Gyülekezeti előadások (2021. január – május)

1.Korunk kihívásai – gyülekezeti szemmel nézve 

   (a liberális, posztmodern gondolkodás térhódítása)                                                                                  

2. Értékőrzés válság idején  

3. Közösségépítés 

4. Az igehirdetés, egyházi élet esélyei

5. Merre tart az ifjúságunk?

6. A környezet hatása, a család szerepe hitünk megélésében

7. A posztmodern életforma

8. A pénz helye keresztyén életünkben 

9. A hit és a pszichológia

10. A közösségi konfliktusok kezelése 

11. A világjárvány gyülekezeti hatásai

12. Gyülekezetünk jövőképe

Korunk kihívásai – gyülekezeti szemmel nézve (1)

Távozásom után ragadozó farkasok fognak jönni… (ApCsel 20, 29-30)

    Szinte bizonyításra sem szoruló tételként szoktuk hangoztatni, hogy a mai korszellem nem kedvez a keresztyén hit megélésének, egyáltalán a hagyományos értékek ápolásának és az azokat valló közösségek fennmaradásának. („A korszellem a Sátán aktuális akarata.”) Napjaink társadalmi életére, viszonyaira általánosan jellemző az elidegenedés, az individualizáció. A generációk közti lelki örökségátadás nagyon nehezen működik. Nincsenek kötelezőnek tartott, irányt mutató közösségi értékek, meggyengült vagy teljesen hiányzik az elköteleződés és felelősségvállalás is. „Ki-ki a maga útjára tértünk” (És 53,6). Ez a régóta elkezdődött (az 1789-es francia forradalmat tartják az európai liberalizmus kiindulópontjának), az egyén felszabadulását hirdető emancipációs folyamat – bár sok pozitív eredményt is hozott – megkérdőjelezve a keresztyén értékeket, és fellazítva a közösségi szálakat, fokozatosan a gyökereitől és az identitásától „szabadította meg” az embert. Gyors (és végzetes?) térhódítása annak is köszönhető, hogy nagyon tetszetős elveket hangoztat. Kívánatos az, ha senki nem szól bele abba, hogy mit és hogyan teszek (sem egyház, sem szülők, sem a „falu”), kedvemre való, hogy kezembe veszem a sorsomat, kilépek minden úgynevezett kötöttségből. És mindenekfölött: megvalósítom önmagam. 

   A posztmodern (poszt-keresztyén) kor embere mindent ennek a törekvésnek rendel alá, és úgy gondolja, hogy ennek eléréséhez csak pénzre van szüksége. Ezért lett annyira pénz-centrikus a közgondolkodás (a gyakorlati materializmus korát éljük). Mindent ebben mérünk. Ezért képesek vagyunk valóban mindent feláldozni: barátságot, közösséghez tartozást, lelkiismeretünk nyugalmát. (És aztán megpróbáljuk visszavásárolni azt, amit a pénzért való nagy küzdelemben elveszítettünk, de amit anyagiakkal nem lehet megfizetni, megszerezni: a békességet, bizalmat, szeretetet.) 

    A Biblia valóban az élet könyve: mindegyre rácsodálkozunk arra, hogy milyen meglepően modern kijelentéseket találunk benne: lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók (2Tim 3,2)… Persze, ezt idézték ezelőtt 100 vagy 50 évvel is, de most fokozottan időszerűnek érezzük.

   A mai ember – aki számára áthelyeződtek a hangsúlyok, másak lettek a prioritások - önmagát tartja a legfőbb autoritásnak, önmagához mérten fogalmazza meg (tudatosan vagy kevésbé) az életcélját, ami már nem a családról, hitről, hűségről szól, hanem egyéni elképzelésekről, ambíciókról: világjárás, drága autó, kényelmes élet, szakmai sikerek.  Akár pozitíveknek is nevezhetnénk ezeket a célokat, de önmagukban csonkák, hiányoznak belőlük a keresztyén értelmezés szerinti elhívatás és értelmes élet lényeges vonásai. Mindez az ún. liberális szemléletet produktuma, amely nem ismer el semmiféle tekintélyt (szekularizáció), a legfőbb jónak az egyén kibontakozását tartja, az igazságot relatívnak tekinti, stb.           

   Ennek a gondolkodásnak a térhódítását (amely napjaink fő irányzata, „main stream”-je) megsínylik a közösségek. Az elidegenedés félelmetes méreteket öltött, atomjaira hullt a társadalom: már csak a gazdasági szabályok (érdekek) tartják össze. Pl. az, hogy dolgozni kell (a pénzszerzés miatt), és adót kötelesek vagyunk fizetni. Ezek a változások, átrendeződések annyira természetesnek, sőt a haladáshoz tartozónak tűnnek, hogy gyanútlanul nem is sejtünk semmi veszélyt bennük. (A lassan felforrósodó vízben megfőtt teknősbéka esete.) Sőt, aki valami kritikát fogalmaz meg a liberalizmus térhódításával szemben, azt maradinak, haladásellenesnek, radikálisnak bélyegzik. A közömbösség kellemes, de veszélyes állapot. Magunkat számoljuk fel. Az a nép, amely hátat fordít Istenének… (Jer 7).

   Látjuk a „tékozló nagykorúvá válás” egyéni következményeit is: kiégés, kiábrándultság, elmagányosodás, függőségek kialakulása, üres, öncélú élet. Ezek a társadalmi méreteket öltő jelenségek is mutatják, hogy szükségünk van Istenre, közösségre, családra, baráti körre. A közösség nemcsak szorít, de tart is. Hozzá tartozik életünk lényegéhez, teremtettségünkhöz. Nyugtalan a mi lelkünk Isten nélkül, és tartalmatlan, ha elidegenedünk egymástól.

  Néhány dolgot tisztáznék: 

1. Ami világunkban zajlik, az – lényegét tekintve - nem új keletű jelenség. Az idők mindig „gonoszak” voltak. A kísértések különböző köntösben jelentkeztek, de ugyanazzal a céllal: próbálnak elszakítani Istentől.  E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok… (Jn 16,33). Közben érik az Isten akarata is (Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még?– Ézs 43,19).
2. A modernitás sok pozitív eredményt is hozott (nem démonizálhatjuk): pl. társadalmi előítéletek lebontása, egymás elfogadásának szorgalmazása, a másként gondolkodók tisztelete. Ezek – szinte azt mondanám, vállalva a megkövezés veszélyét – bibliai gyökerű tanítások. A gond az, ha elválasztjuk az Istenben való hittől… (Ha az autó kereke önállóan kezd el gurulni…) Az alappal van baj (Mt 7).
3. Amikor a közösségek felbomlásáról beszélünk, akkor meg kell említenünk, hogy másfelől új, kisebb-nagyobb, adott esetben nagyon is aktív, dinamikus csoportok jöttek létre, általában valamilyen közös érdeklődés, érdek mentén, ahol a pillanatnyi anyagi, morális vagy politikai haszon dominál (akár valamilyen destruktív elköteleződés). Ott vannak az ún. virtuális közösségek, facebook-csoportok, ahol a „használóknak” egyfajta közösségi élményben van részük: megoszthatják másokkal (főleg) örömeiket, sikereiket. Bár látszólagosak (nincs igazi megtartó erejük), egyáltalán nem becsülhető le befolyásuk az emberekre (kék bálna sztori, stb.) 

Miben nyilvánul meg mindez a gyülekezet életében? 

   1.A mai gondolkodás mindent relativizál – a gyülekezeti lét már nem része sok gyülekezeti tag világrendjének, életfelfogásának. Csak egy kínálat a sok közül. Meg lehet lenni nélküle is. Még működnek a régi reflexek, de ha nincs élő kapcsolat, akkor azok is elhalnak.  Nem feltétlenül jelent ez hitetlenséget, ateizmust (bár második lépésnél már az következik.) 

   2.A közös hitvallás helyett az egyéni út, a sajátos, személyre szabott hit hangsúlyozása. Ma már kedvünkre csemegézhetünk nemcsak különböző református egyházi műsorokból, hanem mindenféle színezetű és hátterű keresztyén, vagy akár nem keresztyén irányzatok ajánlataiból is. Mindenütt „szépen beszélnek”, „jó dolgokat mondanak” (a gyermekeink is csak otthon kapnak szidást), lelki békességet ígérnek, önmagad megtalálását, csak arról hallgatnak, hogy Isten elsősorban a tieid iránt tett felelőssé. Eltűnőben a „magunkét szeretjük, a másokét tiszteljük” hozzáállás.   A hűség fogalmát átírtuk, és így megváltozott a hűtlenség értelmezése is (a házasságban, a gyülekezeti odatartozásban). Válaszd azt, ami jobbnak tűnik, ami kívánatosabb, ahol jobban érzed magad! Vesd le a felelősségérzet görcseit! Ne törődj másokkal, a magad érzéseire figyelj! 

   3.A kényelem lett az egyik legfőbb szempont. „Semmi nem éri meg, hogy tönkre tedd magad érte.” „Miért vállalnál áldozatot azért, ami nem ígér hasznot, élvezetet?” „Egy lépést sem pluszban, csak amit muszáj.” Pedig az áldás a második mérföldön kezdődik. 

   4.Az istenfélelem kiiktatása. Nem Istentől várjuk, kérjük, kapjuk azt, amink van, hanem megszerezzük. Saját érdemünk. Ezért saját tulajdonunkként kezeljük. Senkinek nem tartozunk számadással. Az életünk, a testünk, az időnk a miénk. Saját jó belátásunk szerint használjuk azokat. (Kiderül, hogy ez végül nem is olyan jó. A mi korlátlan szabadságunkból tékozlás lesz.)

    5.Külön említem az idő tényezőjét: munkahelyi lekötöttségek, szabadidőnk teljes lefoglalása. Mindig program van… Érthető, hogy fiataljaink 80%-a egy egész év alatt egyszer sem jut el a templomba (és közben nem is unatkoznak). Izgalmas dolgot otthagyni egy kevésbé izgalmasért? (Napjainkban nehezebb hűséges keresztyénnek lenni, mint pár évtizeddel ezelőtt, amikor tiltották a vallás gyakorlását, de nem kínáltak alternatívákat, ma nem tiltják, de ezer ajánlattal nyomják el.) A távolmaradásból adódik (távkapcsolatból), hogy egy idő után megkérdőjeleződik az, hogy magától értetődő lenne az idetartozásuk. Ha nem veszek részt, ha semmi nem köt… Egy darabig még kegyeletből, személyes kapcsolat miatt talán marad néhány laza szál… De aztán végleges lesz az elszakadás. Ez egy generációváltás alatt megtörténhet. Vallásos szülők, elidegenedett gyermekek, teljesen vallástalan unokák. 

 Hogyan reagálhatunk ezekre a kihívásokra?

    a. Nem esni kétségbe. A kísértéssel együtt a kimenekedést is megkapjuk. Isten nem enged meg olyan kísértést, amelyben törvényszerűen elbukásra lennénk kárhoztatva. Bár erős, megsemmisítő csapásnak tűnik, de van megmaradás… („Kikért titeket a Sátán”. ) Vannak pozitív, inspiráló példák is… 

   b. Tudatosítani a veszélyeket. Felvenni velük a harcot. Nagyon sok biztató igénk van erre nézve: „vigyázzatok, álljatok meg a hitben”, „aki mindvégig megáll, az megtartatik”. Lényegbevágó (mint általában vészhelyzetekben): kapcsolatban maradni. Istennel, egymással és önmagunkkal (lelki identitásunkkal). 

   c. Világosan látni a küldetésünket. Ráébredni arra, hogy Isten mit bízott reánk. Csak a magam helyén lehetek igazán önmagam. Felismerni: szükségem van az Ige tanácsára, a közösség megtartó erejére. (Sokan kiszállnak a gyülekezet bárkájából, motorcsónakokon robognak… de ha viharok jönnek, ha szükségük lenne a helyes irány megtalálására, akkor nehéz helyzetbe kerülnek.)

   d. Megtalálni a lelki modus vivendit a megváltozott helyzetben. Nem a túlélés a cél, hanem a bizonyságtevő élet. A bajok avatnak bajnokokat. Csak értékeinket ne adjuk fel! Ragaszkodjunk hitünk alapjához (ortodox történet: Hristos a înviat). 

  e. Hitünk gyakorlását, a közösség ápolását prioritássá tenni. Időt áldozni rá. Első helyre írni a határidőnaplónkban. Nyitottnak lenni az igére, hogy örömöt találjunk benne, egymásra, hogy szívesen találkozzunk.   

   f. Ezt a szemléletet képviselni lépten - nyomon, felvállalni minden helyzetben, mint belső minőséget, ezt továbbadni. Beépíteni élet- és értékrendünkbe a lelki élet gazdagságát. Józsué bizonyságtétele: „én és az én házam…” (Sokszor nem jó a mi dicsekvésünk: nagyon világias a hitvallásunk.)

  g. Tudatosan keresni a megerősödés alkalmait (egyéni elcsendesedés, közösségi igehallgatás, egymás hite általi épülés). Remélem, hogy most is ez történik. 

Értékőrzés válság idején (2)

A rád bízott drága kincset őrizd meg… (2 Tim 1,14)

     Elmondtuk a múlt alkalommal: nem kedvez a helyzet a keresztyén hit megélésének, a közösségek megerősödésének. Soha nem kedvezett… Ellenséges világban élünk.  A kihívások azonban nemcsak ellenségeink, de tanítóink is. Emlékezetnek arra, hogy kitől függünk, kitől kapunk erőt. Csak el ne bátortalanodjunk, el ne bizonytalanodjunk! Ősi taktikája a Sátánnak a megtévesztés. A „csakugyan azt mondta Isten?” (bűnbeesés története) mintájára: „nem gondolod, hogy idejét múlta a Krisztus tanítása?”, „vedd észre, hogy megváltozott a világ!”.  Ha teret engedünk a kételkedésnek, akkor az megveti a lábát, és elfoglalja bennünk a „szentek szentjét”.     

   Ez idő szerint nem nyílt támadással kell szembenéznünk. Hivatalosan nem üldözik a vallást. Csak relativizálják. Igyekeznek marginalizálni. Sokféle ideológiával versenyeztetik meg. Maradinak, túlhaladottnak nevezik. Sokkal izgalmasabb ajánlatokkal jönnek. Régebb tiltották, de nem kínáltak alternatívákat, ma nem tiltják, de ezerféle kínálattal nyomják el. Azt a benyomást keltik: csak egy a sok közül.   

   Jézus nem ígért kényelmes életet az övéinek. „E világon nyomorúságotok lesz…” Azt azonban megígérte, hogy velünk van. Hogy a világot legyőző erejét adja nekünk. Ne csodálkozzatok (rémüljetek meg) úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket! (1 Pt 4,12)… Az emberi erőt meghaladó kísértés sem árt nektek (1 Kor 10,13)… Ebben lehet nekünk megkapaszkodni. 

   Voltak nehéz történelmi helyzetek. Üldözés, társadalmi kiszorítottság, katasztrófák. Átvészelte az egyház, sőt, megerősödve került ki belőlük (az 1977-es romániai földregéssel kapcsolatban olvastam, hogy azt követően nem a pártba vetett bizalom, hanem istenfélelem nőtt meg a lakosság körében.) Az a legveszélyesebb, amikor belül gyengülünk meg, amikor mi adjuk fel, amikor mi fordítunk hátat. „Csak azt veszítjük el, amiről lemondunk.”  Persze, nagyon logikus magyarázatokkal, meggyőző érvekkel, vonzó ajánlatokkal találjuk szembe magunkat: akár vallási, akár világi színezetben. Az ördög nem olyan fekete, mint amilyenre festik (csak a lelke, ha van neki), a kísértés nem olyan visszatetsző, hanem nagyon megnyerő, kedves, rokonszenves, szerethető tud lenni. 

   Az elidegenedés folyamatát így írhatjuk le: első lépés a bizalmatlanság elültetése, vonzóbbnak mutatkozó lehetőségek felkínálása, a kötődés fellazítása, a belső szálak fokozatos elszakítása, az eltávolítás. És akkor szabad vagy - prédának (az oroszlán és a kafferbivalyok). Menj a magad útján, én majd megmondom, hogy merre! Higgy abban, amit magadénak érzel, én majd megmondom, hogy mit! 

   Ennek következménye nemcsak az egyén izolálódása – hanem a közösség megszegényedése, elsorvadása. A közösségek, a család, az egyház széthullása… Csak a gazdasági kötelékek tartanak össze. Rosszak a kilátások, súlyos a diagnózis. Halálos betegségről szól. Az egyének a közösség építő elemei. Ha a téglákat rendre kivesszük a falból, összeomlik az épület.

   A válság bennünk van. Nem a világgal van baj elsősorban, hanem velünk, akik engedünk a cselvetésnek. Nem a világot kell nekünk megváltoztatni, nem is tehetjük, hanem nekünk kell megerősödni a belső emberben… Nem szeretném, ha ezek a megállapítások fejlődésellenesnek tűnnének. Értsük jól: nem az a baj, hogy kényelmesebben, modernebb körülmények közt élünk, hogy mobiltelefont és egyebeket használunk, hanem az, hogy közben létfontosságú lelki értékekről mondunk le. Az ókorban a szamár, az ökör (v.ö. tízparancsolat) pont olyan kísértés volt, mint ma az autó vagy luxuslakás. 

