1 Móz 5, 18-24 (mennybemenetel, 2020)

    Jered százhatvankét éves volt, amikor Énókot nemzette. Énók születése után Jered nyolcszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat; Jered teljes életkora tehát kilencszázhatvankét év volt, amikor meghalt. Énók hatvanöt éves volt, amikor Metúselahot nemzette. Énók az Istennel járt, Metúselah születése után háromszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat; Énók teljes életkora tehát háromszázhatvanöt év volt. Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert Isten magához vette őt.

    A bibliaolvasó kalauzt követve ezekben a napokban, hetekben a Mózes első könyvét tanulmányozzuk. A mai ünnep üzenetéhez, aktualitásához igazodva kissé visszakanyarodtunk a könyv elejére. Az ún. őstörténetek a mi emberi mivoltunk, létünk, életünk előzményeiről is szólnak: a teremtésig visszamenő emberi történelmünkről, de Istennel való hitbeli kapcsolatunkról is.

    Krisztus Urunk mennybemenetelének ünnepe van, az igéből pedig Énókról hallottunk, akinek földi élete nem szokványos módon fejeződik be: Isten elragadja, magához veszi őt. A Bibliában még Illésről olvasunk hasonlót. Tudjuk, hogy mindkét hallatlan esemény elválaszthatatlan a Krisztus személyétől. Minden általa, őreá nézve van. A titkok benne tárulnak fel, Isten üdvözítő akarata benne valósul meg. Benne világosodik meg a mai ünnep üzenete is. (Találóan mondta egyik igehirdető: mi, keresztyének hitünk sok tételét nem tudjuk bebizonyítani, de ismerjük a nagybetűs Bizonyságot.) A megdicsőülés történetében olvassuk, hogy a tanítványok csak később, a Jézus feltámadása után értették meg, hogy minek is voltak tanúi.

   Az Énók elragadtatása is igazából Krisztus váltságmunkája, feltámadása és mennybemenetele felől értelmezhető. Krisztus nélkül a menny elvont fogalom, elérhetetlen vágyálom, csupán homályos sejtelem Isten dicsőséges világáról. Megváltó Urunkban lesz az – minden érdemünket, várakozásunkat meghaladó módon - számunkra is megnyíló lehetőség. Benne a bűnös, mulandó emberhez közel kerül az üdvösség dicsősége, gyönyörűsége. Reá nézve lehet ilyen magasra tekintő reménységünk, az ő áldozatával és feltámadásával megpecsételt ígérete alapján: elmegyek, hogy helyet készítsek néktek…

  Az 1 Móz 5 Ádám nemzetségét írja le Nóéig. A hetedik generáció képviselője Énók. Neve azt jelenti: felszentelt. Megjegyzendő, hogy nem ő kapja először ezt a nevet, az első bibliai Énók a gyilkos Kain fia. (Kain várost is épít, amit fiáról nevez el.) Egyediségünket, különlegességünket nem nevünk, származásunk, sajátos sorsunk adja, hanem Istenhez tartozásunk. Az, ha valóban neki szentelt az életünk. Vajon, mennyire értékes ilyen szempontból az életünk? Ismerjük a kifejezést: valaki ennek vagy annak szenteli az életét. Valami nemes célnak, vagy gazdagság megszerzésének, sikernek, hírnévnek… Ha Istennek adjuk át erőnket, akaratunkat, akkor lesz áldás életünkön, fáradozásainkon. Amit az ő kezébe teszünk, az marad a mienk. (Mi az Isten kezéből általában csak venni akarunk, csak kapni. Mi az, amit odaadunk?)

    Jered 162 éves, amikor Énókot nemzette. Van olyan vélemény, hogy akkor talán másként számolták az éveket. Most ne nyissunk erről vitát. Az özönvízig nagyon magas életkorokról olvasunk (Metúselah, Énók fia a rekorder: 969 évet élt, nevéből származik a „matuzsálemi kor” kifejezés), az özönvizet követően Ábrahámig már alacsonyabb, de még mindig több száz év az átlagéletkor, Ábrahám után ( aki 175 évet élt) tovább csökken  az élettartam ( Jákób 130 éves). A zsoltárok könyve 70-80 évről beszél. Ez már a mi mértékünk. De tudjuk, hogy nem az élet hossza, hanem lelki tartalma, nem az évek száma, hanem cselekedeteink, viszonyulásunk minősége, a jóság, szeretet adják annak igazi értékét. Öregkort érhet meg valaki úgy, hogy nem is élt igazán. Csak magával törődött, csak saját kis szenvedélyei érdekelték. Isten csak a szeretetet számolja.

