Lk 17, 11-19 (vas.de.)

 11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 

12 Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 3Móz 13,45-46 

13 és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 

14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 3Móz 13,49

15 Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 

16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 

17 Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 

18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 

19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged. 

   Ahogy az evangéliumot olvassuk, mindegyre rácsodálkozunk arra, hogy Krisztus Urunk tanítása mennyire határozott, megalkuvásmentes, radikális volt…  Jó példa erre a Lk 17. fejezete is. 

   Hallottuk a lekcióban, hogy a kicsinyeket megbotránkoztató emberről azt mondja Jézus: „jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába”, és a tengerbe vetik. Mi ennél engedékenyebbek, toleránsabbak vagyunk – kivált magunkkal szemben. A megbocsátással kapcsolatban azt halljuk tőle, hogy naponta akár hétszer is késznek kell lennünk arra… Mi egyetlen sértést képesek vagyunk évekig hordozni. Az is elhangzik, hogy ha mustármagnyi hitünk lenne, akkor látványos csodák történnének közöttünk (a Jézus által használt jelképes beszédet a gyakorlatra lefordítva: a hitetlenség tengerében is biztosan meg tudnánk állni, gyümölcsöket teremnénk), ehhez képest „védett környezetben”, éppen egyházi életünkben válik sokszor üressé, erőtlenné a mi hitünk. Egyáltalán nem hízelgő az a megállapítás sem, hogy mi tkp. haszontalan szolgák vagyunk, mert csak a kötelességünket teljesítjük. Sőt, még azt sem. Pedig mennyire odavagyunk azzal, amit elvégzünk, állandóan felemlegetjük, és elvárjuk, hogy mások is elismerjék.

   Önkéntelenül az jut eszünkben, amit tanítványai mondtak egyszer Jézusról (a háta mögött): „kemény beszéd ez, ugyan ki hallgathatja?” (Jn 6,60). Valami lágyabb, kellemesebb, könnyedebb üzenet kell nekünk. Vajon ezért van olyan kevés hiteles keresztyén? 

   Krisztust tanítása, értékrendje, lelkülete szerint élni erőfeszítésbe kerül, odafigyeléssel, engedelmességgel, lemondással jár. Vállaljuk vagy nem? Sok más út is van, sokféle tan, elmélet, életeszmény, tetszetősebbek, kedvünkre valóbbak annál, amire Krisztus hív el minket, de csak őt követve találunk igazán önmagunkra, lesz áldott, hasznos, kiteljesedett az életünk, és lesz részünk a megváltásban, üdvösségben. (Zwingli idézet: a legtapasztaltabb kőműves sem alapozhat saját szemmértékére, szüksége van a mérőlécre.)

   Jézus úton van Jeruzsálem felé. Samária és Galilea között halad át… A betegség, a szenvedés, emberi nyomorúság nem ismer határokat, társadalmi, nemzeti, földrajzi választóvonalakat. Tíz leprás között vannak zsidók és samáriaiak, minden bizonnyal szegények és gazdagok is. Jézus mezsgyéket lép át, őt nem tartják vissza emberek által felállított korlátok. Ő átjárhatóvá akarja tenni azt, amit mi lezárunk, hogy kegyelme mindenki számára elérhető legyen. Még a halál birodalmából is kaput nyitott az örök életre.   

   Beér egy faluba, és tíz leprás férfi jön vele szembe. Valószínű, hogy nem csak egyszerűen összefutottak, ezek a betegek a Jézus útjába akartak kerülni, találkozni akartak vele: amint megpillantják, azonnal tudják, hogy ő kicsoda… Az első lépést a mi Urunk teszi meg, ő – minden akadályt legyőzve – közel jön hozzánk, de vajon mi keressük-e a találkozás lehetőségét? Elindulunk azzal szembe, aki már régóta felénk tart? Vagy úgy gondoljuk, hogy nincs rá szükségünk? Jól megvagyunk a bűneikkel, hitetlenségünkkel, nem érdekel semmiféle gyógyulás. 

