Ézs 63, 7-19 (vas.de.)

7 Az Úr hűségét magasztalom, az Úr dicső tetteit: mindazt, amit értünk tett az Úr, jótéteményeinek sorát Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. 

8 Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, akik nem fognak rászedni. Ezért szabadította ki őket 5Móz 7,6; 14,2; Ézs 11,2-4 

9 minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva. 2Móz 33,14-15; 5Móz 4,37; 32,11-12; Ézs 46,3-4 

10 Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcba szállt ellenük. 4Móz 20,10; Zsolt 78,21; 106,29; ApCsel 7,51; Ef 4,30 

11 De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? 2Móz 14,22; 4Móz 11,17; Neh 9,11; Zsolt 77,21; 78,13; 80,2; Zsid 13,20 

12 Hol van, aki dicső karjával megragadta Mózes jobb kezét? Kettéhasította előttük a vizet, örök nevet szerezve magának. 

13 Átvezette őket a mélységes vizeken, mint egy lovat a pusztán, még csak meg sem botlottak. Ézs 51,10-11 

14 Mint mikor a jószág pihenni tér a völgybe, úgy pihentette meg őket az Úr lelke. Így terelgetted népedet, dicső nevet szerezve magadnak. 5Móz 12,10; 25,19; Zsolt 143,10; Hag 2,5

15 Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? 5Móz 26,15

16 Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. 5Móz 32,6; Ézs 1,2-4; 45,11; 64,7; Jn 8,41 

17 Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, és ne féljen téged? Fordulj oda ismét a te szolgáidhoz, a törzsekhez, melyek a te örök tulajdonod! Zsolt 80,15; 81,13; 90,13; Ézs 6,9-10; 19,25; Róm 1,24; 11,32 

18 Kis időre elfoglalták szent néped birtokát, szentélyedet ellenségeink taposták. Zsolt 74,7; 79,1; Lk 21,24; Jel 11,2 

19 Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem rólad neveztek volna el minket. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! 5Móz 28,10; Dán 9,19

      Ézsaiás könyvéből egy régi prófécia szólal meg, mégis aktuális üzenetet hallhatunk ki belőle. Sok minden megváltozott azóta, mindazáltal alapvető belső igényeink ugyanazok maradtak: az Istennel való békesség, a szeretet és megértés utáni vágy, igazi célok és biztos reménység megtalálása. 

    Egy hálaadó fohásszal kezdődik az igeszakasz: az Úr hűségét magasztalom, az Úr dicső tetteit: mindazt, amit értünk tett az Úr, jótéteményeinek sorát Izráel háza iránt. Vajon hit által meglátjuk-e  Isten munkálkodását, áldásait az életünkben? Milyen öröm észrevenni azt, amint megmutatkozik rajtunk is az ő szeretete és hűsége! A hűség az a tulajdonság, ami nem a másik magatartásától függ. A szülő kitart gyermeke mellett, ha az hátat is fordít neki. Az orvos kezeli azt a beteget is, aki úgy sérült meg, hogy betörte rendelője ablakát. Isten hűsége az ő feltétel nélküli kegyelmét jelenti…   

   Irgalmasan bánt velünk… Könyörülettel, jóindulattal, úgy, ahogy nem érdemeltük meg. Megesett a szíve rajtunk. Az irgalom nem hazudja le a bűnt, hanem annak ellenére is jót tesz, megbocsát, segít, felemel. Ezzel új esélyt ad. Az irgalom nem az igazság kijátszása, hanem annak áldozattal történő beteljesítése a segítségre szoruló a javára. 

„Milinda király a következőt kérdezte az öreg paptól:
– Te azt mondod, ha az ember száz éven keresztül minden lehetséges bűnt elkövetett, de halála előtt bocsánatot kér Istentől, akkor az égbe jut. Viszont ha csak egyetlen egy bűnt is elkövet, de azt nem bánja meg, akkor a pokolra jut. Igazságos ez? Sok száz bűn könnyebb, mint egy?
A bölcs pap így válaszolt: 
– Ha egy kövecskét helyezek a tó felszínére, az lebegni fog, vagy elsüllyed?
– Elmerül – válaszolta a király.
– És ha száz követ helyezek egy bárkába, és azt betaszítom a tó közepébe, az elsüllyed, vagy lebegni fog a víz színén? 
– Lebegni fog.
–Tehát akkor, száz kő és egy bárka könnyebb, mint egy kő?”

