2023/1

Ő pedig igazolni akarván magát…(Lk 10,29).  Abban a kényszerhelyzetben vagy: rossz döntéseidet is úgy kell beállítanod, hogy azok voltak (egyedül) a helyesek. Ha felindulásodban, zavaros sérelmeid nyomásának engedve szakítanál leghűségesebb barátoddal, utólag azt kellene bizonygatnod: meg kellett lépned ezt.  Képtelenek vagyunk önmagunk ellen állást foglalni. (A bűnbánat próbálkozás erre nézve.)

Hol született Jézus Krisztus? - hangzik a kérdés. Bergenyében - feleli az egyik kisgyerek. Válaszában legnagyobb reménységünknek ad hangot.   

A mások gonoszsága nem menti fel a tiedet. 

Tudatosan, és öntudatlanul is hinni.

A soha valóra nem vált, az elveszített, eljátszott lehetőség nem lehet hivatkozási alap. 

A nyúl hősiessége mást jelent, mint az oroszláné…

Volt egy vitám a nevemről elhagyott ékezet miatt. Mit számít, nem oszt, nem szoroz, hangzott a hivatalos vélemény. De, érveltem, akkor más dátumot is lehet írni az igazolásra, vagy egy másik településnevet feltüntetni. Akár a dokumentum tartalmán is változtatni lehet… Egy kicsit feladunk az igazságból, összeomlik a világ.

Azt akarni, ami történik veled, annak örülni, amit elértél – ez a bölcsesség. 

A tized definíciója: annak tízszereséből élsz, amit Istennek adsz. 

Csak a szabad ember képes megváltozni - gondolkodásában, magatartásában.

Minél megterheltebb vagy, annál nehezebben tudod letenni belső terheidet (sebeid, fájdalmaid, sérelmeid batyuját). 

A tökéletlen eszköz néha rosszabb, mintha semmid sem volna.

Szeretünk abban a körben mozogni, ahol nekünk van igazunk. Ez gyakran a mi koponyánk kerületét jelenti.

Sokszor az rendelkezik igazi tisztánlátással, aki csak ködöt és homályt lát, és nem hazudik fényes távlatokat, felvilágló jeleket.

Az öröm a szomorúságban, a fény a sötétségben mutatkozik meg igazán. 

Két fiatalember beszél a város híres bírójáról. Nagylelkű ember, vajszíve van, mondja az egyik. Keménykezű, szigorú, kérlelhetetlen alak, állítja a másik. Az első árván felnőtt gyerek volt, akit a bíró felkarolt. A másik egy betörő, akit börtönre ítélt.

Az igazság csak hajthatatlan lehet: Isten nem ismer kompromisszumot sem az ítéletben, sem a kegyelemben. Ítélete - el nem fogadott kegyelem, kegyelme - elégtételt nyert ítélet. Ítéletében is kegyelmes, kegyelmében is igazságos. Nem hihetsz a kegyelemben, ha nem hiszel az ítéletben.

Meg kell ölnöd rögeszméidet ahhoz, hogy élhess. 

Az a legbátrabb, aki szembe mer szállni önmagával. A megtérés - önmagad feladása és megtalálása. 

Ha Isten melléd áll, megfordulnak az égtájak, megváltoznak a dimenziók: a rossz (bizonytalan) úton is a jó (biztos) célba érkezel. 

Csak a lélekben igazán nagyok mernek kicsik (alázatosak) lenni, és a lélekben kicsik (kicsinyesek) mernek skrupulus nélkül nagyokként viselkedni.

Konkrét bűneink takargatásának egyik legrafináltabb (legördögibb) módja: általános bűnösségünk fennen hangoztatása. 

A 180 %-os fordulat nagyobb, mint a 360 %-os. 

Istennél a semminek is van esélye. Ő a nullából is ki tud hozni valamit.

Azt is elfelejted, hogy felejtesz.

Bűneidben, a felelősség hárításában, mások hibáztatásában van egy kitartó cinkostársad: te magad.

Ha Michelangelo egyik szobrát kalapáccsal darabokra törné valaki, felháborodna az egész világ: az elkövetőt aljas, otromba, lelketlen senkiházinak tartanánk. Azt azonban, hogy valakik Isten legdrágább, legbecsesebb alkotásait – az embereket – bombákkal, különböző fegyverekkel véres cafatokká roncsolják, természetesnek vesszük.

