség. Gazdagszik az élet az élet. Sola agape. Ámen.

 

 

 Ref. bűnbánati hét (2018) 

 

 

Mk 1, 15 (ref. bűnbánati, hétfő)

 

15 Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! Dán 7,22

 

   A reformáció témaköréhez érkezve a múltkori kátéórán a konfirmandusokkal arra kérdésre próbáltunk választ adni, hogy mitől vagyunk reformátusok. Mi a mi megkülönböztető sajátosságunk? Miről ismerszik meg a református ember? Ha komolyan belegondolunk, tényleg nem könnyű kérdés. Nyilván, gyakran hallunk bölcselkedő, hányaveti válaszokat: mi nem vetünk keresztet, nem csókolunk szentképet, vallásunk nem tiltja az italozást. Eszerint semmi sem kötelező számunkra, amihez nincs kedvünk, és minden szabad, amihez kedvünk van. Ennyi lenne?

   Az említett kátéórán sorra vettük néhány világvallás és keresztyén felekezet ismérveit. Az iszlám vallást követők számára biztos kritériumok: Mohamed tanítása, napi ötszöri imádság, Ramadán, harc az iszlám teljes győzelméért.

Katolikus testvéreinket összekapcsolja: a pápa személye, a mise, a böjt és gyónás gyakorlata, Mária tisztelete, búcsúkon való részvétel, a keresztvetés szokása. Ortodox hívőkre általánosan jellemzőek a következő vonások: ortodox tradíciók követése, a szent liturgia fontossága, szentek ünnepeinek megtartása, ereklyék (ikonok) tisztelete. Adventistákat felismerjük: a szombat ünnepléséről, egymás támogatásáról, az ételekben való válogatásról, Krisztus visszajövetelének tudatos várásáról, a zsidó atyánkfiait: Mózes törvényeinek tiszteletben tartásáról, a 10 parancsolat kiemelt fontosságáról, az erős kiválasztottság tudatról, Messiás várásról. De mik a mi sajátos jegyeink?

   Egyik konfirmandus azt mondta: a mieink nem ilyen látványosak, hanem belsők, lelkiek. Tetszik nekem ez a válasz. Valóban, a szívünkben kellene hordanunk hitünk pecsétjét. De hordjuk-e? Könnyen kimondjuk, hogy külső szokásoknak, vallásos gyakorlatoknak könnyebb eleget tenni, mint belső elkötelezettséggel élni. De így élünk-e? Mert ha nem, akkor nehezebb helyzetben vagyunk akárkinél: a belső ürességünket nem tudjuk legalább külső vallásos gyakorlatokkal eltakarni, vagy belső gyengeségünket külső cselekményekkel támogatni. Így sem ez, sem az nem marad nekünk.

   Egyre inkább úgy látom: fontosak (lehetnek) a keresztyén élet mindennapi szertartásai, rituáléi, ha úgy tetszik, amik egyfajta rendet szabnak számunkra. Pl. mindennapi igeolvasás, imádkozás, istentiszteleti alkalmakon való részvétel, a bűnbánati heteken a szeszes italtól való tartózkodás. Persze, sokkal fontosabb a belső meggyőződés, a hit. De az valóban élő legyen, hassa át a gondolatokat, a beszédet és cselekedeteket!

   Térjetek meg, higgyetek az evangéliumban! A megtérés Istenhez fordulás, Krisztus megváltó munkájának személyes megismerése és elfogadása. Ez pedig elválaszthatatlan az Igétől. Ezért hitünk egyik alaptétele, egyik sajátosságunk a sola Scriptura. Az a meggyőződés, hogy nem híres tanítók, vallásalapítók gondolataira épül fel hitünk, hanem Istennek a Szentírásban kijelentett akaratára, úgy ahogy a Szentlélek teszi azt érthetővé számunkra. Kálvin azt írja ezzel kapcsolatban: „Egyedül az Úr igéje az az út, amely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és egyedül ez a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla tudni kell.” Isten Igéje a legigazabb értelemben evangélium, örömhír, jó hír - és ez a megnevezés utal a Kijelentés lényegére, tartalmára. Arra a minden emberi képzeletet felülmúló igazságra, hogy Isten könyörült rajtunk, Krisztusban megbocsátott, gyermekeivé fogadott, így nekünk nem kell félelemben és bizonytalanságban, hanem békességben és örömben lehet élni.

   Az öröm értelmezésénél fogva személyes, így az örömhír nem lehet egy száraz, elméleti tudás, hanem meg kell ragadja, be kell töltse életünket. Mi az akadálya? Kis örömeinket féltjük (pedig Isten nagyobbakat ad adni), saját útjainkhoz ragaszkodunk (pedig azok elidegenítnek Istentől és egymástól).

   Nem elég tisztelni az Igét, hinni kell abban. Nem elég kijelenteni, hogy mi az Ige egyháza vagyunk: ennek a ténynek cselekedetekben kell megmutatkoznia.

   (Egy történet arról szól, hogy a gazdag apa egy Bibliát ajándékoz fiának érettségijére, az dühösen a sarokba vágja, nemsokára meghal az apa, kiderül, hogy az elhajított Bibliában ott volt egy szelvény egy terepjáró – ez volt a fiatalember nagy álma – kifizetéséről.) Az Ige munkálkodik: engedjük, hogy bennünk és általunk is. Ámen.

 

 

 Róm 1, 17 (ref. bűnbánati, kedd)

 

Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él. ()

 

   Tegnap este hallottunk hitünk egyik pilléréről, a sola scriptura elvről. Egyedül a Szentírás, amelyből Isten velünk való akaratát megismerjük. Van-e fontosabb, mint tudni azt: mi az örökkévaló Isten terve mivelünk. A Jer. 29-ből hallottuk nemrégiben: reményteljes jövőt készít Isten számunkra. Isten azt akarja, hogy minden ember megtérjen, az igazság ismeretére eljusson.

   A Biblia önmagát magyarázza. Minden emberi értelmezés előtt és fölött a Szentlélek teszi világossá és személyessé számunkra annak üzenetét. Ezt az üzenetet, jó hírt hittel, hit által fogadhatjuk el. Ennyit tehetünk, de ezt igyekeznünk is kell megtenni.

   Térjetek meg, higgyetek az evangéliumban! Ez parancsoló módban áll. Itt nekünk is van felelősségünk. Az evangélium ajándéka adott (mint páratlan lehetőség), de elfogadni (elfogadni akarni) nekünk kell. Maga az evangélium tanít erre. A Szentlélek ösztönöz erre. Az Isten keresése tkp. a hit akarása. Isten segítségünkre siet, hogy a hit megszülethessen szívünkben, érvényre jusson életünkben. Légy segítségül az én hitetlenségemben. Hitünk soha nem tökéletes, de kérhetjük annak növekedését. Aki kéri, az elindult már a hit útján.