   Jered hosszú ideig élt még Énók születése után, családja gyerekekkel gyarapodott. Isten közösségre teremtett. Ez a karantén kicsit megtanított magunkba zárkózva élni, meg is szokja az ember: ha van, mit enni, inni, van, amivel eltölteni az időt, tényleg el lehet így lenni. Mint a befőtt, ahogy a fiatalabbak mondják. Tudom, egy kényszerű helyzet (volt) ez, de most ezen túlnézve kérdem: vajon mit teszünk meg egymásért, másokért, a közösségért, Isten ügyéért.

    Biblia nagy személyei nem a fotelben ülést, nem a kényelmesebb, nem a biztonságosabb utat választották. Gondoljunk Ábrahámra, Mózesre, a prófétákra. Nem azt vallották: aki nem csinál semmit, az nem téved. „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” Hányan élnek kihívás-mentes, semmit sem vállaló életet. (Csakhogy a semmiből semmi lesz. ) De ennél több az élet, több a küldetésünk, több a megbízatásunk. Persze, a hit megélése, a szolgálat, a közösség, sőt a család is kockázattal jár. Ebben a gonosz világban rizikó jónak, tisztának, becsületesnek lenni.

   Énók 65 éves. (Napjainkban nem nagyon engednék jönni-menni.) Elsőszülött fia világra jötte után még 300 évet élt. (Furcsa, hogy itt ebben a fejezetben a nemzedékek felsorolásánál nem olvasunk a feleségekről, édesanyákról, pedig szerepük, nyilván, egzisztenciális.) Énók látszólag úgy élt, mint elődei, kortársai. Dolgozott, gondoskodott a családjáról. De más volt a belső élete. A belső embere. Az olvassuk az Újszövetségben: Krisztus hit által lakozzék a szívetekben. Milyen a belső életünk? Csak földi kapcsolataink vannak, vagy mennyeiek is? Csak az idelent valókkal törődünk, vagy az odafelvalókkal is? Csak a siker, nyereség örömét ismerjük, vagy az áldásét is?  

    Énók életideje 365 év volt. Jelképesnek is vehetjük. Ennyi az esztendő napjainak száma. Bár kevesebbet élt ezen a földön, mint elődei, de teljes volt az élete. Voltak hiányosságai, biztosan gyarlósága is, de Isten kegyelméből kipótolta, kerekké tette. Ó, be jó lenne, ha minden nekünk adott napot Isten akarata szerint tudnánk megélni, ha nem vesztegetnénk el azokat!   

    Van egy megjegyzés az Énókról szóló beszámolóban, kétszer is elhangzik (vagyis nemcsak élete végén volt ez igaz, hanem már előtte is): az Istennel járt. Akivel jársz, azzal és ahhoz érkezel meg. Ha az anyagiakat, szenvedélyeidet követed, azokhoz kötődsz, a végső célnál is azok várnak. Aki Istennel jár, az hozzá érkezik.

   Érdemes odafigyelni erre a kifejezésre. Mit jelent ez? Istennel járni. Ez egy más életminőséget. A szeretet nagy igazságának felismerését. Élő reménységet, bizodalmat. Aki Krisztust követi, az tud Istennel járni. A HK így fogalmaz: „már e földi életemben érzem szívemben az örökélet kezdetét”.

   Énók az Úré volt, az Úrral járt, rá figyelt, a vele való közösségben volt elrejtve az élete. Tudjuk, hogy maga a lehetőség kegyelem (ki vagyok én, hogy Istennel járhatnék?), de itt határozottan az áll: Énók járt. Erre törekedett. Biztos az ő életében is sok kísértés volt, sok minden elvonhatta az ő figyelmét is. Ha más formában is, mint ma, de jelen volt az akkori világban is anyagiasság, a hírnévért való küzdelem, stb. De Énóknak az volt fontos, hogy Istennel legyen, és mindenben kereste ennek a lehetőségét. Nem tudjuk, milyen volt külsőképpen az élete, biztos, szorgalmasan dolgozott, foglalkozott gyermekeivel, de minden percét áthatotta az a tudat, hogy élete Istenhez tartozik.