   Nem elméleti fejtegetés ez: látjuk a jeleit. Fiataljaink elidegenedését, a közösségi szálak szakadozását, gyülekezeteink elerőtlenedését, az emberek elzárkózását, a közerkölcs romlását, a lelki értékek inflációját.  Mindenki a maga kis gesztenyéjét sütögeti, miközben a közösségi szempontok szinte teljesen háttérbe szorulnak. Ki jön el csak azért a templomba, mert itt rá is szükség van?   

  Mit tehetünk? Ha a krízis bent jelentkezik, akkor a védekezésnek, a helyreállításnak is ott kell elkezdődnie, megtörténnie. Igen, mi mással kezdenénk, de először nekünk kell megerősödnünk. Az első tehát a lelki stratégia: „vigyázzatok, álljatok meg a hitben!”. Erősen kell ragaszkodnunk Krisztushoz, az ő igazságához, szeretetéhez… Amikor sok minden megpróbálja ezt a kötődést kérdésessé tenni, akkor számunkra nem lehet kétséges, hogy kihez tartozunk. Tudatosan keresnünk kell az alkalmakat, a lehetőségeket a hitben való erősödésre. Sokszor önmagunk, kényelmünk, megszokásaink ellen kell döntenünk… Elődeink számára sem volt mindig könnyű időt szakítani templomba jönni, de eltökélten ragaszkodtak ehhez (somosdi példa: bibliaórák). 

  Ide tartozik: az Ige hallgatása, olvasása, az evangélium életformánkká tétele, gondolkodásunk hozzá igazítása. Ezt nevezi az Újszövetség megtérésnek. Nem egy lezárt folyamat. Odafigyelést, fejlődést feltételez. Elcsendesedést, az Úr akaratának keresését. Krisztus példájának következetes követését.  

   Határozott, öntudatos, meg nem alkuvó ragaszkodás ez az evangélium üzenetéhez (református lelkiség?)… Megdöbbentő, hogy híveink egy része mennyire tudatlan, érdektelen. Van valami felszínes, homályos ismeretük, és nem is vágynak többre. Pedig az igei cél: eljutni az Isten ismeretének teljességére. Azt is világosan látnunk kell, hogy a „bibliai igazságnak” sok emberi változata van. Mostanában sok idegen elmélet is jelentkezik. Az üdvözítő tanítások szabad piaca nyílt meg. Ragaszkodjunk ahhoz, ami tiszta, ami hamisítatlan, ami Krisztusról szól és hozzá kötődik.

   Rendkívül fontos a közösség ápolása. Együtt, összefogva… Nagy fényűzés lenne most a szembefordulás egymással. Nem engedhetjük meg magunknak, mégis ezt tapasztaljuk lépten-nyomon: rágjuk, emésztjük egymást. Sajnos sokszor egy olyan sereghez hasonlítunk, ahol a katonák egymást kezdik kaszabolni, kiszolgáltatva magukat az ellenségnek. Régi kicsinyes sérelmek bénítanak… nem lehet ennek helye köztünk. A tudatosságnak egy magasabb szintjére kell lépnünk, belátva, hogy nincs más esélyünk, ha egyáltalán fontos nekünk közösségünk megmaradása. 

   A hűség az egyik legbecsesebb lelki érték. Földi viszonylatban nem mindig kifizetődő hűségesnek lenni. És mégis milyen szép, milyen nemes dolog! Nincs közösség hűség nélkül. Nagy a kísértése annak, hogy a régit lecseréljük. Mindent újabbra, jobbra. Vajon a családot is, a hitet is? De hol marad a megbízhatóság, a tartás, a felemelt fej méltósága? Én azonban és az én házam… Jézus Krisztus tegnap és ma… Ugyanaz a bizalom, hit, engedelmesség kell legyen bennem megváltó Uram iránt akkor is, ha történetesen BMW-vel járok munkába, és nem szekérrel, mint a nagyapám. Egy orvosprofesszor is lehet hűséges református egyháztag, alázatos hívő ember… 

  Lényeges (lelki életünk sine qua non-ja) hitünk megvallása, sőt, továbbadása. Furcsa így fogalmazni. A hit Isten ajándéka, aminek „célba juttatásában”minket is felhasznál. Akár a földi élet szolgálatában: mi mindnyájan azt a megbízatást kaptuk, hogy annak védelmezői, támogatói, és sajátos esetben - szülői hivatást vállalva - annak közvetítői, összekötő láncszemek legyünk. Ha már érintettük a témát, akkor ejtsünk is egy-két szót róla. Keresztyéni értékrendünkhöz, református identitásunkhoz hozzá tartozik a család megbecsülése, és szülőként – ha kapjuk Istentől ezt a küldetést – a gyermekek hittel, jó reménységgel történő vállalása. Isten legdrágább földi áldásai, „jutalmai” ők – hogy lehetnénk az áldások visszautasítói?! Ha nincsen következő nemzedék, akkor kiknek tudunk példát mutatni, kiknek tudunk bizonyságot tenni, hogy ők is bizonyságtevőkké legyenek? Igen, itt a hitünk gyakorlati, ha úgy tetszik, társadalmi vetületéről beszélünk. A legbeszédesebb evangélium az életünk. 

    És ha kaptuk, elfogadtuk őket (gyermekeinket, unokáinkat), vajon mit tudunk a szívükbe ültetni? () Úgy látom, sok családban a krisztusi hit, az Istennel, egyházzal való kapcsolat sokadrangú kérdés lett, sok szülő azt sugallja magatartásával, hogy mindez mellékes, elhanyagolható az anyagiak primátusa mellett. A szétesés, a felszámolódás útja ez. Ha ezt az irányt követjük, akkor nem jó fele haladunk… A család „csodás erőktől” védett lelki légkörében kellene gyökeret verjen a gyermeki szívekben a Krisztus követésének a vágya, az ő igazságának szeretete,  gyakorlása (Timóteus példája). Más lenne a helyzet, ha ez első helyre kerülne, ha ez a lelkiség hatná át családjainkat! Ha előkerülne a Biblia, ha hozzátartozna a család rendjéhez a közös imádság, templomba járás… (A siker vak hit nélkül.) Itt megint ne a mai világot hibáztassunk, inkább kérdezzük meg: hiteles-e az életünk, vonzóvá tesszük az evangéliumot? Sok gyermekeire panaszkodó szülő életében észrevehetjük, hogy nem éppen makulátlan a felmutatott példa: erőszakosságról, összeférhetetlenségről tanúskodik. Rossz reklám az életünk.       

   A krízisben tehát a legfontosabb: erősen, mozdíthatatlanul állni a biztos alapon, a közösségben egymást építeni, támogatni, bátorítani, hitünket a családban ápolni, gyakorolni. Eddig szoktunk keresztyén önértelmezésünkben eljutni. (Vagy eddig se.) 

     De fel kell fedezzük egy további megbízatásunkat: tudatosan képviselni hitünket, keresztyén értékeinket a kívülállók előtt . Az első keresztyének helyzetében vagyunk. Nem lehet közömbös számunkra, hogy másokkal mi történik, hogy mások miként látnak minket, és főleg a mi Megváltónkat. Minden nap a bizonyságtétel kihívása elé állít. Nem sok beszédre van szükség, hanem inkább életünk csendes vallomására arról, hogy jó az Úrban bízni, jó Krisztust ismerni, benne megtalálni békességünket és üdvösségünket. Ez a szolgálat minket is erősít. A misszió új lendületet ad közösségi életünknek. 

A közösség szerepe (3) 

Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. (1 Pt 2, 4-5)

    Hallottuk, hogy posztmodern korunkban az egyén kibontakozásának túlhangsúlyozásával párhuzamosan éppen a hagyományos közösségek ellen folyik leplezett, megsemmisítő támadás (nem egy újabb összeesküvés elmélet akar ez lenni, hanem bibliai gyökerű felismerés). A családi, egyházi, gyülekezeti, nemzeti lét és hovatartozás kérdőjeleződik meg, nyilváníttatik idejétmúltnak, vagy egyenesen kétes értékűnek. Jézus hasonlata szerint: mintha a szőlőtő szeretne függetlenedni a szőlőtőtől. Nagyravágyásának ámokfutásában önmagát veszíti el. 

    Jellemző a mai, önmaga körüli forgásban begyorsult, bepörgött emberre, hogy pl. miközben közösségi oldalakon több száz „tetszik” visszajelzést gyűjt be, nem ismeri a szomszédjait, és egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik a környezetében. Miközben szívesen reklámozza magát másoknak, semmit nem vállal a közösségért. Valóban egy virtuális, látszólagos, öncélú világ ez. 

    Isten - a Biblia tanúsága szerint - közösségben gondolkozik. Ő maga is közösségben él, és minket is így teremtett, arra rendelt. Nem jó az embernek egyedül: ez vonatkozik nemcsak a családra, de a gyülekezetre (az Újszövetségben nagyon hangsúlyos ez), a nemzetre… A hívők közösségének szíve, lelke egy volt. Nincs privát, „külön bejáratú” keresztyénség, bár vannak elefántcsonttoronyba vonuló egyének és másokat kizáró vallásos csoportok, akik így gondolják. 

    Krisztus parancsai közösséget feltételeznek: úgy fényljék világosságotok az emberek előtt, a Miatyánk többes számú kérései, a missziós parancs: tegyetek tanítványokká minden népeket. Amikor Péter külön megbízatást kap, az is másokra vonatkozik: legeltesd juhaimat.  Amíg jöhetnék és támogathatnám a közösséget, de nem teszem, akármilyen kifogással: ellentmondok Istennek. Sok ember számára döntőbb saját elképzelése, mint az Isten akarata. Isten szabadító hatalmát, Krisztus szeretetét együtt tudjuk megélni és hatékonyan mások fele közvetíteni.

   Ti magatok is épüljetek fel lelki házzá. A tégláknak össze kell illeszkedniük egymással, ha épületté akarnak összeállni. Elkötelezett egyének alkotnak élő közösséget. Nem lehet, hogy egy csomó közömbös embert összeszedünk, és azok aktív, szolgáló gyülekezetté válnak. Isten Lelke tud valóban megmozdítani, összeszerkeszteni, használhatóvá tenni.

   Néhány szóban a lelki közösségeinkre leselkedő belső veszélyekről:

   1. Közömbösség, érdektelenség. Amikor hiányzik a szív. Talán látszólag még együtt vannak az emberek, találkozgatnak, de csak megszokásból. A család még összejön, de senkinek semmi köze senkihez. Nincs valódi odafigyelés, segítőkészség, szeretet. Nincs nyitottság. Az üres keretben nincs élet.   

   2. Elfordulás – eltávolodás. A közösség, az Isten ügye, az egymáshoz tartozás mellékes lesz, minden más fontosabbá válik. Aggasztó jel. A közösség széteséséről szól. A szolidaritás hiányáról. (Szép ellenpélda: egy gyereket büntetésből kopaszra nyírnak, másnap minden fiú lenyírt hajjal jelenik meg az iskolában.) Ha pl. valaki az egyháztagok közül egy évig nem talál alkalmat arra, hogy eljöjjön a közösségbe, akkor az nem fontos számára. Akkor tényleg az sem érdekli, ha bezárják a templomot, ha felszámolják a gyülekezetet. A járvány idején felfüggesztettük a szombat esti istentiszteleteket - sokan azt sem tudták, hogy előtte tartottuk ezeket az alkalmakat. 

   3. Az Ige háttérbe szorulása: amikor nincs igazi lelki éhség és szomjúság. Nincs tiszta, őszinte érdeklődés. Tiszteletből megjelenünk egy-egy ünnepen, temetésen, de le vannak eresztve a belső redőnyök. A legizgalmasabb, a legfontosabb hír is hiába hangzik, ha nem figyelek oda. Nem hat át az evangélium, nem lesz gondolkodásunk része. Nem válik életritmusunkká az, hogy találkozunk testvéreinkkel, hogy meghallgatjuk az Igét, beépítjük magatartásunkba. 

    4. Nincs együttgondolkodás, együtt érzés, együttimádkozás, nincsenek közös tervek. A lelkész ügyének (vagy ami még rosszabb: ambíciójának) tekintem az egészet, nekem nem fáj, engem nem nyugtalanít, nekem jól van úgy, ahogy van, vagy úgy, ahogy nincs. Hiányzik a közös vízió, terv, küzdelem: ezt szeretnénk, ez ott van mindnyájunk szívén, ezért együtt tusakodunk, imádkozunk. (Hány ember tudnánk megnyerni ennek?) 

    5. Nincs áldozatvállalás, elköteleződés. Lefizetem azt a jelképes összeget, de semmi más felelősséget nem érzek, és nem is vállalok. Amiért keveset áldozok, az keveset ér számomra.  Ahol nincs ott a szívünk, ott mi sem vagyunk igazán jelen, és amit elengedünk, azt elveszítjük. A mezőbergenyei református gyülekezet ügye a mezőbergenyei reformátusoknak kell fontos legyen.   

   A külső tényezőket szoktuk kárhoztatni: modern világ, internet, egyebek. Közben kiderül, hogy bent vannak a nagyobb bajok. A kísértések igazából csak megmutatják meg, hogy hova húz a szívünk. Az igaz hit akkor kezdődik, amikor valami nem kötelező, amikor szabad lelkiismeretből teszem. A szabad világ megmutatta, hogy fiataljaink jó része számára igazából nem fontos (lehet, hogy sokak számára ezelőtt sem volt az, de a szokás kényszerítette őket) Isten áldásának a kérése házasságukra, kapcsolatukra.  A kísértések felfedik igazi jellemünket.

Jó gyülekezeti közösség jellemzői: 

   Az Ige és a Szentlélek munkája.  Belső elköteleződés, a Krisztusban megtalált összhang. Minél inkább betölt az ő szeretete, annál jobban megmutatkozik az mások fele is. 

   A másik alapvető kritérium: a megszólító, személyes hangú, döntésre bíró igehirdetés. Nemcsak általánosságok hangzanak el, hanem élő, leleplező és felemelő, megítélő és felszabadító üzenet. Ennek eredménye a dinamikus (erőt sugárzó) lelki élet, aminek jelei látszanak: a közösség gyakorlásában, életek megújulásában (történet: hány ember talált vigaszt, reménységet, megújulást az ateizmusban?)

   Nélkülözhetetlen az aktív, tettre kész bekapcsolódás, szolgálat (Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?). A hívek nem passzív hallgatók, de organikusan odatartoznak, jelen vannak, szolgálatot, és egymásért felelősséget vállalnak (gondoljunk a test és tagjai hasonlatára). Mindenki a maga adottságai szerint vesz részt tkp. a Krisztus munkájában. „Mi következik mindezekből, testvéreim? Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja! “ (1 Kor 14,26) Mindenkinek van valamije. Mit adunk hozzá? () Só és világosság: nem elég a sót csak megmutatni az ételnek, a sötétségben levőnek csak beszélni a világosságról.

   Egymás támogatása, odafigyelés, törődés. Nem az a kérdés, hogy mit kapok, hanem az, hogy mit adhatok. Nem az motivál, hogy kiharcoljam a magamét, hanem az, hogy másoknak megadjam… Nem az, hogy elfoglaljam a helyem, hanem hogy másoknak is jusson. Ha készek lennénk adni, többet kapnánk! Több áldás lenne. (Új házba költözött valaki, nekifogott a kerítést javítgatni… A szomszéd azt mondta: hiába kínlódik, mert ő úgyis le fogja rontani, ti. 50 centi az ő telkébe esik. Az új beköltözött azt mondta: 1 métert adok… Erre a szomszéd azt mondta: maradjon ott, ahol volt.) Stílust kell váltsunk, hogy a mentalitásunk (állapotunk) megváltozzék.   

   A jó közösségben derű, békesség, öröm van… Jó hangulat. Kiváltság, megtiszteltetés odatartozni. Ahol úgy érzem, hogy nemesebbé válik a lelkem. Szívesen ünneplünk együtt. Várjuk a találkozást. „Ó, mily jó, mily gyönyörűséges”… 

   Rugalmasság: szabályokban, a keretekben. Nem merev törvényeskedés, tradicionalizmus uralkodik benne. Hogy „ez mindig így volt!”. Sok minden változik. Nekünk is nyitottnak kell lenni a változásra. Az evangélium ugyanaz, de a formák átalakulnak. „Az egyház mindig egy leendő valóság” (die werdende Kirche), ami formálódik - a minta viszont örök: a Krisztus élete, szeretete. 

Az igehirdetés, az egyházi élet esélyei (4)

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. (1 Kor 1,18)

     Régi a kérdés: „ki hitt a mi tanításunknak?” (Ézsaiás 53). Úgy érezzük, hogy soha nem volt aktuálisabb. Illetve mintha még reménytelenebbül hangzana: kit érdekel. Egyre kevesebb az igét hallgató és komolyan vevő ember. Sokan gondolják úgy: nem fontos, kihagyható, nincs szükségük rá. Más elvek, tanok dominálnak.

    Szüleink, és kivált nagyszüleink korában az igehallgatás jobban odatartozott a „világ rendjéhez”, bár a külső körülmények nehezebbek voltak.  A keresztelés, esküvő, temetés, de a vasárnapi istentisztelet is természetes része volt az életnek. Fontos, meghatározó eseménynek számított. Persze, akkor sem volt ott mindenki, és nem szívvel, lélekkel, de mégis a hit gyakorlása általánosabb érvényű volt. (Egyik lp. kolléga mondta: ma csak az jön el, akit a szíve indít, ezért ma már az igehirdetésre „minőségi hallgatóság” figyel… Nem tudom.) Vajon ennyivel elintézhetjük? Vajon valóban nincs szüksége az Ige igazságára, vigasztalására, tanácsára a mai embernek, gyerekeknek, fiataloknak?