Mit szeretsz? „Önzeni”, gyűlölni, nagyra vágyni? Vagy szeretsz jó lenni, segíteni, szeretni? És mi van, ha valaki természetéből adódóan nem szeret? Tanulható-e ez? Megtanulja-e a tigris, hogy a kis bárányt féltőn, gyöngéden védelmezze? 

Ha az ok nem is igaz, annak következménye még bőven az lehet. 

Nemzeted bűneiről beszélhetsz, a pártodéról nem?

Elgondolkodtató, hogy senki nem gondolkodik el… Nem igaz, hogy nem vagyunk hajlandók véleményünket megváltoztatni. De magunkat – önmaguk iránti elfogultságunkat - nem.

A bántalmazó nem szereti - ha bánja is tettét -, ha az áldozata szüntelenül felemlegeti azt, amit elkövetett. Rehabilitálódni, túljutni, szabadulni akar. Gyógyulnia, szabadulnia kell a sértett félnek is. Szerencsés eset az, ha az elengedés kölcsönös. (Gonosz cselekedetem ilyen módon részben függővé tesz attól a személytől, akinek fájdalmat szereztem.) Ez nem azt jelenti, hogy „elfelejthetem” azt, amit tettem. A megbánt, (magamnak is) megbocsátott bűn olyan, mint a behegedt seb: érzékeny, mégis arról tanúskodik, hogy a bajjal, amit magam okoztam másoknak (és magamnak), sikeresen megküzdöttem. Egy stigma, ami figyelmeztet. Amit felvállalok. És nem egy belső tályog, ami mérgezi az életemet, és állandóan ingerültté tesz másokkal szemben. Érdemes-e ezt a „lelkizős” utat járni? Sokkal macerásabb és nehezebb, mint az elfojtásé, a tagadásé. Ez utóbbi egyszerűbbnek, férfiasabbnak tűnik (nem bíbelődni a lelkiismerettel, kemény léptekkel továbbmenni, nem érzékenykedni), csak sokkal rombolóbb. És embertelenebb. 

Amíg nem teszed le, vinni fogod.  

Krisztusban vagyunk szabadok. Az ő rajtunk való uralkodása felszabadít. „Bejárnak és kijárnak, és legelőt találnak” (Jn 10,9). Benne minden a mienk. Nélküle megkötözöttségben és szolgaságban élünk, ha az egész világot birtokoljuk is. 

A csend a lap, amire a szó üzenete íródik.

Nem kell feltétlenül ellenségemnek tekintenem a kísértést, a nehézséget… Ezek ösztönzőim, keménykezű, de jószándékú barátaim az üdvösség útján.

Korrupció az is, ha kötelességed teljesítését jóindulatú, hálára kötelező gesztusként tünteted fel.

Az első (kiprovokált) visszaütéstől kezdve jogos önvédelemről beszélsz.

Egyetlen áldozat is eggyel több a kelleténél. 

Az igazság szenvedélye: lelkendező örömmel (vagy mély, őszinte megbánással) felkeresni vetélytársaidat, haragosaidat, és áttüzesedett hangon közölni velük: kiderült, tévedtem, igazatok volt.   

Melyik (igaz) bíró képes egy igazságos pert lefolytatni önmaga ellen?

Miért várjuk el – úgy általában - a bűnbánatot az emberektől? Hiszen tudjuk: a bénító önmarcangolástól, akár a kudarcélménytől, egyszer (minél előbb) meg kell szabadulni. Minél hamarabb felmenti magát valaki a belső vád alól, minél kevesebbet foglalkozik vele, annál könnyebb tovább lépnie. Miért várjuk el mégis a bűnbánatot az emberektől? Igazságérzetünk sarkall erre? Nekünk van szükségünk rá (mert az elkövetőnek – látszólag – nincsen)? Az áldozatokért aggódunk (néha nehéz megmondani, ki is az áldozat)? A világ erkölcsi rendjét féltjük? Vagy attól tartunk, hogy a bűn beismerése nélkül a gonoszság gátlástalan ámokfutásba, diadalmenetbe kezd? 