   Aki ott tudja magát Isten közelében, magán érzi Isten tekintetét, az másként gondolkozik, cselekszik. Gyermekkoromban, ha már besötétedett, féltem kimenni az udvarra, és ha mégis elkerülhetetlen volt, megkértem valamelyik testvéremet, hogy figyeljen az ablakból. Ez megnyugtatott, bátorságot adott…

    „Istennel járni, lakozni, szent élettel illatozni.” Illatozó élet. A virágok nem erőlködnek, nem látszatból nyílnak, nemcsak akkor pompáznak, illatoznak, ha valaki figyeli őket. Mindig. Énók nem csak mutatta, nemcsak megjátszotta, hanem Istennel járt. Szerette az Istent. Megérintette az Isten szeretete. Betöltötte az Isten kegyelme.

   Hogy lehet a mennybe készülni? Hát így! Hadd tegyük hozzá: Istent szeretni azt jelenti, hogy hiszek abban, akit elküldött, akin, akiben és aki által  szeretetét megmutatta.

   És egyszer csak eltűnt Énók, mert Isten magához vette. Azt olvassuk a Zsid  11, 5-6-ban, hogy Énók hit által ragadtatott el. És az is ott áll: elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves. Énók tehát rádöbbent, megértette, elfogadta, hogy ő kedves az Isten szemében. Nem önmagáért, hanem Isten kegyelméért, Krisztus érdeméért. Hite a még testet nem öltött Egyszülöttre nézett, akinek érdeméért van menetelünk az Atyához.

   Hiszed-e azt (akármennyire hihetetlen), hogy kedves, drága, becses vagy az Isten szemében, hogy ő jutalomban részesíti azokat, akik őt keresik?  Mi nem csak azt hisszük, hogy Krisztus Isten szeretett Fia, hanem azt is, hogy benne Isten ránk is végtelen szeretettel néz. És érte a legjobbat, a legnagyobbat készíti számunkra. Ezért van üdvösség. (Szeretetünket az által, annak odaadásában tudjuk a leginkább megmutatni, akit a legjobban szeretünk. Isten azt adta, aki mindent jelentett neki. A gyermekem kedveltjeiért odaadom gyermekemet, aki a legkedvesebb.)

   Hinnünk kell azt, hogy Krisztusért kedvesek, drágák vagyunk az Isten szemében. Nem hiszel Istenben, ha ezt nem hiszed! Persze, tudunk a bűnről, éppen a sajátunkról is, de abban nem kell hinnünk. Hinnünk azt kell, hogy bűneink meg vannak bocsátva.  

    Nem tudjuk pontosan, hogyan ment végbe Énók elragadtatása, az ige a lényegről beszél: az Úr magához vette. Pál beszél az Jézus Krisztus második visszajövetelekor végbemenő elragadtatásról, amikor némelyeknek nem kell átmenni a halál állapotán, csak annak a pillanatán… Nem látott halált, fogalmaz a Zsidókhoz írt levél.

   Krisztus nem kerülte ki a halált, hanem meglátta, megkóstolta azt mindnyájunkért… Feltámadása után immár megdicsőült testben ment át az Isten országába. Ő születésével, testet öltésével, de még inkább mennybemenetelével összekapcsolta a földi és a mennyei világot. Kitágította látókörünket… Most már tudjuk, hogy Isten milyen jövőt, örökséget szán nekünk.

    Az Énók, az Illés elragadtatása nyilván hirdeti, bizonyítja, hogy van egy másik világ, Krisztus mennybemenetele azt, hogy meghívást is kapunk oda. Érette helyünk, részünk, jussunk van ott. A halál átmeneti állapot. A földi élet ajándék, szolgálat, a szeretet megmutatása, felkészülés, Istennel járás. Hogy hozzá érkezzünk. Ámen.  

Felséges Istenünk, kegyelmes Atyánk Jézus Krisztusban,

olyan csodálatos volt azt hallani azt, hogy te Fiad érdeméért minket, földi gyermekeidet mennyei örökségben részesítesz, és már most, a mindennapi küzdelmek, kísértések közt Szentlelked által biztatsz, bátorítasz, hogy el ne csüggedjünk, hogy ez a reménység erőt adjon nekünk.

