Mt 27, 15-26 (vas.de.)

15 Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. 

16 Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. 

17 Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak? 

18 Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. 

19 Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta. 

20 A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. 

21 A helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon? Azok ezt mondták: Barabbást. 

22 Pilátus így szólt hozzájuk: Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? Mindnyájan azt kiáltották: Keresztre vele! 

23 Azután ezt kérdezte: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: Keresztre vele! 

24 Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a zavargás még nagyobb lesz, vizet hozatott, a sokaság előtt megmosta a kezét, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. A ti dolgotok! 

25 Az egész nép így kiáltott: Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken! 

26 Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta őt, hogy megfeszítsék. 

    Ezt a textust általában nagypénteken szoktuk elővenni. A bibliaolvasó kalauzban azonban mai üzenetként kerül elénk. A Krisztus megváltó szenvedése, bűnbocsánatot, üdvösséget szerző áldozata mindig aktuális téma. Ez a részleteiben és egészében is nagyon valóságos, hiteles és drámai földi történet mindnyájunk mennyei reménységének az alapjává válik. A szereplőkben az örök emberi vonásokat: a gyarlóságot, megalkuvást, az érdekek és indulatok nyugtalan küzdelmét ismerjük fel. Jézus nem az Isten Fia lehengerlő hatalmával lép fel ezekkel a megnyilvánulásokkal szemben, hanem aláveti magát az irigységből fakadó, rosszindulatú ítéletnek, bosszúállásnak... azért, hogy megmutassa a világnak Isten bocsánatát, kegyelmét. 

   A történet elején egy olyan, a páska ünnepéhez kapcsolódó szokásról hallunk, amit valószínű a római helytartók honosítottak meg, aminek gyakorlásával valamiképpen az Isten irgalmát próbálták imitálni. A páska a szabadulásról szól (egyben az áldozatról is), a megszálló hatalom képviselői pedig - az alattvalók kedvében akarván járni – nagylelkű gesztusként szabadon bocsátottak, teljes amnesztiában részesítettek egy-egy kiválasztott foglyot. (Hallottunk a Mo-i kegyelmi botrányról.) Azt, akit a nép akart. Ez újból a szabadság gondolatát idézi. Dönteni… szabadságot jelent, ua. felelősséget is. Illés együttes egyik számának a kérdése jut eszünkbe: mondd, te kit választanál?

   Kiderül, hogy a választás szabadsága korlátozott volt, nem mindenki került fel a listára. Most éppen ketten vannak, akik közül választani lehet: Jézus, akire a zsidók vezetői halálos ítéletet kérnek, és Barabbás, akit nevezetes, értsd: hírhedt fogolynak titulál az ige.  Barabbás vagy Jézus. Erkölcsileg mérlegelve nem is lehet ez kérdés. És mégis az lesz. Mert ilyen – olyan szempontok, érdekek szólnak közbe. Elképzelhetőnek tartjátok-e, testvéreim, hogy gyülekezetünkben Barabbásra szavazzunk? Én nem tartom kizártnak: ha Barabbásnak valamiképpen a lekötelezettjei lennénk, ha tőle függne anyagi jólétünk, ha valamivel meg tudna zsarolni… Értjük tehát: mindig Jézus ellen döntünk, mindig Barabbást választjuk, amikor igazságtalanok vagyunk, amikor hamissággal akarjuk érvényesíteni érdekeinket, amikor… 

   A világon a Barabbás támogatói vannak túlsúlyban, hiába beszélünk igazságosságról, emberségről, hiába emlegetjük a Krisztus nevét. Barabbás indulata, lelkülete uralkodik. Igaza van Túrmezei Erzsébetnek (a Pilátus udvarán című versében): ő közelebb áll a mi természetünkhöz. Ő a mi emberünk. 

   Halljuk az igében: Pilátus számára világos volt, hogy irigységből adták Jézust a kezébe. És a felesége is üzent: ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába… Kissé furcsának, sejtelmesnek tűnik a mondat folytatása: sokat szenvedtem álmomban miatta. A helytartó felesége hallhatott Jézusról, rokonszenves lehetett számára az igazság melletti elköteleződése, mennyei tisztaságú tanítása, gyógyító ereje, az, ahogy kiállt az elnyomottak, a szegények mellett. Biztos tudomására jutott az is, hogy elfogták. Foglalkoztatta a kérdés… Álomban is kaphatunk sugallatot, intést, de a világos üzenet az Isten szava.

