Zsolt 82  (imahét, záró)

    Az igazság építi a közösséget.

1 Ászáf zsoltára. Isten ott áll az istenek gyűlésén, ítéletet tart az istenek fölött: 1Krón 15,19 

2 Meddig ítélkeztek álnokul, pártjukat fogva a bűnösöknek?! (Szela.) 5Móz 1,17

3 Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot az elesettnek és szűkölködőnek! 

4 Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből! 

5 Nem tudnak és nem értenek semmit, sötétségben járnak, a föld alapjai mind ingadoznak. 

6 Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, Jn 10,34

7 mégis meg fogtok halni, mint a közemberek, és elhullotok, mint bármelyik főember. 

8 Jöjj, Istenünk, légy bírája a földnek, mert minden nép a te örökséged! 

   Az idei imahét záró alkalmához érkeztünk… Messzemenően aktuális üzenet szólalt meg a hét folyamán (aminek több megközelítését hallottuk): tanuljatok meg jót cselekedni, és kövessétek az igazságot. Mindennapjainkat meghatározó igei tanács ez. Hitünk gyakorlatba ültetését sürgeti. Mert a jóról, az igazságról elsősorban nem beszélni kell, hanem azokat követni és cselekedni. 

    Az embereket elsősorban nem az érdekli, hogy mit hiszel, hanem az, hogy hitbeli meggyőződésed alapján hogyan viselkedsz. Ha valakit megsértesz, megalázol, lenézel, becsapsz, annak hiába beszélsz a Biblia szép gondolatairól a jósággal és az igazsággal kapcsolatban… Isten nem hagy minket okoskodni, magyarázkodni: egyszülött Fiára mutat, aki életével és megváltó halálával pecsételte meg irántunk való szeretetét. A jóság és igazság cselekvésének a követelménye Isten szentségéből, Krisztus irgalmasságából fakad, és az ő velük kapcsolatos akaratának, elvárásának a lényegét foglalja magában: önzetlenséget, tiszta szívűséget, felelősséget, lelkiismeretességet, megbízhatóságot, pártatlanságot – egészen konkrétan munkámban, hozzátartozókkal szemben, emberi kapcsolataimban.   

   Az egyik este szóba került, hogy mik voltak a programot összeállítók motivációi: a rasszizmus, a háború világméretű problémái. A szó hagyományos értelmében talán nem vagyunk közvetlenül érintettek ezekben a kérdésekben, azonban szűkebb környezetünkben is szembesülhetünk azzal, hogy kihasználnak,  lenéznek, kiközösítenek embereket, vagy egyesek akaratuk érvényesítése érdekében erőszakosan lépnek fel (családban, társadalomban). Vagy talán mi magunk követünk el ilyen visszaéléseket. Nem háríthatjuk tehát a témát, hogy ez nem ránk tartozik. 

    Minden zsoltár egyedi, így ez a 82. is. Mindjárt az elején kérdések éberednek bennünk. Mit jelent az „istenek gyűlése”, vagy – más fordításokban - az „istenek gyülekezete”? És kik azok az „istenek”, akik fölött az örökkévaló, mindenható, teremtő Isten ítéletet tart? Az egyik angol fordítás idézőjelbe teszi az „istenek” szót. Ilyen értelemben – hajlok erre – azokról a kisistenekről van szó, akik nagyoknak hiszik magukat, visszaélnek kapott vagy ilyen-olyan módszerrel megszerezett előnyeikkel, megbízatásukkal… Akiket elvakít a hatalom, és az élet és halál urainak képzelik magukat… 

    Bizonyos értelemben egymás isteneivé tett minket a mi Teremtőnk. Azáltal, hogy egymásra bízott, egymás gondviselőivé, őrizőivé rendelt, vagy éppen egymás intésének a szolgálatára hatalmazott fel (2 Móz 7). Milyen sokszor nem növünk fel ezekhez a feladatokhoz, és egymás ördögei leszünk… Az ítélet jogát – amit nem adott át nekünk Isten – szívesen gyakoroljuk, a szeretet jogával pedig – amivel viszont felruházott – nem élünk.  