   Hálát adunk, mennyei Atyánk, földi életünkért, az eddig eltöltött évekért, azokban minden segítségért, áldásért, családunkért, szeretteinkért, a közösségért, a munkáért, amit elvégezhettünk, a szeretetért, amit kaptunk és továbbadhattunk, a szolgálatért. Hallottuk, hogy az élet értékét nem annak a tartama, hanem a tartalma adja, nem a külső csillogása, hanem a belső minősége. Nem az, hogy mi a miénk, hanem az, hogy mi kiéi vagyunk.

   Taníts minket Krisztust követve veled járni, veled élni, rád figyelni, akaratodat keresni, cselekedni! Akkor lesz szép, áldott, másokat is gazdagító az életünk. Akkor tudunk a lényegre figyelni, akkor tudjuk az igazi célt követni. Akkor fekhetünk és kelhetünk abban a bizonyosságban: az üdvösség várományosai vagyunk. Áldjuk háromszor szent nevedet azért, hogy hallhattuk: kedvesek, drágák vagyunk a te szemedben. Annyira érthetetlen ez! Egyedül Krisztus rá a magyarázat. Akit, mint legkedvesebbet, értünk adtál, hogy megváltást szerezzen nekünk. Érte, az Egyetlenegyért lehetünk egyenként fontosak neked. Te őbenne gyönyörködsz, és általa leled örömödet bennünk is. Indíts Lelked által arra, hogy hozzá ragaszkodjunk, neki szolgáljunk, hit által belé kapaszkodjunk! Így, vele érkezhetünk el a te országodba.

  Könyörülj, mennyei Atyánk, gyülekezetünkön, a kevesebb és több évet számlálókon egyaránt, az egészségeseken, de kiváltképpen a betegeken, légy gyógyító, áldott orvosuk, testükben-lelkükben erősítsd őket! Imádkozunk a gyászolókért, szomorkodókért, azokért, akik lelkükben a hiány fájdalmát

érzik, légy társuk, vigasztalójuk, fordítsd tekintetüket magadra, éreztesd meg azt, hogy közel vagy hozzájuk. Imádkozunk a magányosokért, elhagyatottakért, próbák, gondok, kísértések közt levőkért, irgalmazz a bűneikkel küszködőkért, vezesd őket győzelemre. Vedd körül oltalmaddal azokat, akik fizikailag távol vannak szeretteiktől, szeretetben hadd maradjanak mégis közel egymáshoz!

    Áldd meg, mennyei Atyánk munkánkat, családjainkat, közösségünket, értesd meg velünk azt, hogy mindnyájunkat az örök életre hívtál el, ezért hadd tudjuk egymást szeretni, támogatni, tudjunk hitben összefogni, élő, növekvő  közösséggé válni! Áldd meg újrakezdésünket, gyűjtsd újból egybe, erősítsd meg gyülekezeteinket! Fohászkodunk egyházmegyénkért, abban különösképpen a mezőméhesi kis gyülekezetért, mutasd meg rajtuk is kegyelmed csodákat művelő, hatalmas munkáját.

    Mennyei Atyánk, hallgasd meg a Szentlélek által elmondott könyörgésünket jobbodon levő Egyszülött Fiad, Jézus Krisztus érdeméért! Ámen.

Jn 16, 16-22 (mennybemenetel, 2022)

   Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem. 

17 A tanítványai közül némelyek ezt kérdezték egymástól: Mi az, amit mond nekünk: Egy kis idő, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem, és ez: Mert én elmegyek az Atyához? 

18 Ezt kérdezgették: Mi az a kis idő, amiről szól? Nem tudjuk, mit beszél. 

19 Jézus észrevette, hogy meg akarják kérdezni, és ezt mondta nekik: Arról kérdezősködtök egymás között, hogy ezt mondtam: Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem? 

20 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. 

21 Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Ézs 26,17-18; Mik 4,9-10 

22 Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.

    Jézus búcsúzik a tanítványaitól... Készül az áldozat bemutatására, illetve az Atyához történő visszamenetelre…  Búcsúzni mindig szomorú. Akkor is, ha valakitől – akit szeretünk - ideig-óráig kell elválnunk, még inkább akkor, ha a halál választ el egymástól. Nincs a földön rettenetesebb élmény ennél. Szinte lehetetlen próbálkozás. Elszakadni attól, akivel összenőtt az életünk.

