Jer 30, 18-22 (advent IV.)

    18 Ezt mondja az Úr: Jóra fordítom Jákób sátrainak sorsát, és megkönyörülök lakóhelyein. A romok helyén fölépül a város, és ott áll majd a palota az őt illető helyen. 

19 Hálaének hangzik belőlük, örvendezők hangja. Megszaporítom őket, és nem fogynak el, tiszteletet támasztok irántuk, és nem nézik le őket. 

20 Fiai olyanok lesznek, mint hajdan, és gyülekezete szilárdan áll majd előttem. De megbüntetem minden sanyargatóját! 

21 Közülük származik fejedelme, közülük kerül ki uralkodója. Közelembe engedem, és ő közeledik hozzám; mert ki merné kockáztatni életét, hogy közeledjék hozzám? – így szól az Úr. 

22 Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. 

    A prófétai igehirdetésben gyakori indító mondat ez: ezt mondja az Úr. Elgondolkoztatok azon, testvéreim, hogy mekkora kegyelem az, hogy Isten beszélni akar, kapcsolatban akar maradni velünk? Nem függeszti fel a kommunikációt bűnös teremtményeivel, nem hagy minket a sorsunkra. Ha én – ezzel az én emberi eszemmel, lelkemmel - Isten lennék, nem ezt tenném. Érdemes velünk foglalkozni? Hányszor kimondjuk egymásra: veled nincs mit tárgyalni. De Isten – akármennyire reménytelen esetnek tűnünk, akármennyire úgy néz ki, hogy falra hányt borsó az ő üzenete – beszél hozzánk, biztosít jóindulatáról, arról, hogy kész nekünk megbocsátani, minket megtartó közösségébe fogadni.

    Sőt, az ő üzenete, az ő ígérete, igéje egyszülött Fiában testet is öltött, szeretete, üdvözítő kegyelme megjelent élő, személyes formában. Isten legmeggyőzőbb érve éppen egyszülött Fia. Isten legmeggyőzőbb érve Jézus Krisztus. Képzeljük el: a régi időkben egy tartomány gonosz szándékú lázadók bujtogatására a királya ellen fordul.  Ebben a helyzetben a király mivel tudja bizonyítani, hogy ő szereti alattvalóit, a legjobbat akarja nekik? Azzal, hogy hatalmas hadsereget küld rájuk, megtorló intézkedéseket vezet be? Vagy azzal, hogy a lázadóknak, mintegy túszként, átadja egyszülött fiát, garanciaként arra nézve, hogy megbocsát, hogy békességet akar.

  Isten újjáépülést ígér. Nagy téma ez számunkra is. Nem olyan értelemben, mint Ukrajnában, Izraelben vagy a palesztin területeken, mert nálunk nem dúlnak fegyveres harcok, de mégis mintha valami lelki háború folyna közöttünk: úgy megfogyatkoztunk, úgy szétszóródtunk, tele vagyunk sérülésekkel. Ezt sokan érzékeljük így. A templomunkban elhelyezett emléktáblákon azoknak a neve szerepel, akik a két világháború áldozatául estek. De hány hívünket vitte el és viszi el a közömbösség, a hitetlenség, a bűn! 

     Jóra fordítom Jákón sátorainak sorsát. Sokan ígérnek nekünk jót… aztán romlás lesz a vége. Egyik atyánkfiával találkoztam a napokban, ránézésre eléggé zilált, leharcolt állapotban volt, alig állt a lábán, reflexből rákérdeztem, hogy „hogy van?”, azt válaszolta - harsány, rekedt, mámoros hangon -, hogy „nagyon jól”. Nem gondolom, hogy ez a jó nekünk… És az sem, ha valaki azzal dicsekszik, hogy mennyit szerzett, milyen sokra vitte, miközben elszakad a közösségtől… Az igazi jó az, aminek a célja is az. A végkimenetele. 

   Épüljetek fel lelki házzá! Az alap Krisztus, akiben – éppen azáltal, hogy kisgyermekként jött el erre a világra -, Isten nagy szeretete mutatkozott meg. Erre a szeretetre építeni lehet, és akkor lesz összefogás, megerősödés, növekedés, felvirágzás.

   A kegyelem kiáradásának egyik jele a hála. Hálaének hangzik. Karácsonykor is felcsendült: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség.  A hála szívünk válasza az Isten szeretetére, a szívünk visszhangja arra, mit Isten Krisztusban kijelentett nekünk, és tett értünk. Hallottuk a bűnbánati héten a szép igeverset: hála legyen az Istennek az ő kimondhatatlan ajándékáért. (Egy érdekes fantáziatörténetet olvastam. Valaki látomásban egy mennyei munkalátogatáson vett részt egy “idegenvezető” angyal kíséretében. Először egy hatalmas, angyalokkal teli terembe érkeztek. Az angyal elmagyarázta, hogy ez a befogadó részleg, ide érkeznek be a kívánságok, kérések, imádságok, amiket átnéznek és Istenhez továbbítanak. A hatalmas munkacsarnok tele volt papírhegyekkel, és föléjük görnyedő angyalokkal.