Semmi más képességünk, érdemünk, esélyünk nincs tehát Isten kegyelmében való részesedésre, csak a hit. Hinnünk kell az ő szavának, hinnünk kell őbenne. Hitt Ábrahám, áll előttünk az ószövetségi példa. Amit hittel elfogadunk Isten ígéretéből, Krisztus megváltó áldozatából, az a mienk. Legyen neked a te hited szerint!

   Sola fide - egyedül hit által. Luther fogalmazta ezt meg először, hozzátéve, hogy ezen a tanításon áll vagy bukik az egyház. Akkor (a reformáció korában) volt ennek a tanításnak egy apológiai, hitvédelmi hangsúlya is: nem a jó cselekedetek által nyerjük meg a kegyelmet: azok nem előfeltételei, hanem bizonyságai a megigazulásnak. A hit válasz mindarra, amit Krisztus tett értem. Hagyhatom-e válasz nélkül mindazt, ami a Golgotán történt?

A hit kapcsol minket Istenhez, mint teremtőnkhöz, Krisztushoz, mint megváltó Urunkhoz. Különben az Istenről való tudásunk egy elmélet marad, steril ismeret. Nem elég tudni, hogy mennyi a kenyér kalória értéke: ha éhesek vagyunk, ennünk kell belőle.    

   A hit több emberi vélekedésnél. Mindenkinek hinni kell valamiben, szoktuk mondani. Van, aki a pénz hatalmában hisz, van, aki a tudomány fejlődésében, van, aki önmagában. Az igaz hit az evangélium igazságának a megismerése és szívbeli elfogadása.

A hit nemcsak valami belső állásfoglalás, hanem kifele is megmutatkozó erő. Hegyeket mozgató, ahogy Jézus mondja. Hit által tartottak ki nehéz időkben, hit által …

   Isten igazsága jelentetik ki abban - világot teremtő és megváltó igazsága, hatalma, szeretete. Hitből hitbe: hittel hirdetni, hittel meghallani, elfogadni.

   „Az igaz ember hitből él”. Először azt hangsúlyozza: hit által a kegyelem végtelen erőforrása nyílik meg számunkra, amiből meríthetünk, élhetünk, szolgálhatunk. Aztán azt is kihalljuk belőle másodszor: az igaz ember hite szerint, hitben járva él. Nem is tehet mást. Hitben látja a világot. Milyen sokszor nézzük hitetlenül egymást. A hit Isten hatalmát látja. Harmadszor: hite által üdvösséget nyer, élni fog Isten ígérete szerint, Krisztus érdemmért.

   Történet: Isten elküldte egyik angyalát egy faluba, hogy tudja meg, kiknek van igazi hite. Az angyal elment és visszatért. Két embert talált: a papot és egy szegény vargát. Isten azt felelte az angyalnak: a pap messze áll a hittől. Az angyal nem értette. Isten azt mondta: menj el újból, és közöld velük, hogy tőlem jössz, és ha kérdezik, hogy mit csinálok, mondd, hogy egy tevét hajtok át a tű fokán: nézd meg, hogyan reagálnak. A pap, hallva az angyal üzenetét, kiabálni kezdett: méghogy Istentől jöttél!? Hazudsz, és ez abból is kiderül, hogy ilyen képtelenségeket beszélsz.  A varga pedig leborult, hangos imádságba fogott: milyen csodálatos, neki mindenre van hatalma, áldott legyen az ő neve. Legyen áldott! Ámen.    

 

 

Jn 1, 16 (ref. bűnbánati, szerda)

 

16 Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Kol 1,19-20

 

 

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.

   A reformátorok által kiemelt öt bibliai gyökerű igazság közül talán a harmadik a legismertebb, leghangsúlyosabb, legtöbbet idézett: sola gratia. Egyedül a kegyelem. Nem véletlenül van ez így. Önmagunk és Isten igaz ismeretének a kiindulópontja a kegyelem. Bűneink miatti reménytelen állapotunkat és Isten megtartó szeretetét a megváltásban megmutatkozó kegyelem kapcsolja össze.

   Nekünk feltétlenül szükségünk van a kegyelemre, Isten pedig azt nekünk feltétel nélkül megadja szent Fiában, Krisztusban. A kegyelemből való megigazulás és megtartatás útját vágja minden emberi dicsekvésnek, mert azt nem lehet kiérdemelni, megszolgálni, ugyanakkor rámutat Isten gyarlóságainkat abszolút felülmúló, végtelen irgalmasságára.

Isten fenségéhez, örök szeretetéhez nem méltó semmiféle más bánásmód, csak a kegyelem. A kegyelem ajándék: megfizetni nem, csak elfogadni lehet. Őbenne van – az ő vére által (olvastuk a mai igében) – megváltásunk, bűneinknek bocsánata kegyelmének gazdagsága szerint. Pont. Ez a lehetőség minden embernek szól. Egyenlő esélyeink vannak. Mi pedig valamennyien, írja János is. Isten szent Fiában mindent megtett értünk, nekünk hívő szívvel el kell fogadnunk ezt az igazságot.

   Ez a kegyelem a Szentháromság Isten teljességéből fakad (ő a kegyelem Istene, ahogy sok helyütt olvassuk az Írásban), és válasz a mi sokféle hiányosságunkra, betölti minden szükségünket. Pál apostol megértette ezt: elég néked az én kegyelmem.

   Soroljuk, mire is elég: elég arra, hogy hálásak legyünk életünkért, családunkért, elég ahhoz, hogy erőt kapjunk nehézségek, betegségek között. Elég ahhoz, hogy reménykedve éljünk, hogy odaadással végezzük szolgálatunkat, elég ahhoz, hogy mi is irgalmas szívűek legyünk, és arra, hogy élő hittel várjuk az üdvösséget, amit Krisztus megszerzett számunkra.

   Isten természetének lényege a szeretet, a kegyelem, a könyörület. János azt írja: Isten teljességében ez (a kegyelem) lakozik, abból ez származik. Minket is töltsön be minél inkább, hogy semmi másnak ne jusson hely: panasznak, bántásnak, kicsinyhitűségnek!

Isten ezt a lelki ajándékot kínálja. Vajon elfogadjuk-e? Kapjuk, de elvesszük-e?

   Kegyelmet kegyelemre. Érdekes kifejezés. A szóismétlés irodalmi módszerét ismerjük fel: ilyenkor valamit nyomatékosítani akar a szerző. Azt sugallja: nem is lehet kifejezni Isten ajándékának páratlanságát. Minden lépésünk, lélegzetvételünk kegyelem. A régi fordítás szerint: kegyelmet kegyelemből. Mert a kegyelem elfogadása is kegyelemből van. Az, hogy felismerjük hiányainkat, és Isten kegyelmének gazdagságát. Ami megtartatásunk garanciája. És azért biztos, mert nem teljesítményünkön, hanem Isten jóságán múlik. Legyünk hálásak, boldogok. Magasztaljuk dicsőséges kegyelmét!   Ámen.     