   Egy kis idő és nem láttok engem… Tudatában kell lennünk annak, hogy itt a földön rendelkezésünkre bocsátott idő nem végtelen. Sőt: valójában rövid. Nem sok embertől hallottam: olyan lassan telik az életem, alig múlnak a napok. Ennek az ellenkezőjéről szoktunk beszélni. Ez a tény egyben felhívás és figyelmeztetés is: meg kell becsülni, meg kell ragadni az alkalmakat a jóra, a szeretetre. Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel (Gal 6,10). Munkálkodjatok, amíg nappal van. Az élet nappalát ki kell használnunk. Amíg melletted vannak családtagjaid, barátaid, ismerőseid, addig légy kedves velük, közöld, oszd meg velük szíved jóságát, mutasd ki ragaszkodásodat, mert eljön az idő, amikor már nem lesz lehetőséged erre. Szokták mondani: nincs az az erős ember, aki az idő szekerét meg tudná fordítani. Még egy másodpercet sem tudunk visszahozni abból, ami elmúlt. Ezért kell komolyan vegyük, ezért kell mindent megtennünk, hogy ne hiába (és hiábavalósággal) teljék az életünk. 

   De az is kiderül Jézus szavaiból, hogy a búcsúzás nem végleges… Ismét egy kis idő, és megláttok engem. A hívő embernek tudnia kell: szomorúsága, vesztesége nem egy végső, lezárt valóság. Német közmondás: aki A-t mond, annak B-t is kell mondania. Ennek van egy evangéliumi változata. Aki A-t mond (Abschied), az B-t is ki fogja mondani (Begegnung). Aki elbúcsúzik, az találkozni is fog. Isten gyermekei soha nem utoljára látják egymást. 

   Ennek a tudásnak, reménységnek az alapja nem valami emberi vágy, természettudományi törvény, hanem Krisztus maga. Figyeljük meg, Jézus itt ezt az egész kérdést önmagára vonatkoztatja. Benne igaz az, hogy van tovább, hogy van egy csodálatos folytatás. Az ő élete, mennyei küldetése ezt ábrázolta ki: születése, szolgálata, golgotai kereszthalála, feltámadása és mennybemenete. Isten velünk való üdvözítő terve mutatkozik meg mindebben. 

    Tehát ha ebben a múló, sok csalódást is ránk hozó kis időben hittel meglátjuk őt, felismerjük benne Megváltónkat, ha benne hiszünk, akkor ez a reménység kísér minden lépésünkben. Akkor megértjük: a mulandóság része az örökkévalónak, hogy kis időnk Isten végtelen időtlenségébe tagolódik be. 

   Persze, minket mindegyre lehúznak negatív tapasztalataink, a sok rossz hír, amivel szembesülünk, amit hallunk. A tanítványok kérdése sem a sziporkázó hitről tanúskodik. Azt kérdik egymástól: mit jelent. Nem könnyű ráhangolódni Isten akaratára, nem könnyű felfedezni életünk titkát Krisztus küldetésében, nem könnyű összekapcsolni sorsunkat az övével. Pedig ő ezt tette. Hitbeli problémáink akkor jelentkeznek, amikor különválasztjuk magunkat Megváltónktól, amikor eltávolodunk gondolatban, cselekedetben tőle. Amikor kis időnket kisajátítjuk magunknak. Amikor nehézségeinket, de sikereinket is függetleníteni akarjuk tőle, nélküle hordozzuk. 

   A tanítványoknak kivált a „kis idő” okoz fejtörést. A mi életünknek is ez az egyik legnagyobb dilemmája. Egyik legnagyobb kihívás: az idővel bölcsen, okosan gazdálkodni, azt Isten akarata szerint beosztani, abban a jót és a rosszat is, a fájdalmat és az örömet hozót is Isten hatalma alá rendelni. Mi az és mennyi az a kis idő? Meddig tart a szerencse, és meddig tart a nyomorúság? Ki tudja a választ erre?

   Jézus észreveszi, hogy meg akarják kérdezni (pedig az evangélista nem jelzi a tanítványok ilyen irányú szándékát).  Arra is utal ez a megjegyzés: minden fontos kérdésünk Jézusra vonatkozik, vele kapcsolatos, rá tartozik. Benne találjuk meg a helyes választ, megoldást: az élet értelmét, célját, mulandóságát, küldetésünket illetően. 