Elvárjuk-e magunktól is a bűnbánatot (így egészen másként hangzik)? Félünk-e attól, hogy a bűn elharapódzik bennünk? Tetteinket mérlegelve (ha egyáltalán eljutunk idáig) gondolunk-e a jogosságra, méltányosságra, lelkiismeretre, belső békességre? Arra, hogy a le nem tett terhet cipelni kell, míg bele nem rokkan a lelkünk? Hogy mégiscsak jó szembenézni hibáinkkal, tévedéseikkel, akár másoktól is elfogadni az intést (nem a kioktatást), és nem szerencsés mindenféle belső megalkuvás, külső kimagyarázkodás árán megőrizni látszólagos igazunkat, mert görbe indulatokkal nem lehet egyenesen járni… Megnyerjük a csatát: sikerül mindent szétvernünk magunk körül. 

Hova vezet bűneink, kudarcaink beismerése, az „egész életemet elrontottam” vallomása? Ebben nem lehet sokáig megállni, elidőzni, kitartani. El kell mozdulnunk valamerre. Mi lesz a motivációnk a továbblépéshez? A jóvátétel, az újat kezdés eltökélt elhatározása, vagy az „úgyis megmutatom” konok vágya, a „gonosz és kemény fogok maradni ” sötét szándéka, a „csakazértis igazam lesz” irreális csökönyössége?

Gondolataink segítségével kellene saját gondolatainkon túllépjünk. Képtelenség.

Emberi oldalról megközelítve az „abszolút igazság” is torzul. Ha az evangéliumot, amit igaznak, Krisztus szeretete és áldozata által megpecsételtnek tartunk, egy öntelt, felfuvalkodott, magát bűntelennek vagy másoknál többre tartó ember hallgatja, akkor éles, rosszalló, vagy éppen lekezelő kritikát is megfogalmazhat azzal kapcsolatban.  És ez így (az igazsághoz mérve természetellenesen) természetes. 

A rögeszméink nem kell megfeleljenek a valóságnak. Sőt, éppen ez a feszültség tartja életben őket.

Egy elméletbe minden belefér, még az is, ami homlokegyenest ellentmond annak. Pl. ha valaki „megvilágosodik”, és „rádöbben az emberi élet nagy titkára”, hogy mi tkp. „fénylények” vagyunk, akiknek fénnyel kell táplálkozni, éhen halása pillanatában sem

a megismert (belé sulykolt) elméletet vonja kétségbe, hanem a kompromittálódott „világtudatot”, az embereket félrevezető egyházat, a szabadkőművesek mesterkedéseit

fogja kárhoztatni.     

A személy érdekel – nem az elvei.

Elhagyja apját, anyját. Krisztus teste öltése, halála. Lelki jegyesség.

Meghallani a csendet a kiáltásban, észrevenni a kegyelmet a bűnben, a jót a rosszban, de nem szétválasztani (elkülöníteni) őket.

A romlás, az összeomlás a világ esélye - a kegyelemre. 

A valóság és fikció között ég és föld a különbség, de a róluk alkotott elképzelések teljesen egybeeshetnek. 

A másokról szóló kritikád sok mindent elárul, de abszolút semmit sem garantál veled kapcsolatban.  

Jézus nem azt kérdezi, hogy mennyid van, hanem azt: mennyid nincs. Nem azt kérdezi: mennyit gyűjtöttél, hanem azt: mennyit adtál. A hit ajándékának elfogadásához nem arra a tudásra van szükséged, amivel rendelkezel, hanem arra, amivel nem. 

Szó hang nélkül.

Saját kritériumrendszerünkben mozgunk, a saját meggyőződésünk szerinti „jót” tesszük. A Biblia ezért beszél a „hit szabályáról”.

Arra sincs erőm, hogy segítséget kérjek…

Az igazságot nem kimondani próbálom, hanem megszólaltatni…

Minél jobban elhanyagoljuk a közösséget, annál több baj lesz az egyénnel.

(Az egészséges közösség gyógyít – azért van annyi problémás ember.)

A makacs embert nem figyelmeztesd hibáira, még csak azért is kitart azokban, de ha nem szólsz, talán véletlenül elhagy belőlük néhányat.

Akármennyi gyászjelentést olvasol, nem fogod jobban megérteni a halál titkát.

Az élet célja nem az öröm: az öröm célja az élet.

Amíg nem jártad meg a poklot, képtelen vagy felfogni, hogy milyen szenvedésektől mentett meg Krisztus (És 53). Ha valaki elmegy helyetted a haláltáborba, valójában nem tudod, hogy mitől kímélt meg. 