   Egy kisfiúnak az édesanyja meghalt, egyedül maradt az apjával. Az apa szigorú ember volt, nem engedte gyermekét szabad útra, gondolata, akarata szerint. Ez a gyermek 15 éves korában megszökött. Azt mondta, nem tudok így élni, önálló akarok lenni. Nekem ne parancsolgassanak. Ez a fiú 25 éves korában belekerült egy, az uralkodó elleni lázadásba a középkori Franciaországban. Az összeesküvésben tíz fiatalember volt. A lázadást leleplezték és mind a tíz fiatalembert guillotin általi halálra ítélték. Az utolsó estén a fiatalemberünk ott ül kilenc társával. Azon gondolkozik - mégis csak szeretett engem az apám, mert nem akarta, hogy idejussak. Ha még egyszer hazamehetnék, bocsánatot kérnék tőle. De késő, reggel kivégeznek. Jön a hajnal, kivezetik a tíz embert, akinek a nevét mondja a hóhér az odalép, a guillotin leszalad, a fej a porba esik. Ez a fiatalember is hallja a nevét, már mozdul is, de valaki más lép ki a sorból. Úgy látszik, rosszul hallottam. Aztán vége a kivégzésnek, tíz név a papíron, tíz fej a porban. A hóhérok körülnéznek, úgy látszik többet tartóztattunk le. A maga neve nincs itt. Elmehet!
A fiatalember azonnal futni kezd. Nagyon jól tudta, hogy benne volt. Az első dolga, most, most megyek haza az apámhoz, és bocsánatot kérek. Tíz év után nehéz végigmenni a régi utcán. Nehéz rátenni kezét a kilincsre, végig járni a szobákat. Minden üres. Leül az apja íróasztala elé. Itt ült mindig, innen nézett rám olyan szigorúan. Most már tudom, hogy azért, mert szeretett. A tekintete leesik az íróasztalra - egy levél - fiamnak. Reszkető kézzel bontja, mit ír nekem az apám tíz év után. Fiam, ma reggel megtudtam, hogy holnap hajnalban kivégeznek. Én annyira szeretlek téged, hogy megpróbálok odaállni helyetted, hátha sikerül. Gyermekem, gondolj arra, hogy így szeret minket Isten, hogy amikor a kárhozatunkról volt szó, Ő maga lépett oda. Lejött emberi testben, és odalépett a helyedbe, helyünkbe - elvégeztetett.
A fiú leborult az asztalra és sokáig sírt. Amikor fölkelt onnan, egészen más ember lett. Az ő szívében is elvégeztetett, új emberré lett. A fiú szíve válaszolt az édesapa áldozatára.

   

 

 

Ef 1, 19b-23 (ref. bűnbánati, csütörtök)

 

Minthogy hatalmának ezzel az erejével

20 munkálkodott Krisztusban, amikor feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, Zsolt 110,1

21 feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.

22 Mindent az ő lába alá vetett, és őt tette mindenek felett az egyház fejévé. Zsolt 8,7 ; Kol 1,18

23 Ez az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.

 

   Az öt reformátori hitvallási tétel közül a solus Christus a legszemélyesebb, a legmagasztosabb. Egyedül Krisztus. Ő az egyedüli közbenjáró Isten és ember között. Nincsen senkiben másban üdvösség, nem adatott az ég alatt más név. Csak Jézus segíthet.

Valaki azt mondta, hogy ez azt jelenti: olyan nagy a baj, olyan tehetetlenek vagyunk, és neki olyan nagy a kegyelme.

   A HK is világosan kifejti: senki sem képes megfizetni értünk. Olyan megváltót kell keressünk … Talán, találóbb lett volna úgy megfogalmazni, hogy olyan megváltó indult el minket megkeresni, élete árán megtartani. Végtelen alázatban jött, végtelen szeretettel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Csak ilyen mélységes irgalom volt képes megmenteni minket. Ezért mondja Pál apostol: senki másról nem akarok tudni köztetek.

   Mai igénk Krisztus, az egyedüli megváltó egyedülálló dicsőségéről beszél. Ő az elsőszülött a halottak közül. Isten hatalma által feltámasztotta egyszülött Fiát a halálból, hogy benne való hitünk élő reménység is legyen. Halálra adatott bűneinkért, feltámadott megigazulásunkért. Jobbjára ültette - a legnagyobb méltóságban részeltette. Istennek teljes öröme és tetszése telik az egyszülött Fiúban. Neki adott minden hatalmat.

   Feljebb minden hatalomnál, minden névnél. „Jézus, te égi szép.” A legcsodálatosabb név az övé. Krisztus neve/személye a garancia arra, hogy Isten kegyelmébe fogadott minket. Krisztus neve a legszebb vallomás a benne hívők szívében és ajkán. Krisztus neve a jelszó Isten országa kapujának megnyílásához.

   Isten Krisztust tette az egyház, megváltottak seregének a fejévé. Milyen megszégyenítő ez a kijelentés sokféle egyházi hatalmi harcunkra tekintve. Egyéni nagyravágyás helyett arra kell törekednünk, hogy ő legyen naggyá köztünk: szeretete, jósága, alázata, tisztasága. Akkor lesz áldott az életünk. Ahol Krisztus a fej, ott a tagok békességben élnek, szeretettel szolgálnak és az üdvösség fele haladnak.

   Egy nagyszerű kifejezést hallottunk: ez, vagyis az egyház az ő teste, az ő teljessége, megváltó munkájának eredménye, gyümölcse. Ő tud teljessé tenni mindent mindenekben. Tegnap is hallottuk: az ő teljességéből vettünk … Krisztus a teljesség.

Ha életed célját keresed, legmagasabb küldetésedet, leghitelesebb identitásodat, akkor egyedül benne, Krisztusban találod meg. Solus Christus.

   A Krisztusban felkínált teljesség (bűnbocsánatban, békességben, szeretetben, jóságban) gyarlóságunk miatt hiánnyal van meg bennünk. Szüntelen kérnünk kell: Uram, tölts el egyre inkább világosságoddal, igazságoddal, békességeddel, kegyelmeddel, önmagaddal. Erre törekedve, hinnünk kell, hogy egyszer teljességre jut lesz Krisztus teljes jósága, öröme bennünk.