   És harmadszor is elhangzik a mondat: egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem. Nagyon fontos üzenete van. A tanítványok életprogramja van benne. Igazi reménysége. Az az út, amin haladniuk kell, és a cél, ahova meg kell érkezniük. Rólunk is szól. 

Újból hangsúlyozom: életünk Krisztusban nyeri el értelmét. Kis időnk, harcunk, küzdelmünk, megpróbáltatásaink, betegségünk, gyászunk… minden, ami hozzá tartozik emberi létünkhöz. Ua. felragyog a mennyei cél, az üdvösség kimondhatatlan dicsősége.

   A mennybemenetel nemcsak a Jézus földi életét, küldetését betetőző mozzanat, hanem számunkra is távlatot nyitó esemény: kaputárás, személyes meghívás az örökkévalóság boldog világába. Utunk vége a végtelenség. És bár most elérhetetlenül messzinek és távolinak tűnik (kivált szenvedésben, nyomorúságban), valóban nagyon közel van: egy kis idő választ el csupán. 

(Pl: meddig tart a háború? A szörnyűség végtelennek tűnik: heteken át óvóhelyeken nyomorogni, jóformán élelem és víz nélkül, vagy heteken át a harcok őrült poklában élni… az üdvösség - annak beteljesedése - felől nézve még ez is „egy kis idő” csupán, aminek szenvedéseit – hisszük – Isten végtelen kegyelme kárpótolja.)               

   Jézus elismeri, kimondja: ebben a kis időben részetek lesz sírásban, jajgatásban. De ne feledkezzetek el arról, hogy lejár, el fogjátok felejteni! Gondolhatunk itt az üldözésekre, a sok nehézségre, amivel Krisztus követőinek szembe kellett néznie, gondolhatunk arra, hogy ma is sok országban halálra keresik keresztyén testvéreinket, vagy gondolhatunk egyéni életünk terheire, nagy megpróbáltatásokra. A tanítvány sem mosolyog mindig, van sírás és jajgatás az életében, és sokszor el kell viselnie a mások gúnyolódását, a gonoszság erődemonstrációját, hatalmaskodását. A világ örül, tapsol a ti elesett állapototokat látva, látszólag győzelmet ül fölöttetek. 

  De szomorúságotok örömre fordul… Eljön az igazság diadalának órája… Jézus mennybemenete az ő megdicsőülését hirdeti, és azt, hogy valóban neki adatott minden hatalom. Nem lehet kétséges az, hogy ő kárpótolja övéit minden szenvedésért, és győzelemre vezeti őket. Az Úr letöröl minden könnyet a szemükről- olyan megindító ez a kép! „Akkor megtelik szánk nevetéssel”…

Isten sokszor megadja ezt az örömet már itt a földön (), de egyszer bizonyára az ő országában. 

Kifejező a hasonlat a szülő, vajúdó asszonyról, aki fájdalmak közt vergődik, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik a kínra és gyötrelemre. A gyermekéért való öröm mindenért kárpótolja. 

   Az Atyához érkezésünk, a tőle kapott örök élet, annak kimondhatatlan öröme így fog jóvátenni mindent, amit el kellett hordoznunk ebben a kis időben. Bár ezeket a fájdalmakat, veszteségeket soha el nem múlónak érezzük és nevezzük… egyszer végleg megszűnnek. Ha valaki tragikusan elveszített, egy életen át siratott gyermekét újból magához ölelheti, örök szeretetben, boldogságban együtt lehet vele, akkor onnan nézve tényleg semmissé lesz a fájó emlék, mérgét, fullánkját veszti a halál.

    Most szomorúak vagytok. Lehetünk azok. Vannak bajok, nehézségek. Nem tagadhatjuk. De Urunk biztatni akar. Ne engedjük, hogy ezek a megpróbáltatások lehúzzanak! Higgyük azt, hogy Krisztus megváltó kezéből senki ki nem ragadhat minket! Bízzunk benne! Csalódásainkat is vele osszuk meg! Tőle kérjünk erőt! És ápoljuk szívünkben az élő reménységet: örök találkozásra vár minket! 

