Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Jn 7, 31-39 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Jn 7, 31-39 (vas.de.)

 

31 A sokaságból többen hittek benne, és ezt mondták: Amikor eljön a Krisztus, vajon több jelt tesz majd, mint amennyit ez tett?

32 Meghallották a farizeusok, hogy a sokaság ezeket suttogja róla, és szolgákat küldtek a főpapok és a farizeusok, hogy fogják el őt.

33 Jézus ekkor így szólt: Még egy kis ideig veletek vagyok, azután elmegyek ahhoz, aki elküldött engem.

34 Kerestek majd engem, de nem találtok meg, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek.

35 A zsidók erre így beszéltek egymás között: Hová akar menni, hogy nem találjuk meg? Talán a görögök között lévő szórványba készül, és a görögöket akarja tanítani?

36 Miféle beszéd ez: Kerestek majd engem, de nem találtok, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek?

37 Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! 3Móz 23,36 ; Jel 21,17

38 Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ézs 58,11

39 Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.

 

   Sok harc van Jézus körül. Tanítása, de csodái is állandóan visszautasításba, kifogásokba, okoskodásokba ütköznek. Indulatok ébrednek ellene. Éppen ebben a fejezetben olvassuk, hogy családja tagjai (testvérei/unokatestvérei?) is fenntartással viszonyulnak hozzá, nem hisznek benne. A világosság zavart okoz a sötétség köreiben. A János evangéliumában különösen előtérbe kerül ez az ellentét. A bűnösnek a szentet, a hamisnak a tisztát, a maga körül forgó embernek az önmagát másokért áldozó Isten Fiát nehéz elfogadni. Nehéz a mi gondolkodásunktól teljesen eltérőt megérteni, nehéz önmagunkat megtagadni.

    Azóta is tart ez a viaskodás. Nekünk is szembesülni kell Krisztussal, az ő igazságával, szeretetével. Ha ő az egyetlen Üdvözítő, Szabadító, akkor állást kell foglalnunk vele kapcsolatban. Egészen személyesen. Ha azt mondod, hogy téged nem érdekel, akkor már döntöttél - ellene.  

   Többen hittek benne, olvastuk. Azt mondták: vajon amikor eljön a Krisztus, tehet-e több jelt ennél. Vagyis ő kell legyen a Felkent, a Messiás, akit Isten elküldött erre a világra. Te mit tartasz róla? Hiszed-e, hogy ő a te Megváltód? Hogy Isten az ő alázatában mutatta meg hatalmát és dicsőségét, az ő Golgotáig menő szeretetében jelentette ki megtartó kegyelmét? Hogy nincs más Úr, csak ő, aki szolgává lett értünk, hogy egyedül őáltala, őbenne, őnála van üdvösség.

   Meghallották a farizeusok, hogy az emberek ezt suttogják róla… Hát igen, mintha csak suttogás lenne a mi bizonyságtételünk. Olyan harsány a világ zaja, olyan agresszív a nyomulása. Olyan határozatlan, félénk a mi kiállásunk. Mintha szégyellnivaló lenne a hitünk. A teremtő szégyelli a teremtőjét. „A nagyvilág létéről énekel”, ahogy egyik ifis énekünk fogalmaz, mi pedig sunyítunk. Mintha a virágok nem mernének beszélni a Napról. Az ellenségnek azonban még a suttogás sem tetszik. A sötétség retteg a világosság leghalványabb megnyilvánulásától is. Vajon ott dereng-e valami mennyei fény a mi életünkben?

    A vezetők szolgákat küldenek, hogy fogják el őt. Azt gondolják, hogy Istent félre lehet állítani, hogy út nélkül célba lehet érkezni, igazság nélkül is lehet boldogulni, és a valódi élet nélkül is naggyá lehet lenni. Mi is ezt tesszük, amikor Isten nélkül, az ő akaratát figyelmen kívül hagyva akarunk élni, amikor kizárjuk szívünkből Krisztust, amikor nem engedelmeskedünk a Szentlélek vezetésének. 

   Jézust (akiben az élet volt – Jn 1,4) halálra keresik tehát, és ő ezzel kapcsolatban beszél az ő kereszthaláláról és ebből a világból való elmeneteléről. Még egy kis ideig veletek vagyok (33. vers). Jézusnak ez volt a küldetése: eljönni hozzánk, köztünk lakozni (sátrat verni – az eredeti kifejezés értelmében), kijelenteni nekünk Isten üdvözítő akaratát, megváltásunkat elvégezni, és visszamenni az Atyához.

   Kerestek majd engem, de nem találtok meg, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek. Jézus ezzel a kijelentésével ennek az átmeneti időnek, amit földi életnek nevezünk, a komolyan vételére int. A kegyelem örök, de nekünk nem áll végtelen idő a rendelkezésünkre, hogy megragadjuk azt. Amíg úton vagyunk, addig kell nekünk megtalálnunk azt, aki célhoz vezet. Azt, aki azt ígéri nekünk, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra (Jn 14,2) A 2. zsoltárban olvassuk: Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljatok az úton. Mert hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül!