    Szembe jönnek vele, aztán megállnak távol, hiszen tisztátalanok, fertőző betegség hordozói. „Távozz tőlem, mert bűnös ember vagyok”, mondja Péter is.  Mégis Jézusra vágyik a lelkük. Mégis hozzá fohászkodnak: könyörülj rajtunk. Amikor a beteg az orvosnak, a bűnös a Megváltónak mondja ezt, az egy reményteljes állapot. 

   Jézus észreveszi őket… Aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete van, olvassuk a Jn 6,40-ben, de előbb a Fiú lát meg minket. Ő ismeri fel elesettségünket, azt, hogy bajban és veszélyben vagyunk… Arra utasítja a leprásokat: menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. A Mózes törvénye szerint a leprások esetleges meggyógyulását a papoknak kellett megállapítani. Jézus tkp. azt mondja ennek a tíz kiközösített, halált váró embernek: most már teljesen reménykedhettek abban, hogy megtisztultok. Lehet, ha magatokra néztek, még semmi jel nem utal erre… A Jézus parancsa egyfajta bizalom-teszt is. Hisztek-e az én szavamnak, vagy attól féltek kicsinyhitűen, hogy meg fogtok szégyenülni? Döntő kérdés ez: Jézusnak hiszünk, vagy saját kicsinyhitű gondolatainknak, annak, amit mások mondnak? Az Ige így szól: ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek, és te azt mondod: én már ilyen vagyok és ilyen is maradok önző, kritikus, goromba természetemmel, hozzám nőtt szenvedélyeimmel. Ha hiszel, életedben Krisztusnak lesz igaza, ha nem, akkor kételkedő gondolataidnak. 

   És amíg odaértek… nem azonnal, hanem útközben, engedelmeskedés közben. Indulj el, és csodák történnek! Tedd azt, amit Jézus kér tőled, és erőt kapsz hozzá! Nóé nem az eget kémlelte (hogy kerekednek-e a fellegek), hanem Isten szavára hallgatott. Ezt kell megtanuljuk: engedelmeskedni a Krisztus beszédének, és közben tisztul, erődösödik az életünk. Nagy lelki gondjaink onnan származnak, hogy nem az ő akaratát cselekedjük. 

   Az egyik meggyógyult visszatért (nemcsak odafordulnunk kell Krisztushoz, hanem mindegyre visszatérnünk hozzá), és hangosan dicsérve az Istent. A leprásoknak kiáltani kellett, ha valaki közeledett feléjük: emberek, maradjatok távol, bélpoklosok vagyunk. Vajon nem kellett volna örömükben is kiáltsanak, amikor megtisztultak: emberek, gyertek, lássátok meg, hogy meggyógyultunk? Bűneink olyan hangosak, hitünk annyira néma… Ez a meggyógyult Jézushoz megy, arcra borul előtte, hálát ad neki. Nem felejti el, hogy kitől kapott új, megtisztult életet. Számára a gyógyulás nem egy kémiai, biológiai, anatómiai folyamat volt csupán, hanem személyes ajándék, amiért személyesen mond köszönetet. Ő nemcsak örül az egészségének, az új élet lehetőségének, de ragaszkodni akar ahhoz, aki őt lábra állította. 

   Kiveszőben ez a személyesség. Szülők gondoskodásáról, megbízott személyek értünk vállalt áldozatáról, sőt még a kegyelemről is úgy gondoljuk: kijár nekünk, miért is kellene megköszönnünk.  A mai ember nem szeret hálás lenni. A hálálkodás a gyengeség, a pipogyaság jele. Meggyógyítottál, de – bocsi - többet nem érdekelsz, Jézus. Nem akarok semmi többet tőled. A hála éppen azt jelenti, hogy érdekel a segítőnek a személye, hogy lekötelezettnek érzem magam iránta, és ezt kifejezésre is juttatom… Ezt akarjuk elkerülni, megspórolni. Kényelmesebb így.