    Ismét meglátjuk őt. Igénkben az áll: ő – aki soha nem veszi le rólunk tekintetét – ismét meglát minket, és maradéktalanul örülni fog a szívünk, és örömünket senki el nem veszi. Nem kell féltenünk azt gonosz emberektől, háborútól, betegségtől, egyebektől. Krisztus örök irgalma őriz minket ebben a végtelen örömben együtt azokkal, akiket szeretünk, akiket szeret. Ámen.

Zsid 11, 21-26  (mennybemenetel, 2023) 

21 Hit által áldotta meg a haldokló Jákób József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádkozott. 1Móz 47,31-48,20 

22 Hit által gondolt József élete végén Izráel fiainak kivonulására, és rendelkezett temetése felől. 1Móz 50,24-25; 2Móz 13,19 

23 Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. 2Móz 2,2 

24 Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. 2Móz 2,10-12 

25 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, 

26 mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. 

   Az üdvtörténet mindenik eseményéről elmondható, de a mennybemenetelre különösen igaz, hogy hit által fogadhatjuk el… A tanítványoknak még a feltámadás csodáját is könnyebb volt „integrálni a gondolkozásukba”, bár annak minden addigi tudásuk és ismeretük ellent mondott, mert látták a feltámadott Urat. Itt pedig – ahogy hallottuk az igefelolvasásban – csak annyit észlelnek, hogy Jézus eltűnik a szemük elől. Túllép az emberi tapasztalat horizontján… Mi történt? Hit nélkül merő spekulációkra vagyunk utalva. Csak egyetlen tanúnk van, aki a mennyből szállt alá, az Isten Fia, aki testet öltött, meghalt értünk, feltámadott, és visszament az ő Atyjához. Visszaérkezett a menny maradéktalan dicsőségébe, az Istennel való tökéletes, zavartalan közösségbe. És számunkra is utat nyitott, jogot szerzett erre.

  A Zsidókhoz írt levél 11. részében közismerten a hit hőseiről olvasunk, akik túl tudtak tekinteni a pillanatnyi helyzeten, nehézségen, mert teljesen megbíztak Istenben és az ő ígéreteiben. Már a fejezet első verseiben elhangzik a meghatározás, mely szerint a hit előretekintés. Nem emberi kilátások fürkészése, hanem az Isten szavára alapozó reménység, bizonyosság. Előretekintés: nemcsak földi távlatokra, hanem a mennyeiekre. A hit nem áll meg a földi korlátoknál (ahogy az igazi szeretetnek sem). Mi gyakran ki kell mondjuk: csak ennyit tudok… Isten a végtelennel számol, és erre a mennyei matematikára tanít minket  is. Krisztus mennybemenetele is erre irányítja a figyelmünket.

   A felsorolásban hallottunk a haldokló Jákóbról, aki hit által megáldotta József mindkét fiát, ezzel nemcsak emberi, de isteni örökséget is hagyott rájuk. Az áldás túlmutat a földi valóságon. Mennyire fontos ez a kitekintés! Milyen kicsinyes, szűk távlatokban gondolkozunk sokszor, és ezt a gondolkodásmódot adjuk tovább gyermekeinknek is!

  Fölösleges kiegészítésnek tűnik a leírásban annak megemlítése, hogy közben a botjára támaszkodott. Nemrégiben olvastuk a Mai igében, hogy állítólag egy olyan botról volt szó, amelyre rá voltak vésve Jákób élete fő eseményei, istenélményei… Valójában tehát Isten megtartó kegyelmének a saját életében megmutatkozó jeleire gondolva, hittapasztalataira támaszkodva adott áldást. Azzal a hittel, hogy Isten, aki sokszor emberi lehetőségeket túlszárnyaló módon segítette meg őt, megáldja utódait is nemzedékről nemzedékre, sőt, a világ végezetén túl is. Jó feljegyezni, megjegyezni, hogy milyen jót tett velünk az Úr, konkrétan miben segített meg, és ennek bizonyosságát továbbadni! 

   József is - élete végén - hit által gondolt Isten ígéreteire, mint biztos tényre, és a nép jövőbeli kivonulására, így rendelkezett arról, hogy csontjait magukkal vigyék… A kivonulás egy történelmi esemény volt, amit a honfoglalás követett, és ez valamiképpen jelképezi a megváltottaknak e földi világból való kivonulását, és az Isten országába történő bemenetelét… A mi távozásunk után megérkezés következik. 