   Egy vagyonos apa és fia különösen értékes festményeket gyűjtöttek. Mindenféle művészeti irányzat megtalálható volt a gyűjteményükben Raphaeltől-Picassóig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
     A vietnami háború kitörésekor, a fiút elvitték katonának. Bátran és hősiesen mentette társai életét, mígnem egyik bajtársa mentése közben halálos golyó érte. Az apát mélyen megrázta egyetlen fia elvesztése.
     Hónapokkal később kopogtattak, és egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezében. Így szólt:
– Uram, ön csak közvetve ismer engem, mert én vagyok az a katona, aki a fia áldozatának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó eltalálta. Jó bajtársak voltunk és ő gyakran mesélt nekem önről és a művészet iránti szeretetükről. Ehhez szeretnék hozzájárulni a magam módján! Fogadja el tőlem ezt az általam festett képet, melyről tudom, hogy nem nagy valami, hiszen nem vagyok művész, de azt hiszem a fia szeretné, ha megtartaná! – fejezte be megrendülten a katona.
     Az apa kinyitotta a csomagot és egy a fiáról készült portré tekintett rá. Egészen megrendülve csodálta, hogy a fia bajtársa, mennyire jól ragadta meg a fia személyiségét. Az apa szemei teljesen megteltek könnyel, megköszönte neki a képet és felajánlotta, hogy kifizeti.
– Ó nem uram! Hisz' hogyan fogadhatnám el én, aki soha nem tudom visszafizetni a fia áldozatát, úgyhogy ez ajándék! – s az ismerős-ismeretlen katona ezzel el is búcsúzott. Eltűnt épp úgy, ahogyan érkezett.
     A gazdag ember egy jól látható helyre akasztotta ki a fia portréját, így ha látogatók jöttek hozzá, mindjárt a fia arcképe volt az első, amit alaposan bemutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később azonban ő is meghalt.
     A végrendelete szerint, sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos, gazdag ember és műkereskedő gyűlt össze és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes festményeket. A teremben a kikiáltó mellett, a fiúról készült kép volt előtérbe helyezve.
– Az árverést ezzel a képpel kezdjük! – hangzott el az árverező szájából.
– Ugyan ki akarja megvenni ezt a képet? – kiáltott valaki hátulról. – mindenkit a híres képek érdekelnek! Hagyja ezt, lépjünk tovább!
     Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt és folytatta.
– Ennek a képnek a kikiáltási ára 100 dollár! Ki kezdi el az ajánlást? 200$-ért?
     Egy újabb hang kiáltotta mérgesen:
– Nem azért jöttünk, hogy ezt a mázolmányt mutogassák nekünk! Mi neves festményeket akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!
     De az árverésvezető tovább folytatta: – A fiú, a fiú! Kinek kell a fiú! Hölgyeim és uraim?
     Végül megszólalt egy ember a terem hátuljából, aki egyébként hosszú ideig volt az elhunytnak a kertésze. Nem túl módos ember lévén, ő még 100 dollárt sem tudott ajánlani a képért, jóllehet kifejezetten örült volna neki, mert számára sokat jelentett a fiú. Így szólt: – Elviszem 50 dollárért!
– Ki ajánl érte 60$-t?" – kérdezte az árverező.
– Adja neki oda 50$-ért, aztán, nézzük a mestereket! – szóltak többen.
     De az árverező csak erősködött: – 50$ az ajánlat, ki ad érte 60 dollárt?"
     A terem, egyre csak zúgolódott és már türelmetlenkedni kezdett. Úgyhogy az árverésvezető hatalmasat csapott a kalapáccsal: – Először, másodszor, harmadszor! Eladva 50 dollárért!
     Egy ember a második sorból közbekiáltott: – Na, végre! Gyerünk már a többi képpel!
     Az árverésvezető azonban higgadtan letette a kalapácsot és kijelentette: – Hölgyeim és uraim, az aukciónak ezennel vége!
– És mi lesz a festményekkel? – értetlenkedett a tömeg.
– Sajnálom hölgyeim és uraim, de amikor felkértek az árverés levezetésére, egy végakarati feltételt is szabtak, melyet nem ismertethettem önökkel a megnyitáskor. A közjegyzőileg hiteles végrendelet szerint ugyanis, kizárólag a "Fiú portréja" volt az aukció tárgya! Aki a fiút megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Tehát a fiúval átruházódott minden!

   Akié a Fiú, azé az élet, azé minden, a teljesség. Ámen.

 

  

Róma 11,30 (ref. bűnbánati, péntek) 

 

Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek.
Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.

 

   Az öt református hittétel közül talán ez a legszélesebb körben ismert. Az egyházon kívül is. Soli Deo gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Egyik neves Kálvin kutató szerint a nagy reformátor számára ez volt a legelső. Sajnos, ha híveinket megkérdezzük, kevesen hallottak róla (templomszentelésünk mottója volt, kiderült: sokan nem ismerik a jelentését). Úgy látom, a velünk együttélő felekezeteket mintha jobban érdekelné saját értékeik megismerése, elsajátítása, őrzése, a lelki gyökerek keresése. Ha az okokat kutatjuk – kissé eltérve alapigénktől -, akkor ilyen észrevételeket tehetünk: 1. - az előző korok vagy/és a jelen igehirdetésének felületessége, 2. - az érdektelenséget, lelki restséget támogató közhangulat (mi nem foglalkozunk ilyen lelki dolgokkal), 3. - egyfajta hamis református öntudat: nekünk mindent szabad, ha nem teszünk semmit, akkor is jó egyháztagok vagyunk. Pedig drága lelki kincsek bízattak reánk, amiket keresnünk, használnunk kellene.

   A mai jelmondat is arra emlékeztet: legfőbb küldetésünk, feladatunk Isten dicsőségére élnünk. Ez kellene legyen a legfőbb törekvésünk, akartunk, amiért mindent megteszünk. Mivel Isten Krisztusban minden nekünk adott, ezért nekünk is neki kellene szentelnünk életünket. A megszentelt élet jelszava ez: soli Deo gloria. Ezt kellene keressük az Igéből, ezt kellene kövessük életgyakorlatunkban. HK is azt tanítja: Isten a maga dicsőségére teremtett minket.

   Napjainkban talán ez a legkevésbé divatos az 5 alapfelismerés közül. A mai ember egyre hangsúlyosabban a maga dicsőségére él. A maga kényelmére, hasznára, előmenetelére. Persze, nem mindenki, de ez az általános irány, ez a fő áramlat. Sajnos, az egyházban sem jutunk tovább sokszor ennek a ténynek a megállapításánál. Prédikálunk ellene, de semmit nem teszünk azért, hogy másként legyen. Odavagyunk eredményeinkkel (még ha hozzá is tesszük, hogy „hála Istennek”), magunkkal és megvalósításainkkal dicsekszünk. Nem az Úrban tesszük ezt. Lehet azért, mert nem élünk hit által az Úrban. Aki igazán felismerte kegyelme nagyságát, az nem tehet egyebet.

   „Nem nekünk, nem nekünk, Uram tisztességet.” Nyilván, Isten nem sajnálja tőlünk a dicséretet. Jézus példázatában hangzik el: jól van, jó és hű szolgám… de nincs helye az önzésnek, önteltségnek, beképzeltségnek. Jól kell látnunk: az, hogy Isten dicsőségét munkáljuk, igazából a mi életünk kiteljesedését szolgálja.