    Isten azt mondta: mégis az én népem. Mert kiválasztottam, mert megváltottam. Értjük: engedetlensége ellenére. A tékozló fiú apja gondolkodott így: mégis az én fiam. Isten Krisztusban igent mondott ránk, és ez az igen – amiért mi olyan keveset tettünk – kötelezi őt. És reméli, hogy a mi szívünket is megérinti az ő irgalmassága. Nem fognak rászedni – mondja Isten az ő népéről… Vajon számíthat-e Isten ránk? Ő nagylelkű hozzánk, mi nem élünk-e vissza jóságával? Krisztusban feltárta előttünk az ő szívét, ránk bízta az ő bocsánatát, szeretetét: mit kezdünk mindezzel? 

   Isten tetteinek felsorolása így folytatódik az igében: és megszabadította őt. A szabadítás kulcsfogalom mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Mert gyengeségünk, gyarlóságunk miatt szüntelen bajba jutottunk és jutunk, és abba a helyzetbe kerülünk, hogy ki kell menteni minket. Korunk embere ezt nem így érzékeli. Nem tud mit kezdeni azzal az igével, hogy „ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek”. De már Jézus kortársainak is gondja volt ezzel a kijelentéssel. Önérzetesen vágtak vissza: soha nem szolgáltunk senkinek. Szabadok vagyunk, sokra jutottunk, sok mindent tudunk. 

    Mi is ezt mondjuk: egy kis segítségre, gondviselésre, erőre, egészségre szükségünk van, de lelkileg rendben vagyunk. Akkor miért van annyi nyugtalanság, félelem bennünk, miért szembesülünk mindegyre azzal, hogy megkötöznek és „rabszolgává tesznek a megveszett indulatok”, azzal, hogy képtelenek vagyunk az igazi szeretetre, a jóra, megbocsátásra? Mert a Biblia így értelmezi a szabadságot. És ezzel teljesen egyetérthetünk.

   Igen, megszabadította őket nyomorúságukból, nem követ vagy angyal által, hanem úgy, hogy ő maga jött el népéhez. Isten személyesen állt ki érettünk. Krisztusra nézve ezt még jobban értjük… Ha telefonálnak neked, hogy gyermekeddel baj történt, akkor nem a barátodat küldöd, vagy a szomszédodat… Szeretetével, könyörületével megváltotta őket. Milyen gyönyörű mondatok ezek!  Miért tette ezt Isten? Egyetlen motiváló tényezőt tudunk megnevezni: az ő örökkévaló szeretetét, amely elment egészen a golgotai keresztig, a mi megváltásunk véghezviteléig. Az Újszövetség így beszél erről: „az ő tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta”.  

   Mennyi gyöngédség van az Ige szavaiban: felkarolta, hordozta őket. Mint anya gyermekét, Ősidők óta az idők végezetéig. Isten isteni módon szeret: feltétlenül és határtalanul. Eltölt-e ennek öröme, reménysége, bizodalma? Belesimulunk-e atyai tenyerébe? 

   Ők azonban… Miért ez következik? Miért nem az: ők pedig hálával, gyermeki engedelmességgel fordultak hozzá? Honnan van bennünk ez az ördögi indíttatás a szembeszállásra, lázadásra? Miért az önzés, a hitetlenség, a kételkedés, a rosszindulat, a harag kerekedik bennünk mindegyre felül? Miért fegyvereket gyártanak a világ országai, miért nem fognak össze, hogy felszámolják az éhséget, küzdjenek a betegségek, természeti katasztrófák ellen? Az Ige szerint az önzés és engedetlenség miatt… Tegyük fel a kérdést személyesebben: vajon mi készek vagyunk mindenben igazat adni Isten szavának? Saját kicsinyes akaratunkat legyőzve az ő akaratát cselekedni? 

    Engedetlenségükkel megszomorították az ő szent Lelkét. Isten tökéletes boldogságát csak a mi keményszívűségünk árnyékolja be…  Julius Caesart az ellene elkövetett merénylet idején több tőrdöfés érte, de kegyeltjének, Brutusnak a szúrása volt a legfájdalmasabb számára („et tu, mi fili, Brute?”).

