Mk 2, 1-12 (vas.de.)

     1 Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. 

2 Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. 

3 Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. 

4 De mivel a sokaság miatt nem vihették őt hozzá, megbontották a tetőt ott, ahol ő volt, és a résen át leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. 

5 Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. 

6 Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben: 

7 Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül? Zsolt 130,4 

8 Jézus lelkében azonnal felismerte, hogy így tanakodnak magukban, és ezt mondta nekik: Miért tanakodtok így szívetekben? 

9 Melyik a könnyebb? Azt mondani a bénának, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, vedd az ágyadat és járj? 

10 Azért pedig, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: 

11 Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! 

12 Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették Istent, és ezt mondták: Ilyet még sohasem láttunk! 

   Márk evangéliuma szerint Jézus az első csodáit Kapernaumban viszi véghez (megszabadít egy megszállottat a tisztátalan lélek uralma alól, talpra állítja a Péter anyósát illetve „sokakat meggyógyított, akik különféle betegségekben sínylődtek, sok ördögöt is kiűzött” – Mk 1, 34)… Már ebben a beszámolóban is olvassuk, hogy az egész város összegyűlt az ajtó előtt. Van olyan vélemény, hogy Jézus egy ideig lakhatott is ebben a városban, mert a mai igeszakaszunk elején Márk megjegyzi: „elterjedt a híre, hogy otthon van.” Názárettel ellentétben itt mindig örömmel fogadták…

   Nagy kérdés, hogy Jézus otthon lehet-e nálunk? Családjainkban helyet kap-e ő, az ő tanítása, lelkülete? Mi hangzik el otthonainkban? Mik a prioritások, milyen szándék érvényesül? Szóba kerül-e néha az ige, a hit kérdése, vagy csak anyagi, mindennapi ügyek foglalkoztatnak? Félő az, hogy a sok fontos, vagy fontosnak tartott intéznivaló mellett kiszorul Jézus meghitt életterünkből. Ha pedig otthonainkban baj van, akkor a közösségeinkben is.  

   Sokan gyűltek össze, még ajtó előtt sem volt hely… Vajon a szenzációéhség vagy a lelki éhség viszi az embereket Jézushoz? Csodát akarnak látni, vagy tényleg megújult életre vágynak? Úgy tűnik, ma már sem egyik, sem a másik nem motiválja az embereket. Nem a lelki érdeklődés korát éljük.  Zsúfoltság a nagyáruházakban, üdülőtelepeken, szórakozóhelyeken, turisztikai központokban van.  Egy-egy nagyobb ünnepen talán a templomban is…

    Jézus igét hirdetett. Isten igazságáról beszélt. Arról, hogy mi az Isten akarata az ő földi gyermekeivel. Mit tesz meg értünk, és mit vár el tőlük. Azt látjuk, hogy Jézus elsősorban nem az emberek életkörülményeit, hanem a gondolkodását, hozzáállását változtatta meg. Nem osztott adományokat, hanem a lelküket erősítette, vigasztalta… Túlságosan evilági beállítottságúak lettünk, az anyagiakat tartjuk elsődlegesnek, a lelkieket pedig lebecsüljük. Ebben az értékrendben tényleg háttérbe szorul az evangélium igazsága, ereje. Nem lévén pénzben kifejezhető, kézzelfogható haszna, nem sokra tartjuk azt, amit Krisztus kínál. De vajon jó irányba haladunk-e? Vajon a saját vágyaink szerint járt útjaink jó cél fele tartanak-e? Vajon megleszünk-e a Krisztus békessége, szeretete, a vele való közösség nélkül? A széthullás, amit látunk, nem arról tanúskodik-e, hogy éppen a lényeget hanyagoljuk el? 

