Lk 15, 1-7 (vas.de.)

   1 A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. 

2 A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. 

3 Ő ezt a példázatot mondta nekik: 

4 Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? 

5 És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 

6 hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. 

7 Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre. 

   A Lk 15 az Újszövetség egyik gyöngyszeme.  Közismerten három példázatot tartalmaz: az elveszett juhról, az elgurult pénzről és a tékozló fiúról szólót. Egy bizonyos belső logika szerint követik egymást: az elveszett juh százfős nyájból csatangol el, az elgurult pénz egy tízes csomóból tűnik el, a tékozló fiú egy apa két fia közül megy el otthonról, de valójában az egyetlen kisebbik fiaként. Egyre nagyobb arányú a veszteség (1, 10, 50 vagyis 100%), egyre nagyobb a megtalálás öröme.

   Hallunk a példázatok elhangzásának előzményéről is.  A példázatok általában valós élethelyzetekhez, vagy az embereket foglalkoztató lelki kérdésekhez, útkeresésekhez kötődnek. Minket is konkrét élethelyzetünkben, belső vívódásainkban szólítanak meg, és nem csupán valamilyen elméleti kérdést világítanak meg. Mi gyakran úgy vitatkozunk Isten igéjéről, mint valamilyen tanról vagy doktrínáról, pedig az életnek a beszéde az.

    Vámszedők és bűnösök igyekeztek Jézushoz… Az első csoport megnevezése rendben van: egy korabeli szakmáról van szó, azt is tudjuk, hogy gyakorlóira megvetéssel tekintettek az akkori társadalomban. A „vámszedő” szó szinte szinonimája volt a besúgónak, az árulónak. De mi az, hogy „bűnösök”? Hát nem bűnös mindenki, legalábbis a Biblia tanítása szerint? Azonban egyre nagyobb fenntartásaink vannak ezzel a minősítéssel, besorolással. A mai ember egyáltalán nem szereti, ha bűnösnek nevezik. Kikéri magának. Hevesen visszautasítja. Jók vagyunk, nemeslelkűek. Jónak születünk, és hajlamosak vagyunk minden jóra. Nyelvünkből egy határozott, elszánt gesztussal száműzni kellene ezt a szót. És akkor mindent megoldottunk? Nem úgy látjátok, testvérek, hogy itt valami sántít? Legelőször önmagunkban ismerjük fel, hogy a bűnt nem lehet csak úgy leírni. Persze, megtehetjük, hogy nem beszélünk róla, de önzésünk, hamisságunk, gerinctelenségünk tényét nem tudjuk letagadni. Ha az orvosi szakszótárból törölnék a betegség kifejezést, mert az sértő az érintettekre nézve, attól még lesznek betegek.  (Az viszont tény, hogy sok híres embernek nem volt bűntudata, és attól még boldogan éltek, Neveket is mondok: Hitler, Sztálin és társaik… Hírekben halljuk: másokat tönkretevő, gyermekeket megrontó gonosztevők bizonygatják az ártatlanságukat ügyvédjeikkel együtt… Nevetségessé, súlytalanná, üres vallásos fogalommá tettük a bűn szót. ) Senkit nem kényszerítek bűnbánatra, de én Pál apostol mellé állok, aki azt mondta: a bűnösök közt első vagyok én… 

   A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek… Érzik lelkükben a hiányt. Ma annyi mindennel betöltjük ezt a belső ürességet. Nem kell Jézus. Annyiféle vonzásnak, kísértésnek vagyunk kitéve: anyagi célok, karrier, sok elfoglaltság, de mindenféle szellemi pótlék is… Nem kell a Megváltó, az ember boldogul magában… Korunk jelmondata a karácsonyi örömhír fordítottja: az ember Isten lett. Yuval Noah Harari, korunk egyik legnépszerűbb szerzője írja a Homo Deus című könyvében: „És miután a túlélésért folytatott állati harc fölé emelkedtünk, belefoghatunk abba, hogy istenné tegyük az embert, a Homo sapiensből Homo deust csináljunk.”

   Vagy mégis hallgatni akarjuk Jézust? Azt, hogy „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok”, hogy „azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”… Péter apostol mondja ki ismert vallomásában: örök élet beszéde van tenálad. Akkor lesz boldog, kerek az életünk, ha Krisztust befogadjuk.

  A farizeusok és írástudók zúgolódnak. Egyrészt lenézik a bűnösöket (határozottan elhatárolódnak tőlük, hiszen ők a törvény emberei, akik saját vallásos rendszerükben magasan mások fölött állnak), másrészt Jézust ítélik el: milyen rabbi ő, milyen tanító, hogyan beszélhet Isten dolgairól, ha bűnösöket fogad magához. Sőt: azokkal együtt eszik. Ez a lepaktálás netovábbja. Az ő igazságuk nem közösködik a bűnnel. Milyen jó, hogy Isten igazsága Krisztusban közösséget vállal a bűnnel: ez a kegyelem.

  Jézus elmond egy példázatot… Teológiai eszmefuttatásba is kezdhetett volna Isten abszolút szeretetéről és az emberek igencsak megkérdőjelezhető jóságáról. Arról, hogy Isten szemében mindenki értékes, és az elveszett, a tévelygő áll a legközelebb a szívéhez, ahogy a pásztor is az elcsavargó juhocskájáért aggódik a legjobban, a szülő is elidegenedett gyermekéért, mert ezer veszély leselkedik rá. Itt azonban a „szív útján indul el, hogy megnyissa az értelem kapuját” Isten szeretetének csodája előtt.   