   Az adatok egész Európában nem túl biztatóak, bár vannak kivételek, vannak aktív közösségek. Minél inkább a földiekre irányul a figyelmünk, annál inkább elhanyagoljuk a mennyeit. Úgy tűnik, hogy a kezünkbe vettük a sorsunkat, stb. Csak az élet krízishelyzetei hozzák elő a hit kérdéseit.

Mik a következményei annak, hogy az örök élet beszéde háttérbe szorul?

• lelki kiüresedés, elsivatagosodás (sok embert úgy leköt a „hogyan éljek?” gondja, hogy el sem gondolkozik a „miért élek?” kérdésen) 
• erkölcsök fellazulása (ha nincs egy felső értékrendünk, akkor semmi nem tart vissza… Ha felfüggesztenék a közlekedési szabályokat, azt sokan élveznék, sokak számára izgalmas lenne, ugyanakkor nagyon veszélyes) 
• eltávolodás, széthullás: nincs közös téma, alap, hitvallás, felelősség (Isten Igéjében hangsúlyosak ezek)
• szabadosság a gondolkodásban, életformában – a mi kárunkra. A természetes határok túllépése mindig következményekkel jár: azt teszek, amit akarok (mint a hisztis gyermek).
• a „carpe diem” mentalitása… Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Egy életem van, ki kell használnom, akármi áron, nem törődve Istennel, másokkal.

Nem elméleti fejtegetés ez, látjuk a gyakorlatát környezetünkben. Az ige (Kálvin szerint): tükör, fék és ösztöke… Eltörjük a tükröt, leszereljük a féket, összetörjük az ösztökét. 

    Ebben a helyzetben, általános elfordulásban milyen kellene legyen az igehirdetés, hogy megszólítsa, elgondolkoztassa az embereket, hatással legyen rájuk? (Tud-e egyáltalán valami hatással lenni ránk?) Vajon új formákat, kommunikációs csatornákat kell keresni? 

   Az igehirdetés tartalma ugyanaz maradt: a megváltása evangéliuma. Azon nem kell (nem is lehet) változtatni, mert akkor meghamisítjuk, de stílusának változni, az idők kihívásaihoz alkalmazkodnia kell. Biztos, hogy ma másként kell prédikálni ugyanazt, mint ezelőtt 100, vagy akár 50 évvel. Fontos követelmény a szemléletesség (Jézus igehirdetése is az volt: sok képpel, hasonlattal, meglepő fordulattal)… Alapvető kritérium a személyesség, élményszerűség, az érthetőség (a mai embernek ugyanarra van szüksége, de másként gondolkodik, másként kommunikál). Sorolhatunk még jelzőket: érdekfeszítő, elgondolkodtató, motiváló. (A hajóépítő mester és a szabó története.) Persze, sok függ az igehirdető személyétől, felkészültségétől, lelkiségétől is. Itt említeném meg a hitelesség döntő jelentőségét.

    Eddig jóformán az emberi feltételekről beszélünk. Isten Szentlelke tudja valóban megragadni az embereket (Péter pünkösdi beszéde). Többet kell imádkoznunk ezért. Akár imacsoportokban.   

   Ua. az igehallgatóknak is meg kell hozniuk a maguk áldozatát. Nekik is készülniük kell. Szomjazik a lelkem, vágyakozom, írja a zsoltáros. Várom a találkozást. Ez tudatosságot, odafigyelést jelent. Manapság komoly kihívás már az is (és ez csak egyre nagyobb lesz), hogy időt szakítsunk. Sok minden tart igényt a figyelmünkre. Áldozatot kell hoznunk, valamit félre kell tennünk. Ebben a döntésben sok ember esetében az Isten ügye szenved kárt. Az, akinek mindent köszönhetek. „Hálaadással áldozz Istennek”, szólít fel az 50. zsoltár, mert neked tesz az jót, lelki egészséged, egyensúlyod, békességed függ attól (akárki légy). 

   A gyülekezet kötelessége az, hogy vonzó, befogadó közösséggé legyen.  Még mindig túl sok az előítélet, a megjegyzés, túl kevés a szeretet, az elfogadás. Még mindig vannak padfoglalásos történeteink. És mennyi harag, neheztelés, rosszallás van a szívekben! Vajon nem ezért nem kívánkoznak közénk a fiatalabbak? Ahol ilyen kicsinyes hangulat uralkodik, ott nem tudok az Ige nagyszerűségére figyelni. 

    Mégis: hogyan tudnánk a közömbös egyháztagokat bevonni? Fokozott mértékben gond az elérhetőség, a megszólíthatóság. Nem működnek a régi sémák. Nem elég, hogy megkondul a harang (). Nem elég, ha átszólunk a szomszédba (már nem is szólunk át…). De az sem elég, ha meghívót, sms-t küldünk. Valahogy személyesebb formákra van szükség. Biztatni egymást. Szívtől szívig, embertől emberig működik jól. Az egész gyülekezet aktívabban kell részt vállaljon. (Méhek példája: egymást táncszerű mozdulatokkal értesítik, ami egyben ösztönzés is. Mi sugárzik rólunk? Ugyanolyan panaszkodva, szigorú arccal megyünk haza a templomból, mint amivel jöttünk? Átsugárzik-e rajtunk az Isten öröme?) 

   A mások megszólításával kapcsolatban van bennünk egy bizonyos visszafogottság. „Nekünk nem szokásunk.” Miért? Nem tartjuk jónak, ami gyülekeztünkben történik? Nem gondoljuk, hogy építő, hasznos lehet másoknak? Református megfáradás, kiégés ez?   Más felekezetű testvéreink mekkora reklámot csapnak! Katolikus értelmiségi, fiatal pároktól hallottam, amint áradozva beszéltek a házas heteikről… Hogy milyen jó és tanulságos! Nem őket kell utánoznunk, nem is a máshova tartozókat kell nekünk hívogatni, hanem azokat, akik közülünk valók lennének, de soha nem mozdulnak ki. Lehetnénk pörgőbb közösség… Meg kell tanulnunk egymást lelkesíteni… Arról meggyőzni, hogy jó találkozni, lelki kérdésekkel is foglalkozni… Otthon kezdődik ez. Ilyen szempontból nem uralkodik inspiráló légkör családjainkban, gyakran rossz példát mutatunk, rossz véleményt terjesztünk. Már eleve, csírájában elfojtjuk a hit felébredését, a gyülekezethez tartozás örömét.  (Negatív előjelű példa: talán harmadik osztályos voltam, amikor megválasztottak pionírvezetőnek, nagyon büszke voltam, még egy hazafias verset is írtam… Otthon észrevettem, hogy kitüntetésemet illetően nem nagy a szülők lelkesedése. Nem győzködtek, nem tartottak előadást, de abból a pár félszóból, utalásból megértettem: humbug, színjátszás, hazugság, átverés az egész. Attól kezdve úgy is vettem. Értjük: ez kijózanodás volt, de így működik a kiábrándítás is. „A pap csak mondja a magáét, nem kell szívre venni.”) 

    Új kommunikációs utakat, csatornákat kell igénybe vennünk… Az ige nem maradhat a templomban. Mert akkor csak keveseket ér el. A ciszternában kuksoló békák példája. Ott van pl. a világháló (internet)  széles lehetősége. Sokakhoz eljuthat az ige. Nekem nem erős oldalam a technika… Persze, nem helyettesíti az élő találkozást, de valamiképpen pótolja… Veszélyei is vannak: a mindenféle kínálat özöne, a „mazsolázás” gyakorlata, a helyi közösség háttérbe szorulása + az idegen tanítások kísértése. Sokan kapcsolódtak be már ezoterikus, álevangéliumot hirdető csoportokba. Úgy csodálkozom, hogy egy-egy idegen, sokszor naiv, ostoba elmélet úgy megragad valakit, és mint valami nagy, világrengető újdonságot fogadja el, és rögtön érdekesebb lesz, mint az evangélium 2000 éves igazsága. Ige – és Krisztus-központú meggyőződésünk, élő kapcsolatunk védhet meg minket.

    Luther azt tanította: van látható és láthatatlan egyház. Ő ez utóbbi esetében még nem az egyház virtuális „változatára” gondolt, hanem azokra, akik a Lélek szerint tartoznak Isten népéhez. Sokan kivonultak Egyiptomból, de nem mindenki volt az Úré. Azt tapasztaljuk, hogy sokakat nagyon laza szálak fűznek a gyülekezethez. Ezek könnyen elszakadnak. Ápolni, erősíteni, mélyíteni kell a kapcsolatot. Elsősorban Krisztussal, de egymással is. Ha nem találkozunk, ha nem veszünk részt a közösségi alkalmakon, elidegenedünk. Ha nem lenne egyházi temetés (az egyházfenntartói járulékkal a sírhelyeinket fizetjük ki?), sokan felfüggesztenék tagságukat… Szomorú. A halál tart össze, nem az élet? Nem a találkozás öröme, nem a közös szolgálat, felelősség? 

    Egy jó közösség feltölt, erőt ad, lelkesít… (Támogató csoportok.) A közösségi élet elhanyagolása miatt van annyi erőtlenség, annyi gyengeség közöttünk. Másfelől, sajnos, az emberek sebeket is szerezhetnek a közösségben: bántjuk, kritizáljuk egymást, rossz szemmel nézünk egymásra, irigykedünk (ahelyett, hogy a megértést, egymás felemelését, jóra ösztönzését gyakorolnánk.) Talán ezért nem kívánkoznak sokan. Másik tényező a kényelem… Áldozat nélkül nincs élet. Főként a gyermekeinkért vállalt szolgálatban látjuk ezt. 

   Milyen élményeket részesítek előnyben? Pl. édesanyám meglátogatása, vagy egy hétvégi „spa”… Értitek, édesanyám szerény otthonában nem történnek szenzációs dolgok: elsorolja a betegségeit, kifaggat a családról, munkámról, beszámol olvasmányairól… Mégis kimondhatatlanul boldog vagyok, átmelegszik a szívem, átélem az otthon-lét, az elfogadottság boldogságát, és ezt semmi más nem tudja megadni. 

    Ez a hitbeli összetartozás kell áthasson. Nem mézes-mázos képmutatóskodásra van szükség, hanem őszinte elfogadásra, bátorításra, odafigyelésre. Vitán felül áll: csak együtt lehet ezt megvalósítani. 

    Személyes vallomás: volt olyan időszak a szolgálatomban, amikor megpróbáltam egyedül húzni a gyülekezet szekerét, mutatkoztak kisebb-nagyobb sikerek, de be kellett látnom: hosszú távon egy élő, egymást inspiráló tagokból álló közösség tud mozgásban maradni, hatékonyan szolgálni. Nem baj, ha valaki összehangolja, de mindenkinek oda kell tennie a vállát, a szívét. 

Merre tart az ifjúságunk? (5)

Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó! (Préd 11,9-10)

   Egyházi életünkben gyakran válnak beszédtémává a fiatalok (így most is). Gyakran teszünk elmarasztaló, aggódó, vagy kicsinyhitű megjegyzéseket velük kapcsolatban. Lehet ebben lebecsülés is. Azt gondoljuk, mi a magunk idejében komolyabban vettük feladatainkat, megbízhatóbbak, odaadóbbak voltunk. Az igazság az, hogy a keretek (határok) jobban ki voltak jelölve. Ma a nagyobb szabadságban nagyobb felelősség hárul rájuk a döntésekben. Több kísértéssel kell szembenézzenek. Ádám hűségét nem sok mindenki tette próbára. Ha ma egy fiatal a krisztusi értékrend, hitvallás mellett kötelezi el magát, akkor nagyon következetesen, tudatosan kell éljen. (Vannak példák erre a tudatosságra - sajnos, ritkábban a Krisztus követés területén -: nagyon elszánt, nagyon céltudatos fiatalok, akik a sport, a tudomány területén kiemelkedő eredményeket érnek el. Egy régebbi példa - arra, hogy valaki  önfeláldozó módon Krisztusnak szentelte oda magát - a Sundar Singhé: „Ha nincs is társam…”)

   Aztán a negatív tartalmú megjegyzésekben jelen lehet az őszinte aggodalom, féltés is. Vajon lesz-e, aki átvegye a stafétát, aki szívén viselje a gyülekezet sorsát, akinek fontos lesz a Krisztus ügye. A fiatal nemzedéket úgy elviszi a világ, a sok minden, a lehetőségek, a kihívások, az igények, a sokféle hatás! „Erősen álljatok, mozdíthatatlanul” – biztat, figyelmeztet az Ige. Egy újságcikkben olvastam: valaki a fogságáról beszámolva azt mondta, hogy erős református hite jelentette számára a fogódzót abban az embertelen helyzetben. Vajon van ilyen?     

    Úgy gondolom, hogy ennél a pontnál beszélnünk kell a saját („felnőtti”) felelősségünkről is. Vajon mit ültetünk el a lelkükben, mire mutatunk példát nekik? Vajon nem mi tettük erőtlenné és hiteltelenné a keresztyén életformát előttük? Az elköteleződést nemigen lehet elméleti szinten tanítani. Példákra van szükségük. Talán éppen azt nem találják, nem látják. (Azt pl., hogy a pénz menő dolog, ezer dolog bizonyítja: sztárok fényűzése, szuper autókkal grasszáló újgazdag csemeték, akiknek – látszólag – a lába előtt hever az élet.) Rá tudunk-e mutatni hitünk magasabb igazságaira, mélyebb örömeire, szélesebb látásmódjára?   

    Beszélnünk kell a népegyházi keretekről is. Beleszületünk, nem saját, személyes elhatározás ez, ezért az odatartozás nem jelent érzelmi, tudati, akarati elköteleződést… csak formalitás. Olyan hamar üressé lesz, kivált tápláló gyökerek nélkül. Úgy elcsodálkozom (fájó ámulat ez), hogy egyesek milyen könnyen feladják hitüket, vallásukat. Egyszerűen levetik (levedlik), mint egy régi ruhát. Minden vívódás nélkül. Két könyv jut eszembe: az egyik egy megtért buddhistáról, a másik egy keresztyénné lett muzulmán fiatalról szól. Milyen komoly belső harc volt számukra, mennyire látták régi vallásuk értékeit, szépségeit, érezték a kötődést, amit aztán – mert Krisztusban az életet ismerték meg – feladtak! Mennyi tisztelettel beszélnek a régiről, igen, bár felfedezték abban a visszásságokat, a képmutatást is!  Nálunk nincs szakadás. Úgy fordítanak hátat, mintha ide sem tartoztak volna. Miért van ez? Mert éppen az említett kötődés hiányzik. Mert azt az üzenetet kapják, kódolják el szívükben, agyukban: nem sokat jelent. Vannak ceremóniák, amiket le kell tudni, mert úgy illik, de semmi más. Gondoljunk a konfirmandusok szétrebbenésére… 

   Mit lennénk készek vállalni például az angol királyi családért? Bár tiszteljük, csodáljuk is, elismerjük történelmi érdemeit és értékeit, de személyesen nem vagyunk érintettek. Elmennénk-e háborúba II. Erzsébet királynőért?  Adnánk-e tizedet azért, hogy a monarchia fennmaradjon? Só se róla! Ugyanez a lélektana az egyházhoz való viszonynak is. 

    Fiataljaink integrálódása, élő bekapcsolódása lenne éppen a leglényegesebb pont: odaszánásuk, lelkesedésük. Krisztus iránti szeretetük, küldetéstudatuk. Nem a jutalom ösztönzi őket (mint pl. a tanulásnál, a munkánál), nem a szankciók miatti félelem motiválja (mint pl. a törvényszegésnél), hanem valami önkéntes, belső elhatározás, öröm, belátás: itt a helyem, itt elfogadnak, itt gazdagodom, megtalálom magam, itt hasznos vagyok. Isten itt akar látni engem. Ki gondolja úgy, hogy emberi hivatásának egy lényeges vonása éppen keresztyénsége, a gyülekezete iránti felelőssége, éppen az, hogy áldássá rendelte őt az Úr?! 

   Ez a spiritualitás területe lenne, hitbeli attitűd, ami körünkben annyira idegennek számít, amire – bár Isten Igéje nyilván tanítja – ifjaink nem nagyon látnak követhető modellt. Krisztus példájának a közeli, kézzelfogható mását. Ez közösségünk nagy erőtlensége, hogy kiszáradtak, közömbösek vagyunk, hogy azt sugallja az életünk: mindez tizedrangú dolog (pedig a hit hármasszabálya: első helyen Isten, másodikon embertársaim, a harmadikon én – még mindig dobogós pozíció!)… Persze, ha közösségünkben összetartás, lelkesedés, kisugárzás lenne, akkor is fennállna az esélye annak, hogy fiataljaink másként döntenek, hogy a kísértések eltávolítják őket.  De ha ezek hiányoznak, akkor esélyt sem kapnak. Ide tartozik (a gyülekezeti mellett) a családi ösztönzés hiánya, vagy éppen elidegenítő hatása.       