Leggonoszabb indulatainkat is szalonképessé tudjuk tenni „illedelmes”, „intelligens” megnyilatkozásainkkal.

Lelki szemeinkkel kb. annyit látunk belső arcunkból, mint a testiekkel a külsőből. Látod mit csináltál, szólt rám édesanyám a testvéremre mutatva, aki véres arccal hüppögött az ölében, miután ellöktem. Valójában láttam, de nem sokat éreztem a fájdalmából.  Sőt, szankcionáló magatartásomat egészen jogosnak tartottam. „Úgy kell neki!”, gondoltam, „miért árulkodott?”. Valójában felmentettem magam, elhatárolódtam tetteim következményétől… 

„Egész életünk a bűnnel való harc”. Ez igaz, de a kérdés az: bűneid mellett vagy ellen csatázol? Mentegeted őket (akár azt is bebizonyítva, hogy nem léteznek), vagy szembeszállsz velük?

Ha nem is tartod tiszteletben, mégis Isten játékszabályai érvényesülnek. 

Ha egy 20 évesen elkövetett bűntetted miatt 30 éves korodban meg kellene halnod, de valaki magára vállalja a büntetésed, mit fogsz érezni harmincadik születésnapodon? Talán semmit…

Ha nem tudatosítod, teljesen elsikkad… Nem a tudatod teremti a valóságot, de az tudatod révén válik számodra valósággá…

Add, Uram, hogy ne a földiek miatt aggódjam, hanem a mennyeieknek örüljek! 

„Azért válok, mert belátom: kibírhatatlan vagyok. Kímélni akarom a családomat.”

A hazugságaink néha igaz vágyainkról árulkodnak. 

Előfordul: szabadulási stratégiáink foglyai leszünk.

Aki karddal hadonászik, az könnyen célponttá válik. A magamban (magammal) zajló harcban sok sebet szereztem.

A halált élőként, az életet halottként képtelen vagy elképzelni. 

Ha belelovalod magad egy hazugságba, a megszólaló igazságot a legaljasabb támadásnak fogod tartani. 

Valaki azt mondta: csak akkor jövök templomba, ha valamilyen családi eseményen kell részt vennem. De mindig családi esemény van: mennyei Atyánkról, testvéreinkről van szó. 

Tőled kaptam szavaimat, amivel hozzád kiáltok.

Az igazi világosságot nem fizikailag érzékeled. 

Saját lelkiismeretedet is tekintheted ellenségnek.

Ami jó volt az életemben: a te közbelépéseid, Uram. 

Az összeszorított ajkak is hazudhatnak.

Az örökkévalóságról is lehet röviden beszélni.

A sötétség felfüggeszt, megszüntet minden szépséget.

Hatalmi helyzeted, szabadságod mutatja meg igazi gyengéidet.

Haragod ne szél legyen számodra, ami hajt, hanem ellenszél, amivel meg kell küzdened.

Amire rá van hangolva a szívem, azt hallom meg. 

A Sátán annak örül, ha gyermekei bántják, gyilkolják egymást.

A szakemberek túl sok mindent tudnak ahhoz, hogy nehéznek és bonyolultnak lássanak egy problémát, amit egy egyszerű lépés közelebb vihet a megoldáshoz. Olykor belebonyolódunk az igazság komplex témájának fejtegetésébe, amikor a szeretet egyszerű, együgyű gesztusát kellene megtennünk.

Igazságérzetünknek néha az igazságtalanság okoz elégtételt...

Igazságtalanságaink személyes variációink az igazság nagy témájára. 

A fölényes, ironikus magatartás nem feltétlenül a mindentudó bölcsesség jele… Lehet, hogy csak egy örökölt státusz, egy átvett elmélet biztosította hamis emelkedettség. 

A „de” kemény kötőszó. Vagy keménynyakúságod, vagy kemény jellemed szava. „Úgy igaz, de én akkor is azt tartom”, vagy: „bár sok igazságtalanságot tapasztalok, de én mindenáron megmaradok az igazság mellett.” 

Lenézzük az anyagiakban kicsinyes, fukar embereket, de lelkileg ugyanúgy nem tudunk nagyvonalúak lenni.

Miért van szükségünk mások elismerésére? Miért érzi magát szerencsétlennek egy költő, aki zseniális verseket ír, de kortársai nem értik meg? Verseinek örül, vagy a mások csodálatának? 

 Húsvétkor jobban hiszünk a feltámadásban.