   Nézzétek meg a maguk tetszését, maguk dicsőségét kereső embereket: milyen beszűkült, igazából örömtelen az életük! Minél görcsösebben csak maguknak élnek, annál kevesebb az örömük és annál több a panaszuk. Albert Schweizer példája: másoknak és Isten dicsőségére. Isten örömünk forrását önmagában és másokban rejtette el. Mi pedig kényszeresen magunkban keressük.

   Próbálj meg teljes erőddel Isten dicsőségére élni, meglátod: mennyi öröm fakad belőle. Békésebb lesz a világ körülötted, boldogabb lesz a szíved.

   Őtőle, Őáltala és Őreá nézve: Istentől származik, Benne áll fenn, és Hozzá érkezik minden. Életünknek forrása, kibontakozása és célja Isten, aki szent Fiában jelentette ki nekünk önmagát, megváltásunk titkát.

   Övé a dicsőség - nem lehet más mondanivalónk, más szó a szánban. Milyen jó, hogy így van. Mert Isten ebben a dicsőségében részeltet minket. „Íme, az Isten e dicsőségbe minket is felvett, örökévé tett …” Amit magunknak tartunk meg, azt elveszítjük, amit Istennek adunk át, azt megnyerjük. Ámen.

   Alighogy véget ért a második világháború, Európa kezdte összerakosgatni a széthullott darabokat. Az óhaza romokban hevert. Szétdúlta a háború. Talán mind között a legszomorúbb látvány az volt, ahogy éhező kis árvák kószáltak a háború sújtotta városok utcáin.

Egy fagyos reggelen egy amerikai katona visszafelé igyekezett londoni barakkjába. Ahogy terepjárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy pékség kirakata előtt állt, orrát az ablaküveghez nyomva. Odabent a pék tésztát gyúrt egy újabb adag friss fánkhoz. Az éhes fiú némán bámulta, orrát az ablakhoz szorítva, és tátott szájjal leste a pék minden mozdulatát. A katona a járdaszegély mellé húzódott az autóval, megállt, és kiszállt.

„Fiacskám, szeretnél belőle?"

A fiú meglepődött. „Ó, igen... szeretnék."

Az amerikai belépett a boltba, vett egy tucat fánkot, betette egy zacskóba, és visszament oda, ahol a fiú állt a londoni reggel ködös hidegében. Mosolyogva odanyújtotta a zacskót, és csak ennyit mondott: „Tessék!"

Ahogy megfordult, hogy elmenjen, érezte, hogy megrángatják a kabátját. Hátranézett, és hallotta, ahogy a gyerek halkan megkérdezi: „Uram... maga Isten?

 

 

Ef 4, 23-24 (ref. bűnbánati, szombat)

 

23 Újuljatok meg lelketekben és elmétekben,

24 öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.

 

   Szüntelen megújulás. Mindennapi reformáció. Külső dolgokat többé-kevésbé be lehet fejezni. Pl. templomjavítás. Azt azonban nem gondolhatjuk komolyan, hogy befejeződött a lelki építés. Már a reformátorok leszögezték: Isten anyaszentegyháza naponta kell törekedjen a belső megújulásra. Szüntelen harcolnia kell a kísértésekkel, saját tunyaságával, közömbösségével. Törekednie kell Isten akaratának megértésére és cselekvésére. Hogy egyre jobban kiábrázolódjék Krisztus arcvonása.

   Vessétek le a régi élet szerint való ó-embert. Az efézusi gyülekezet tagjai pogányok voltak. Volt egy pogány múltjuk, gondolkodásmódjuk, életformájuk. Sok mindent helyet kapott benne. Az evangéliumban egy új életminőséget ismertek meg. Új reménységet kaptak. Talán az ő esetükben egyértelmű volt, hogy mit jelent levetni a régit. De mi keresztyén környezetben élünk, mondhatjuk. Külsőképpen igen. De mennyire hiányzik az élő kapcsolat! Mennyire önző természetünk diktál. Mennyire a világias, hitetetlen gondolkodás irányít. Formailag keresztyén, lényegében Krisztustól távol kerülő lett társadalmunk. Van, amit elhagyjunk, van, amit – mint terhet, bűnt – Isten elé vigyünk.

Gondolkodásunkban, magatartásunkban. A Krisztus szeretet a mérték.

   Nemcsak harc a régi ellen (van, akik megreked ezen a szinten), hanem megújulás lélekben és elmében. Isten végzi Lelke által, de nekünk is akarni kell. Értelmünket arra kell fordítsuk, gondolatainkat arra kell összpontosítsuk. Gondolatainknak mi vagyunk a gazdái, értük mi vagyunk a felelősek. Nem vagyunk kiszolgáltatva nekik. Persze, sokféle befolyás ér minket, de hagyjuk érvényre jutni azt, ami Istentől származik. Igéje legyen útmutatónk, a hit az irányítónk, Krisztus a példánk. Engedjük, hogy formáljon, alakítson.

Forduljunk világossága felé, hogy beragyogjon. Hány fiatal mondja: ha török, ha szakad, Krisztust akarom követni?

   Öltsétek fel az új embert! Pál apostol szemei előtt az a kép lehet, hogy valaki munkás ruháit levetve magára veszi a társadalmi rangjának megfelelő öltözetet - más ember lesz. Abban a korban különösen fontos volt az öltözet. Bent kell ez megtörténjen: felvenni a küldetésünknek megfelelő indulatot, magatartást, gondolkodást, hadd látszódjék, kik vagyunk, kihez tartozunk.

   Isten tetszése szerint való, krisztusi életforma: igazság és szentség. Igy írja körül az apostol. Ez a semper reformanda igazi tartalma. A református ember törekedjen a szentségre és igazságra. A lelke legmélyéről. Megszentelt élet: amelyben nincs helye a hamisságnak, kicsapongásnak, gonoszságnak.

   Igazság: ahogy megismertük azt Krisztusban. Igazságosság beszédünkben, viszonyulásainkban. Ahhoz, hogy igazságban éljünk, nagyon kell ismernünk annak forrását.

    Egy szerzetes, jóllehet külsőleg semmiben sem különbözött a többiektől, mégis a szentségnek oly fokára jutott, hogy csupán ruhájának érintésével meggyógyította a betegeket. Elöljárója ezen csodálkozva, egy napon megkérdezte tőle, hogyan művel ily csodákat, noha életmódja nem tökéletesebb a többiekénél. A szerzetes azt válaszolta, hogy ő maga is csodálkozik rajta, és nem tudja az okát.

– De hát micsoda áhítatgyakorlatot végzel? – kérdezte az apát.