   Jézus az előadott történetbe belevonja hallgatóit is. Nem azzal kezdi, hogy „egy embernek” volt száz juha, hanem: valakinek közületek. Próbáljatok az ún. bűnösökre az Isten szemével nézni, próbáljatok meg az ő szívével érezni! Érdekes, nemde? Ti a magatok szempontjai szerint ítélkeztek, és azok alapján igazatok van, nem is lehet titeket másról meggyőzni. A ti gondolkodási sémátokba rekedve nem tudjátok megérteni a kegyelem titkát. De képzeljétek magatokat az Isten helyébe! Gazdaként fel tudjátok mérni, hogy mit jelent akár egyet is elveszteni a nyájból.

   Rádöbbenünk, hogy amiről Jézus beszél, az a mi ügyünk, a mi történetünk. Nem mondhatom, hogy nem érdekel az, hogy mi lesz az eggyel, és holnap a következővel. Egy vérbeli gazda nem így gondolkozik. Ha nem törődöm a nap mint nap elveszetekkel,  100 nap alatt elfogy a nyájam… 

   Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet. Így fogalmaz Jézus: elveszít egyet (nem azt mondja: hogy az elvész, elkóborol, nem figyel a pásztor szavára, zöldebb legelők csábítják: nem ez a hangsúlyos). A gazda szemszögéből látjuk az egészet, akit érzékenyen érint juhának az eltűnése… Ritkán szoktunk így gondolni egymásra: az idegesítő munkatársra, a minket megbántó ismerősre, összeférhetetlen rokonra, mint akiket féltő szeretettel keres az Isten. Csak Jézus mellett sajátíthatjuk el ezt a szemléletet.

  Ha tehát elveszítitek egyik báránykátokat, akárki közületek nem hagyja-e ott a 99-et, akik (többé-kevésbé) biztonságban vannak, és nem indul-e el a hiányzó megkeresésére? Egy állatért is sokat megtesz az ember, egy házi kedvencért.  Hát még Isten egy emberért, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, aki egyszülött Fia élete árán váltott meg! Aki ezért nagyon drága neki. Akit megtévesztett a világ, aki bajba sodródott… 

    Addig megy, amíg megtalálja. A keresés határa az elveszett juh. Krisztus is addig ment értünk, a golgotai keresztig, mert ott találhatott meg minket. A latrot is, a tagadó Pétert, az áruló Júdást, az őt megfeszítő vitézeket. Addig (időben és térben), amíg megtalálja... „Ó, érthetetlen kegyelem, mely rég utánam jár!”

   Jézus beszél a folytatásról is. Annyi gyöngédség van a pásztornak ebben a gesztusában: a megtalált juhot felveszi a vállára örömében! Kiderül ebből: a gazdát nem a haszon motiválja, hanem a szeretet. Mert szereti ez az eltévelyedettet jószágot. Mert hozzá nőtt. Felemeli, közel a szívéhez, szemmagasságba. Úgy bántam velük, mint mikor valaki arcához emeli gyermekét – olvassuk a Hóseás 11,4-ben. Megtartatásról, biztonságról szól ez a jelent. Aktuális kép: a sebesült katonákat így – a vállukra emelve -  mentik ki a fegyvertűz alatt álló területről hűséges, önfeláldozó társaik.  

  A gazda öröme valósággal túlcsordul. Nem tartja magában, megosztja másokkal is… Barátokat, szomszédokat hív össze. Jertek, örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat! A juhomat – a birtokos személyrag nemcsak a tulajdonjogról árulkodik, hanem a gazda kedves ragaszkodásáról. Nem azt mondja: azt a fránya, bódorgó barmot, hanem a juhomat. Az enyém. Elveszetten is az enyém volt. Magaménak tartottam, és mindent megtettem, hogy visszaszerezzem. Értjük a példázat lényegét? Mindenki az Istené, az elveszettek is: vámszedők, bűnösök, elzüllöttek, drogosok, kallódók, ilyen-olyan emberek, amilyenek mi is vagyunk. Csak azok nem, akik nem akarnak az övéi lenni. Csak azok nem. 

   Igaz, az övének tartod magad? Ez a legerősebb kötelék, ez a legnagyobb bizalom, legfőbb vigasztalás: nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak és Megváltómnak a tulajdona vagyok (HK). Nem azért mert én ragaszkodom annyira hozzá, mert mindenben engedelmeskedem, hanem azért, mert ő utánam jár, mert drága vérén megváltott. A megváltás belső pecsétjét hordozzuk magunkon (a külsőt is a keresztség révén).  Soha ne felejtsétek el: Isten a legnagyobb mélységekbe, veszélyekbe is utánunk jön. A végsőkig, a halálig. Csak ne legyen kemény a szívünk! Csak engedjük magunkat megmenteni! 

  Jézus még megtoldja a példázatot, hogy annál nagyobb legyen a csodálkozásunk: öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnös miatt. Megint előjön: csak a bűnös térhet meg. Ha velünk minden rendben, akkor nem nekünk szól ez a példázat.

    Univerzális esemény az, ha visszakerülünk igazi helyünkre: Isten megváltó közösségébe, Krisztus szeretetébe. Megmozdul az ég is. Adja az Úr, hogy mozduljon, meginduljon a mi szívünk is! Ámen.