      Merevségünk, tradicionalizmusunk… Egyáltalán otthon érezheti-e magát gyülekezeti alkalmainkon egy fiatal? Kibírja-e azt a 40-50 percet, valami le tudja-e kötni? Érdekfeszítő-e istentiszteleti együttlétünk? Komoly, vitális kérdések. Kisebb egyházak színesebb programot kínálnak (bár igyekszünk mi is)…

    Be kell látnunk: van, ami a mi lelkünket terheli. Imádkozzunk, hogy Isten hibáink, gyarlóságaink ellenére vonja közel magához fiataljainkat, használja őket!   

   Néhány negatív dolgok említek meg bennük is: 1. a lelki érdektelenség, felületesség. Sok fiatal szívében (valósággal) nincs kapcsolópont a hit számára, ahol az Ige megragadhat, elgondolkoztathat. Hiányzik a lelki affinitás, készség, figyelem. Ami nem érdekel, az nem lehet hatással ránk. Valami eldurvul a lelkekben. Csak a szórakozás, csak a heccelődés nyelvét ismerik. Nyilván, a korai elzüllés is hozzájárul ehhez. A lelkiekben ingerszegény környezet. (A megtérési történetek nálunk nem érvényesek…) 

   2.Komoly gond a hasonszőrűek jelenlétének hiánya a gyülekezetben. Ismerjük a „kritikus tömeg” fogalmát. Ha egy közösségben kevesen vannak, akkor túlságosan egyoldalú, belterjes lesz. A fiatalok azt szeretik, ahol változatosság, mozgás van… Pár évvel ezelőtt nálunk is pörgés volt az ifi-órákon. Aztán megkopott az ifjúsági csoportunk (János apostol példája: a passiótörténetben többször egyedül marad… Egy lelkész képtelen ifjúsági csoporttá válni, egy játékos nem tud futballcsapattá alakulni.  Nagy súllyal esik latba az egyének felelőssége. Ha egy láncszem hiányzik…)

   3.A máshova tartozók, más stílust képviselők vonzása. Egy rossz előjelű közhangulat. Nem menő templomba menni. Vagányabb máshol tölteni az időt, aztán nagy hangon elmesélni, hogy mennyit ittunk, hogy ez meg az történt... Mellbevágó a gyors elidegenedés. Már a szokásos köszönés is elmarad. A „Békesség Istentől!” formulából néhány hét év múlva már „Jónapot kívánok!” lesz… 

   4.A tartózkodó, nem elköteleződő magatartás. Vajon nincs mit vállaljunk? Elfelejtjük, hogy elődeink milyen határozottan, halált megvetően álltak ki hitük, Megváltójuk mellett? A Káté szövegébe is átjött ez a mindennel dacoló tartás: „akár élek, akár halok…” 

   5.A lelkesedés, a belső tűz, a kitartás hiánya. Akikben van elhatározás, van érdeklődés - azok is hamar kimaradnak, megfáradnak… Pedig a pályát végig kell futni. Úgy a szép. Úgy van jutalom. Házasságban is. A mai életszemléletben természetes a gyakori váltás. A hűséget másként értelmezzük: munkahely, kapcsolatok terén… Ahol könnyebb, kellemesebb, ott a helyem. 

   Persze, pozitív vonásokat is említenünk kell, egyébként hamis lenne a kép. Fiatalok nélkül nincs tovább. Utolsó generáció lennénk. Ezt nem szeretnénk. Jézus tanítványai rendkívül fiatalok voltak. (Péter kb. Kr. e. 1-ben született). Gondoljunk a fiatal Timóteusra, akinek azt írja Pál (1 Tim 4,12): senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa. (Néha fordítva működik. Van ilyen!)

   1.Lelkesedés, odaadás, tisztaszívűség. A fiatalokban van valami kedves, rokonszenves naivság, és ha valami megragadja őket, azért rajongani tudnak… Friss lelkület, lendület. (Moodyt kérdezték: hányan tértek meg? Két és fél ember, válaszolta. Két fiatal, és egy felnőtt.) 

   2.Előítélet-mentesség. Tapasztalatságunk a negatív élmények halmozását is jelenti. Ez nincs meg a fiatalokban. Számukra nem kérdés, hogy melyik padban ülnek, sokszor az sem, hogy a szüleik miért haragszanak egymásra. Ez nagyon kedves, előnyös vonás.   

   3.Rugalmasság, nyitottság, ötletesség. Mi sok mindenre legyintünk: láttunk karón varjút eleget. Vagy: ez nem fog működni. Ők nem tudják, hogy mi nem működik, gyanútlanul megpróbálják, és megy! 

  4.Szabadok a beidegződésektől. Így kell, mondjuk mi. Lehet másként is, mondják ők. A fontos, hogy ugyanazt az Urat kövessék, ugyanarra a Lélekre figyeljenek. És megtanulják a lelki engedelmességet, mert csak akkor tudnak majd Istennek tetsző, áldott munkát végezni. 

A környezet hatása, a család szerepe hitünk megélésében (6)

   Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni. (Zsid 13,7-9)

     Bár a hit személyes, belső felismerés és bizalom, a környezet kétségkívül befolyásolja annak megélését, úgy, amiképpen az hatással van gondolkodásunkra, értékrendünk alakulására is. Egy szellemes mondás szerint a Luther idejében még a kocsmában is az üdvösség kérdéséről vitatkoztak. Ez a megjegyzés – bár van benne egy jó adag túlzás – mindenképpen rámutat arra: 500 évvel ezelőtt más volt a közhangulat, az emberek nyitottabbak voltak a lelki kérdésekre. Bevett álláspont az emberek elmaradottságára fogni ezt a transzcendens (a nem láthatók) iránti fogékonyságot, arra, hogy a gyerekcipőben járó természettudomány még sok mindenre nem tudott magyarázatot adni, stb. így az emberek a hit vigasza fele fordultak. 

   Tény az, hogy sok minden megváltozott, sok mindent megtudtunk önmagunkról, a világról, felvilágosultabbak lettünk (a mikro- és makrokozmosz titkaiból sok mindent megismertünk: csillagászat, informatika, genetika), de közben azt is látjuk, hogy az alapvető lelki kérdések és problémák maradtak: a bűn témája, szeretetéhségünk, az értelmes élet igénye, a közösség utáni vágy, az örökkévaló értékek keresése. 

   Persze, a technikai fejlődés dübörgésében ezek a kérdések sokszor háttérbe szorulnak, inkább a krízisek hozzák elő, amikor kiderül, hogy mennyire sérülékeny és kiszolgáltatott az ember.  Mindenképpen az evilágiság nagyon hangsúlyos lett, ezer földi célt lehet kitűzni - akár vagyonszerzés, akár szakmai karrier, akár kalandok kipróbálása vagy az élmények halmozása legyen az. Több a kínálat, mint akár ezelőtt pár évtizeddel (nem beszélve évszázadokról), de ugyanúgy törékenyek és halandók vagyunk… Ugyanúgy szükségünk van megértésre, arra, hogy elfogadjanak, szeressenek, értékeljenek, hogy megtaláljuk a magunk helyét és küldetését.   

   Ebben az említett kontextusban másként tevődik fel a hit kérdése: amikor a környezetünkben élőknek csupán csekély része gyakorló keresztyén, amikor már nem evidencia az, hogy Isten teremtményei vagyunk, előtte való felelősségben élünk, hogy odatartozunk egy egyházi közösséghez, amikor az ateizmus fölényeskedő fellépésével szembesülünk, amikor hitünk akár gúny tárgya is lehet. Nálunk még nem annyira észlelhető ez - vagy nem nyílt formában -, de efelé haladunk. (Egyértelműen csökken az egyház társadalmi befolyása.) A nyugati társadalmakban a pluralizmus „szentírásnak” számít, a keresztyénség egy (megtűrt) irányzat csupán, de a fő vonulat, a „main stream” a gender- és ideológia-semlegesnek nevezett, ám nagyon is agresszív, kritikát nem tűrő, magát minden fölé helyező, és megállapításait kötelező érvényűnek deklaráló liberalizmus. 

   A környezetünk – a minket körülvevő épített kultúrát tekintve is – egyre inkább szekuláris. Nyugat-Európában már templomokat rombolnak le, mert útban állnak, mert fölöslegessé váltak. Régebb az egyház (épületeivel is) központi helyet foglalt el, egy-egy közösség életének meghatározó intézménye volt… ma már nagyságrenddel többen járnak bevásárlóközpontokba, mall-okba egy-egy ünnepen, mint ún. „egyházi eseményekre”. 

   Környezetünk jelenti a minket körülvevő tárgyakat is… Egyrészt sokkal több eszközt használunk, mint elődeink. Másrészt megváltozott a funkciójuk. Gondoljunk arra, hogy régebb az „ünnepi öltözet” fogalma összekapcsolódott a templomba járással, ma már távolról sem olyan mértékben. A családi Biblia egy meghatározó, kiemelt dísze volt a belső szobának, ma már (szinte) egyetlen lakásban sincs ennyire központi szerepe. Persze, vannak modern otthonok, ahol ma is megtalálható, nem beszélve arról, hogy a laptopon, számítógépen is lehet Szentírást olvasni. 

   Beszélnünk kell itt az emberi környezetről, a minket körülvevő személyekről: munkatársakról, barátokról, osztálytársakról. Vitathatatlan, hogy befolyással vannak ránk (lásd Péter tagadását). Bár nálunk nem kimondottan ellenséges a valláshoz való viszonyulás (legyünk hálásak ezért!), a fő téma – nyilván – nem ez, a közösség általános érdeklődése másról szól: gazdaságról, politikáról, mindennapokról, hírekről, sportról, stb. 

Ez természetes is, de baj az, ha soha nem jut szóhoz az, hogy kiben hiszünk… Sok idegen tan juthat el hozzánk embertársak közvetítésével (most már mindenki sok mindent olvas, néz): szektás nézetek, keleti vallások tanításai, ezotéria, akár bibliaellenes elméletek, áltudományos eszmék… Persze, mindezek a hatások még inkább megerősíthetnek hitünkben, de az ingatagokat el is tántoríthatják.  A kis tüzet a szelek kioltják, a nagyot felszítják. Mekkora tűz van bennünk?

   Salamon és Sámson példája elgondolkoztató.  Az idegen befolyás elidegenít (v.ö. a 4 Móz 25-ben leírt történet - a nép Sittimben). Isten gyermekei kellene hatással legyenek a világra, de sokszor a fordítottja történik. A rossz könnyebben terjed. A jó nem annyira népszerű. Farkasok közt élsz, farkassá válsz. (Rothadt alma a jók között. Másfelől: a tengerészek megfigyelték, hogy a jéghegy nem mindig a szélirány szerint mozog. Belső áramlatok irányítják. ) Ha mély a kapcsolat, a szeretet, akkor semmi sem szakíthat el…

   A hitvallás – sajnos – egy elvont fogalom, vagy csupán liturgikus cselekményekhez kötődik – pl. konfirmáció vagy úrvacsoravétel -, pedig alapvetően azt jelenti: mások előtt kiállok a hitemért, vállalom, megélem azt. Nem hitvitákat jelent (azok fölöslegesek), hanem az élet bizonyságtételét… Persze, adott esetben ki is kell mondanom: már pedig én hitvalló, református keresztyén vagyok, Krisztus követője. Hallottam olyat, hogy keresztyén családból származó fiatal külföldön – „a kellemetlenségek elkerülése érdekében” - ateistának vallotta magát. Sajnos, sokszor hamis módon a toleranciára, mások érzékenységének a meg nem sértésére hivatkozva teljesen elhallgatjuk azt, hogy kiben van életünkben, halálunkban egyetlen vigasztalásunk. Nem kérkedni kell ezzel, de őszintén, határozottan és bátran kimondani. A határozottság tiszteletet vív ki. Lapítással nem sok embert tudunk meggyőzni. (Péter a Kajafás udvarában nem sok embert térített meg.) Az alapige szerint bizonyságtételünk akkor lesz hiteles és hatékony, ha életünk végéig kitartunk Krisztus mellett, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz.   

   A család nagyon komplex interakciók köre (inkább gömbje), közössége. Ismerjük egymást, sok előítélet is kialakul bennünk, rögzülnek, fixálódnak a szerepek… A családban a legnehezebb - pedig ott kellene igazán! - megmutatni, megélni hitünket. (Lp.-tól kérdezte meg a gyereke egy nagy otthoni veszekedés után: te most hogy prédikálsz?) Otthon méltán – személyes bizonyítékokkal alátámasztva - vethetik szemünkre: hited csak képmutatás, nem látszik rajtad. Sok megbotránkozás színtere lehet a család.  Pl. ha a gyermek azt látja, a szülők hite csak megjátszott (másoknak szól), vagy ha azt tapasztalja, hogy az (ál)kegyes kijelentések állandóan hangoztatása ellenére a gyakorlatban azok nem érvényesülnek. Nem beszélve arról, ha otthon tagadó, hitetlen, egyházellenes magatartással konfrontálódik. De ennek az ellenkezője is igaz: ha törekvésem, hűségem őszinte, ha magam is engedelmeskedem annak, akit Uramnak vallok, akkor az „ellenállhatatlan kegyelem” képviselője leszek. 

   Az mindenképpen meglátszik rajtunk, hogy mit tartunk fontosnak: nemcsak külsőségekben, de az Istennel való kapcsolat ápolásában is. Ez hatással van gyermekünk, vagy a környezetünkben élők értékrendjének alakulására.  Az még nem elég, hogy minden vasárnap eljárunk a templomba. A nagy kérdés: vajon meglátszik-e ez mindennap rajtunk? Ez lesz a meghatározó, a döntő jelentőségű.

  Meglátásom szerint sok református családban komoly gondok vannak ezzel a spiritualitással. Nem egy helyen évszázados bizalmatlanság emlékét, régi csalódások, sértődések hagyatékát őrzik az egyházzal, a lelkészekkel szemben (nem ok nélkül). Sok lelegyintő, kételyt támasztó, lenullázó vélemény is elhangzik ebben a közegben: „a pap csak prédikál, nem kell komolyan venni”, „semmi haszna templomba járni”, stb. Vagy szóba sem kerül, nem is téma már ez az egész „lelki bagázs”. Sok esetben generációkon át nem jártak/járnak a közösségbe, elidegenedtek, a keresztyén hit kihullt az értékrendjükből, csak alkalmi, tangenciális kapcsolatuk van az egyházzal, ha egyáltalán… Teljesen mellékes ügy lett ez számukra a sok, fontosabbnak tűnő elfoglaltság mellett. Fel sem kerül az opciók listájára. 

   Nem tudom, hol kellene, hogyan lehetne újat kezdeni? Talán ki is kapcsoltuk a hívek felelősségét. Pedig nem lehet csupán pár ember harca.  Arra az az öntudatosságra kell mindnyájunknak eljutni, hogy az egyház a mienk, belőlünk áll, és felelősek vagyunk annak Krisztus akarata szerinti fennmaradásért. 

(Gyakran példálózunk más keresztyén felekezetekkel vagy éppen nem keresztyén vallásokkal, hogy a családokban sokkal vallásosabban nevelik gyermekeiket. Beléjük oltják: önazonosságod része, életed közepe az, hogy ide tartozol. Nem tudom…).

   Elkalandozhatnánk a gyermeknevelés széles területére. De az már egy másik téma…

   Hála Istennek, vannak pozitív példák is: ragaszkodó, egyházhoz hűséggel kötődő családok, ahol jó mag hull a szívekbe. Persze (Pál is írja): a növekedés Istentől van. Nekünk meg kell tenni, ami ránk bízatott. 

A posztmodern életforma (7)

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene. (Fil 4, 8-9)  

    Nekünk nemcsak a kortárs eszmékkel, ideológiákkal, hanem a mai teljesítmény-, élmény- és fogyasztásközpontú világ által kialakított életformával is naponkénti harcunk van. Ez az, amiben – ha akarjuk, ha nem - benne vagyunk. Valaki azt mondta: a világot nem tudjuk lelassítani, de mi visszavehetünk a saját tempónkból. Nem tudom, de az biztos, hogy erős tudatosságra, elszánt következetességre van ehhez szükség. Ebben segít evangéliumi hitünk és az általa meghatározott közösségi értékrendünk. Az biztos, hogy az elmélettel könnyebb felvenni a harcot, mint a gyakorlattal.

   Gyakran találkozunk a posztmodern megnevezéssel (társai: posztindusztriális, posztkeresztyén…) A „poszt” előképző „után”-t jelent. Persze, mindig túljutunk valamilyen történelmi korszakon, de ezúttal mintha a felpörgött események hagynának minket maguk mögött. Ebből a nyugtalanító tapasztalatból adódik a posztmodernre különösen jellemző elidegenedés érzése... Egy másik sajátossága a generációk közti szakadék gyors mélyülése. Szinte nincsen folytonosság, a nemzedékváltás ugrásokban valósul meg (x,y, z generáció). (Egyébként a fentebb említett elnevezések fölött elmélkedve kérdések ébrednek bennünk. Vajon milyen névvel fogjuk, fogják illetni a következő történelmi intervallumot? Mintha azt sejtenénk meg, hogy ez a többé-kevésbé felfele ívelő fejlődés nem tarthat az idők végezetéig.) 

   Korunkra, posztmodern társadalmunkra a legtalálóbb jelző az, hogy változó. A régi mondást, hogy „ez mindig így volt”, ma már nemigen használhatjuk (vagy csak komoly fenntartásokkal). Nemcsak a jövő kiszámíthatatlan, hanem igazából azt sem tudjuk megmondani, hogy mi történik most, mert amíg megfogalmaznánk, már változott valami. A világ átalakulását nem könyvekből, hanem saját tapasztalatainkból ismerjük. 50 évvel ezelőtt álmodni sem mertük volna, hogy csak úgy kószálhatunk a nagyvilágban, 25-tel ezelőtt a faluban nem volt internet, 10-zel ezelőtt alig volt okos telefon… Gyorsan terjednek a hatások (a vírusok is). 

