Mt 26, 57-75 (kedd)

 

57 Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének.

58 Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, bement az udvarra, és ott ült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz ennek a vége.

59 A főpapok pedig és az egész nagytanács hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák,

60 de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő. Végül előálltak ketten,

61 akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni. Jn 2,19-21

62 A főpap felállt, és így szólt hozzá: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?

63 Jézus azonban hallgatott. A főpap azt mondta neki: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!

64 Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. Dán 7,13; ApCsel 7,56

65 A főpap ekkor megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást.

66 Mit gondoltok? Azok így feleltek: Méltó a halálra! 3Móz 24,16; Ézs 50,6

67 Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték,

68 és ezt mondták: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!

69 Péter pedig kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: Te is a galileai Jézussal voltál.

70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: Nem tudom, mit beszélsz.

71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: Ez a názáreti Jézussal volt.

72 Ő ismét tagadta: Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert.

73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged.

74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert. És nyomban megszólalt a kakas.

75 Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

        

    Rengeteg minden történik ebben az igerészben. Az események besűrűsödnek. Sok szereplő vonul fel: Jézus, a sokaság, Péter, a főpap, írástudók és vének, tanácstagok, hamis tanúk, szolgálóleányok.

Jézust Kajafáshoz viszik, ott már együtt van a nagytanács, hogy kimondják az ítéletet. Minden meg van szervezve, alattomosan elő van készítve. Hány ilyen per volt a történelem során?! Ám az emberi hamisság ellenére a megváltás mennyei terve a biztos megvalósulás fele halad.

   Az ítéletnek szabályosnak, jogszerűnek kell lennie. A formaságokra kínosan vigyáznak. A legkeményebb diktatúrák is igyekeznek megőrizni a törvényesség látszatát (a megtévesztés sikeres taktikája ez). Tanúk kellenek, akik Jézus ellen vallanak. Nem a Jézus szolgálata, gyógyító munkássága érdekli a nagytanácsot, hanem az a mód, ahogyan elveszíthetik. Az ítélet már megszületett a szívekben, csak paragrafusokkal alá kell támasztani. Csak a peranyagot kell összegyűjteni. Ismerjük a helyzetet: ha haragszunk valakire, akkor árgus szemekkel csak a rosszat lessük/keressük benne. Nem viselkedhet annyira angyalian, hogy ne kívánjuk a pokolba.

    Bár sok hamis tanú állt elő, nem találtak kellő súlyú vádat. Végül két tanú Jézusnak a templomról mondott szavait idézi kiforgatva. Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni (Jn 2,19). Az eredetiben: „Romboljátok le…”. Jézus nem rombolni jött, hanem építeni. Azt, amit a bűn (a bűnös ember) tönkre tett. Egyedül az ördög munkáit akarja lerontani (1 Jn 3,8). A Jézusnak tulajdonított kijelentés a templom ellen mondott káromló beszédként is értelmezhető, az pedig halálos (letális?) bűnnek számít. Az élettelen templom ellen nem szabad még szót sem emelni, Isten élő templomait akár meg is lehet gyilkolni. Furcsa, nyakatekert logika ez. 

  A főpap a némán ott álló Jézust válaszra akarja kényszeríteni. Már nem is a templom felől kérdi, hanem azt sürgeti, hogy „mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” A Jézus identitására kérdeznek rá. Azt pedig nem lehet elhallgatni. Saját szájaddal mondtad ki, feleli Jézus, és hozzáteszi: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. Ez hozzátartozik az ő Fiúi méltóságához, küldetéséhez. Eljön az ég felhőin. Lesz egy másik ítélet is. A földi soha nem végleges.

   A főpap ekkor – hogy kifejezze, hogy mennyire megbotránkozott az elhangzottakon – megszaggatja ruháit, és megjátszott szörnyülködéssel, drámai hangon bejelenti: Istent káromolta. Kár tovább folytatni ezt az egész eljárást, mind hallottátok. Felteszi a gyűléseken szokásos kérdést: mit gondoltak. A döntés egyhangú: méltó a halálra.