   Az őt hallgató zsidók arra gondolnak, hogy Jézus a görögök közt szétszórtságban élőkhöz akar menni.

Előzőleg a Jézus származásáról vitatkoznak, arról, hogy honnan jött, itt az okoz fejtörést nekik, hogy hova tart. A két kérdést tisztázó válasz ugyanabba az irányba mutat: az Atyától jön, az Atyához megy.

Annyira földi kategóriákban gondolkodunk! Nem ismerjük fel Isten tervét és mindent betöltő hatalmát, az ő kegyelmét, amely körülfogja, körülragyogja életünket. (Történet: egy régóta börtönben raboskodó embernek megjelent egy angyal, és azt mondta: az Isten küldött, akármit kérsz, teljesítem. „Rág egy egér a cellámban, azt kellene elpusztítsad.”) Nem kell nekünk tudom is én hova elmennünk, hogy Jézust megtaláljuk, hanem bennünk kell világossága felragyogjon, változás történjen. Bennünk kell hozzátartozásunk áldása, gyümölcse megmutatkozzék. A menny és a pokol között egy karnyújtásnyi, egy keresztnyi távolság van... Ismered-e Krisztus keresztjének megtartó erejét?

   A fejezet elején olvassuk, hogy éppen közeledett a lomsátrak ünnepe (héberül szukkót), ami a törvény által előírt három nagy ünnep egyike volt. A hét napig tartó, ceremóniákban gazdag „vallásos rendezvény” a Kánaánba, az ígéret földjére való megérkezést idézte fel, ua. ezen az alkalmon adtak hálát az évi termésért: ezért ez az ünnep elsősorban az örömről szólt. A hagyomány szerint Ábrahám volt a földön az első, aki megtartotta.

   Jézus a hét felénél titokban ment fel Jeruzsálembe, és ott tanítani kezdett a templomban. Hallgatói csodálkoznak, hogy nem tanulta, mégis hogyan ismeri az írást. Jézus arról beszél, hogy tanítása nem az övé, hanem azé, aki őt elküldte. És csak az ismeri meg a tanítás lényegét, aki kész cselekedni azt. Azt is elmondja Jézus, hogy nem a maga dicsőségét keresi, hanem azét, aki elküldte őt. Látjuk mindebben az ő teljes engedelmességét a mennyei Atya iránt. Ugyanakkor látjuk az emberek keményszívűségét, akik legszívesebben megölnék őt. A betesdai beteg szombati gyógyítása a fő érv Jézus ellen, illetve amellett, hogy ő halálra méltó törvényszegő. Jézus a körülmetélkedésre hivatkozik, amit a törvény szerint szombaton is kötelező volt elvégezni, és ha szükség volt rá, a sebet is kötözni, kezelni kellett. Akkor miért nem lenne szabad egy embert teljesen meggyógyítani? Sokszor akadunk meg a részleteknél, és veszítjük el az egészet.    

   Elérkezik az ünnep utolsó, nagy napja. Ezen a napon a papok az ősi szokás szerint hétszer járták körbe az oltárt, a Siloám tavából aranykannában vizet hoztak, azt az oltár fölött szétlocsolták (ez az áldások kiáradását jelképezte), megszólaltak a trombiták, és könyörgések hangzottak el a következő évi esőért. Nagyon látványos ceremónia volt ez, az ünnep fénypontja.

   Jézus tehát feláll, és hangos szóval kiált. Valami lényegeset akar mondani, a szívekhez akar szólni. Szép volt a szertartás, az emberek gyönyörködve, megilletődve vettek részt azon, magával ragadta őket annak hangulata, mégis maradt valami szorongató üresség a lelkekben. A személyes boldogság, reménység, békesség, szeretet hiánya. Ezt semmiféle látvány és élmény nem tudja pótolni. A külső szokásokra utalva Jézus egy mélyebb tartalomról beszél. Ahogy nincs termés, nincs élet eső, víz nélkül, úgy lelkünk halálos szomjúságát egyedül ő tudja kielégíteni.

   Földi dolgok, javak, élmények elkápráztathatnak, ideig-óráig örömmel, mámorral tölthetnek be,  a siker érzését adhatják, de marad a lélek epedő szomjúsága... Többre van szükségünk a testieknél, a mulandóknál: igazi szeretetre, békességre, megváltásra. Krisztusra.    

  Ha valaki szomjazik… Nézzétek, testvéreim, a jólétben élő, aranyban-ezüstben fürdő világ elemésztő szomjúságát!  Mennyi kiábrándultság, megfáradás, nyugtalanság, félelem, szeretetlenség, önzés! És rossz beidegződéssel továbbra is földi módszerekkel, evilági pótlékokkal próbáljuk orvosolni ezeket. (Egy híres pszichológust keresett fel egy ingatlan-befektető, elpanaszolta, hogy kiégett, hogy nem látja semmi értelmét az életének. A pszichológus azt mondta neki: hallottam arról, hogy abban a városban, ahonnan Ön jött, éppen az ön szakmájában tevékenykedik egy üzletember, aki nagyon sikeres, sokat írnak róla az újságok, nyilatkozatai tele vannak optimizmussal, vállalkozói kedvvel, azt javaslom, hogy vegye fel vele a kapcsolatot, és kérdezze meg, hogy ő hogy csinálja.  A páciens erre azt felelte: én vagyok az az üzletember.)   