   Mielőtt a fenti megállapításokba nagyon beleszédülnénk, hadd szögezzük le: azért vannak állandó értékek. Persze, nagy kérdés az, hogy hogyan őrizhetjük meg azokat a gyors változások között. Átmenthető-e a tartalom, ha a forma merőben változik? A változás sok mindent szétzilált, ami fontosnak látszott: család, közösségek. Szemléletesen: a pörgés centrifugális ereje sok mindent szétszórt.

  Egyik német szerző a posztmodern (praxisának) négy jellemzőjét említi: anonimitás, az értékek új rendje (a pluralizmus), mobilitás, profanitás. Még megtoldom eggyel: a szabad döntés mámora.

   Anonimitás. Egyre személytelenebb, elzárkózóbb lett a világ. A szomszédok sem kell feltétlenül ismerjék egymást. Régebb ez elképzelhetetlen volt. Az egymásra utaltság miatt is nyíltan, közösségi keretek közt zajlott az élet, ma jobban vissza lehet vonulni. A face to face (pozitív és negatív értelemben vett) konfrontálódását egyre inkább felváltja online személytelensége az ismerősökkel való kommunikációban, a kapcsolatmentes ügyintézésben. („Drót nélküli telefon, pénz nélküli fizetés, lisztmentes kenyér, szeretet nélküli közösség…)

 Ez a tendencia megfelel hajlamainknak. Ismerjük be, kényelmes. Nem veszünk részt, nem implikálódunk, nem vállalunk felelősséget! Nem szolgálunk, csak fogyasztunk. A könnyebbség manapság „summum bonum”-nak számít (a legfőbb jónak), néha azonban súlyos következményekkel jár. Ha elkerüljük egymást, mondjuk, elkerüljük a kellemetlenséget is. (Kain és Ábel történetével kapcsolatban jegyezte meg egy kisgyermek: ha lett volna a külön szobájuk, nem történik meg a baj.) De ez végül jó lesz nekünk? A kísértések soha nem emelnek magas mércét elénk, csak a végső számla lesz magas. 

    Új értékrend (pluralizmus). Nincsenek már abszolút minőségek, szent dolgok: sem a család (bár még mindig nagyon fontos helyet foglal el, pl. a fiatalok kérdőívében), sem a barátság, sem a szülőföld, nemzet, vallás. Nagyon sok minden konkurrál ezekkel: karrier, anyagi tervek, érvényesülés. Jelenti ez a kiszélesedő horizontot, a dobogóra emelt „másnak” a megismerését és tiszteletét (és ez előny mindenképpen), ugyanakkor a sajátos értékek feladását, az arany és a sár elegyedését is, az erkölcsi megtévesztettséget, relativizmust. Vannak, akik ünneplik ezt a fejleményt, de nem ok nélkül szólalnak meg a féltő, aggódó hangok sem. Ha mindenért lelkesedünk, ami új (függetlenül a szellemi hátterétől, töltetétől), ha minden izgalmasabb lesz, mint a sajátunk, akkor valami menthetetlenül kárba vész abból, ami ránk bízatott. Ez a jelenség érhető tetten sok fiatal, vagy éppen idősebb egyháztag esetében: minden nagyon érdekes és vonzó, ami más (buddhista tanok, keleti jógagyakorlatok, szektás tanítások, liberális eszmék, stb.), közben kihull a kezünkből az, ami sajátosan a miénk, közben elfeledkezünk a magunkéról. Ha a Sátán el akar szakítani Istentől, akkor a) vagy elveszi hitünket, b) vagy sokféle hitet kínál. Új referenciarendszer alakult ki: nem a család, nem a közösség, hanem a karrier, a szakmai-anyagi siker van immár a középpontban. (Gyakran meglepődünk azon, hogy egy-egy gyilkosság után mondják ismerősei, szomszédjai az elkövetőről: nagyon jó szakember volt, stb.)  Valahol kell bizonyítani azt, hogy értékes vagyok. A modern munkaerő-filozófia ki is használja ezt, igyekszik maximálisan lekötni alkalmazottait (persze, honorálni is). A munkamánia lassan világbetegségnek számít. Egyik folyománya az apahiányos család. És lassan a férfiak nélküli egyház.       

     Mobilitás… Nem kötődünk (annyira) helyekhez, közösségekhez (a régebb hangoztatott bölcsességet, hogy ti. „valahova tartozni kell”, felváltotta a szellemes „otthon is jó, de a legjobb mindenhol” mentalitása). Persze, valahol éppen tartózkodnunk, lennünk kell, de könnyű továbblépni. Ha van egy jó állásajánlat, akkor nem is kérdés. A vándorlás nem új keletű jelenség, de napjainkban nagyon általános lett. A külföldre távozók – ez természetes – saját aktuális gondjaikkal vannak elfoglalva. Felszámolódik minden kötelesség-érzet. Általában a szülők fizetik helyettük a minimális egyházi hozzájárulást, ritkán kapunk tőlük adományokat. Valahogy hiányzik, nem alakult ki, kiveszett az a kötődés, amit én személyesen olyan emberinek, olyan fontosnak tartok. Mindkét fél számára.  A nagyobb fizetés, a könnyebb érvényesülés csábításával szemben szinte nincsenek (ellen)érveink. Kicsit bosszant is (de elismerem magamban, hogy részben igaz), amikor politikusok hangoztatják: az itthon- és egyáltalán a megmaradás feltétele a munkalehetőség megteremtése, a foglalkoztatottság… Igen, valóban elemi dolog. De nem minden. A Biblia határt húz a megelégedettség kérdésében. Magyarországról emigrált, Svájcban élő orvosnő mondta egyszer nekünk: maguk otthon vannak, az megfizethetetlen. Mit miért adok fel? Helyi vonatkozásban is mobilisabb lett az életünk: autós világ van, könnyen kilépünk itthonról (ez jó is), kikapcsolódunk. Sok család „elhúz” itthonról vasárnaponként, az ünnepeken. De aki állandóan kilép, aki soha nincs köztünk, annak kihűl a helye, kihűl a szíve. 

   Profanizálódás. Ez a vallásosság háttérbe szorulását jelenti, a hit egyéni és közösségi megélésének a hiányát (vagy hiányosságát). Régebb is voltak a közösségtől távol maradó emberek, de ma már ez általános életforma lett (gyülekezetünk 80%-a nem érzékelte, hogy egy éve ebben az időszakban nem használhattuk a templomot, azt sem, hogy jó 10 hónapja újból jönni lehet). Nincs külső kényszer, de – sajnos – belső elköteleződés (ezt a szót a posztmodern nem szereti), lelkesedés sem. Ez a távolságtartás eltávolodáshoz vezet (ha nincs vonzás…), hitetlenséghez, ateizmushoz. Szemmel látható ennek a folyamatnak a félelmetes kibontakozása. Amiért semmit nem vállalok, ami mellett nem kötelezem el magam, az mellékes lesz számomra. (A legfontosabbat veszíthetem el így.) 

   Aztán posztmodern korunk bűvös eszméje: szabadon választhatsz, te döntöd el. Már a nemünket is megválaszthatjuk, a vallást, a családot, lakhelyet. Csak magunknak vagyunk elkötelezve. Az értékrend tetejére az kerül, amit én jónak látok, szeretek, élvezek. ( Még „hitbeli” kérdésekben is: nem Isten mondja meg nekem, hanem én határozom meg, hogy mit tartok tisztának, jónak…) A szabad döntés diktatúrája ez… Tkp. egy illúzió. A kisgyermek eldöntheti, hogy a szülő ne fogja a kezét, de ezzel a gravitáció törvényének szolgáltatja ki magát… Az elköteleződés- mentesség eredménye az, hogy növekszik a válások száma, a házasságon kívüli, élettársi és egyéb formájú kapcsolatban élők aránya. A legitimmé váló életformák pluralizmusáról is beszélhetünk… Persze, a választási szabadságnak nemcsak hátrányai, hanem előnyei is vannak. Olvastam, hogy általánosan elfogadott életeszmény (minta) híján, mindenki maga kell kitapossa saját boldogulása útját. Nem tanácsolnak a hagyományok, a szokások, így           nagyobb súllyal nehezedik ránk a saját sorsunkért vállalt felelősség. 

   Úgy gondolom, ezzel a ténnyel higgadtan szembe kell néznünk. Talán úgy látjuk, hogy régebb (akár pár évtizeddel ezelőtt) jobb volt a helyzet. Az igazság az, hogy akkor is sok feszültség, képmutatás húzódott meg a háttérben. A hit akkor, ma is fogódzót jelent az egyensúly megtalálásához. 

A pénz helye keresztyén életünkben (8)

„Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.”(Mt 6,33)

    A pénz mindennapjaink meghatározó témája. Kevés dologról beszélünk annyit, az anyagiakról: fizetésről, árakról, vásárlásról. (Történet lp-kal. Csendes napra utazván elhatározták, hogy egy szót sem ejtenek a pénzről… Egy gyors előzés után egyikük megjegyezte: jól ugrik az autód. És rögtön jött a kérdés is: mennyiért vetted?) Több, a pénzzel kapcsolatos kifejezés, szólásmondás és közmondás él a nyelvünkben: „se pénz, se posztó”, „a pénz beszél, a kutya ugat”, stb. A pénz általános értékmérő és csere-tárgy (ma már virtuális formája is létezik)… Tudjuk, hogy az emberek eleinte csak a cserekereskedelmet ismerték. Aztán – miután a főniciaiak felfedezték ezt a bűvös eszközt, ezt mindent helyettesítő különleges árut - egyre nagyobb teret nyert a gazdasági életben. A pénz igazából az anyagiakat jelenti: élelmet, ruhát, meleget… Szükségünk van rá. Ahogy szervezetünknek pl. koleszterinre, csak az a baj, ha halmozni kezdjük. Ha megbomlik az egyensúly. Ha túl fontos lesz. 

  Olyan, mint a mágnes, minél közelebb van hozzád, annál nagyobb a vonzása, olyan, mint a tengervíz, minél többet iszol belőle, annál szomjasabb vagy. (Miért sós a tenger? - japán mese… Csodamalom…)   

    A Biblia is számos helyen foglalkozik a pénz kérdésével. Már a teremtés történetében felbukkan az arany (1 Móz 2,11)… Pénzzel történő fizetésről először az 1 Móz 25. fejezetében olvasunk, amikoris  Ábrahám megvásárolja a hettitáktól Makpéla barlangját 400 sekel ezüstért. A pénz szó először az 1 Móz 43, 12-ben fordul elő (József története). Izraelben a babiloni fogság után vertek először pénzt. Nagyot ugorva: az evangéliumok arról számolnak be, hogy a Jézus élete sem volt mentes a pénztől. Olvassuk a Lukács 8,3-ban: Jézust asszonyok követik, akik vagyonukból támogatták őket. Meglep ez a megjegyzés. Jézus és tanítványai sem élhettek anyagiak nélkül. Az Úr ebben is vállalta sorsunkat, helyzetünket. Neki és a tanítványoknak szüksége volt eledelre, öltözetre…  A tanítványok egy részének családja volt, talán gyermekeik, idős szüleik is, azokat segíteniük kellett. Olvasunk arról, hogy volt egy közös kasszájuk, amit Júdás kezelt. Arról is, hogy adót fizettek. Bizonyára a templom javára is adakoztak – a tized törvénye rájuk is vonatkozott, akármilyen nincstelenek voltak –, és náluk még szegényebbeket is támogattak. Voltak kiadásaik. Sehol nem olvasunk arról, hogy Jézus pénzt kért volna gyógyításért, akármi más csodájáért, de elfogadta, ha meghívták valahova, és – erről hallunk itt – elfogadta a hálaadományokat.

   Nem új keletű tehát a kérdés, de korunkban új dimenziókban jelentkezik. Egyre jobban átszövi és meghatározza életünket. Minden a pénz körül forog, mondjuk, és – úgy tűnik - egyre gyorsabban. Amióta megjelent a pénz, azóta az árnyéka is velünk van. Mindennel így van ez… Két szélsőséges álláspontot említenék meg. Az egyik a pénz démonizálása: hogy ti. az az ördögtől van, a keresztyéneknek nincs más választása, mint tisztességes szegénységben élni. A másik az ún. bőség teológiája (aki hisz, az pénzügyeiben is sikeres, sőt még beteg sem lehet). Eszerint, ha Istennek valamelyik gyermeke szükségben él, az tudatlansága vagy kicsinyhitűsége következménye: még nem ismerte fel azt az igazságot, vagy nem használja ki azt a lehetőséget, hogy Isten az övéinek földi gazdagságot is ígér. A megváltás jó híre arra is vonatkozik, hogy megszabadulunk anyagi gondjainktól. (Ennek a népszerű álláspontnak a képviselői nagyon fölényesen és meggyőzően érvelnek, de elméletük szerintem csak egy szűkebb körre, a jómódban élő hívőkre vonatkozik. A wellness-keresztyénekre.)  A Biblia, az egyháztörténelem, a mindennapi élet egyértelműen ellentmond ennek a nézetnek (v.ö. a Lázár története, az üldözött, vagyonuktól megfosztott első keresztyének, napjainkban is nélkülöző hívők pl. Afrikában, Észak-Koreában). Isten nem akarja feltétlenül, hogy szegények legyünk, de nem is ígéri, hogy feltétlen gazdagok fogunk lenni… Arról sem olvasunk, hogy Jézus valakit anyagiakban tett volna gazdaggá. De úgy látszik, a gazdagság olyan kívánatos, hogy már teológiája is van.  Azonban biztos ígéreteink vannak arra nézve, hogy Isten gondoskodik az övéiről. Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált. (Zsolt 37, 25 + Péld 10,3)

   Szóval, eléggé megosztó téma ez, elég sok képmutatás is kapcsolódik hozzá keresztyén berkekben… Az sem becsületes, hogy bár foglalkoztat a pénz kérdése (nagyon is elevenbe vágóan), de úgy teszünk, mintha minket hidegen hagyna, nem beszélünk róla (pedig a hit az élet minden területét érinti), vagy pedig dörgedelmes ítéleteket fogalmazunk meg ellene. (Fonák dolog, ha egy lelkész a gazdagság ellen prédikál, aztán beül a Mercédeszébe, és elhajt.) Jó lenne helyesen látni, és még jobb: helyesen viszonyulni. 

   Említettem: az anyagiak életünk nem mellőzhető tartozékai, szükségünk van rájuk. A bölcsesség abban rejlik, hogy megtaláljuk a pénz helyét értékrendünkben, hogy felelősen gazdálkodjuk (sáfárkodjunk) vele… Ezért pénzügyeinket is az Ige mérlegére kell tennünk… 

   Ha Isten gondviseléséről beszélünk, akkor a pénzt is beleértjük. „Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura” (Hagg 2,8). Az Isten áldásai nyilvánvalóan ezen a területen is megnyilvánulnak… Az áldást kérni kell, meg kell dolgozni érte (különösen érvényes ez a pénzre), és az Úr tetszése szerint kell azt használni. A pénz nem rossz önmagában (ahogy a fegyver sem), minden az azt kezelő emberen múlik. 

   Mikor lesz kísértés?

1. Ha bizalmamat abba vetem (gazdag ifjú, bolond gazdag). Ha bálvánnyá, mammonná lesz számomra. Ha azt gondolom: a pénzzel mindent elérhetek (valóban sok mindent – de szeretetet, békességet – és végső soron életet - nem tudok vele vásárolni). Így – gazdagságomban - könnyen az Isten helyébe képzelem magam (csak ő képes mindent megtenni.) Megszédülök, elveszítem a biztos alapot ().  A bálványt látszólag te tartod a kezedben, de valójában az irányít.  Igazán nem te birtoklod a vagyont, hanem az téged. 
2. Ha elvarázsol a pénz. Minden rossznak gyökere a pénz szerelme (1 Tim 6,10). Nem a pénz maga. Az jó tervek megvalósításának az eszköze lehet. A pénz iránti szerelem sodor veszélybe. Ha arra gondolok állandóan, a pénz mámora irányít, elveszítem a józan eszem, becsületem, kész vagyok felrúgni kapcsolataimat… A „pénz vagy élet?” kérdését mi magunk tesszük fel saját magunknak, és válaszoljuk meg, gyakran a pénz javára döntve. 
3. Ha a Miatyánkból csak egyetlen mondat érdekel: mindennapi kenyerünket, vagyonunkat, kényelmünket, bőségünket add meg nekünk. „Ha nem Isten arcát keresem, csak a kezét lesem…”
4. Ha halmozok, ha nem nyílik meg a szívem mások fele (a tized ügye). Mert pénzem, vagyonom nem az enyém: nemcsak a tizede, az egész az Istené. Csak rám bízta egy darabig. Vajon jó kezekbe tette? (Ha lelkiismeretünk szerint fizetnénk adót… összeomlana a társadalmunk). 
5. Ha önző vagyok („una mie”), zsugori, fösvény (aki magától is sajnálja, amit Isten a javára adott), vagy könnyelmű, tékozló. 
6. Ha a pénz túlságosan nagyra nő az életemben (magvető példázata: a gazdagság csábítása – Mk 4,19). Ha első helyre kerül. Kizárólagos szempont lesz. (Amerikai tragédia c. regény.) Bár nagyon veszélyes lehet, mégis, ki fél attól, hogy túl gazdag lesz? (Pedig énekeljük: „a kincs epesztő szomja és  a nagy szegénység, lelkünk egyaránt nyomja és emésztő ellenség”.  )
7. Ha semmitől nem riadok vissza, ha csalással, hamissággal, korrupcióval, mások becsapásával, kizsákmányolásával szerzem a vagyonomat. Nem tehet boldoggá.

