ApCsel 18, 18-28 (vas.de.)

   18 Pál pedig még jó néhány napig ott maradt, azután elbúcsúzott a testvérektől, és Szíriába hajózott Priszcillával és Akvilával együtt, előbb azonban megnyíratta a fejét Kenkhreában, mert fogadalmat tett. Róm 16,1; ApCsel 21,23 

19 Efezusba érve elvált tőlük, maga pedig bement a zsinagógába, és vitázott a zsidókkal. 

20 Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, 

21 hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: Visszatérek hozzátok, ha Isten úgy akarja. Azután elhajózott Efezusból. 

22 Miután Cézáreába érkezett, felment Jeruzsálembe, köszöntötte a gyülekezetet, azután lement Antiókhiába. Jn 7,8.10 

23 Ott időzött egy darabig, majd útra kelt, sorra végigjárta Galácia vidékét és Frígiát, erősítve valamennyi tanítványt. 

24 Eközben Efezusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az Írásokban jártas ember volt. 

25 Ő már tanítást kapott az Úr útjáról, és buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte. ApCsel 9,2 

26 Bátran kezdett beszélni a zsinagógában is. Amikor meghallgatta őt Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját. 

27 Amikor pedig át akart menni Akhájába, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor megérkezett, nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek. 

28 Mert erélyesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus. 

     Az előző versekben arról értesülünk, hogy Korintusban Pál apostol ellen támadás indul, rosszakarói a törvényszék elé hurcolják, ahol végülis nem születik ítélet, de érezni, sőt (a Szoszthenész ütlegelésében) látni is lehet a forrongó indulatokat. Ilyen helyről tanácsos továbbállni. Mégis azt olvastuk, hogy Pál marad még néhány napig. Nem menekülve akar távozni. A Krisztus békességében akarja megerősíteni az atyafiakat. Nem a félelem, hanem az Istenbe vetett bizalom irányítja. Bölcs, az Úrra figyelő mérlegelés van ennek hátterében. A misszió áldozatvállalást jelent, szembenézést a veszélyekkel, ahol nem a személyi biztonság az elsődleges szempont, hanem a mások (lelki) érdeke, üdvössége. Történt hasonló az apostol első missziói útján is, amikor visszatér Lisztrába, miután ott megkövezték. (A II. világháború kitörésekor Molnár Mária hazatérhetett volna az Új-Guineai Pitilu szigetről, de ő ott maradt bennszülöttjeivel. 1943. március 16-án a japánok kivégezték.)

  Pál Szíria fele indul el hajón. Viszontagságos, hosszadalmas utazások voltak akkor ezek. (Bámulatos, hogy a második térítő útján az apostol ilyen körülmények között 3 év alatt 4.800 km-t tesz meg.) Sokat jelentett, hogy barátaival, hittársaival, Priszcillával és Akvilával együtt utazott. Egy érdekes mozzanattal találkozunk az igében: még Európában, az Akhája (Görögország) területén fekvő Kenkhreában megnyíratta a fejét, mert fogadalmat tett. A fej megnyírása általában a fogadalmi idő leteltét jelezte. (Az Ószövetségben a nazírokkal kapcsolatban olvasunk erről a szokásról. A külső jel erősítette a belső elhatározást.) A haj levágása a hálaadás kifejezése is volt egyben: az Úr megsegített, erőt adott fogadalmam tejesítésében. Nem tudjuk, hogy Pál fogadalma mire vonatkozott, feltételezhetjük, hogy szolgálatával volt kapcsolatos. 

  Kis-Ázsiába, Efézusba érkezve elváltak útjaik, Pál pedig bement a zsinagógába, és vitázott a zsidókkal. Ez a kifejezés ellenérzéseket kelt bennünk. Ő maga írja Timóteusnak (2 Tim 2,23): a fölösleges vitatkozásokat kerüld. Mégis itt (s másutt is) szent buzgósággal igyekszik meggyőzni a Mózes törvényeinek olvasására, értelmezésére összegyűlteket az evangélium igazsága felől. Nem indulatos vitázásról van szó tehát, hanem közös, szenvedélyes igazságkeresésről éppen az Írások alapján. Pál vallja azt, hogy Mózesnek és a prófétáknak adott kijelentés Krisztusról szól, és hozzá vezet. De eltávolít tőle, ha a kijelentés önmagában fontosabbá válik, mint az, akire mutat, akiben beteljesedik. Az eszköz nem lehet előbbre való, mint a cél. (Valaki azt mondta: engem a színház hozott össze a feleségemmel. Azóta is a színház a legfontosabb az életemben.)

   Hozzá kell tennünk: az embereket akkor különös lelki nyitottság, lelki érdeklődés, igazságvágy jellemezte.  Ma – úgy tűnik – a frontvonalak megmerevedtek. Egyfelől a világi gondok, kihívások annyira lefoglalnak, hogy teljesen közömbössé, érzéketlenné válunk a lelkiek iránt, másfelől sokan szélsőséges nézetek, rögeszmék hatása alá kerülnek. (Kinek kell az evangélium? Vajon Pál apostol milyen sikerrel prédikálna ma Jeruzsálemben, Gázában, Moszkvában? Vagy Bergenyében.) 

   Az efézusi zsidók kérték Pált, hogy maradjon, ő azonban nem állt rá, de megígérte, hogy visszatér, ha az Úr ezt megengedi neki.  Csodáljuk ezt a hozzáállást. (Mi is beszélünk róla, de nem jellemez igazán.) Amit Isten akar. Az a jó, az a biztos (amit tkp. nem ismerek teljesen). Én pedig kész vagyok annak alávetni magam, annak engedelmeskedni. Tudjuk, hogy az apostol valóban visszatért, és Efézus lett az a hely, ahol a leghosszabb ideig szolgált (). Azt is tudjuk, hogy végül nem lett olyan szívélyes a fogadtatása, sokan ellene szegültek, kiszorult a zsinagógából, végül zendülést szerveztek ellene, valósággal elűzték a városból.

