Zsid 6, 13-20 (Advent II., vasárnap délelőtt)

13.Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra, 14. és így szólt: „Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” 15.És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. 16.Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü. Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet.  Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet.  Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.

---

   Isten ígéreteiről olvasunk az előző igeszakasz utolsó versében. Az ígéret latinul promissum (kölcsönös ígéret a com-promissum) vagy promisszió. Ez utóbbi szó szerint így (is) fordítható: valakiért elküldeni valakit. Mennyire adventiesen hangzik! Isten minden ígérete Krisztusban teljesedik be, akit elküldött értünk. Az ígéret – általános értelemben – a jövőre vonatkozó elköteleződés, valamilyen, a másik félre vonatkozó cselekedetnek a szóbeli vállalása. Vannak támogató és fenyegető ígéretek.

   Azt halljuk az igében, hogy Isten, amikor önként ígéretet tett Ábrahámnak a vele való szövetségkötéskor, akkor önmagára esküdött. „Én, az Úr vagyok …”  Önmagát állította kezesül, isteni hatalmával és szeretetével garantált.

   Az eskü a kimondott szónak a megerősítése egy nagyobb tekintélyre való hivatkozással.

Úgy is fogalmazhatunk: Isten még ezt is megtette Ábrahámért és az ő vérszerinti és hitbeli utódaiért: az emberek közt szokásos esküvel erősítette meg ígéretét… Isten azonban még ennél is többet tett: Krisztusban hozzánk hasonlóvá lett, vállalta emberi sorsunkat. Ilyen messzire ment, ilyen messzire jött értünk. Milyen érthetetlen és megrendítő ez a közösségvállalás! Ismertem egy svájci házaspárt, akiknek a fia egy amerikai cég vezető beosztásban levő, magas technikai képzettséggel rendelkező  alkalmazottja volt. Valamilyen beruházással kapcsolatban Afrikába küldték, és annyira megszerette, szívébe zárta az ottani népet, hogy – munkahelyéről is lemondva – velük maradt, közéjük költözött.

  Bizony, gazdagon megáldalak és megsokasítalak. Milyen érdeke volt Istennek ebben? Mi érdeke volt Istennek abban, hogy elküldje egyszülött Fiát? Igaz, milyen abszurd kérdés? Mi érdekem lenne pl. egy elzüllött, hajléktalan emberért gyermekem életét kockára tenni? Értitek, testvéreim? Sajnos, mi már nem is tudjuk igazán komolyan venni, amit Isten értünk tett. Mi csak az áldozatnak a hasznát látjuk, és nem az áldozat nagyságát. Egy történet arról szól, hogy egy különös járvány ütötte fel a fejét egy városban a gyerekek közt, és egyre szedte áldozatait, amikor az egyik – egészséges - gyermekről kiderül: ideális kísérleti alany lenne ahhoz, hogy az orvosok a betegség ellenszerét esetleg megtalálják. A szülők beleegyezése után a gyereket különböző kísérleteknek vetették alá, míg végül valóban sikerült előállítani az ellenszert, de a gyermek belehalt a beavatkozásokba. Beteg társai viszont életben maradtak. El tudjuk képzelni: milyen nagy volt az öröm, a vigasság, a megkönnyebbülés a városban, és már senkit sem érdekelt a gyermeküket feláldozó szülők bánata. Vajon, tudatában vagyunk-e annak, hogy „az ő sebeivel gyógyultunk meg”?

   Isten áldást, sokasodást ígér. Kell-e nekünk ez az ígéret? Hajlandók vagyunk-e ezt az ígéretet komolyan venni, és annak reménységében, és elkötelező erejében élni? Úgy tűnik, hogy sokszor nem kérünk az áldásokból. Nem kell Isten, aki az áldást adja, nem kell az ige, amelyből az áldások útját ismerhetjük meg, nem kell Krisztus, akiben az áldásokat kapjuk, nem kell a közösség, ahol azokat megoszthatjuk egymással. Úgy tűnik, hogy nem akarunk életben maradni. A mának, rövidtávú céloknak élve nem törődünk a földi jövővel sem, a mennyeit pedig lelegyintjük. Ha ezen az úton haladunk tovább, nem fogunk megmaradni. Áldás és sokasodás nélkül, amit Isten ígér, nincsen reális perspektíva. Egy cseh lelkész gondolatait olvastam a tegnap: „Kultúránk szétesőben van. Önmagunk ellenségei lettünk, mert nem tiszteljük az élet törvényét, elfelejtettük, hogy az élet szeretet és a szeretet áldozat. Nélkülük az életnek nincs értelme. Ez az, amibe belepusztulhatunk.” Szerinte a kiút: visszatérés a mély, hiteles keresztyénséghez, a krisztusi értékekhez.

   Ábrahám türelemmel várt: ez a türelem az Istenre hagyatkozást jelentette, a bizalmat és a megbízatás komolyan vételét. Várt, és közben azt tette, amit Isten elvárt tőle. Mert hittel Istenre figyelt. Sok mindent teszünk, de nem azt, ami igazán fontos. Rohanunk, intézkedünk, tervezünk, de a lényeg kimarad az életünkből. Megnyerjük a világot, és lelkünkben kárt szenvedünk.