Hogy lehet áldás?

1. Ha hálával fogadom. A hála arra emlékeztet, hogy kaptam, nem az én érdemem. Ez alázatossá tesz, ugyanakkor felelőssé. 
2. Ha tudok másoknak is juttatni, ismerem az adni és kapni jézusi dinamikáját, egyensúlyát. Sok gazdag emberről olvasunk a Bibliában, akik jótékonykodtak. „Aki megszánja a szegényt, kölcsön ad az Úrnak” (Péld 19,17). Ábrahám, Dávid, Arimáthiai József, Zákeus, az irgalmas samaritánus. A szegénység nem erény (sőt a panasz, a keserűség forrása lehet. Spurgeon: „éhes kutyák gyakran marakodnak”.) A pénz a jólét, kultúra, gyógyítás, segítés eszköze lehet. „Hűségesen munkálkodjam, hogy a szűkölködők szükségében segíteni tudjak.” (HK) 
3. Ha vagyonom, gyarapodásom szorgalmas, hűségesen munkám eredménye (a reformáció kiváltképpen előtérbe állította ezt a bibliai gondolatot). Valóban áldás.
4.  Ha megelégedett vagyok. Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel. (1 Tim 6,6) A megelégedés a lelki gazdagság fokmérője. (Egyik szent mondta: nem örülni jobban a gazdagságnak, mint a szegénységnek, a bővelkedésnek, mint a szűkölködésnek.) Többre törekedni, de kevesebbel is beérni. Van, aki a sokkal is elégedetlen (több kell), van, aki kevéssel is elégedett. 

Még néhány gyakorlati pénzügyi kérdés. Hogyan viszonyuljunk hitvalló keresztyénként a kölcsön, kamat, kezesség témájához? A Szentírás arra biztat, hogy ha valaki kér, akkor adjunk, de figyelmeztet arra, hogy (lehetőleg) ne vegyünk kölcsön… A kölcsönvétel oka lehet valamilyen reális szükség, de könnyelműség, felületesség is. Sok ember saját életét keseríti meg… beleugrik egy kölcsönbe, aztán évekig, évtizedekig nyögi azt. Eladja a bőrét. 

  Kamat. Kálvin különbséget tesz a fogyasztásra (életszükségletre) és a termelésre odaadott pénzt között, első esetben tiltja, második esetben megengedi a méltányos kamatot. Súlyos bűnnek tartja az uzsora gyakorlatát. Szegények, szükségben levők amúgy is nehéz helyzetének kihasználását. 

   Kezesség (Péld 6). Nyilván, van, amikor csak formalitás… De óvatosaknak kell lennünk. Inkább élj át egy kellemetlen percet, mint kellemetlen éveket! Rosszul esik pl. az ismerősödnek, ha visszautasítod, de őt nem fogja érdekelni, ha miatta bajba kerülsz…   

   Külön beszélnünk kell a spórolásról (a jó gazdasszony képe a Példabeszédek könyvében) és a tékozlásról, könnyelműségről. Könnyebb megszerezni, mint megtartani. Nem kicsinyességre, nem fukarságra tanít az ige (sőt, azt elítéli…). Nagylelkűek kell legyünk. Nem szabad sajnálnunk (kivált Isten ügyétől), de vigyáznunk kell, hogy nagyzolásból vagy meggondolatlanságból ne szórjuk a pénzt. Sok fölösleges terméket vásárolunk meg. Utólag mi is belátjuk… A reklámok korlátlan költekezésre buzdítanak. „Ostobaság bármit venni, ha nem engedheted meg magadnak, de csak egy fokkal bölcsebb megvenni valamit csak azért, mert megengedheted magadnak.” 

   Szenvedélyeink rengeteg pénzt elvisznek. Kocsmába, cigarettára, szerencsejátékokra. Azt az érintettek (általában) nem számolják a veszteségek közé (sőt, még a kiadások közé sem.)  A bergenyei reformátusok keresetének, vagyonának jelentős része erre megy el. Azért van annyi gond ezen a téren. 

   Aki szerzeményét hiábavalóságra költi, az saját munkáját nem becsüli. Fáradozása üresjárat, nincs eredménye.  Hát nem szomorú? Pál apostol írja: 2 Thessz 3, 6-18. Legyen irányadó számunkra. 

A hit és a pszichológia (9)

Ezekkel (lelki fegyverekkel) rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre. (2Kor 10,5)

    A pszichológia hirtelen népszerű tudománnyá vált. A maga módján mindenki ért hozzá (akár a sporthoz). Népszerű felismerései belekerültek a köztudatba.  (A napokban hallottam valakitől: „azt mondják: aki másokat bánt, annak magával van baja”. Ebben a mondatban frusztráció pszichológiai elve fogalmazódik meg. ) Mindenapjaink része lett az, hogy pszichológushoz (pszichoterápiára) járnak az emberek olyan problémákkal, amit pár évtizeddel ezelőtt még „házilag” próbáltak megoldani: pl.  tanulási nehézségek, viselkedészavarok, depresszió, gyász, válás (régebb senki nem járt pszichológushoz: a súlyos mentális zavarral küzdő betegek a pszichiátriára kerültek). Azt kell mondanunk, hogy valósággal elárasztanak a különböző lelki tanácsadó és pszichoterápiás kínálatok. A bőség megtévesztő zavarában élünk. („Sok gyógyszerre sok beteg jut.”)

   Ez a folyamat az elidegenedésről (is) szól, árulkodó jel arra nézve, hogy a hagyományos családi, közösségi, gyülekezeti védőháló meggyengült. Régebben szorosabb, bizalmasabb kapcsolatban voltak egymással az emberek, megosztották gondjaikat. Ez segített az elfogadásban, továbblépésben, feldolgozásban (ez is egy új kifejezés).  Manapság már nem hallani egy-egy istentisztelet után: úgy megkönnyebbültem, megvigasztalódtam, erőt nyertem… Ezzel nem azt mondom, hogy indokolt esetben nem kell szakemberhez fordulni, tényleg vannak terápiára, gyógyszeres kezelésre szoruló esetek. Ám mindeközben elhanyagoljuk a közösség gyógyító erejét. (Ha mindenkinek lenne egy testi-lelki jó barátja, fele annyian járnának pszichológushoz.)       

   Felmerül a kérdés: a teológia és a pszichológia egymást támogató vagy egymással konkuráló tudományok? Kezdetben ellenséges volt a kapcsolat. A 150 éve az önállósulás útjára lépő pszichológia a teológia ellenlábasaként lépett fel, a hit tapasztalatát próbálta biológiai, agyi kémiai folyamatokra redukálni. A pszichológia az emberi lélek (emberi interakciók) tudományos megértéséből meríti bölcsességét, így próbálja értelmezni a lelki jelenségeket, így próbál tanácsot adni, az egyén integritását helyreállítani.  A teológia kiindulópontja az Istennel való kapcsolatunk… Úgy érzékeljük, hogy ez egyre inkább háttérbe szorult - a megoldásokat is máshol keressük. Pedig a hit nemcsak elméleti állásfoglalás, hanem gyakorlati, életviteli következményekkel jár. Pál apostol azt írja: az igaz ember hitből él (Róm 1,17). Vagyis abból merít erőt, az a fő energiaforrása. (Hitetek megvigasztalt minket, írja Pál az 1 Thessz 3,7 versében.). A hit ua. érett, etikus magatartás. Ezzel ellentétben a modern pszichológia óvakodik az morális állásfoglalástól, sőt a direkt tanácsadástól is, csak összefüggéseket tár fel, lehetőségeket mutat meg.

   Ma már azt mondjuk, hogy a két tudomány kiegészítik egymást (komplementáris viszonyban vannak), mindenik elismeri a másik kompetenciáját. (Antidepresszánsok jótékony hatása - de többek vagyunk kémiai rendszereknél.) 

Hitvalló emberekként sokat tanulhatunk a pszichológiától (sok felismerését hasznosíthatjuk: a tudatalatti tartalmak figyelembe vétele, a kompenzálás, projekció jelenségei), de a pszichológiának is jó számolni a hit dimenziójával. Párbeszédre van szükség. (Van vallás-pszichológia, pszicho-teológia nincsen.) Azonban a pszichológiai feltevéseket, megközelítéseket az Ige mérlegére kell tennünk, nem lehet minden megállapítást fenntartás nélkül elfogadnunk. 

   Valójában mind a teológia, mind a pszichológia az emberrel foglalkozik: kivált annak elesettségében, problémáival való konfrontálódásában igyekezvén segítséget nyújtani. A Szentírás sokat beszél (testi, lelki, szellemi) emberi mivoltunk törékenységéről, sérülékenységéről, erőtlenségéről. Azt tanítja, hogy mennyei bölcsességre, erőre van szükség a gyógyuláshoz, a kitartáshoz, a megmaradáshoz, újrakezdéshez. Nekünk a bajokban (legyen szó betegségről, családi gondokról, munkahelyi problémákról, környezetünk káros hatásairól) van egy végső támaszunk.  A hit kapcsolat, kommunikáció, megszólítottság és válasz, meghallás és felismerés. A pszichológia a saját erőforrások mozgósítására fekteti a hangsúlyt (esetleg a gyógyszeres kezelésre). 

   Van egy ironikus mondás: a pszichológia azokat a betegségeket gyógyítja, amiket ő maga okozott. Történeteket is ismerünk, amikor a nem megfelelő terápia többet rontott, mint amennyit használt.  (Pl. a pszichoanalízis olyan emlékeket kavarhat fel, amivel a beteg nem tud megbirkózni). Meg kell ismernünk magunkat, tisztáznunk kell érzéseink, indulataink szerepét, de nem szabad leragadni ezeknél, meg kell találnunk a kiutat… Az is benne van az előbbi szellemes megjegyzésben, hogy a modern életforma valóban sok lelki bajt hozott ránk (a pszichológia ezeket csak felismerte, beazonosította): stressz, teljesítménykényszer, túlhajszoltság, kimerültség, kiégés, stb. Még egy fogalmat megemlítek itt: a spirituális éhség. Amit nem tud csillapítani semmiféle szakmai siker, vagyoni előrejutás. Az élet üressége. Céltalanság. Örömtelenség. Gépiesség. Pótlékokat keres az ember: alkohol, drogok, extrém élmények. „Nyugtalan a mi lelkünk, míg tebenned nyugalmat nem talál.”

   A hívő ember sem immunis ezekre a veszélyekre.  Nem hitbeli okai vannak, de a hit válságát idézhetik elő.  Ua. tudnunk kell, hogy a krízis a lelki fejlődés része lehet (Illés, Keresztelő János).

    Beszéljünk röviden a pszichológia és teológia közti szemléletbeli különbségekről, mégpedig három területen: a kérdésfelvetés (vagy a probléma keresésének) világnézeti háttere, az alkalmazott módszer (technika), és a kitűzött cél tekintetében. 

   A pszichológia abból indul ki, ahogy az ember alapvetően jó. Csak idegrendszeri rendellenességek, belső traumák, vagy kapcsolati csalódások okozhatnak zavart. Tudományos úton fel kell kutatni az okokat, azokat kezelni kell, vagy át kell rendezni, és helyreáll az egyensúly.  Tudnunk kell, hogy az első pszichológiai iskolák (pl. a freudizmus) materialista filozófiai irányzatból nőttek ki. Aztán a humanista világnézet jutott uralomra (ez inkább hangsúlyozta az ember felelősségét, méltóságát), majd a transzperszonális (misztikára is nyitott) pszichológia vált divatossá. Mindenikben vannak igazságmorzsák, de egyikkel sem azonosulhatunk teljes egészében. A bibliai szemlélet szerint az ember bűnös: ez az Istennel és az embertárssal való megromlott viszonyt jelenti („vétkeztem az ég ellen és te ellened”). Ennek felismerése, Isten kegyelmének, békességének elfogadása, az embertárssal való kapcsolat rendezése (megbocsátás), a szolgáló élet a lelki egészség feltétele.   

    Nem tagadjuk, hogy hatással van ránk a környezet, a diszfunkcionális család, az igazságtalan, korrupt társadalom, de ezek nem determinálnak teljesen, sok múlik döntésünkön, Isten akaratának követésén (pl. Dániel egy velejéig romlott társadalomban képes volt becsületesnek maradni). 

Valljuk, hogy vannak örök értékek, vannak eleve adott szabályok, van küldetésünk… a posztmodern pszichológia szerint ezek olyan ballasztok, amiktől meg kell szabadulni: mindenkinek magának kell megkeresnie, megválasztania saját értékeit, saját útját. Ami neki a legjobb. 

   Ami a terápiás módszereket illeti: a változás, a kilábalás nemcsak egyéni felismeréseink, kreativitásunk eredménye (bár azok sem mellékesek), hanem fontos szerepe van a hitnek, Isten segítségének. Ez nem önszuggesztió, hanem Isten megtapasztalt közbeavatkozása (pünkösdi történet). 

A pszichológia (rengeteg irányzata, ötvöződése van) olyan lépésekre is bátoríthat, amik ellentétesek hitünkkel: pl. a megbocsátás visszautasítására, a gyors válásra, elköteleződés-mentes kapcsolatokra, stb. Gyógyulásunk fontos része az őszinteség, az önmagunkkal való szembenézés, a felelősségvállalás, hogy ne csak bizonyos megkönnyebbülést hozó megoldás szülessék, hanem kiteljesedett élet. 

   Persze, sok közös értéket is számon tartunk (ha más feltételrendszerből származtatjuk is őket). Pl. a bizalom. „Istenben bízik a lelkem” (Zsoltárok könyve). Bizalmi légkör, ami a megbízható, tartós kapcsolatok feltétele. A biztonságérzet (elsősorban a családban): nemcsak fizikai, de lelki is. Megértenek, elfogadnak, szeretnek.  A családi minták fontossága (de. is hallottunk róla). A megértés, a kedvesség, a hála. 

   A tudatos életvezetés (a hit nemcsak „megtörténik” velünk, hanem döntésünk kérdése is). 

Növekedés, a változásra való készség… A közös cél felismerése egymás megbecsülésére indít.

   Hanna Wolf: „A lélekgyógyítás a Biblia forgatásával egy olyan forráshoz nyúl, ami nyugodtan nevezhető alapműnek az ember megértése tekintetében.” „Az én legjobb pszichológusom Jézus.” 

A közösségi konfliktusok kezelése,

avagy konfliktuskezelés a közösségben (10)

„Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket?  

Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek. 

Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jak 4, 1-3)

   Elég kemény szavakat hallunk az Igében. Szeretnénk kapásból visszautasítani. Azonban nem elég csak szóban elhatárolódnunk, hanem magatartásunkkal kell azt tennünk! Isten valóban a békességre hívott el. Jézus egyenesen boldogoknak nevezi a békességre törekvőket. A viszályra való hajlam bennünk fészkel, akár a földben a gyom. De ne engedjük, hogy elborítsa lelkünket! 

   Figyelemreméltó Jakab tisztánlátása, ahogy rámutat a viszályok, az egymással való harcok gyökerére: önző kívánságok. Ezt nem (nagyon) szoktuk beismerni: igen, egoista vágyaim, ambícióim miatt kerültem összetűzésbe ezzel vagy azzal. Általában szalonképesebb nevet kap a civakodás. Az emberek – nemde - az igazságért harcolnak, becsületükért, azért, ami őket megilleti, stb.

   Pedig ez a kiindulópont, a fő ok: jogos vagy kevésbé jogos igények, érdekek, kívánságok születnek bennünk, és aztán nem válogatunk a módszerekben, csakhogy céljainkat elérjük. „Irigykedtek, öltök.”

Az irigység tkp. kudarcérzésem megnyilvánulása (ha tagadom is), és a magam felmentési kísérlete a másik gyanúba keverése árán. Valójában értelmetlen, improduktív magatartás (2 zsidó üzletes története).

   Szomorú tény tehát, hogy viszályaink, konfliktusaink fő oka önző gondolkodásunk, kicsinyes érdekeink érvényesítésének, élvezeteink kiélésének csalárd szándéka. Az, hogy kizárólag a saját hasznomra gondolok. Erről még lesz szó.     

   Érzékeljük a cím két megfogalmazása közti különbséget…  Az első azt sejteti, hogy a közösség mintegy kiváltója a konfliktusoknak, ui. azon belül jelentkeznek a félreértések, megkülönbözések, meghasonlások. Erre szoktuk mondani, hogy mi mindenkit szeretünk, csak hagyjanak békén az emberek. Ádámnak, míg egyedül volt, nem voltak közösségi összetűzései. A családi problémák elsőszámú oka maga a család.