     A jó szerzetes erre azt felelte, hogy lényegében keveset. Mint elmondta, csupán arra volt mindig nagy gondja, hogy csak azt akarja, amit Isten akar. És lám, az Úr megadta neki a kegyelmet, hogy akaratával rá hagyatkozzon Isten akaratára.

– A szerencse nem emel föl, s a szerencsétlenség nem ver le, – mondotta – mert mindent Isten kezéből fogadok s arra a célra irányul minden imádságom, hogy az ő akarata tökéletesen teljesüljön bennem.

– És az a kár se bántott – kérdezte az elöljáró –, melyet a minap okozott az a bizonyos ellenségünk, aki fölgyújtatta birtokunkat, ahol gabonánk és állataink pusztultak, s ezáltal kenyerünktől fosztott meg bennünket?

– Nem, atyám! – felelte –, hanem ellenkezőleg, hálát adtam Istennek, amint hasonló esetekben tenni szoktam, tudván, hogy Isten mindent az ő dicsőségére és a mi nagyobb javunkra tesz vagy enged meg, s épp ezért mindig meg vagyok elégedve mindennel, ami történik. Valami nagy jó származik majd kitartásunkból, akár itt a földön, akár a túlvilágon!

     Midőn az apát ezt hallotta és látta abban a lélekben a tökéletes megegyezést Isten akaratával, többé nem csodálkozott rajta, hogy oly nagy csodákat tesz.

     Aki így cselekszik, az nemcsak szentté lesz, hanem már a földön szakadatlan békét élvez.”

Az Istent szeretőknek minden javukra szolgál. Ámen.

 

Reformációi bűnbánati hét (2019)

 

1 Móz 1, 27/ 2 Kor 5, 17  (reformáció, hétfő)

 

27 Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.

17 Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.

 

    A teremtés témája igen foglalkoztatja a ma emberét is. Neves tudósok képviselik azt az álláspontot, hogy magas fokon szervezett világukat egy elképzelhetetlenül magas fokú intelligencia hozta létre. Gondoljunk csak az univerzum egy kis szögletének, naprendszerünknek a roppant méreteire és finomhangoltságára, a sejtek bonyolultságára (emberi genomban 35 ezer gén, 3 milliárd aminosav-pár található, alapvetően ezek határozzák meg testi mivoltunkat). De ez csak a fizikai vetülete a valóságnak: mi az a többlet, ami a tudathoz vezet, és az a még több, amit hitnek nevezünk?

   A Szentírás Isten nevével válaszol.  Isten a maga képére teremtett. Istenformájúak vagyunk… és itt nem külső megjelenésünkre kell gondolni. Képesek vagyunk Istent megismerni, akaratát megérteni. Egyszóval: kapcsolatba léphetünk vele. Micsoda megtiszteltetés!  Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. (Zsolt 8,6)

   Ám valami megromlott, beteggé lett kapcsolatainkban. Biztos, hogy földi vonatkozásban is egyre több a betegség, de lelki értelemben is. Elszakadtunk Istentől, ki-ki a maga útjára tértünk. A bűn „átprogramozta” gondolkodásunkat, életünket.

   Ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy tisztaságával, ártatlanságával a helyreállítsa a rendet, a békességet Istennel (ahogy az őssejtek a szövetek eredeti mintázatát). Hit által hozzá kell kapcsolódnunk.

   Aki benne van – hallottuk –, az új teremtés. Ez a megújulás nem emberi erőlködés, ügyeskedés, technikázás, hanem Isten munkája. A belső reformáció. Isten végzi Szentlelke által Jézus Krisztusban.

   Általa formálódhat át tudatunk, születhet új indulat bennünk. Fáradhatatlanul kérnünk kell ezt a megújulást, lelki reformációt, és nyitottaknak, készeknek kell lennünk annak elkezdődésére – személyesen és közösségileg is, engedelmeskedve a Lélek újjáteremtő erejének. Ámen.

 

 

Zsolt 51, 5-15  (reformáció, kedd)

 

5 Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van.

6 Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. Róm 3,4

7 Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Jn 3,6

8 Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem.

9 Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.

10 Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél.

11 Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet!

12 Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ez 36,26-27

13 Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!

14 Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen,

15 hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.

 

 

   „Isten azt akarja, hogy egész életünk bűnbánat legyen” – írja Luther a 95 tétel elején. A bűnbánat helyes önismeretből és mély Isten-ismeretből származik. Bűnbánat nélkül élni olyan, mintha valaki figyelmen kívül hagyná testének jelzéseit (pl. fájdalom, éhség, szédülés). Ha nem figyelünk ezekre, komoly veszélynek tesszük ki magunkat. Ugyanígy az is, akiben nincsen egészséges bűnismeret. Lehet így is élni, de a lelkünk nagyon eltévelyedik. És már nemcsak magunkra, hanem másokra nézve is komoly veszélyt jelentünk. Dávid nemcsak elcsábítja hűséges hadvezére feleségét, hanem gyilkosává is válik annak, aki élete kockáztatásával harcolt királyáért. Az örvény ijesztő lehet.

   A nürnbergi per során, ahol a náci Németország elfogott vezetőit állították nemzetközi bíróság elé, tizenkettőt ítéltek kötél általi halálra (1946. okt. 16-án végezték ki őket) – egyik tömeggyilkos sem vallotta magát bűnösnek.

   A megtisztulás, megújulás, a reformáció alapfeltétele az őszinte szembenézés önmagunkkal. „Tudom, hogy hűtlen voltam.” Mások életében olyan könnyen észrevesszük a tévedést, vétket, a magunk hibáit pedig a végsőkig mentegetni akarjuk. A bűn egyéniségünk része lesz. Úgy gondoljuk, hogy ha védjük, akkor magunkat védjük. Titkos szövetségkötés történik a bűn és közöttünk. Pedig a bűn nem tartozik hozzánk. Egyetlen módon szabadulhatunk meg: ha megvalljuk, ha kimondjuk.

  Egyedül ellened. A bűn történetébe mindig belekerül Isten is. Jézus Krisztus megváltó munkája erről szól. „Igazad van”… és igazságodat nekem akarod ajándékozni. Isten nem letorkol, ledorongol az ő igazságával, hanem felruház vele. Mi egymást le akarjuk leplezni, lemezteleníteni… Isten felruház.

   Tisztíts meg! Az izsóp gyógyszernövény…  Krisztus vére, önfeláldozó szeretete rendelkezik igazi tisztító erővel. Moss meg!

Ez a lelki öröm feltétele. A bűn nem tesz boldoggá. A bűnösök hahotázhatnak, de nem lehetnek igazán boldogok. A szív tisztaságában maradhat meg az igazi öröm.