    Meg kell tanulnunk Istenben bízni!  Hinnünk kell, hogy Isten beteljesíti ígéreteit! Nem szűnhetünk meg ebben reménykedni! Ha Isten önmagára esküdött, ha tulajdon Fiát adta, mimódon ne adna vele együtt mindent minékünk. Figyeljünk, mit mond az Ige: Vele együtt. Akié a Fiú, azé az élet. Krisztusban minden a tietek.  Nincs immár semmi kétség. Isten állja a szavát.

    Harmadszor is visszatér az Ige a gondolatra: mivel Isten még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változatlan, esküvel vállalt kezességet. Isten, amit hallottuk, „emberi” gesztusokat tesz az ember megmentéséért.

Mi mit vagyunk készek megtenni? A próféták úgy beszélnek a Messiás érkezéséről, hogy számára utat kell készíteni. Megnyitjuk-e az ajtót számára, azaz közel engedjük-e Isten Igéjét a szívünkhöz, igyekszünk-e megtisztítani gondolatainkat, indulatainkat, engedjük-e, hogy a Krisztus indulata uralkodjon bennünk? Még konkrétabban: szánunk-e időt arra, hogy Istenre figyeljünk, törekszünk-e arra, hogy félretegyünk mindent, szokást, elfoglaltságot, előítéletet, ami eltávolít Istentől, egymástól? Mennyit áldozunk a lelkünkre?     

   Erős bátorítás hangzik az igéből. Két változhatatlan tény: ígéret és annak megerősítése,  áldás és gyarapodás. Lehetetlen, hogy Isten hazudjon. Az ő ígéretei szilárdan állnak. Akik hozzá menekültünk, megragadjuk az előttünk levő reménységet. Az az ószövetségi kép elevenedik meg előttünk, amikor az önhibáján kívül embertársát súlyosan megsebesítő vagy éppen annak halálát okozó személy a templomba menekült, és megfogta az oltár szarvát. Isten oltalma alá került, nem bánthatta senki.  

   Ez a reménység lelkünknek horgonya. Megkapaszkodunk az ígéretben, oltalmat találunk, bocsánatot nyerünk. A kárpit mögött a szentek szentje van. A szentek szentjében Isten van jelen. Ez a reménység Istenhez köt tehát, az ő Egyszülöttjéhez, akiben kijelentette kegyelmét, irgalmát, üdvözítő akaratát. Aki főpapunk a Melkisédek rendje szerint. Isten csodálatos kegyelme és dicsősége alapján.

   Nem elrejtett dolog ez immár. Karácsony világosságában fény derült erre! Milyen jó ezt tudnunk, ezt magukévá tennünk, ebben a reménységben megmaradnunk, hogy annak ereje megmutatkozzék rajtunk: életfolytatásban, szeretetben, szolgálatban. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk, Krisztusban megváltónk, Szentlélek által megújítónk. Hálát adunk ígéreteidért, amelyekben oltalmadról, kegyelmedről, áldásaidról biztosítasz minket. Arról, hogy Te megtartsz, vezetsz, erőt adsz, és tőled senki és semmi el nem szakíthat minket. Arról, hogy Te egyszülött Fiadban az életre, az üdvösségre hívtál el. Olyan jó ezt tudnunk, olyan jó ebben a bizalomban megerősödnünk. Bocsásd meg, ha nem vesszük komolyan Krisztus áldozatával megpecsételt ígéretedet! Ha annyira leköt a látható világ sokféle kísértése, ámítása, hogy nem is figyelünk rád. Bocsásd meg, ha adventünk kimerül külső készülődésben! Ha nem jut időnk számodra, azaz a magunk lelke számára, ha a Krisztus szeretetéről csak beszélünk, de nem cselekedjük azt.

   Add, mennyei Atyánk, hogy szívünk szerint vágyjunk arra, amit egyedül te adhatsz nekünk, legyünk készek, nyitottak arra, hogy áldásodat, megsokasító kegyelmedet elfogadjuk, és engedelmesek mindabban, amit ránk bíztál: áldásaid kamatoztatásában, az élet vállalásában és szolgálatában,

   Köszönjük, hogy igen erős és biztos a mi reménységünk tebenned. Annak alapja és garanciája megváltó Urunk, Jézus Krisztus maga, aki akaratodat tökéletesen kijelentette és önmagát feláldozva megvalósította. Az ő megjelenésének világosságában napfényre derült üdvözítő akaratod. Segítsd, hogy tiszta szívvel, engedelmes lélekkel, örömmel várjuk őt!

   Elődbe hozzuk, mennyei Atyánk,  betegeinket: részeltessed őket gyógyító irgalmadban, kegyelmedben, erősíts őket testben és lélekben. Vigasztald a gyászolókat, a szomorúságban levőket az élet és üdvösség evangéliumával Jézus Krisztusban. Támogasd a gyengéket, bátorítsd a csüggedőket, légy társa az egyedül valóknak. Adj gyarapodást nekünk a földi életben és a lelki dolgokban is!  Tudjuk, egyedül csak Krisztusban és őáltala maradhatunk meg.

   Add, hogy szeretetben, hitben, reménységben legyen gazdag az ünnepük, életünk! Szent Fiadért hallgass meg minket! Ámen.