  „Évekkel ezelőtt elsüllyedt egy hajó a Michigan-tavon keletkezett viharban. A közeli egyetem diákjai azonnal mentőcsapatokat formáltak. Az egyik diák, Edward Spencer tizenhét embert mentett meg a süllyedő hajóról. Amikor kimerülten a szobájába vitték, ezt kérdezte: “Megtettem-e minden tőlem telhetőt? Úgy gondoljátok, hogy tényleg megtettem?” Évekkel később R. A. Torrey erről az esetről is beszélt egy Los Angeles-i összejövetelen, és a hallgatóságból egy férfi közölte vele, hogy Edward Spencer is jelen van az összejövetelen. Dr. Torrey az emelvényre hívta Spencert, aki már nagyon idős volt, és lassan fölment a lépcsőkön, miközben nagy tapssal köszöntötték. Dr. Torrey megkérdezte tőle, hogy maradt-e valami különös emléke arról az esetről. Ezt válaszolta: ’Csak az, hogy az általam megmentett tizenhét ember közül egyetlen egy sem mondott köszönetet.’ ” 

   Egy afrikai mese – röviden – arról szól, hogy egy kígyót üldöznek, valaki a saját hasában rejti el, de aztán az nem akar kijönni jótevője meleg gyomrából, ahol állandóan táplálékot kap, egy flamingó siet emberünk segítségére, hosszú csőrével kiveszi a kígyót, az – éhes lévén megfogja a madarat, hazaviszi, bezárja egy ketrecbe, hogy majd később levágja, a feleség szabadon engedi a flamingót, az kiveri az asszony szemét. Úgy érezzük, a fabula kissé eltúlozza a témát, de kétségtelenül hálátlan világban élünk. Korunk uralkodó ideológiája is ezt a gondolkodásmódot erősíti. (Szoktuk mondani: a sokféle „beteges” eszme elveszi az emberek eszét. Ami még veszélyesebb: a szívüket is elveszi.) 

   Persze azt jobban számon tartjuk, ha mások hálátlanok velünk szemben, mint ha annak a fordítottja játszódik le. Vannak nekem is történeteim hozzám közelállókról, akiért – megítélésem szerint - sokat vállaltam, akik aztán hátat fordítottak, elidegenedtek, vagy egyenesen rosszindulatúvá váltak. (Egyik gyülekezettünkből elkerült atyafi – akit anyagilag is sokat támogattam - mondta munkatársainak, amikor valahogy szóba került az egyház: minden pap nagy spekuláns.) Persze, jogunk van akármit mondani, akárhogy viszonyulni, a szabad ember mindent megengedhet magának, mindent megtagadhat, akármilyen elvet és életfilozófiát követhet: csak nem emberi, nem krisztusi. 

   Kiderül, hogy egy samaritánusról van szó. Vajon véletlen ez? A megalázott, kiközösített emberek, akik megszokták, hogy levegőnek nézik, jobban örülnek, ha valaki emberszámba veszi őket. Ha elkényeztetett gyermekedet megajándékozod 1.000 lejjel, nem lesz oda a meghatódottságtól, ha egy szegény koldusgyermeknek adsz 10 lejt, az 10 percig hálálkodik… 

   Figyeljük meg: Jézus nem hagyja szó nélkül. Kell tudatosodjék bennünk… Igen, szembe kell nézzünk önmagunkkal, érzéseinkkel, cselekedeteinkkel, mulasztásainkkal. Csak így lehet változás, igazi, belső, lelki gyógyulás is. Nem szívesen megyünk emberek közé, ha előtte nem nézünk tükörbe, de a lelki önvizsgálatot sokszor kihagyjuk, átugorjuk. (Ápolt külsőnk mögött ápolatlan lélek van.)

   Hol van a kilenc, a 90%? Nem került egy sem, aki visszajött volna, csak ez az egy idegen? A fiak köszönik szépen: nem akarnak köszönetet mondani. Az idegen jobban értékeli, jobban lelkére veszi. Tudja, hogy nem természetes. A szíve visszahozza. Testvérek, soha nem legyen megszokott, magától értetődő a kegyelem, a bocsánat! Isten nem keveset tett értünk. Ne akarjunk könnyen átsiklani e tény fölött! Ragadjon meg, töltsön be a hála érzése, tudata, öröme! Egész életünkkel magasztaljuk az Urat!   