   Ezek után éles fordulat következik be az Igében: az Úr ellenségükké vált, harcba szállt velük. Isten nem lehet a gonoszság pártfogója… Ha a rosszal azonosulunk, akkor az ellenség táborába sodródunk. (Volt ilyen a történelemben: egy ország zászlói alatt saját országuk – vagy annak érdeke - ellen harcoltak a katonák.) Ha Isten ellen harcolsz, akkor nem jó oldalon állsz. Annak előbb, utóbb veszteség, megszégyenülés lesz a vége. Ez történt Izrael fiaival is.

   Ebben a helyzetben a nép visszaemlékezik a régi időkre… Lelki értelemben az emlékezés – szemléletesen szólván - átpillantás a kegyelem területére. A tékozló fiú hazagondolása. Jó, ha eddig a pontig eljutunk. Ez a mi esélyünk: az arra fordulás, ahonnan a segítség jön. 

  A nép az kérdezi: hol van… Miért hagyott magunkra Isten megpróbáltatásainkban? Hol van ő, miért nem élünk át hasonló csodákat, mint az Egyiptomból szabaduló elődeink? Nem különös ez: hátat fordítunk Istennek, és aztán keserűen számon kérjük tőle, hogy miért nem törődik velünk? Dicső karjával megragadta, átvezette, pihentette, terelgette őket… A kérdezés bizonyságtétellé erősödik. A nép Isten szabadító, megtartó, oltalmazó hatalmát emlegeti fel, aminek a jelenben a szorongató hiányát tapasztalja... Jó meglátni a múltban Isten tetteit, csodáit, igen, ez erőforrás, vigasztalás, de hitünknek szüksége van a jelen bizonyosságára, a jövő reménységére is. 

  Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? Vajon jogos a kérdés? Istent kell kérdőre vonnunk, vagy inkább önvizsgálatot tartanunk? Ha Isten irgalma örökkévaló, akkor bennünk változott meg valami. Akkor azt kell számba vennünk, hogy hol van hűségünk, kitartásunk, engedelmességünk.  

   Kérés hangzik el: tekints le az égből, hiszen te vagy a mi Atyánk. A régiek, akikre büszkék vagyunk, nincsenek velünk, nem tudnak segíteni. Aktualizálhatjuk is: történelmi nagyjaink - bár példájuk motiváló erő – nem segíthetnek rajtunk. Hiába dicső a múltunk, ha jelenünk erőtlenségről, hanyatlásról szól. Isten egyedül az, akiben reménykedhetünk. Kihasználjuk-e ezt a lehetőséget?

   Érdekes kérdés: miért engedted, hogy letérjünk útjaidról, hogy szívünk kemény legyen? Miért engedte az apa, hogy fia tékozló útra térjen? Saját döntésünket vétózzuk meg, amihez körmünk szakadtáig ragaszkodtunk, aminek keresztülviteléért szembeszálltunk földiekkel és égiekkel.  A gyermek elszökik otthonról, és szemrehányóan kérdezi szüleitől: miért nem vigyáztatok rám. Isten féltve óv, szeretetének karjával véd, de nem láncolt magához minket. Isten nem használ láncot, de felhasználhatja a láncot is…

  Szép a hivatkozás: örökkévaló tulajdonod vagyunk. Tudjuk, valljuk: nem aranyon vagy ezüstön váltott meg minket… Ebbe a bizonyosságba mindig belekapaszkodhatunk. Isten bűneink miatti haragjában sem mond le rólunk, reánk vonatkozó tulajdonjogáról. Azt csak mi mondhatjuk vissza.   

   Mégis olyanok lettünk, mint akik nem tartozunk hozzád. Igaz, milyen szomorú, amikor nem lehet ránk ismerni, mint Isten gyermekeire, és bennünk nem lehet Istenre ismerni. Milyen fényt vetünk mennyei Atyánkra, megváltó Urunkra?

  Egy szenvedélyes mondattal zárul ez a rész: szakítsd szét az egeket. „Megnyílt az ég harmatozva”, hangzik egyik karácsonyi énekünkben. Itt egy sokkal erősebb kifejezés áll, ami rámutat Isten kegyelmének mindent legyőző erejére. Isten valósággal szétszakította, széttépte az egeket, hogy lejöjjön hozzánk szent Fiában a mi megváltásunkra, megtartatásunkra. Ámen.