   A második megfogalmazás inkább a kérdés pozitív oldalára mutat rá. A közösség erőforrás, segíthet a konfliktusok megoldásában… Először is közösségben tanuljuk meg egymás elfogadását, ismerjük fel azt, hogy másféle (ugyanolyan jogos) szempontok is vannak, sajátítjuk el az együttélés bölcsességét. Azt, hogy jobb egymás mellett, mint egymás ellen. Másrészt a mások biztatása vagy éppen intése, a tőlük kapott tanács, az általuk megosztott tapasztalat sokat segít egy-egy helyzet megértésében. (Néha egy-egy megjegyzés, bölcs tanács úgy megmarad az emberben! Kedves mezőveresegyházi szomszédasszonyunk mondta békítőleg: „így kell elfogadni, neki ez a metodája”.)

   Tény, hogy közösségben élünk, ahol kikerülhetetlenül adódnak félreértések, feszültségek, véleménykülönbségek, érdekellentétek, de ahol erőforrásokat is találunk… Közösségben, amely végül is lelki életterünk, amely – akármennyire is panaszkodunk rá – fontos számunkra. (Vannak, akik mindenkire panaszkodnak, aztán pedig arra - még keservesebben -, hogy egyedül maradtak.) Ha ezt felismerjük, akkor már egy határozott lépést tettünk az esetleges félreértések közös rendezése felé. Jézus tanítása szerint is mindent meg kell próbálni a békesség, a kiengesztelődés elérése érdekében: „ha a te atyádfia vétkezik ellened”… A legutolsó, legfájdalmasabb lépés a lelki amputálás, az elszakadás.

    Minden konfliktusban érdekek ütköznek, érzelmek, indulatok lobbannak fel, ítélkezés hangzik el (vagy fogalmazódik meg).  Ha nem látjuk át ezeket, a mélyen fekvő okokat, akkor egyre hangosabb lesz a vita, anélkül, hogy a megoldás fele közelednénk. Néha a hamis beállítás, (a magunk általi) megtévesztés áldozatai vagyunk (másért kiabálunk, és más a fejfájásunk oka). A szomszédom csepegő csatornáját szidom, de mélyebb okok húzódnak a háttérben. Jó felfedni, tisztázni a hátteret magamban, másokban. Meglátni az emberit… Akkor jobban megértem a helyzetet. Annak mindkét oldalát: az enyémet és a másikét is. A Biblia azt tanítja: elszenvedvén egymást szeretetben.  

   A konfliktus-rendezés egyik nagy akadálya a bizalmatlanság, a gyanakvás.  A kicsinyes, néha primitív félelem attól, hogy becsapnak, hogy félrevezetnek, hogy mi húzzuk a rövidebbet. Sok csalódás, frusztráció állhat ennek hátterében. Ránk, magyarokra különösen jellemző ez. Nem nagyon tudunk nagylelkűek lenni. (Az első lépést megtenni.)

   Aztán a konokul képviselt, már említett önző érdek. (Ezt szaknyelvben „nulla összegű játszmának” nevezik: amikor az én nyereségem egyenlő a másik veszteségével.) Egy cseppet sem vagyok hajlandó engedni a másik javára.  Egy centiről sem mondok le az akár igazságtalanul, erőszakkal kiharcolt előnyömből. (Sőt: még a levegőt is elvenném tőle.) Egyáltalán nem vagyok nyitott a tárgyalásra, az egyeztetésre.  Sajnos, egy önérdek vezérelte kultúrában élünk. Kivált hatalmi pozícióban levők esetében ritka az emberséges gesztus (bár olykor előfordul).

   A beteges önérzet. Amelyik túlreagálja a dolgokat. Egyetlen eset már kódolja benne a haragot, a visszautasítást. A nagyon jó hosszú távú negatív memória, nagyon rossz rövid távú pozitív memória.

Súlyosbítja a helyzetet, ha – és általában ez történik – a vitából neheztelés, harag, gyűlölködés lesz.  Elmérgesedett kapcsolatok, jóvátehetetlenül megromlott viszony, az együttműködés teljes megszűnése. Katasztrofális eredmény ez.

   Milyen összeütközéseink adódnak a közösségben?  Ha pl. valaki úgy érzi, hogy igazságtalanság, hátratétel érte, úgy tapasztalja, hogy nem kapja meg, ami neki jár, hogy semmibe veszik, megsértik, megbántják, előítélettel kezelik, megrövidítik, kihasználják, nem szeretik (ez a gyanú ott szunnyad bennünk, könnyen felébreszthető)… A konfliktusoknak van egy objektív és egy szubjektív vetülete. Amit érzünk, és ami történt. A félreértés, félremagyarázás is gyakori oka az súrlódásoknak. (Persze, általában az ember szeret az áldozat szerepében tetszelegni. Mindenki rossz, mi jók vagyunk - vagy kissé árnyaltabban. Még soha nem jött hozzám azzal két vitatkozó atyafi: mindketten tévedtünk, maga, mint kívülálló, adjon tanácsot, hogyan oldjuk meg. Sokan jobban jártak volna. Ha nem is hozzám, hanem egy random ezer idegen személyhez fordulnak: testvér, amit mondasz, azt tesszük. Sokkal többel maradtak volna a civódó felek, az ügyvédek nem kaszáltak volna tőlük annyit, és a kapcsolatuk sem mérgesedett volna annyira el. De ki adja fel a maga egyoldalú, elfogult kis igazát? )

  Konkrét eseteket is említhetnénk családi életünkből, gyülekezetünkből: vetélkedés, kizárás, sértődöttség. Inkább bibliai példákat soroljunk fel: Kain és Ábel, József és testvérei, Mózes és Izrael fiai, Dávid családja… 

   Ha bűnös természetünk miatt ennyire puskaporos hordón élünk, mitől lesz jól működő egy közösség, a békesség szigete? Hogy lehet az áldássá, hogy lehet megtalálni az építő egységet? Nem hamis kompromisszumokban, hanem az együtt keresett és követett igazság, a másiknak is kívánt békesség, az áldozatot is vállaló szeretet útján. 

   Mi a megoldás?  

1. Keresd az Isten világosságát a kérdésben! (Egyik atyafi mondta egy békéltető megbeszélésen: ezt nem lelkileg kell megoldani. Hát hogy?) Ragaszkodj az Ige világosságához!
2. Ne feledd, Isten békessége nagyobb, mint a probléma mérge! „Az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad…”
3. Téveszd meg a gonoszt: légy jó! Aki alsó ruhádat kéri, add oda annak a felsőt is… Imádkozz! Ez átformálja az életet (mindkettőt). Krisztusi megoldás.
4. Tanuld meg, hogyan kell a vitás kérdést kimondani, kommunikálni! Fontos a hogyan. Üzeneted legyen egyértelmű, igaz, jó szándékból fakadó! Ha nem is ezt tapasztalod. Adj magadra, legyen stílusod! Krisztus követője vagy.
5. Figyelj az érzelmeidre, hogy azok el ne ragadjanak! Ne engedd, hogy kihozzanak a sodrodból! (Akinek igaza van, annak nincs miért felháborodnia, akinek nincs igaza, annak nem szabad.) Próbálj meg higgadt maradni, a tárgyról beszélni! Minden vitában személyi ellentétek is létrejönnek, de azokat szorítsd háttérbe! Isten sokszor ellenségeddel mondatja ki az igazságot.
6. Ne légy maximalista, ne légy hajthatatlan! Mindenből igyekezz kihozni a lehető legjobbat, de ne az abszolút jót! Lásd be, te sem vagy tökéletes! (Gyereknevelésnél… fiam, én mindig… )
7. Ne hagyd elmérgesedni a helyzetet! Olyan, mint a betegség, ha elhanyagolod, csak súlyosabb lesz. Ez nem mindig a konfrontációt jelenti, de mindenképpen azt, hogy szóba hozod, vagy hogy imádkozol érte.
8. Kerüld a negatív embereket, a rossz, harcias tanácsadókat, az alázatosok szavára hallgass! Sajnos, sok konfliktus ún „bölcs” tanácsok miatt csapott át véres háborúba. A „ne hagyd magad, neked van igazad!” uszítások.
9. Figyelj a másik érdekeire, becsületére, emberi méltóságára! A harc hevében el ne feledkezz erről! Keresd az együttműködés lehetőségét! Inkább az igazsághoz ragaszkodj, mint érdekeidhez.
10. Keress segítséget: Istennél, és testvéreknél, a közösségben! Akik imádkoznak érted és a konfliktus békés megoldásáért, a konszenzus megtalálásáért. Ne legyőzni, hanem szeretettel meggyőzni igyekezz ellenfeledet!

A világjárvány gyülekezeti hatásai (11)

„Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. 

Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért. 

Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. 

Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. 

Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. 

Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? 

Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? 

Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. 

Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk. 

Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? 

Amint meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.” 

De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. 

Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, 

sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 26-39)

   Csak néhány utalás az igére. Az első mondatban erőtlenségről hallottunk. A járvány felfedte a magát nagyra tartó ember sebezhetőségét.  Vitéz hős, bámulatos felfedezéseket tesz, a Marsra jár, genetikát vizsgál és módosít – de egy kis vírus leteperi. 

   Aztán az ismert, sokat hangoztatott biztatás: akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Igen, a járvány, a betegség, az üldözés is. Bár nem kellemes, bár lázadozunk ellene. „Pokol hatalma is feléd segél”… Beszélünk még a járvány hozadékáról, de már most annyit: megtanított kevésbé bízni magunkban, jobban Istenben. 

   Persze, Pál itt inkább a lelki kísértésekről beszél… A kívülről és belülről jelentkező támadásokról. A vírus egyik módszere az, hogy elfogadtatja magát a gazdasejttel, aztán átveszi az irányítást, és tönkre teszi a befogadóját. Ha helyet adunk gondolatainkban a hamisságnak, akkor megfertőzi, romlásba viszi egész lényünket. 

   Majd a diadalmas hitvallás, ahol az apostol tételesen említi a veszélyeket: gondok, bajok, üldözések. Nagy reménységünk (amit a Lélek erősít bennünk): ha Isten megváltott, akkor megtart a magáénak. 

Percig sem lehet kétséges: Isten szeret. Ha akkora árat fizetett értünk, akkor nem hagy elveszni. 

    A felsorolás egyfajta hadi szemle: ezek a nehézségek próbálhatnak elszakítani (elbizonytalanítani): az élet mámora, a halál félelme, földi és szellemi hatalmasságok, a jelenvalók csábítása, az eljövendők ígéretei, a magasság szédülete, a mélység rettenete. Mindezekben hittel tartunk ki, sőt, Isten oltalmát, segítségét tapasztaljuk.  Voltak idők, amikor minden összeomlani látszott, vagy éppen a földi célok mutatták örök érvényűnek magukat… Egyetlen biztos dolog marad: Isten szeretete, melyet Krisztusban jelentett ki. A hívő ember számára a világjárvány is ezt tette nyilvánvalóvá.

   A tkp-i témát egy kicsit távolabbról közelítem meg. Először a korszellemről beszélek: ami = uralkodó vélemény, közgondolkodás, ami tömegeket befolyásol. Olyan - szellemi síkon –, mint a divat. A korszellem – mondta valaki – a Sátán aktuális akarata… Pl. a második világháborút megelőző években olyan szellemi légkör terjedt el Európában, ami hozzájárult a nácizmus kialakuláshoz, térnyeréséhez. Persze, volt szociális háttere is… azonban azon túl ott húzódott valami nehezen megmagyarázható ok. Hogyan tudta emberek millióit megbabonázni? Ma szinte értetlenkedve kérdezzük. De akkor egy olyan ideológiai erőtér hatott, aminek vonzásától kevesen tudtak szabadulni.   

   A korszellem tehát alakítja a történelmet, a történelem a korszellemet. Most ennek az esetét vizsgáljuk... A világjárvány óhatatlanul kihat a történelemre, történelmet ír… Ha néhány évtized múlva a 21. század 20-as éveiről írnak, akkor fő helyen fogják említeni. (2019 karácsonyán mégcsak nyúlfarknyi kis cikkekben olvastunk róla… aztán a címoldalakra került. Hónapokig ott is maradt.) Akár a spanyolnátha nagy járványa 1918-19-ben (50 millió embert vitt el, a föld lakosságának 3-5 %-át). Vajon mennyiben függ tőlünk, hogy a pandémia milyen irányba befolyásolja a történelmet? Nagy, világraszóló döntéseket nem tudunk hozni, de a magunk körében rajtunk is múlik, hogy milyen következményei lesznek.   

   2019 késő őszén egy ismeretlen betegség jelent meg Kínában, ami - az influenzához hasonlóan - elsősorban a légzőszervi problémákat okozott a betegeknél. Kiderült, hogy egy koronavírus a kiváltója, amit SARS COV2 névre kereszteltek (severe acute respiratory syndrome coronavirus 2 rövidítése; magyarul súlyos akut légzőszervi szindróma-koronavírus 2). Terjedni kezdett, helyi járványnak tűnt. Nem is igen vették komolyan, de aztán egyre aggasztóbb jelentések érkeztek, és fokozatosan, néhány hét alatt kezdett megjelenni a világ különböző pontjain (globális falu).

   Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek (szakemberek, orvosok részéről is). És egyre szigorúbb állami intézkedések születtek. Abszurdnak tűnt volna, ha 2019 nyarán valaki ilyesmiről beszél, ilyesmit prognosztizál. A járvány a világot sorompóba állította. Hatalmas rendezvényeket fújtak le, országok lezárták határaikat. Apokaliptikus hangulatú helyzet állt elő. Kétféleképpen reagáltak az emberek: pánik és tagadás (összeesküvés-elmélet, stb…)

  Mindenesetre tény az, hogy megteremtődött egy olyan világméretű szituáció, ami – a betegség következményein túl – súlyos problémákat szült. Egészségügyieket (a járvány „önmagánál”súlyosabb nehézségeket okozott, pl. elhanyagolt krónikus betegségek), anyagi gondokat (munkahelyek szűntek meg, vállalkozások mentek csődbe), pszichikai problémákat (magány, elszigeteltség), kapcsolati feszültségeket (összezártság, kénytelen együtt töltött idő, stb.), közösségi tüneteket. Az emberek elszoktak egymástól, a találkozástól. (Börtön-szakemberek mondják: a fogvatartottnak 10-15 év után már nincs esélye visszailleszkedni a társadalomba. Hiába a szabadság az ember normális állapota… Átáll az abnormálisra. ) 

  A közösségi hatásokról szeretnénk beszélni. Posztindusztriális társadalmunk amúgy is atomizálódott, darabjaira hullt - ezt nevezzük elidegenedésnek. (A földműves kultúrában egy közösségen belül együtt éltek, egymásra utalva.) Az emberek már nem függnek egymástól, a közösségek fellazulnak, formálissá válnak. Még fokozza ezt az individualizálódást a virtuális világ, a látszat, hogy jól megvagyok egyedül, minden szükséges információ a rendelkezésemre áll. A like-ok kora ez, amikor nem a szemtől-szemben való találkozásban bonyolódnak le a személyek közti interakciók, hanem virtuálisan. Persze, előnye is van ennek: kapcsolattartás távol élő ismerősökkel, kényelmes, súrlódásmentes ügyintézés, stb., de közben elveszítjük a realitásérzékünket, igényünket a közösségre. (Egy pszichológiai könyvben olvastam egy furcsa, és mégis egyre krónikusabb módon jellemző esetről: két fiatal a „neten” megismerkedett egymással, szerelmet vallottak, fél év után lehetőségük lett volna találkozni, de féltek összejönni. Nem vállalták ezt a „szembesülést”. Attól tartottak, hogy összetörik valami bennük, csalódás lesz az egészből, „élőben” nem tudnak mit mondani egymásnak. Megmaradtak a virtuális kapcsolattartásnál. Beteges? Nem tudom, de egyre gyakoribb.) Közelebb lépve: igaz, otthon is meg tudok hallgatni egy istentiszteletet, érdekesebbet annál, mint amit a lelkészem unott hangján elő szokott adni, és még nem kell közben a mellettem ülő nem éppen rokonszenves képét nézzem, stb. Közben ezt-azt matathatok, nem vesztegetem helyben üléssel az időt: két legyet egy csapásra. Aztán észrevétlen kimarad az egyik. Tippelhetünk, hogy melyik. Már nem is érzem szükségét. De – kérdezem - hogy tanuljuk meg a türelmet, az egymás elfogadását, az élő kommunikációt? Sajnos, ami kényelmes, az mindent visz… Abszolút szempont. 

   Szóval erre szoktatott rá (erről szoktatott le) a pandémia, bár néha érezzük, hogy ébredeznek bennünk az egészséges életösztönök… 

   Pozitív hozadéka is volt: több idő jutott magunkra, a családra, az elcsendesedésre, az imádságra. Hozzájárult (az egyetemes fenyegetettséget átélve) a szolidaritás-érzés megerősödéséhez, a kapcsolattartás alternatíváinak kiszélesedéséhez.(Környezetvédelmi haszon: pl. Újdelhiből látszott a 230 km-re fekvő Himalája, a második világháború óta nem.)

   Negatív következmények: elszigetelődés, otthonrekedés, visszahúzódás (kivált, aki hajlamos volt, most mentséget is talált). A világjárvány, mint kibúvó: nem szabad találkozni… Aztán ha szabad lett, akkor már nincs kedvünk.  Sokan elmaradtak, és nem jöttek vissza. Másfél év (kivált fiatalok esetében) hosszú idő. Különböző hatások érték őket közben. Nem örülnénk, ha gyermekünkkel ennyi ideig nem találkoznánk. Részesei vagyunk az élő közösség pótlása (sikeres?) kísérletének. Íme, lelki életünkben is helyet kap a művi világ. 