   Arra is rámutat ez a történet, hogy az emberek mennyire befolyásolhatók. A világ legártatlanabb, legtisztább szándékú emberét is gyűlöletre és megvetésre méltónak lehet feltüntetni. Tömegeket lehet ellene felheccelni. Gonosz dolog ez, de kell számolnunk vele, kell ismernünk ez a pszichológiai törvényt… Gondoljunk pl. a náci időkben a zsidók ellen zajló német propagandára, akár napjaink népbutítása, a média manipuláló hatására. Vagy a különböző összeesküvés elméletekre. (Egyik elméletet nem egy másikkal lehet legyőzni, hanem Isten Igéje józan, bölcs üzenetével.) Sokszor előfordul tehát, hogy ártatlan, életüket másnak szentelő emberek válnak páriává, kitaszítottá, akiknek mások hátat fordítanak… Utált és emberektől elhagyott volt, olvassuk a prófétánál. (És 53) 

  A sokaság Pilátus udvarán egy emberként azt kiáltja: Barabbást. Nincs egy tiltakozó hang sem. Senki sem mondta: emberek, én másként gondolom. Nekem meggyógyította a gyermekemet. Én csak jót és szépet hallottam tőle. Tömegpszichózis. Mert ugye, nem jó kilógni a sorból. Senki nem tiltakozott, nem protestált.  Mi már csak a nevünkben protestálunk, vagy olykor szavakkal: pedig életformánk kellene tiltakozás legyen a hitetlenség ellen, a krisztusi értékek feladása ellen. (Konfirmadusoknak mondtam: egyre inkább egyéni vállalás lesz a hit: „ha nincs is társam, követem mégis őt”. Jézust.)

   Pilátus kérdez: ha Jézust nem akarjátok szabadnak látni, akkor mi történjék vele? Reflexből jön a válasz: feszítsd meg. Nincs köztes lehetőség. Jézus vagy szabad, vagy megfeszítjük. Igaz, rendre minden területről kiűztük Jézust: a családjainkból, a közéletünkből…  Ezt be kell ismernünk. (Az idei béke Nobel-díjat a japán atombomba támadások túlélői kapták, akik egy mozgalomba tömörülve tiltakoznak a nukleáris fegyverkezés ellen. Németország 1945. május 9-i kapitulációja után Japánban is felerősödtek a békepárti hangok… de ezeket az embereket a nagyon harcias vezetés elhallgattatta, börtönbe küldte, kivégeztette… Több százezer életet lehetett volna megmenteni.) 

  Pilátus, akár egy a diákjait jobb belátásra bírni, jobb következtetésre elvezetni akaró pedagógus tovább kérdez: mert mi rosszat tett. Testvéreim, az indulatokat, a gyűlölködést nem érdeklik az érvek, az igazság, az emberség, a megbocsátás, Isten őrizz: a szeretet. Könnyebb a tigrist vegetáriánus életmódra szoktatni, mint a rosszindulatú embert békességre. Látjátok, mi zajlik Ukrajnában, a Közel-Keleten! Pedig, igaz, így kívülről nézve, nem is tűnik bonyolultnak a megoldás. Miért nem lehet megegyezni, félretenni a gyilkos fegyvereket? Csakhogy a magunk problémáit illetően soha nem kívülállók, hanem bentiek, belülről érintettek vagyunk. És nem mérlegelünk tisztán, és nem tudjuk félretenni az ellentéteket, abbahagyni a vitát, belátni a Krisztus igazságát.

  Annál jobban kiáltoztak. Valami nagy belső felismerésre, fordulatra lenne szükség a változáshoz, magunkba szállásra. De a kiáltozásban, az indulatok viharában, az harc hajszájában nincs esély erre.  

  Pilátus belátta, hogy semmit sem ér el, nem képes meggyőzni a felbőszített tömeget… Nem képes a józan eszükre hatni (amikor- igaz, milyen abszurd ? - egy rablógyilkos és egy tisztalelkű csodatevő tanító között kell választani), ezért egy jelképes cselekedetet hajt végre a szemük előtt: kezet mos. A jelképek, szimbólumok néha hatnak. Régebb nagyobb szerepük volt. 

    Ártatlan vagyok, a ti dolgotok… A ti dolgotok. Nem tudom, tehetett-e volna többet Pilátus? Valaki közülünk tett volna-e ennél többet? Jézus mellett Pilátus alakja a legrokonszenvesebb ebben a történetben (bár, nyilván,  ő sem makulátlan, vannak emberi gyengéi). 

   Azt mondják a jelenlevők: az ő vére rajtunk és a gyermekeinken. Kemény mondat. Vagyis tudatosan vállaljuk most és a jövőben annak a következményeit, hogy úgy döntöttünk: ennek az embernek meg kell halnia. Teológiai üzenete van a mondatnak. Az ő vére rajtunk: nemcsak (esetleg) vádló jelként, aminek súlyát utódaink is viselik, hanem annak bizonyítékaként is, hogy egy jóvátételi végzésben részesültünk… Az ószövetségi helyettes áldozatra, a kiengesztelődés vérére kell gondolnunk. Akin az rajta van, az bocsánatot, irgalmat nyer. Mert valaki megfizetett helyette és érette. Kétszer nem lehet egy bűn miatt elégtételt venni. Valaki magára vállalta, elhordozta, és ezért én bocsánatot nyerek, én már békességben élhetek. Ugyanakkor én magam is a megbocsátás és békesség eszköze kell legyek. Aki részesült ebben a „jótéteményben”, az nem képviselhet mást. 

  Ahogy olvastuk a 2 Kor 5. fejezetében: Isten megbékéltette a világot magával, és reánk bízta a békéltetés szolgálatát. Vállaljuk azt Krisztusért, Krisztussal hittel, teljes odaadással, hálával és reménységgel! Ámen.