   Egy bénát vittek négyen Jézushoz. Először arra gondolunk: szerencsétlenségében is boldog ez az ember, mert vannak segítségei. Van négy ember, aki törődik vele, sorsával, akit megérint elesettsége. Nem tudjuk: talán családtagok, barátok… Aztán meghat ennek a négy személynek az áldozatvállalása, még inkább a hite. Milyen szép küldetés: Jézushoz vinni másokat! Szeretteinket, ismerőseinket, bajban levőket. Akik erőtlenebbek nálunk. Akiknek odafordulásra, megértésre, vigasztalásra, gyógyulásra van szükségük. (Közben, kiderül az igéből, vitték saját hitüket is. Közben erőre kap az ő bizodalmuk is. Azért vagyunk gyengék, mert nem segítünk. Mellettünk szenvedő, sorsukra hagyott embertársainkban csődöt mond, elsatnyul a szeretetünk is.) Ez a szolgálat sokszor imádságban történik. Vagy egy beszélgetésben. Ó, milyen szükség lenne nálunk is ilyen lelki beteghordozókra! Mennyi baj, békétlenség, megkötözöttség, harag, közömbösség paralizálja az embereket! A bénaság tehetetlenséget, mozgásképtelenséget jelent. Ha akarnám, sem tudnám megtenni azt, amit igazán szeretnék, vagy talán nem is akarom már, beletörődtem nyomorult állapotomba.  

   A sokaság miatt nem vihették őt hozzá… Kérdezzük: miért nem nyitottak utat az emberek? Talán azért, mert mindenki a maga baját látta a legnagyobbnak. Még hitünkben is önzők tudunk lenni, még Isten kegyelmét is irigyeljük egymástól. Nehogy Isten annak is megbocsátana!  Pedig a lelki ajándék nem olyan, mint a testi, hogy csak egyeseknek jutna, hogy el tudnánk azt kapdosni egymás elől. 

   Ezt a négy ismeretlen embert azonban nem lehet eltántorítani. Kitartóak és leleményesek a segítségnyújtásban. Ebben is példát vehetünk tőlük. Mi olyan könnyen lemondunk egymásról, s talán magunkról is. Egy-kettő kijelentjük, hogy nem lehet segíteni. Pedig a lelki életben is úgy van: a siker néha kemény munka eredménye. Olvassuk: megbontották a tetőt, ahol ő volt (talán lakott)… Mindenképpen Jézus elé akartak kerülni, oda akarták eljuttatni kegyeltjüket. 

   Rést törnek a mennyezeten. Jelképes üzenete van ennek. A menny is megnyílik, kitárul, ha nem hátrálunk meg a hitben. Ha a technikai oldalát vizsgáljuk, akkor a mieinktől eltérő szerkezetű házra kell gondoljunk. Izraelben lapos tetejű lakásokat építettek, tetőfedésre gerendákat használtak, amikre anyagot, szalmát (néha állatbőröket) terítettek a ritkán hulló eső ellen. A tető megbontása mindenképpen merész lépés, komoly beavatkozás volt. Az épületben valójában kárt is okoztak, hiszen jókora rést kellett nyitniuk. De ez a történet nem az anyagi károkról, hanem a lelki haszonról szól: egy ember meggyógyulásáról. Arról, hogy ezeknek az embereknek – ha felülről is, a mennyezeten át is – sikerül megközelíteni Jézust. Nem hagyományos mód és forma ez, ismerjük be. Jézushoz akármilyen irányból lehet jönni, akármilyen úton. Fontos, hogy eljussunk hozzá (aki az igazi út).

   Jézus látva hitüket… Nem az elszántságuk a döntő, hanem a hitük. Valójában az áll egész cselekedetük hátterében. Azért vállalták, vitelezték ki mindezt, mert tudták: ha barátjuk, rokonuk, ismerősük Jézus színe elé kerül, akkor biztosan meggyógyul. Efelől nem volt kétségük. Ezért nem riadtak vissza semmitől. Bámulatra méltó. Irigyeljük őket. Hozzájuk képest mi hányszor megtorpanunk, kételkedünk, bizonytalankodunk! Sokkal könnyebb lépéseket vonakodunk megtenni... Hisszük-e azt, hogy Jézusnál gyógyulás van, új élet, békesség, megtartatás? Hisszük-e, hogy egyéni életünk, családunk, gyülekezetünk benne és általa maradhat fenn, állhat lábra, bontakozhat ki? Keressük-e őt az egyetlen esély, a végső megoldás komolyságával és eltökéltségével? 