   Gyülekezetünkben konkrétan a következőket tapasztaltuk: az idősebbek óvatos távolmaradása, vallásórák leépülése (gyermekeiket féltő szülők), foghíjas karácsony, fiatalok jelenlétének megcsappanása. Isten kegyelme veszteségeinket is győzelemre fordíthatja. De ehhez be kell állnunk az ő csapatába. Erős meggyőződéssel kell vallanunk: minket tőle, Krisztusban megjelent szeretetétől senki el nem szakíthat. 

Gyülekezetünk jövőképe (12)

Békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. (Jer 29,11)

     Mostanában divatos az egyházban is jövőképről, gyülekezeti stratégiáról, vízióról beszélni. Modern, vagy posztmodern világunk hatása is megmutatkozik ebben. Cégeknél, vállalatoknál, intézményeknél kiemelt szempont: racionálisan, minden adott körülményt és a változó tendenciákat is figyelembe véve megfogalmazni a fenntartható fejlődés irányelveit, konkrét lépéseit. Azonban a Biblia is beszél tervezésről, mégpedig - ha szabad így mondani – mint Isten egyik jellemzőjéről. Ő nem ötletszerűen cselekszik. Eleve elhatározta megváltásunkat. Még születésünk előtt kiválasztott minket. (Krisztus Istennek eleve elvégzett tanácsa szerint adatott halára – ApCsel 2,23.) Jézus is tanít arról, hogy előrelátóan kell cselekedni (a toronyépítés példázata).

   A jövőkép a jelenből indul ki, sőt, a múlt tapasztalatait is magába foglalja. Azt vizsgálja, hogy milyen folyamatok rajzolódnak ki egy adott területen, milyen tendenciákat lehet észlelni (globálisakat és helyieket), és milyen prognózisokat lehet megfogalmazni. Milyen akciótervet lehet kidolgozni. 

   Érezzük, hogy napjainkban nagy átalakulás zajlik a világban. A poszt-pandémikus kor valami újat fog hozni. Valami megváltozott, a régi már úgy, ahogy volt, nem fog visszatérni. Új viszonyok fognak előállni (amik nem nagyon fognak kedvezni a hitnek, a hagyományos közösségi értékeknek.) Le kell vonnunk a tanulságokat, szembe kell nézzünk a helyzettel, és Isten bölcsességét kérve (amennyire rajtunk múlik) munkálkodnunk kell a kívánatos jövőn.

    Persze, a gondjaink nem most kezdődtek. Hanem az Ádám bűnével, mondhatnánk szellemeskedve. A felvilágosodással, az elvilágiasodással, a nemzetieskedéssel, a kommunizmussal, a demokráciával. És legalább ilyen mértékben velünk: elidegenedésünkkel, elkényelmesedésünkkel, érdektelenségükkel, a közösségtől való eltávolodásunkkal, a felelősség hárításával.  Igazából azt figyelhetjük meg a történelemben, hogy üldözések, megpróbáltatások idején erősebb, egységesebb, összetartóbb volt az egyház. A külső szabadság nem a lelki élet megerősödését hozta. Kivált az utóbbi években mutatkozik nagymértékű elfordulás, elszakadás. 

   A probléma soktényezős: szerepet játszik benne a modernizáció, megváltozott életforma, az új kommunikációs kultúra kialakulása, a szekularizálódó társadalom befolyása, az új gyereknevelési elvek, különböző szellemi áramlatok hatása… a liberalizmus térhódítása, individualizáció, a gyülekezeti és családi modell átalakulása. 

    Tény az, hogy csak 25 évvel ezelőtt is inkább egyben volt a közösségünk, az egyháznak nagyobb tekintélye volt, meghatározóbb tényező volt a faluközösség életében, egyféle referenciaintézmény (ennek negatív oldala is volt: megszólás, megszégyenítés: pl. „irodai” esküvők gyakorlata). Az utóbbi években szemlátomást háttérbe szorult ez a szerep (intézményről, nem lelki kategóriáról beszélek). Két fő külső okát említem ennek: a nyugati, vallás nélküli értékrend hatása, ua. az anyagi kihívások, lehetőségek exponenciális megnövekedése (a határ a csillagos ég).  (Veresegyházán idős bácsik kijártak egy-egy tehénnel legeltetni, fogták a kötőféket órákig, míg jóllakik a jószág…) Aztán a belsők: a sokféle kínálat csábítása (nagyon tudatosan kell dönteni ahhoz, hogy….),  a kötődés, a ragaszkodás meglazulása. Családokban egy generáción belül érzékelhető, szinte mérhető ez. Hitvalló, templomos szülők gyermekei válnak szinte teljesen idegenné, valósággal erővel kell magunkba fojtanunk a kérdést: hogy lett ilyen hideg, ilyen üres a lelked, hogy kerültél ilyen távol.  Mert észrevétlen válik mellékessé az, amit valamikor a legfontosabbnak tartottunk. A leszoktatás és rászoktatás pszichológiája ez. 

   Híveink egy jó része nem érezi személyesen magáénak a gyülekezetet, csupán egy (derék) intézmény az számára, amit még fenn kell tartani: kegyeletből, egyfajta tiszteletből, mert még van valami haszna (sajnos, legtöbben arra gondolnak: egyszer csak el kell temessenek). (Aztán ez az utolsó adu is kiesik a kezünkből, bejön a polgári temetések divatja.) Szomorú, megdöbbentő így kimondani: egyháztagjaink fele hátra levő földi életében már egyszer sem fog templomba jönni. Óriási baj van a lelkülettel, a lelkiséggel!

   A gyerekek nagy része nem jár vallásórára, templomba (ez 2 évtizeddel ezelőtt nem így volt, ez a zsenge korosztály legalább elérhető volt), fiatalok eltűntek, pedig valamikor jóban voltunk, sok mindent csináltunk együtt, fiatal házasainkat nem lehet összegyűjteni (jó hallani: többfele jól működnek a házas-találkozók). Mintha lelkileg teljesen immunisak lennénk… Sokan elmaradoztak, meg is öregedtek (én is). Az idősebb nemzedék hűsége is megfáradt (tisztelet a kivételnek), valahogy ez a közhangulat mintha rájuk is hatna. Az „otthon is hallgatom, nézem” egy pozitív üzenet, de a közösség nem sokat épül belőle.     

    Szóval, ezt a helyzetet elemezhetnénk reggelig, a zokogásig keseríthetnénk magunkat… De innen kell kiindulnunk. Ez az aktuális helyzet, amiből keressük a kiutat. Tisztán kell látnunk: itt nemcsak a lelkész ambíciójáról, sikertelenségéről, nem tudom milyen elégtételt kereső tervéről van szó. Ez a tervezés túlmutat az én szolgálati megbízatásomon, a gyülekezet jövőjéről szól, arról, hogy mi lesz itt 10, 20, 25, 50 év múlva. És ez meghatározó módon rajtunk is múlik. Igen, imádságos tervezéseinken, hűséges hozzáállásunkon. Tudatosítanunk kell, hogy a tét az élet vagy halál, megmaradás vagy felszámolódás. A legrosszabb nevelési módszer az, ha a szülő nem neveli, és ezzel teljesen sorsára hagyja gyermekét… 

   Számba kell venni a lehetőségeket, erőforrásokat, és vállalni kell, ami ránk tartozik. Azoknak, akiknek fáj a szíve… („Aki azt akarja, hogy olyan maradjon, amilyen volt, az nem akarja, hogy megmaradjon.”) 

   Egyik előadáson hallottam: a gyülekezeteknek is van életkoruk. Biztos. A kisázsiai gyülekezetek (amikről a múlt hetekben hallottunk) mára nagyrészt mind megszűntek (pedig a Biblia is ír róluk).

   De amíg és ami rajtunk múlik, azt vállalnunk kell, az életet kell munkálnunk: sok küzdelemmel, imádsággal. Hiszem, hogy Isten nem az eltűnésünket akarja. Mi sokszor magunk ellen dolgozunk… Fel kell ébredjünk önáltatásukból, hamis biztonságérzetünkből, másokat is költögetnünk kell. Együtt kell az Úrhoz térjünk, együtt kell a kísértésekkel szembeszálljunk, egymást biztatva közösségünket megerősítenünk! 

   Az egyik gyülekezet honlapján 12 pontot találtam, meg kell vizsgálnunk ezeknek a realitását a mi helyzetünkben, és meg kell találnunk a kapcsolópontokat. 

1. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol a hívek otthon érzik magukat, ahol elfogadják egymást, figyelnek egymásra, örömmel találkoznak, ahol lelkileg feltöltődhetünk, ahol nincsenek előítéletek, hanem a krisztusi értékrend uralkodik… Nagy álmom volt egy olyan gyülekezet, amelyik mint egy összetartó, nagy család él és szolgál együtt. Rájöttem, hogy sok régi, rossz tapasztalatot hordozunk magunkban, amik megakadályozzák az őszinte bizalom kialakulását, neheztelések vannak, sok titkos frontvonal húzódik a közösségben, még mindig nagyon sok rosszat mondunk egymásról… Kérdésem: meg lehet-e térni a mi gyülekezetünkben? Át kell váltsunk a pozitív kommunikációra, kevesebb elmarasztalás, több biztatás kell elhangozzék! Vonzóvá, kívánatossá kell tegyük gyülekezetünket! Közös ügyünk ez. 
2. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol Isten valóságos jelenléte, jósága, ereje megtapasztalható az igehirdetésben, az éneklésben, imádságban, ahol békétlenségeinkben békességet nyerünk, ahol megkötözöttségeinktől, bűneink terhétől szabadulunk, ahol gyökeres változáson megyünk át, ahol gyógyulunk lelkünkben, kapcsolatainkban… Ez az erő sokszor hiányzik. Kiüresedett, formális lett közösségi életünk. Fel kell szakítani a közömbösség gátjait! Hogy elevenen áradjon az Ige, ami megérint, ami motivál. Ne az legyen a kérdés: vajon mit mond (okoskodik) megint a pap, hanem az: vajon mire tanít az Úr. Várakozással ülni be a padba. Meg kell frissüljön az igehirdetés, és az igehallgatás is.     
3. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol a hívek tiszta szívvel szolgálnak Istennek, támogatják egymást, képességeik, lehetőségeik szerint, elkötelezetten. Ahol mindenkinek van valamilyen feladata, megbízatása… Le kell építenünk a papi egyház képzetét. A lelkész igét hirdet, de nem viheti egyedül a hátán az egész gyülekezetet… Odaálló, keresztyéni küldetésüket komolyan vevő egyháztagokra van szükség. Érdekes: közömbös reformátusokból olyan öntudatos, világot térítő szektatagok lesznek… Miért nem kapják meg nálunk ezt a szikrát? Vagy nálunk nincs tér a szolgálatra? Elfojtjuk a lelki energiákat? 
4. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol fontos szerepe van a családnak, de nem elszigetelve, hanem egymással összefogva, ahol hűség van, gyermekeket istenfélelemben neveljük, hiteles életpéldát állítva eléjük… Gyenge pontunk a család. Közömbössé vált, az egyházat nem sokra tartó szülők nem azt kommunikálják otthon, hogy milyen fontos a hit. Hanem azt, hogy mellékes. Nem azt, hogy milyen szép az ünnep, ha ott vagyunk másokkal együtt, hanem azt: lejár úgy is… Valami megmagyarázhatatlan templomellenesség tapasztalható. (Nem tudom, hogy alakult ki. Szívesebben mennek fogorvoshoz…) Két kézzel tékozoljuk értékeinket. A családokban kell megkezdődjön a megújulás… Ha a bergenyei református egyház meg akar maradni, akkor a családokat kell megnyerni. A szülőknek kell rádöbbenni: akkor lesz szerencsés, egészséges lelkű a gyermekem, ha - amint fogadtam is – megtanítom a Krisztus útjára… Ha bekapcsolódunk a közösségbe. A külön utak kényelmesek, de nem vezetnek sehova… Valamiképpen megszólítani a családokat. (Történet a madár-vakcináról. Már csak egyenként meg kell fogni őket). Nem megy magától a szívükbe… 
5. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol figyelmet szentelünk az új nemzedék, a fiatalok integrálásnak. Arra tanítjuk, hogy elkötelezett tagok legyenek… A konfirmáció szép, tartalmas gyakorlata egyházunknak, de sokszor hatástalan. Kevés eredménnyel jár. Miért? Nincs utógondozás, nincs szülői támogatás? Egy erőtlen hang próbálja őket meggyőzni (ha összeadjuk az órák számát, a kétéves felkészítőből jó két nap jő ki)… formaságból megfogadják, aztán el is felejtik… Kihull a szívükből. A gyülekezet ügye, felelőssége. Csak együtt. Mint a sportban: fontos az utánpótlásról gondoskodni. 
6. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol otthon is gyakoroljuk a kegyes életformát… Családi áhítatok vannak, házi bibliaórák. Aktív csoportok szervezése. Ahol jó gyülekezeti élet van (Houten), így működik. Igen, a legfontosabb alkalom a „nagy” istentisztelet, de fontosak a rétegalkalmak is, ifi órák, fiatal házasok, özvegyek bibliaórája… Sokszor kimondtam: nálunk kicsi az igény, kiveszett a lelki érzékenység. Mi az, amiben mi megéljük vallásosságunkat, lelkiségünket? Katolikus művész áradozva számolt be arról, hogy micsoda élmény egy zarándokúton részt venni… A mi lelkünk kérgesebb, egyházunk üresebb?   
7. Olyan gyülekezetet szeretnénk, amelyik felvállalja a szolgálatot a kívülállók fele is… Hogy Krisztus szeretetét megmutassuk, kívánatossá tegyük az evangéliumot. Személyes kapcsolatépítés útján. (Gyakori kifogás volt régebb: nem tudtam jönni templomba, mert vendégem volt. Miért nem lehet a látogatót is elhívni, elhozni? Miért nem lehet azt mondani: olyan jó itt nálunk?)  Nem magunkhoz akarjuk vonni, hanem Krisztushoz vezetni. Bizonyságtevő, hitüket felvállaló reformátusokra van szükség. Mintha restellnénk... Nincs ez így rendben! Megvallani, öntudatosan, hálával képviselni. Felemelt fejjel.     
8. Olyan gyülekezetet szeretnénk, amelyik nyitott az újra… Nem a merev hagyományokhoz ragaszkodik, hanem a Lélek újságában él. Új alkalmakat keres, új eszközöket használ… Többször visszakoztam egy-egy elképzeléstől, mert eredménytelen volt, vagy teljes érdektelenségbe fulladt. Pl. fiatalokkal együtt összeállított istentisztelet. Úgy gondolom, próbáltam eléggé rugalmas lenni. Miért van az, hogy egy református ember nem szólalna meg, ha fejbe lőnék sem, egy hónap múlva már toboroz más egyháznak? Hogy van ez? Van valami merevség a közösségünkben? Akkor le kell építsük! Meg kell törjön a jég. Imádkozás, stb..
9. Olyan gyülekezetet szeretnénk, amelyik nem tekintélyelvű, hanem a Lélek ajándékaira tekint… Ahol nem a vagyon, a diploma jelenti az értéket és a rangot. Gyülekezetünk felépítésében eléggé demokratikus, működésében viszont autokratikus. Sokszor egyszemélyes vezetés érvényesül, vagy testületi… Nem baj, sőt szükséges is, hogy vezetők legyenek (akkor működik jól), de a vezetés lelki indíttatású kell legyen. És nem elfelejteni: mindenki egyformán fontos. Egy kisgyermek véleménye is számít. 
10. Olyan gyülekezetet szeretnénk, amelyikben kiemelt helye van a dicsőítésnek, a közbenjáró imádságnak… Eléggé némák vagyunk. Ezen a területen sokat lehetne javítani.   
11. Olyan gyülekezetet szeretnénk, amelyik jó kapcsolatot ápol másokkal, más egyházakkal, szervezetekkel, akik a közösség javát munkálják… Amelyik támogat minden jó kezdeményezést (akár környezetvédelem). Talán ez működik a legjobban, de lehet szélesebbre is nyitni, még jobban jelen lenni. 
12. Olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol a hívek felelősséget viselnek anyagi és lelki szempontból is a közösségért. Elkötelezettek. Nemcsak a lelkész imádkozik értük, ők is a lelkészért. (Az egész gyülekezet végiglátogatta a lelkészt…)   

   Testvérek, a bergenyei gyülekezet belőlünk áll… Moldován Dénestől Málnás Istvánig… Sokszor mondogattam magamban: nem sok eredményt értem el. Mostanában még azt is kérdezem: vajon máshol. Nem tudom… Isten ide helyezett, így bízott minket egymásra. Szeretném, ha megmaradna ez a gyülekezet. (Jaj, ne csak engem szolgáljon ki!) De ehhez meg kell újulnia. Össze kell fognia. Vajon ehhez kell-e jöjjön valami nagy csapás? Vagy feleszmélünk az Ige szavára? Nem tudom… 

  Az volt az álmom: az emberek sereglenek a templomba, békességben élnek, a családokban szeretet van, gyermekek, fiatalok aktívan bekapcsolódnak…  Voltak idők, amikor ez már-már megvalósulni látszott. Lassan a gyülekezeti végrendeletemet kell megírjam… De egy sokkal fontosabb végrendelet áll a rendelkezésünkre. A Krisztusé. Az Új testamentum. Ami végső soron üdvösségünkről szól. Azt vegyük komolyan, és jól járunk. És lesz öröm, megújulás (Zak 8).