   Biztató üzenettel zárul a történet: kelj fel, menj el, hited megtartott. Melyik hit tart meg? Amelyik nemcsak a gyógyulásig vezet el minket, hanem a Gyógyítóig, és hozzá kapcsolja az életünket. A Megtartóhoz kötődő hit megtart minket. Soha el ne engedjük az ő kezét! Tudjuk, az ő kezéből senki és semmi el nem szakíthat. Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, hálát adunk neked ezen az ünnepen, Krisztus Urunk napján, hogy kegyelmedből összegyűjtöttél. Hallottuk, hogy te előbb kerestél és szerettél minket, előbb határoztad el a mi megváltásunkat egyszülött Fiadban. Indíts Lelked által arra, hogy mi is vágyakozzunk utánad, keressük a Krisztussal való találkozás alkalmait! Bocsásd meg, ha olyan természetesnek tartjuk, talán nem is sokra értékeljük annak lehetőségét, hogy Igédet hallgathatjuk. Pedig látjuk környezetünkben, világunkban, hogy sokak számára nem adatik meg ez, talán háború, üldözés, vagy más akadályok miatt.

Megértettük az Igéből azt, Istenünk, hogy egyetlen esélyünk a gyógyulásra, a megtisztulásra az, ha engedelmeskedünk a Krisztus szavának. Mégis hányszor okoskodunk, saját elképzeléseinket követjük, és kicsinyhitű gondolataink szerint cselekszünk. Ezért van annyi lelki erőtlenség bennünk és közöttünk. Adj nekünk élő, rád hagyatkozó hitet, és annak gyümölcseit tedd nyilvánvalóvá közösségünkben! 

   Ma különösön azt kérjük, hogy tégy minket hálás gyermekeiddé: kegyelmedért, jóságodért, igazságodért, a Krisztusban megjelent váltságért, üdvösségünkért. Kitől kaphatnánk ezeknél nagyobb ajándékokat? Bocsásd meg, ha mégis olyan némák vagyunk, és vonakodunk magunkat élő hálaáldozatul neked szentelni! Tőled kapott életünket kisajátítjuk magunknak. Tégy minket hálássá egymás iránt is, hogy ne essen nehezünkre kimondani azt, hogy „köszönöm”, hogy „örülök a segítségnek”, hogy „ezért vagy azért hálás vagyok”. Őrizz meg a hitetlen világ hatásától, attól a beképzeltségtől, hogy senkinek nem tartozunk, és senkinek nem vagyunk lekötelezve. 

   Azt kérjük tőled, hogy gyülekezetünkben minél többen a tartozzanak a 10%-ba (), legyenek hálás szívű gyermekeid, akik tudatosan megélik hitüket, és neked szentelik életüket. 

  Könyörülj gyülekezetünkön, áldd meg közösségünk minden tagját, fiatalokat és idősebbeket, minden családot, minden egyedül élőt. Elődbe hozzuk a betegeket, légy velük gyógyító, erőt adó, üdvösségre megtartó kegyelmeddel, fohászkodunk a szomorkodókért, gyászolókért, vigasztald őket Szentlelked által Krisztus feltámadásának jó hírével, az örök élet reménységével, légy a testi-lelki megpróbáltatásban levőkkel, mutass nekik megoldást, szabadulást, segítsd a fáradozók igyekvését, és adj nekik jó előmenetelt. Könyörülj, mennyei Atyánk, a földrengés pusztító következményei miatt szenvedőkön Törökországban és Szíriában! Ó, mennyi fájdalom, könny, jajszó, gyász, veszteség, keserűség van az emberek szívében! Végtelen irgalmaddal légy közel hozzájuk, és enyhítsd szenvedésüket, adj erőt, reménységet és emberi segítséget is a továbblépéshez. Hasonlóképpen könyörülj a háború rettenetes poklában élőkön, hozd számukra egyre közelebb a békesség napját.

  Atyánk, áraszd ránk kegyelmedet és áldásaidat, Krisztusunk, irgalmazz nekünk, Szentlélek, vigasztalj és tarts meg minket itt és az örökkévalóságban! Ámen.