   Tiszta szívet teremts bennem! Úrvacsoraosztáskor szoktuk elismételni. Gyönyörű sorok. A reformáció lényegéről, belső tartalmáról beszélnek. Nem az egyházban kell elkezdődjék a reformáció, hanem igazából bennünk. Nekünk kell egyen-egyenként kérni, megnyitni életünket. Egyen-egyenként kellene elindulni a templom, a közösség egymás fele… máris látható lenne a kegyelem áldása közöttünk. Ne vess el, pedig megérdemelném, hadd maradjak közeledben, ne vedd el Szentlelkedet, akit megbántottam. Hadd munkálkodjék bennem. Csak akkor tudok megmaradni.

   Akkor leszek alkalmas másoknak hirdetni, továbbadni, hogy mások is megtérjenek hozzád.  Erre van szükség egyéni életünkben, családunkban, egyházunkban. Ámen 

 

 

Ez 36, 24-32  (reformáció, szerda)

 

24 Kihozlak benneteket a népek közül, összegyűjtelek az országokból, és beviszlek benneteket a saját földetekre.

25 Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket.

26 Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Jer 31,33 ; Ez 11,19-20 ; 2Kor 3,3

27 Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. Ézs 44,3 ; Ez 39,29 ; 1Thessz 4,8

28 Abban az országban fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek.

29 Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól. Előhívom a gabonát és megsokasítom, és nem hozok rátok éhínséget.

30 Megszaporítom a fák gyümölcsét és a mező termését, hogy ne csúfoljanak többé benneteket éhínség miatt a népek. Ez 34,29 ; Jóel 2,19

31 Akkor majd visszagondoltok arra, hogy milyen gonoszul éltetek, és milyen rosszak voltak tetteitek, és megundorodtok magatoktól utálatos bűneitek miatt. Ez 20,43

32 Nem tiértetek cselekszem – így szól az én Uram, az Úr –, tudjátok meg ezt! Szégyenkezzetek, és piruljatok életetek miatt, Izráel háza!

 

 

    A teremtésről és új teremtésről hallottunk az előző estéken, Isten szabadító, megújító tettéről. Ma este is.

  Kihozlak… a megújítás első lépése. A bűn, a rossz környezete sorvasztó hatású lehet. A pincébe helyezett virág úgy újul meg, ha kihozzuk a fényre, a melegre.  Kérnünk kell, és engednünk, hogy Isten kivezessen.

   Saját földetekre. Oda, ahol a helyetek van. Nemcsak földrajzi értelemben. Mondjuk, hogy valami helyre jött, azaz meggyógyult, minden a helyére, egyensúlyba került. Reformáció – helyreállítás, az Istennel való kapcsolatunk rendezése, a békesség megtalálása, feladataink, küldetésünk felismerése. Református népünk a helyén van-e: családban, gyülekezetben, a világban? Ha nem, akkor nyugtalanság, bizonytalanság van.

   Tiszta vizet hintek rátok… a rituális megtisztulás gesztusa volt ez. Tegnap este hallottuk: tisztíts meg izsóppal. A Jézus vére tisztíthat meg Isten előtt. Isten a lelkünket akarja megtisztítani minden bálványozástól, mindentől, ami elszakít tőle. 

   Új szívet adok nektek. Az első szervátültetés? A Szentírásban a szív a gondolatok, érzelmek, akarat, az egyéniség központja. Új gondolatot, látást, hitet, a Krisztus szívét, indulatát kapjuk. Kiveszem a kőszívet, ami érzéketlen, közömbös (v.ö. A kőszívű ember fiai), és érző, Istenre figyelő szívet adok. Nem Istennek, nekünk van szükségünk rá!

  Lelkemet adom belétek. Nincs reformáció a Szentlélek munkája nélkül. Vajon mennyire vagyunk lelki értelemben reformátusok? Szoktuk mondani: a lelkemet adnám érte. Isten Lelkét adja, hogy szerinte éljünk. Református népünknek ezt az utat kell választani.

   Abban az országban: a földi megmaradás, jövő ígérete, és az örök életé is. Ámen.

 

Mt 8, 1-4  (reformáció, csütörtök)

 

1 Amikor lejött a hegyről, nagy sokaság követte őt,

2 és íme, odament egy leprás, leborult előtte, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.

3 Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és ezt mondta: Akarom. Tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától.

4 Ekkor így szólt hozzá Jézus: Vigyázz, senkinek se szólj, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes rendelt el, bizonyságul nekik.

 

    A lelki reformációról hallottunk, Isten újjáteremtő, megújító munkájáról. Isten tud új szívet, új indulatot ajándékozni nekünk.

   A mai újszövetségi történetben is a megtisztulásról van szó. Testi gyógyulásról, lelki megerősödésről.

   Jézus lejön a hegyről… ahol imádságban a mennyei Atyával való találkozás alkalmát kereste, élte meg. Jelképes jelenet: a szabadítás, a megújulás felülről, Istentől érkezik… hogy aztán belülről hasson át.  Ha ezt a kapcsolatot elveszítjük, akkor csak emberi erőlködés marad a megújulásra való törekvés: rendezvények, találkozók, ünnepélyek - semmi több.

   Nagy sokaság követi Jézust… ott van az emberek szívében a vágy, az éhség… Manapság is, csakhogy sok minden elfojtja, eltakarja. Lelkész kollégám beszélt egy vállalkozóról és annak családjáról. Valamikor templomba jártak, aztán egyre nagyobb lett az üzlet, egyre jobban elidegenedtek az egyháztól és egymástól is. Taposómalom. Válás lett a vége. 

A sokaság személyekből áll: a magunk helyét kell megtalálni. Káté személyesen kérdez: mi életben és halálodban.  Személyes kell legyen!

   Három dolgot mond ki: a) leprás vagyok, tisztátalan. Baj van velem. A mai ember nagyon görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy minden rendben van. Nem ismeri be… Testi nyavalyáinkkal orvoshoz fordulunk, de a lelkiekkel nem megyünk Istenhez. A reformáció egyik alapvető feltétele ez. Luther felismerte: baj van velem, baj van az egyházammal is. A bajokat másban látjuk és máshol próbáljuk orvosolni. Hitetlenség, közömbösség, a bűn megkötözöttségei, békétlenség… közösségeink pusztulnak, erőtlenednek.

1. b) A másik felismerés: ha akarod, megtisztíthatsz. Nálad van a megoldás, a bocsánat, megújulás. Ha lemondunk erről, akkor végünk van. Ha megrekedünk az „ilyen vagyok, nincs mit tenni, senki sem segíthet” megállapításnál. (Példa.)
2. c) Harmadszor: alávetem magam megújító munkádnak. Tiszta akarok lenni.

Jézus megérinti: testét, szívét. Ahol a mi belső vágyunk, szomjúságunk találkozik Isten megújító, meggyógyító akaratával, ott történik igazi változás. Azt akarni, amit Krisztus akar.

   Csodálkozunk a Krisztus parancsán. A törvény előírásainak a megtartására emlékeztet. Nem ment fel. Nem kerülünk a törvények fölé. Nem rúghatunk fel minden szabályt. Nem a körülményeknek, nekünk kell először megváltozni. Isten így tud felhasználni, megáldani. Ámen.