A második állomás a csomagolási és szállítási osztály volt. Az angyalok innen vigasztalást, biztatást, lelki erőt, boldogságot és áldást küldtek azoknak, akik azt kérték. Itt is nagyon sok angyal tett-vett, csomagolt, hiszen sok ember kívánságát kellett teljesítsék.

Aztán egy kis szobába értek, ahol egyetlen angyal álldogált. Ez a hála szekció volt, ide érkeztek vissza a hálás köszönetek. „Miért nem folyik itt a munka?” – kérdezte meg emberünk a kísérőjét.

“Sajnos ide alig érkezik küldemény, az emberek miután megkapták a vigasztalást, az áldást, elfelejtik megköszönni, ezért itt nem nagyon kell dolgozni”- érkezett a válasz.)

   Isten azt ígéri, hogy megszaporítja népét, és megerősíti annak gyülekezetét. Ézsaiás próféciája jut eszünkbe (Ézs 9). Karácsony mindenképpen a közösség ünnepe. Ezért érezzük olyan fontosnak a találkozást, a családi együttlétet. Emberek milliói indulnak el hazafele, és ha nem tudnak menni, akkor írnak, telefonálnak. Gondoljunk azokra, imádkozzunk azokért, akik nem lehetnek együtt szeretteikkel: háború, üldözés, anyagi gondok vagy éppen betegség miatt.

   Ha ilyen mély ez az igény bennünk (ha sok minden el is nyomja azt, érzéketlenné is tesz minket), ha a megoldásért ilyen hatalmas mennyei befektetés történt, akkor ne legyünk felületesek. Akkor tényleg a szeretetet éljük át! Akkor legyen fontos nekünk a közösség! Egyik idős bácsi mondta el (úgy 30 éve): orosz munkatáborba került, ahol rettenetes körülmények uralkodtak, sorra hulltak el bajtársai, kemény munkát végeztettek velük. Beteg lett, nagy szerencsével (vagy nagy kegyelemből) bekerült a tábor gyengélkedőjébe, és ott azt mondta neki az orvos, hogy betegsége miatt talán hazaengedik. Annyi szenvedés után, annyi szörnyűség után ez hihetetlennek tűnt számára. Mindazáltal nagyon foglalkoztatta a gondolat: hátha mégis. Megfogadta: ha hazakerül, sokat többet vállal Isten ügyéért, mint addig. Egyik reggel egy tiszt érkezett papírokkal, és közölte, hogy hazamehet. Még mindig nem hitte el. Egy fegyveres katona kísérte ki a táborból. Három ellenőrző ponton kellett áthaladniuk. Azt mondta magában, miután átengedték az elsőnél: „Istenem, minden vasárnap elmegyek a templomba”, aztán a második után: „ahogy a  munkám engedni fogja, minden gyülekezeti alkalmon részt veszek”, a harmadik után pedig megígérte magában: „Istenem, minden jövedelmem tizedét a te szolgálatodra fordítom”. És ezt be is tartotta. 

  Szép, karácsonyi tartalmú ígéret hangzik el: közülük származik fejedelme. Első olvasatban azt jelenti, hogy nem idegen uralkodók hatalmaskodnak, zsarnokoskodnak felette. De mi kihalljuk belőle a Krisztusra utaló hivatkozást. Isten Fiaként Ember Fiává, közülünk valóvá lett, hogy mint egy közülünk, mint aki teljesen közösséget vállalt velünk, mint aki saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent embernek lenni, aki azonosult a sorsunkkal, a mi ügyünket hitelesen, szívvel-lélekkel, teljes együttérzéssel képviselje Isten előtt. Valóban közülünk támadt Fejedelem, Király legyen, aki még bűneinkben is megért és szeret minket. Jézus nem egy felkapaszkodott uralkodó, hanem egy önmagát megalázó király, aki a szó igazi és átvitt értelmében is alattvalóvá lett, megkeresett minket mélységeinkben, hogy legyőzve bűnt, halált, dicsőséget szerezve minket megtartson. Olyan szegény lett, mint mi, hogy olyan gazdaggá tegyen, mint ő. Micsoda kegyelem ez!  

   Érette és benne lett igaz: népemmé lesztek, Istenetekké leszek. (Stílusváltást figyelünk meg: az üzenet átvált második személyre. Így kell meghallanunk. Hirdetünk nektek nagy örömet…) Helyreáll a kapcsolatunk Istennel, az ő békességében, kegyelmében, jóságában részesülünk. Megnyerjük drága ígéreteit. Maradéktalanul megvalósul az ő oltalma, üdvözítő terve rajtunk, bennünk. Áldott legyen az ő neve! Ámen.