   Egyetlen gyógyszer van erre: maga az áldott Orvos. Aki szomjazik, jöjjön hozzám, mondja Jézus. A mi Urunk nem ilyen-olyan technikákat ajánl, nem ide vagy oda küld, hanem az ő megtartó kegyelmét, békességet ajándékozó közösségét ajánlja fel nekünk. A legnagyobbat, önmagát adja. Akire a legnagyobb szükségünk van. Nem tanácsokat oszt, hanem teljes szeretetében részeltet.

   Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Kétféleképpen érthetjük ezt a nagyon szép, mély tartalmú igeverset. Először úgy, hogy annak belsejéből ömlik, árad ránk az élet csodálatos vize, akiről az Írás szól. Az És 44,3-ban olvassuk: Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a száraz tájra. Kiárasztom lelkemet utódaidra, áldásomat sarjadékaidra. Krisztus az, akinek áldozatában felfakad a kegyelem, a Lélek üdítő, gyógyító, megtisztító forrása számunkra.

De azt az üzenetet is kihalljuk az igeversből, hogy általa mi magunk is áldássá leszünk. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz (És 58,11). A forrás nem pangó, hanem élő víz, amely állandóan megújul, tisztul, frissül. És soha ki nem apad. Isten Szentlelke munkálja ezt bennünk. Krisztus megváltó szeretetéből táplálkozik ez a forrás, és a Lélek által átfolyik, és túlárad rajtunk, hogy jóságának, irgalmának bőségében, gazdagságában mások is részesüljenek. Minél többet ad a forrás, annál tisztább a vize, annál hasznosabb a szolgálata. Annál hitelesebben tesz bizonyságot arról, akitől származik minden áldás.

   Kérjük Isten lelkét, hogy munkálkodjék bennünk, kapcsoljon minket Krisztus megváltó áldozatának, örök szeretetének lelki szomjúságunkat megoltó, általunk másokat is erősítő, kiapadhatatlan forrásához! Ámen.

 

   Urunk, Istenünk, mindenható mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek közösségében, úgy jövünk hozzád, amint vagyunk, talán örömmel és megelégedéssel, talán megfáradva, fájdalmat hordozva, bűnnel, gonddal, bajjal megterhelve. Krisztusban kegyelmedet, irgalmadat, jóságodat felismerve mégis hála van a mi szívünkben. Köszönjük, hogy gyermekeidként nemcsak vágyakozunk a te drága, megáldó közösséged után, hanem részesülhetünk abban: mert te velünk vagy, egyszülött Fiadban lakozást veszel közöttünk, adod nekünk erődet, áldásaidat, megújító Lelkedet.

Ajándékozz meg minket igaz hittel, hogy ne csak a jeleket lássuk, hanem azt, akiről szólnak azok, ne csak a gyógyulást akarjuk, hanem az áldott Orvost, ne csak a mulandókat kérjük tőled, de örökkévaló javak megszerzésére törekedjünk! Tedd határozottá, erőteljessé a mi bizonyságtételünket, hogy valóban Krisztust tudjuk felmutatni az embereknek, az ő szeretetét, tisztaságát, igazságát képviseljük!

  Adj bölcsességet, hogy kihasználjuk a rövid napokat arra, hogy téged egyre jobban megismerjünk, dicsőítsünk, egymásért minél több jót tegyünk, mert földi életünk véges! Segíts, hogy az igazi értékeket keressük!

   Köszönjük, Krisztusunk, hogy lelki szomjúságunkban te vagy az éltető víz, a gazdagon áradó kútfő számunkra, köszönjük, hogy önmagadat áldozva nyitottad meg szívednek forrását, melyből szeretetet, bocsánat buzog fel a mi gyógyulásunkra, megtisztulásunkra, megtartatásunkra. És áldjuk szent neved, egyetlen Megváltónk, hogy minket is áldásaid továbbadóivá teszel, hogy szereteted, jóságod, békességed eszközei legyünk.

   Szentlélek Isten, részeltess gazdag ajándékaidban, tölts el minket Krisztus érdemével, megváltó erejével, és újíts meg hitünkben, szolgálatunkban, szeretetünkben! Hasd át életünket, családjainkat, gyülekezetünket, egyházunkat, míg igaz lesz köztünk is a Krisztus szava: Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!  

   Örökkévaló Istenünk, könyörülj rajtunk testi-lelki szükségeinkben, győzz le minden rosszat, kísértést, önzést, közömbösséget közöttünk, és kötelezz el minket megváltó Urunk mellett!

Áldd meg gyülekezetünket, éreztesd meg vigasztaló, gyógyító, megerősítő közeleségedet a betegekkel, gyászolókkal, egyedül valókkal, testi-lelki nehézségekben élőkkel! Áldd meg vajúdó világunkat, adj békességet, adj szabadulást, gyógyulást, hozzád térést és megújulást. Krisztusért. Ámen.