 

Jn 3, 1-8  (reformáció, péntek)

 

1 Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere.

2 Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele.

3 Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. * Jn 3,31 ; 1Pt 1,23 ; 1Jn 3,9

4 Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét?

5 Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ez 36,25-27 ; Ef 5,26 ; Tit 3,5

6 Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.

7 Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.

8 A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.

 

      A tegnap este egy leprásról hallottunk, aki testi bajával fordul Jézushoz. Nikodémus lelkének nagy kérdését hozza.  Nem tudom, ma ki menne el Jézushoz éjnek éjjelén ezért. Ha valami anyagi, egészségügyi dolog, érdek lenne, akkor igen! Szinte nem is érzékeljük, hogy milyen mértékben váltunk evilági gondolkodásúvá. Azt nyilván tapasztaljuk, hogy valami hiány van, de máshol keressük a megoldást. Nikodémus végső soron a hit lényegére akar rákérdezni, az Istennek való kapcsolatra, aminek ajándéka - kegyelmi ráadása - az üdvösség.

   Személyes, közösségi életünknek, egyházunknak is ez a nagy kérdése. A reformáció is ezt vetette fel. Bűnbocsánat, igazság, békesség, üdvösség.

Be sem fejezi mondanivalóját, Jézus azt mondja: ha valaki nem születik újonnan, de láthatja meg Isten országát. Mintha azt mondaná: tudom, mi a legégetőbb vágyad, s tudom, hogy mi a megoldás. Vajon minden igyekezetünkben – olykor hamis célokat hajszolva - végső soron nem Isten országát akarjuk-e mi is: evilági és az örökkévaló értelemben. Ahol békesség van, szeretet. Szeretnénk-e, ha ez lenne családban, egyházban?

   Újjászületésre van szükség. A mai genetikának nagy kihívása a klónozásnak nevezett technológia, azaz élő, felnőtt élőlényhez hasonló egyedek létrehozása.  A Biblia 2 ezer éve beszél erről - lelki értelemben. A Krisztus hasonlatosságára kell nekünk újjá születni, az ő indulatát kapni, szeretetével betelni. Hogyan születhetik az ember, ha vén, kérdi Nikodémus. A testi, biológiai módjára kérdez rá, de értetlenségében benne van az is, hogy hogyan újuljak meg, hiszen ott a régi természetem, régi bűneim, szokásaim. Le lehet azokat egyszerűen vetkőzni? A kicsinyhitűség hatalmas visszahúzó erő. Egyszer azt álmodtam, hogy egyik atyánkfia, aki eléggé elzüllött életet folytat, tiszta ruhában, tekintettel jött szembe velem, nem győztem csodálkozni, és arra gondoltam álmomban: biztos csak hasonlít hozzá: ez hihetetlen, nem történhet meg. Még álmunkban is működik a kicsinyhitűség szűrője.

   Víztől és Lélektől. A víz Krisztus bűnt eltörlő áldozatára utal, ua. a keresztségre, amely által az ő földi testének leszünk a tagjai. Fontos a közösség. Isten tesz újjá, de emberi eszközöket is felhasznál. Lélektől - a Szentlélek új indulatot, gondolatot ébresztő munkájáról beszél az Ige, aki Krisztus minden jótéteményének részesévé tesz, bekapcsol a Krisztus életébe.

   Ne csodálkozz! Ez az Isten akarata („a ti szentté lételetek” – 1 Thessz 4,3). Vajon rá tudunk-e hangolódni? Ezt akarjuk-e? Reformáció nem lesz addig, amíg nem kérjük, nem nyitjuk meg életünket. 

   A szél = szabadság, áldás, erő. Adja az Úr! Ámen.

 

 

Róm 12, 1-2  (reformáció, szombat)

 

1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul,

2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

 

 

   Teremtés, újjáteremtés, gyógyítás, újjászületés – ezekről hallottunk a hét folyamán. Ennek a szép összefoglalását halljuk most az Igében. Tkp. a lelki reformációról hallunk újból. A külső – a névleges – csak forma, ami olyan könnyen kiürül. Arra a kérdésre, hogy milyen vallású vagy, egyháztagjaink közül sokan így válaszolnak: reformátusnak kereszteltek. Ebben benne van az elhatárolódás, az, hogy nekem igazán nem sok közöm van. Átestem egy ceremónián, ami semmit nem jelent számomra.

   Az apostol kéri, valósággal kérleli a gyülekezet tagjait. Az Isten irgalmasságára hivatkozik. A kegyelemre.  Ám a legnagyobb hír is hiába szól, ha nem nyitott szívvel hallgatja valaki. Illés történetéből tudjuk: Isten nem tomboló szélviharban, nem sziklákat dobáló földrengésben, hanem egy halk és szelíd hangban szólít meg.

   Okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat. Akarjuk-e Isten tisztelni? Úgy definiáljuk-e magunkat, ahogy a Káté tanítja: legfőbb feladatunk, hogy Őt megismerjük, az Isten dicsőségére éljünk? Sokszor magunknak élünk. Akár élek, akár halok, a magam tulajdona vagyok, a magam szenvedélye, akarata köt le. A magam előnyét keresem. Valamiért ez nem vezet jóra.

   Az istentisztelet legfőbb eszköze mi magunk vagyunk. Életünk, cselekedeteink. Két lábon járó templomok vagyunk. Mi zajlik ebben a templomban, milyen gondolatok, indulatok uralkodnak benne?

Odaszánni magunkat - ez az áldozat. Figyelni, engedelmeskedni. Ki akarja magát odaszánni? Krisztus Urunk figyelmeztet: ha meg akarjuk tartani, elveszítjük. Gabonamag példája. Odaszánásban kibontakozik, gazdagodik. (Példa)

   Ne igazodjatok e világhoz… gondolkodásban. Nem külső kritériuma vannak. Más viselet, más szóhasználat - ez nem elég. Krisztushoz kell igazodni. Szolgálat v. önzés, békétlenség v. békesség, panasz v. hálaadás. Szükség van Krisztushoz igazodó emberekre. Egyházra. Reformáció: iránybeállítás, viszonyítási alap megkeresése. Voltak elhajlások… az egyház elvilágiasodása, politika harcokba keveredése. Nem könnyű. Az értelem megújulására van szükség. Arra a változásra, amit ez hoz. Az értelmünk, gondolataink kell megújuljanak. Nem a körülmények elsősorban. A belső viszonyok. A megújult értelem azt keresi, hogy mi az Isten akarata, mi az, ami jó, neki tetsző, tökéletes.    Ösztönösen nem ez van bennünk. Saját akaratom legyőzésével kezdődik annak gyógyulása, ráhangolódása Isten megtartó, megáldó akaratára. Ámen.