  Jézus így szól a bénához: fiam, megbocsáttattak a te bűneid… A Jézus kijelentése bizonyára meglepte a segítőket is. Hát Jézus akkor nem gyógyítja meg ténylegesen a beteg barátjukat, rokonukat?! Az írástudók pedig megbotránkoznak. (Érdekes, ők ott vannak Jézus közelében, ők bejutottak a házba. Figyelmeztetés ez: nem elég a fizikai jelenlét). Azt mondják maguk között: ez Istent káromolja!  A külső vallásosság veszélye az, hogy mi akarjuk megmondani Istennek, hogy mit hogyan kell cselekedjen. Hogy mit tehet, és mit nem. Hogy kinek adhatja kegyelmét, kinek nem. Kit üdvözíthet, kit nem. Mi akarunk (sokszor éppen biblikusnak hangzó) feltételeket szabni Isten kegyelmének. Ki bocsáthatja meg a bűnöket Istenen kívül? Részben igazuk van, de annál nagyobb a tévedésük: Jézusban nem ismerik fel Isten Fiát. 

  Valóban, csak Istennek van joga, hatalma a bűnöket megbocsátani, azaz a régit eltörölni, a már megtörténtet jóvátenni. A múltba mi nem tudunk visszamenni… Pedig azt kellene tennünk ahhoz, hogy egy-egy vétkünk, tévedésünk következményét felszámoljuk, kioltsuk. És mivel ezt képtelenek vagyunk megtenni, inkább kimagyarázzuk bűneinket, elrontott életünket a magunk érdeke szerint. Világos, hogy nem ez a megoldás. 

   A bűn nemcsak a lelket nyomorítja meg, sok esetben a testet is. Nem tudjuk, mi húzódhatott a béna (fiatalember?) betegségének a hátterében… Jézus tehát isteni jogot gyakorol. Először ennek az embernek a lelkét gyógyítja meg. (Mert ő az egész embert rehabilitálni akarja. Ő Isten által teremtett egész-ségünkre tekint.) Ez a legfontosabb. 

  Jézus felismeri, hogy miről tanakodnak az írástudók, és azt kérdezi tőlük: melyik a könnyebb. Azt mondani a bénának, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, vedd az ágyadat és járj? Egy abszurd illusztráció: ha kihirdetnénk, hogy a jövő vasárnap valaki a Jézus nevében a gyülekezet minden tagjának a bűnét megbocsátja, nem lenne nagy tolongás, de ha azt közölnénk, hogy a következő vasárnap valaki a Jézus nevében egy nagy kívánságunkat teljesítené – új autó, új lakás, álomnyugdíj, kicsattanó egészség -, akkor hatalmas lenne a megmozdulás. Értitek, földhözragadt emberi szemléletünk szerint a bűnbocsánat a könnyebb. Pedig az az Isten Fia életébe került, a legnagyobb áldozatba… Pedig a bűnbocsánat a legnagyobb ajándék: az üdvösség, az örök élet feltétele.   

   Jézus azonban, hogy igazolja mennyei hatalmát, megmutatja a földit is. Szól a bénának: kelj fel, vedd az ágyadat. Mindig foglalkoztatott az, hogy miért teszi hozzá Jézus (több gyógyítás-történetben olvassuk): „vedd az ágyadat”. Talán emlékeztetőül is: soha ne felejtsd el, mit tett veled az Isten. Aztán: ez a nyugágy- szerű tárgy volt az emberek pihenőhelye. A meggyógyultnak a továbbiakban is szüksége volt még rá, hiszen a földi lét korlátai között kellett tovább élnie. (Azokból csak az üdvösségben „gyógyulunk ki”.) 