   A zsoltár figyelmünket az „istenek gyűlésére” irányítja. Hatalmat viselők tanácskozása, vezetők fóruma ez, ahol gonosz, sunyi, korrupt, másokat elnyomó tervek születnek… Ne felejtsük: az ún. nagyok elképesztően, földhöz ragadt módon kicsik… Észak-Koreában isteni tiszteletet jár a vezető dinasztia elhunyt és éppen uralmat gyakorló tagjainak, pedig jellemtelen, beteg lelkű, frusztrált emberkékről van szó. Ha leválasztanánk őket a hatalomról, nem sok maradna belőlük. A rendszer tartja fenn őket. S a megfélemlített tömegek a rendszert.   

   Megnyugtató, hogy Isten ott áll az „istenek” gyűlésén, és hallja, amint istentelen terveiket szövögetik, tud gonosz szándékaikról. Ideig-óráig megengedi túlkapásaikat. Nagy kérdésünk az, hogy miért és meddig. Meddig tart a háború, az erőszak, az igazságtalanság, a kiszolgáltatottak nyomorgatása? Tudom, hogy minden gonosz, rosszindulatú, alattomos ellenségemet egyszer megítéli az Isten („mind a maga ellenségeit, mind az enyéimet örök kárhozatra veti”), de mikor? Ennek eldöntése nem áll a mi hatalmunkban. Ezt teljesen rá kell bízzuk Istenre. Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat. Hallottuk a héten Jézus tanítását: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Urunk azt nem mondja meg, hogy mikor. Hisszük, hogy Isten állandóan vigasztal, és ő vezet, hordoz minket a mélységekben is a teljes váltság napjáig. Már mostantól a megvigasztaltatás biztos tudatának a vigasztalásában élhetünk. 

  Isten szájából is elhangzik a kérdés: meddig. Ez azonban nem a bizonytalanság, netán a tehetetlenség kérdése, hanem a számonkérésé: mit gondoltok, meddig folytathatjátok ezt? Meddig lesztek még megittasulva saját hatalmatoktól?  Hiszen nyomorult, mulandó emberek vagytok. Ez a kérdőre vonás megtérést szorgalmazó felhívásként is értelmezhető. Meddig keménykedünk, mikor szívleljük meg, mikor térünk észhez? Mit kell ránk bocsásson Isten, hogy megváltozzunk, hozzá térjünk? Mivel kell figyelmeztessen? Valami megrázó élménnyel, halálos veszedelemmel? Mi gondolkoztat el minket? 

    Egyáltalán hajlandó-e az ember feladni makacs álláspontját, abbahagyni gonoszságait, vagy csak a halál vet véget azoknak? Aki gonosz, az maradjon gonosz ezután is? (Jel 22,11) El tudjátok képzelni, hogy valaki gonoszsága csúcsán megtér Istenhez: az egyre nagyobb hatalmat megszerző diktátor, hódításai lendületében levő hadvezér, sikeres rabló, sorozatgyilkos, sikkasztó? Vagy éppen mi, amikor Isten nélküli életünk nagyon is eredményesnek tűnik? Van-e egyáltalán ilyen esetben megtérés, belátás? Embereknél lehetetlen, nem Istennél. Isten ad esélyt.

  Meddig ítélkeztek álnokul, pártjukat fogva a bűnösöknek? Értjük, miről van szó, amikor hamis bíráskodásról hallunk, a hitványságot pártfogoló részrehajlásról - gyakran tapasztaltuk is saját bőrünkön. S talán mások is a részünkről. „Hajlandók vagyunk minden rosszra”, mondjuk a bűnvalló imádságban. De ezt komolyan gondoljuk? Még földünk egyetlen országában sem kellett felszámolni a bíróságot, rendőrséget… És mi sem mondhatjuk: már nincs szükségünk Isten törvényére. 

   Tanuljatok meg jót cselekedni! A jó cselekvése lemondást, önmegtagadást, odafigyelést, áldozatot követel tőlünk. Vannak-e ilyen lelki ambícióink? Hogy ti. igyekszem indulataimat legyőzni, régi természetemet megfékezni, a Krisztustól tanult jót képviselni? És szüntelen Istentől kérek ehhez erőt. 