  A Krisztus befogadása változást követel tőlünk. Nem elég csak érdekesnek (vagy akár igaznak is) tartani az ő tanítását, csodálni személyét, nem elég csak elgondolkozni azon, hogy milyen jó lenne szerinte élni, hanem ennek érdekében sok mindent fel kell adnunk. Gondolkodásunkban, magatartásunkban, kapcsolatainkban gyökeres fordulatnak kell bekövetkeznie. Ha nem vagyunk készek erre, akkor a Krisztussal való találkozásunknak nem lesz folytatása (gazdag ifjú esete)… Akkor Krisztus nélküli keresztyének leszünk (akármennyire abszurd ez a megfogalmazás). Akkor csak véleményt formálunk róla, de nem hagyjuk, hogy ő formálja véleményünket, egyáltalán életünket. Gondoljátok meg, élhetnénk sokkal boldogabban, sokkal nagyobb békességben, szeretetben, lelki és akár földi értelemben is gazdagabban. Miért nem akarjuk? Miért nem kell nekünk Krisztus útja, jósága, világossága, szeretete?

    Az apostol Cézáreába érkezik, ott köt ki a hajója, majd felmegy Jeruzsálembe. Közel-keleti helyszínekről hallva az igében úgy összeszorul a szívünk. Napjainkban súlyos fegyveres harcok zajlanak ebben a térségben. Nem az evangélium lelkülete uralkodik. Ó, ha nem egymás ellenében, hanem együtt keresnénk az igazságot, nem az erőszak, hanem a békesség eszközeivel!   

    Antióchia Pál gyülekezete. Ott érezte otthon magát, ott gyűjtött erőt, ott elfogadták, szerették, magukénak tartották. Vajon tud-e ilyen lenni a mi közösségünk? Vagy már nincs is igény erre? 

   Egy idő múlva útra kelt… Harmadszor is. Csodálnivaló a kitartása. Ezúttal egyedül indul el, de azzal a reménységgel, hogy az Úr rendel majd társakat. Eljárja Galácia, Frígia tartományait, és erősített valamennyi tanítványt… Vajon mi nyitottak vagyunk-e arra, hogy Isten szava bátorítson, buzdítson, ha kell, intsen, tanácsoljon? (Valaki azt mondta: a mai ember csak az orvostól, a rendőrtől és a munkahelyi felettesétől fogad el utasításokat.) Képtelen felvetés, de hadd játszunk el a gondolattal: ha az apostol eljönne közénk, kiket érdekelne az üzenete? Hányan jönnének el bibliaórára, ifi-órára? Vajon, nem ugyanaz az evangélium hangzik ma is (ha hasonlíthatatlanul erőtlenebb módon is)? Isten Igéje tud-e erősíteni minket?

   Eközben Apollós Efézusba érkezik. Becsületes, rokonszenves, jó szándékú, elkötelezett emberként ismerjük meg. Ékesszóló, tudós férfiú volt, aki az Írások alapján tanított Jézusról. Elgondolkoztam azon, hogy igazából erre van szükségünk: a Jézusról szóló tanításra, bizonyságtételre. Arra, hogy minél jobban megismerjük őt. Minél szorosabban ragaszkodjunk hozzá. Annyi baj van a világon, szűkebb közösségeinkben is! Annyira Krisztus nélkül akarunk megoldásokat találni! Nem vesszük igénybe segítségét, mellőzzük a személyét. Ezért nem jutunk tovább önzésünk, bizalmatlanságunk szintjénél. 

   Apollós bátran szólt a zsinagógában is, ahol azok gyűltek össze, akik az örökkévaló Istent, az ő igazságát keresték. (Továbbképzőn vettem részt az elmúlt napokban, ott hangzott el egy érdekes előadás a zsidó rabbik, bölcsek írásértelmezéséről.)  Akvila és Prisczilla meghallották a bizonyságtételét, maguk mellé vették, és alaposabban elmagyarázták neki az Isten útját (hallottuk: Apollós csak a János keresztségét ismerte). Azt az utat, amit Isten Krisztusban nyitott meg az üdvösségre mindazoknak, akik hisznek benne. Apollós nem volt önérzetes, nem mondta azt: tudok én eleget, járatosabb vagyok az írásokban, mint ti… Alázattal fogadta a tanítást, örömmel ismerte meg a Krisztusról szóló mélyebb igazságokat. 

  Amikor átment Akhájába, segítségükre volt azoknak, akik hívőkké lettek. A hitben fejlődni, növekedni kell, a közösségben erősödni. Ha nem ez, akkor az ellenkezője történik. Egyre gyengébbek leszünk lélekben, egyre érdektelenebbek egymás iránt.

  Erélyesen cáfolta a zsidókat, bebizonyította az Írásokból, hogy Jézus a Krisztus… Az Igét sokféleképpen lehet magyarázni, de ha nem Krisztushoz érkezünk, akkor célt tévesztünk. Tehetünk nagyon izgalmas felismeréseket, ha nem jutunk közelebb Krisztushoz, üres élményhajhászás lesz az egész. Annak van értelme, ami Krisztusra irányítja a figyelmünket, ami róla szól. Ami benne való hitünkben, és általa egymás iránti szeretetünkben erősít meg. 

   Ezt cselekedje meg Isten Szentlelke által bennünk és közöttünk is! Ámen.