   Úgy történik, ahogy Jézus mondja. Ez a csoda, ill. ez a természetes az Isten világában. (Életünkben sokszor negatív csoda megy végbe: engedetlenségünk miatt nem az történik, amit az Úr mond. Ez mutatja elszakadásunkat). Felkelt a béna, vette az ágyát, és kiment. Most utat nyitnak neki. És a jelenlevők dicsőítették az Istent. A gyógyulás Istennek Krisztusban megjelent dicsőségét hirdeti. Ezt látják meg az emberek, és ennek adnak hangot. Az az igazi csoda, amikor Isten dicsősége felragyog, nyilvánvaló lesz az életünkben,  és megmutatkozik gyógyulásban, megújulásban, megbocsátásban, hitben, szolgálatban, hálaadásban. Ámen. 

Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, hálát adunk ezen a tavaszi vasárnapon a gyülekezet közösségében kegyelmedért, irgalmadért, azért, hogy sok gondunk, bajunk, megpróbáltatásunk között „erőnk vagy és örömünk”, betegségeinkben gyógyítónk, szomorúságunkban vigasztalónk. Köszönjük, hogy Krisztus nálunk is otthon lehet, ha befogadjuk őt, és hogy benne békességet nyerünk, megerősödünk, talpra állunk. Hadd kívánkozzunk hozzá, mert egyedül nála van az örökélet beszéde, benne lehet igazi reménységünk. Győzd le, Urunk, hamis vágyakozásainkat, az anyagiasság, a nagyravágyás hamis, fényes célokkal csábító, de minket a sötétségbe tévelyítő kísértését, és Lelked által vezess egyre közelebb megváltó Urunkhoz!

   Kérünk, tanít minket az ő indulatára, jóságára, hogy egymás segítői legyünk, és rendelj számunkra is segítő kezeket és szíveket, ha arra van szükségünk. Vésd a szívünkbe, hogy csak egymást támogatva, egymás mellé állva van esélyünk megmaradni, és valójában arra is, hogy boldogok legyünk! Add nekünk az evangéliumi négy beteghordó rendületlen, meg nem hátráló hitét Krisztusban, hogy nekünk is erős bizodalmunk legyen benne, percig se kételkedjünk, hogy ő legsúlyosabb problémáinkban is tud segíteni! Ő az út, igazság és az élet számunkra.

   Tégy minket a jónak a cselekvésében, egymás terhének hordozásában kitartóvá és leleményessé, hogy a jelentkező akadályok ne tartsanak vissza! Hadd értsük meg, hogy ahogy külső munkálkodásunkban, úgy a lelkiekben is a szívós munkának lesz eredménye. Így tudjunk szolgálni családunkban, a gyülekezetben, embertársaink között. Megértettük azt is, hogy hitünk csak belső ajtónk kinyitása: a gyógyító napfény beáradása a te munkád, Urunk. Hitünk csak kezünk kinyújtása, amit te töltesz be drága ajándékaiddal.

   Őrizz meg minket a vallásos ítélkezéstől, okoskodástól, hogy ne akarjuk a te kegyelmedet korlátozni, ne mi akarjunk neked feltételeket állítani! Csodálatos az, hogy irgalmadnak, szeretetednek nincsen határa. Csodálatos az, hogy a te szavad gyógyít, vigasztal, erőt ad, életeket állít helyre. Hadd lássuk meg mi is köztünk felragyogó dicsőségedet, és legyünk annak hirdetői, képviselői!

   Könyörülj gyülekezetünkön, betegeinken, gyászoló testvéreinken, akik az elmúlt napokban, hetekben veszítették el szeretteiket… Gyógyítsd lelki sebeiket, enyhítsd a veszteség fájdalmát, és erősítsed őket a bizalomban, a reménységben. Légy az árvák, özvegyek Atyja, nélkülözők támogatója, megkötözöttek szabadítója, fordítsd magadhoz a hitetlenségben élők szívét, add békességedet a félelmek közt élőknek. És a te elesetteket felemelő, gyengéket felkaroló munkádban használja fel minket is hűséges eszközeidként. Vezesd gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat a hitnek, békességnek útján az üdvösség felé. Ámen.