1 Tim 6, 12  (2021. nov. 1.)

 

    Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.

 

     Szoktuk mondani: akik a temetőben pihennek, azok már befejezték a harcot. Ama végsőt is. Valóban, a földi élettel együtt jár a küszködés. Minden nemzedék, sőt minden személy meg kell vívja a saját csatáit: megélhetésért, talpon maradásért, helyt állásért, törekvésekért, érvényesülésért, jogokért, családért, közösségért. Sok félelem, szorongás, csalódás, de nyilván, elégtétel, siker, áldás is kíséri ezt a küzdelmet… Szülőkre, nagyszülőkre gondolunk, hitvestársakra, testvérekre, hozzátartozókra, akik már nincsenek velünk, akik sokat fáradoztak testi és lelki értelemben azért, hogy övéiket óvják, segítsék, támogassák. Aztán gondolunk a magunk erőfeszítéseire is, birkózásunkra az élet kihívásaival, feladataival, gondjaival. Nehézségekkel, kísértésekkel szembeni hadakozásunkra… Talán a gyász, a betegség terheivel való kínlódásunkra. Sokszor belefáradunk, de megmutatkozik utunkon az áldás, az öröm, a reménység is. Istennek legyen hála ezért.   

   Hívő emberekként tudjuk, hogy az Úr harcol értünk: nem egyszemélyes és nem kilátástalan tusa ez. Ő az, aki erőt ad, oltalmaz, segítségünkre siet. „Ha nem lett volna velünk az Úr… akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat” (124. zsoltár). Sorolni is tudnánk, hogy hány nehézségből, halálos veszedelemből segített ki megtartó Istenünk, hány mélységből mutatott kiutat, hány elesésben emelt fel, csüggedésben vigasztalt meg, erőtlenségben adott erőt. Hittel valljuk, hogy Krisztus a halál nagy tusáját is megvívta értünk, és győzelmet szerzett. Megszabadított az ítélettől („előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott”). Nem kell félnünk, rettegnünk pokoltól, kárhozattól.

   A hit harca, amiről az Igében hallunk: kitartás a fenti igazság mellett. Minden helyzetben. Megmaradás a Krisztus iránti hűségben. Nemes küzdelem ez. Nem önző érdekért, nem kicsinyes, tisztességtelen célokért zajlik, hanem Krisztus igazságáért, a kegyelemben való megállásért. Miközben annyit törjük magunkat a földiekért, vajon nem mondunk-e le erről a lelki harcról?

   A hit harca nem földi dicsőségre tekint, hanem az örök életre, amit Krisztus szerezett meg, de amit nekünk is szükséges elfogadni… Az út nyitva van, de nekünk el kell indulni azon. Mi, keresztyén emberek, nemcsak azért jövünk ki ezen a napon a temetőbe (ravatalozóba) erre az istentiszteletre, hogy eltávozott szeretteinkre emlékezzünk. Ez is lényeges, hiszen sok mindent kaptunk tőlük és általuk, sorsunk összefonódott az övékkel, Isten nem akarja, hogy kitöröljük őket a szívünkből. De a mi reménységünk nem ér véget a sírnál. Krisztusban az örökélet világossága ragyog fel nekünk, és annak fényében tekintünk azokra is, akik már az Úrnál vannak. Ez az alkalom felhívás, figyelmeztetés is: ragadd meg Krisztusban örök életet. Ne csak a mulandót lásd és szolgáld! Túl kevés lenne az. Isten többet akar neked adni!  Ne állj meg földi kísértéseknél, ne hátrálj meg a nehézségeket látva! Tarts ki bátran végig a hit útján!          

    A hit harca - az Úrra figyelés, engedelmesség. A hit harca - a szeretet gyakorlása (ebben az önző világban, saját önző természetünk ellen). A hit harca a bizonyságtétel Isten kegyelméről, Krisztus igazságáról. A jutalom pedig az örök élet. A sírkövek, a sírhantok csak a földi vándorút végét jelzik.   

    Nagy kérdés, hogy vállaljuk-e ezt a nemes, szent harcot? Nem karddal, hanem imádságra kulcsolt kézzel, felelősségtől égő szívvel. Ez soha nem privát ügy, hanem mindig közösségi kérdés is. Ha a katonák rendre leteszik a fegyvert, akkor az ország hadserege elveszíti a háborút, és az egész nép megszenvedi azt. Felelősek vagyunk gyermekeinkért, unokáinkért, egyáltalán a közösségért. A temetőben pihenők harcának eredménye a faluban, a családok élő közösségében is meg kell mutatkozzék! Hiába küzdjük végig az életet, strapáljuk agyon magunkat, ha ezt a lelki ellenállást feladjuk…

   Reformáció ünnepe, a mai nap elénk állítja hitvalló őseink példáját is. Hogy Bibliát olvasunk, hogy ismerjük Megváltónkat - imádkozó édesanyáknak, nagymamáknak, hívő, istenfélő édesapáknak, Krisztus tanítását komolyan vevő családtagoknak köszönhető emberileg… Ezt kell tovább vinnünk. A temető nemcsak a veszteség, a gyász, hanem a hála és a reménység helyszíne is: elődeinktől drága kincseket kaptunk, mi pedig továbbadjuk azokat. Hogy Krisztushoz tartozásunk és az üdvösség reménysége nemzedékről nemzedékre összekössön minket. 

   Ragadd meg az örök életet!  - biztos ténnyel állunk szemben. Meg lehet ragadni, meg lehet kapaszkodni benne… Valaki megszerezte, elérhetővé tette számunkra. A temető Krisztusról szól. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg.” Meg kell éreznünk ezt a gyászunkon is áttörő boldogságot… Szeretteink egy jobb hazába költöztek.

    Ez a mi elhívatásunk is… Az örök élet perspektívájában élünk. Ezért reménységgel, hűséggel, felszabadult lélekkel szolgálunk. Ha üdvösségünk biztosítva van, akkor teljes bevetéssel végezhetjük feladatainkat. A legfontosabb kérdés el van intézve…

   Erről kell szóljon az életünk. A temető figyelmeztetés: földi lehetőségeink végesek. Amíg időnk van, amíg nappal van - legyünk áldáshordozók. Világítsunk, mint a gyertya, másoknak is. Mindig szomorú, ha valaki meghal, de a legszomorúbb, ha valaki csak magának él. Pál apostol azt írja: mi az Úrnak élünk. Megbízatásunk van tőle. Örök hála kötelez. Minden szavunk, tettünk bizonyságtétel róla, a mi dicsőséges királyunkról, akitől senki és semmi el nem választhat. Soha ki nem eshetünk szeretetéből.

   Vele járunk, hozzá érkezünk. Ámen.