  Mózes szülei hit által rejtegették őt, bár emberileg reménytelen volt a próbálkozásuk. De – olvastuk – látták, hogy szép a gyermek, ez valósággal feledtette velük a király parancsát. Nem féltek a királytól. A mennyei királytól féltek. A mennyei Gyermekre tekintettek. Erősebb volt a szívükben a szeretet a félelemnél. (Egy bennszülött férfi mesélte, hogy amikor feleségének udvarolt, egyszer meghallotta, hogy az súlyos beteg lett. Ahhoz, hogy eljusson hozzá, egy veszélyes folyót kellett átúsznia, amiben még krokodilok is voltak, mégis felkereste menyasszonyát. A hallgatók megkérdezték: nem féltél a krokodiloktól?  Azt válaszolta: nem a krokodilokra gondoltam, hanem beteg kedvesemre, aki nagyon várt engem.) A Mózes szülei többet láttak, hittek és tudtak annál, amit a „fennálló helyzet” mutatott. Az soha nem végleges. Egyetlen rendszer, diktatúra, emberi társadalom sem az. „Vége lesz és elvesz, ledől megalázva… de megmarad Isten országa.”

 Ez a szüleiben is munkálkodó hit volt ott a Mózes szívében, amikor nem a pillanatnyi előnyökre nézett... (Mennyire fontos, hogy mit adunk tovább! Mennyire szegény lett gazdag, fejlett világunk ezekben a lelki kincsekben! „Gyors autókkal száguldozunk, és mégsem jutunk el egymáshoz, egy gombnyomásra minden információ rendelkezésünkre áll, és mégis lelki tudatlanságban élünk.” ) Mózes nem akarta, egyenesen tiltakozott, protestált, hogy a Fáraó leánya fiának mondják, mert tudta, hogy magasabb elhívása van. Nem a karnyújtásnyira található, könnyen elérhető, megszerezhető gazdagságra, karrierre gondolt, hanem Istentől kapott megbízatására… Mi a pillanatnyiért sokszor feladjuk az örökkévalót.  

 Inkább vállalta az Isten népével való együttszenvedést… Isten népének jövője van, ha nem is úgy látszik. Isten nem feledkezik el az övéiről, megtartja, magához vezeti őket. Érdemes ehhez a néphez tartozni, akkor is, ha nem divatos az, ha hátrányokkal jár. Mi hitünket szabadon gyakorolhatjuk, nem üldöznek, nem bántanak, és mégis olyan langyosak vagyunk az odatartozásban. A közömbösség jege borítja szívünket. Globális külső felmelegedés, globális belső lehűlés. Képzeljétek el, ha azzal fenyegetnének, hogy kidobnak a munkahelyünkről, gyermekeink nem tanulhatnak, hogy megbüntetnek, vajon hányan vállalnánk? Mit vállalunk egyáltalán? Hitünk annyit ér, amennyit áldozunk érte.  Krisztus az életét adta értünk. Ennyire fontosnak tartott és tart minket. 

   Többre becsülte Egyiptom minden kincsénél… Furcsa mondat ez: a gyalázatot többre értékelte, fontosabbnak tartotta, ez volt a prioritás számára. Elment az esze Mózesnek? Valójában nem a nehézséget kereste, nem abban lelte kedvét, az soha nem kívánatos, hanem a megjutalmazásra tekintett.

   Mi volt ez a jutalom? Igen, Mózes a nép vezetője, emberileg a szabadítója lett. Nem kis dolog ez. Tekintélyre, megbecsültségre tett szert. És ez sem megvetendő. Vallásalapítónak tartják. A mai napig a történelem egyik legismertebb személyisége világszerte. Nem sokan dicsekedhetnek ezzel. De ennél többről van szó: a mennyei jutalomról. Az „ígéret földjéről”, ami nem egy földi ország, hanem mennyei királyság. A Krisztus érdeméért megkapott üdvösségről. A megdicsőülés hegyén Mózes megjelenik tanítványoknak. A célt elérte tehát. Isten beteljesítette, beteljesíti az ő ígéreteit. Krisztus mennybemenete üdvösségünk erős bizonyítéka, argumentuma. 

 Érdemes őt követni, benne bízni, neki engedelmeskedni. Érdemes a nehézségeket is vállalni, mert bőséges, minden képzeletünket felülhaladó a jutalom… az ő érdeméért. Ámen.