   Valami radikális belső váltásra, megújulásra van szükségem. Isten jósága, igazsága kell megérintsen… Vajon mekkora jót kell tegyen velem az Isten, hogy az átformáljon? Mit vagy kit kell nekem adjon? (Nehéz elképzelni, hogy így történt: egy munkaadónak, aki nagyon arrogánsan, durván, lekezelően viselkedett az alkalmazottaival, súlyos beteg lett a gyereke. Veseátültetésre volt szüksége. Az egyik munkás – akinek pedig sok kellemetlenséget okozott a főnök – felajánlotta a fél veséjét. Van-e mélyebb pont ennél, lehet-e megrázóbb esemény, ami egy keményszívű embert arra késztessen, hogy radikálisan átértékelje életét, magatartását?) Ártani könnyű. Sok embert hallottam: megmutatom majd ennek és annak. Nem nagy dolog. Erre mindenki képes. Ez magától megy. Viszont kevés embertől hallottam: arra teszem rá az életemet, hogy mégis jó legyek, a rosszért is jóval fizessek. 

    Védelmezzétek a kiszolgáltatottak, szegények, nincstelenek jogát. Aki erőtlen, azt könnyű félrelökni. A gyámoltalannal könnyű elbánni. Másfelől nem könnyű a gyenge mellé odaállni. A nincstelent, az idegent, a kiközösítettet nem könnyű felkarolni. Mert nemcsak az őt ért nyomorúsággal kell szembesülnöm, hanem a társadalom lenyomó, kitaszító erejével is. Ki vesz pártfogásába egy kigúnyolt, megvetett embert? Nem népszerű lépés ez.

   Mentsétek meg! Személyesen kell kiállni, síkra szállni. Kiragadni a bűnös kezéből. Nehéz, de nemes szolgálat. Áldozathozatallal jár. (Irena Sendler ápolóként több száz zsidó gyermeket - főként csecsemőket - mentett ki a varsói gettóból, és amikor – utólag - hősnek nevezték, azt mondta: többet is tehettem volna.) 

  Az ige beszél azokról, akik hatalmukat nem a jóra használják. Nem akarnak másokért semmiféle nehézséget vállalni. Csak a maguk dolgával, érdekeivel, hasznával törődnek. Az ilyenek nem tudnak, nem értenek semmit. Éppen a lényeget nem fogják fel. Lehet, habzsolják az életet, és fogalmuk sincs az élet igazi céljáról. Lehet, hogy remekül ügyeskednek, zseniális terveket szőnek saját érvényesülésük előmozdításáért, de nem értik a világmindenség nagy titkát: a szeretetet igazságát. Sötétségben járnak, sötétek ők maguk is… A föld alapjai ingadoznak alattuk. A maga érdekeit hajszoló ember komoly veszélyt jelent másokra, környezetére és tkp. önmagára nézve. Az önzés romboló és önpusztító magatartásforma. Látjuk: békességben élhetnénk a földön, de egyesek nagyobbak akarnak lenni másoknál, vélt vagy valós sérelmeikre elégtételt akar, és tönkretesznek másokat, ártatlanok millióit, ha kell az egész világot. Fiat voluntas mea, pereat mundus. 

    Minden dicsőségük véget ér egyszer… A legrettegettebb diktátorok is meghaltak, pedig úgy viselkednek, mintha örökké élnének. Mindazáltal vannak kincsek, értékek, amik megmaradnak. A legfontosabbak közül kettőről beszéltünk ma: a jóságról és az igazságról. Higgyétek el, drágábbak mindennél. Aki ezeket „birtokolja”, aki ezeket cselekszi, az valóban gazdag ember. Nagyszerűbb cselekedetet az, ha egy hajléktalan megosztja falatját a társával, mint az, ha egy milliomos mesés összegeket fordít saját kedvtelései kielégítésére…  

   Egyetlen reménységünk az, hogy Isten a bírája a földnek… Gyermekeiként ő irgalmában bízunk, igazságát követjük, annak beteljesedését várjuk… Ez az isteni igazság, krisztusi jóság építi a közösséget. Legyünk nyitottak erre!  Legyünk készek teret adni magunkban és magunk között ezeknek a mennyei ajándékoknak! Legyünk engedelmesek és elkötelezettek ezeket követni és cselekedni! Legyen ez a mi „specialitásunk”, erőforrásunk. Akkor lesz növekedés, lesz megerősödés, megújulás, öröm, hála. Az önzés zsákutca. A szolgálat visz tovább. 

   Ne felejtsük, hogy Isten öröksége vagyunk… Ő jussot tart ránk, mert szent Fiában megváltott. A jót cselekedve, az igazságot követve nemcsak a jelen áldásait nyerjük meg, hanem a jövő, az üdvösség ígéretét is. Ámen.