    És ettől a pillanattól kezdve úgy is bánnak Jézussal, mint egy halálraítélttel. Szembeköpik, arcul ütik, botokkal verik. Már nincsenek emberi jogai, az isteniekről pedig önként lemondott: akármit büntetlenül ki lehet próbálni rajta. Gúnyolódva prófétást játszanak vele.

  Szinte elviselhetetlenül kegyetlen, brutális a jelenet, nem lehet sokáig szemlélni.  Az evangélista nézőpontot vált, és Péterre irányítja a figyelmünket, amint kint van az udvaron. Egy szolgálóleány megy oda hozzá, és megszólítja. Azt mondja ki, ami a Péter nagy döntése, nagy élménye, életének a lényege, az értelme volt eddig: te is Jézussal voltál, hozzá tartozol. És ő ezt tagadja le, nyomorultul az életét féltve. Pedig jelen időben is vállalnia kellene: most is Jézussal vagyok. Milyen jövő vár reánk, ha elfojtjuk, lehazudjuk múltunkat, és nem vállaljuk jelenünket? Vajon felmérjük-e, amikor pillanatnyi előnyökért megtagadjuk Krisztust, hogy mit veszítünk?

   A kapuban újra megszólítják. Voltunk-e olyan helyzetben, hogy féltünk attól, vagy szégyelltük azt, hogy kiderül a Krisztussal való kapcsolatunk? Bűnös, kétes erkölcsű emberek miatt megtagadtuk az Urat. Jellemtelen, silány, felszínes társaság kedvéért. Az iskolában, a munkahelyen. Együtt röhögtünk azon, hogy vannak még, akik hisznek, Bibliát olvasnak…

  Aztán megint mások mennek hozzá… Rájár a rúd Péterre, mondhatjuk. Vagy sok alkalom adatik neki a bizonyságtételre? De a gyáva tanítvány esetében a lehetőségből megszégyenülés lesz… „A te beszéded is elárul”. Vajon a kiejtésében, akcentusában fedeznek fel valamit, vagy szelíd hanghordozásában (amit Krisztustól tanult)? Rajtunk, bennünk emlékeztet-e valami Krisztusra? A türelmünk, kedvességünk, jó szándékunk? Olyan régóta ismerjük őt, annyit hallottunk róla!

   Péter pedig megbotránkoztató módon bebizonyítja, hogy a beszéde egyáltalán nem Krisztushoz tartozásról vall. Elkezd átkozódni és esküdözni. Akkor békén hagyják. Ez a mi emberünk, pont úgy viselkedik, mint mi. Légy olyan, mint mások, és akkor nem bajlódnak veled! Üvölts a farkasokkal, és nem néznek ki maguk közül!  De Krisztus nem hagyja békén Pétert. A Sátánt csak addig érdekled, amíg megkaparintja a lelkedet, Megváltódat mindig. Megszólal a kakas. Mindennapi dolog (minden reggel megismétlődik), de Pétert most Krisztusra emlékezteti. Néha apró jelek utalnak nagy igazságokra: figyelsz-e rájuk?

   Kérdd te is az Urat, hogy ne hagyjon békén bűneidben, közömbösségedben, kishitűségedben! Kakasszóval, rossz és jó hírekkel, hajnali ébredéssel, esti lefekvéssel emlékeztessen, hogy az övé vagy. Hogy semmi nem éri meg, hogy elszakadj tőle. Arra, hogy hozzá mindig visszatérhetsz.

   Péter visszaemlékezett a Jézus szavára, és kimenve onnan keserves sírásra fakadt. Péter nem saját fogadkozásaira emlékezik (azokra nincsen miért), hanem a Jézus intésére. Amit mi mondunk, az hamar jelentőségét veszíti, amit Jézus tanít, az mindig időszerű. Péter nemcsak tagadása miatt sír, hanem – úgy gondolom - a Krisztus szeretetének, megbocsátásának határtalansága érinti meg igazán a szívét. Uram, te tudtad, hogy mit fogok tenni, és mégis már előre megbocsátottál. Jóságod örökkévaló. Ez a jóság, kegyelem az én örök vigasztalásom. Ámen.