A rosszban is Isten jóságát keresem…

Az altató lenyugtat, de aludni neked kell.

Silány tanító az, akit nem lehet tanítani.

A gonoszt nem tudod logikával meggyőzni: jobb érvei vannak.

Akárhány érvvel támasztod alá a hazugságot, nem lesz igazság belőle.

Mi lenne a világgal, ha a törvény betartása az emberek lelkiismeretére lenne bízva? Nos, ezt próbáljuk az egyházban.

Ha meghal egy tömeggyilkos, mi lesz bűneivel?  A holttestében semmi sem mutatható ki. 

Engedetlenségedben is Isten feltételei teljesülnek… A létét cáfolni látszó tapasztalat is Istentől van. 

A gyümölcstermés virághullással jár.

A pusztítás ösztöne primitív marad, akármennyire “szofisztikált” is lett a gyilkolás technikája.

Erős akarat kell ahhoz, mondod, hogy ne nyúlj italhoz, droghoz, de ezt az erős akaratot helyettesíti egy ócska lakat, amivel bezárnak egy szobába. 

Nem az érdekel, hogy igazságosságod elveit hogyan kéred számon másokon, hanem az, hogy miként alkalmazod azokat magadra. 

Élettörténet: az Úr biztos kézzel irányította kételkedő értelmemet, remegő kezeimet, ingadozó lábaimat. 

Csak arról tudsz beszélni, amid van, pedig néha arról is kellene, amid nincs. A valamivel nem-rendelkezés öröme…

Néha (majdnem mindig) akkor lesz igazad, ha beismered, hogy nincs igazad. 

Nem az a fontos, amit én gondolok Istenről, hanem az, amit ő gondol rólam.

A történelem a megtörtént eseményeket ratifikálja (akár erkölcsösek voltak azok, akár nem, azok alkotják sajátos szövetét). Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha az áldozatok aratnak győzelmet, mert végül az vált valósággá, amit a tettesek vittek véghez. 

Az Isten hatalmában, kegyelmében való hitemet illetően csak hitemmel kapcsolatban vannak kételyeim. 

Ha minden hited szerint alakulna, átvennéd az Isten szerepét… A hit nem irányítás, hanem elfogadás.

A jó magyarázat néha eltávolít a jó megoldástól.

Az Egészet nem tudod kívülről hozott érvekkel igazolni, csak magából az Egészből veheted azokat. 

(Húsvét világossága az emberi reménytelenség helyszínein ragyog fel…)

Van, akit nagy élni akarása gátol meg abban, hogy éljen.

Az anyag megbízható, csak mi, „elfajzott gyermekei” vagyunk ilyen kiszámíthatatlanok.

„Nem azért voltam nagylelkű veled, hogy akármit is elvárnék kislelkűségedtől.”

A szép belső ösvények békessége fényt vet mindennapi útjaid szürkeségére is. 

Amíg van, akit kövessen, addig nem ért véget a tanítvány megbízatása. 

Az imádságból nem Isten merít erőt…

A „nem lehet” belső korlátaidról szól. Problémáid képletében próbáld meg valaki mással behelyettesíteni önmagad.  

Nehéz igazat adni, amikor a másiknak van igaza.

Több bölcsesség kell a kritika elfogadásához, mint megfogalmazásához.

Benned kell legyen a tiszta élet mintája, az atyai ház eszménye, hogy megtérhess.

Meg kell védd magad az igazsággal szemben is.

Bűneinket nem megbánni, hanem elsimítani akarjuk.

Bűneim összekötnek magammal (kontinuitás).

A törvény idomít, a szeretet formál.

Több megértés, elfogadás: a bűnökre is Isten bocsánatának a fényében nézni.

Ha az emberek jóindulatára alapozol, könnyen összeomlik belső világod. Alapozz a saját jóindulatodra!

Nem a mi halálunk, a Krisztus feltámadása kell igazán elgondolkoztasson.

Részegen nincsenek józan álmaid.

Az, hogy mit tartunk jónak, helyesnek, mi tesz boldoggá, mitől leszünk elégedettek, teljesen személyfüggő, és a gyilkosságtól az életmentésig terjedő skálán mozog.

Bűneimet is igyekszem az evangéliumhoz igazítani.

Van egy ember-eszményünk, azt tudnánk szeretni, vagyis a gyakorlatban senkit.

A másikat bűneivel, bosszantó vonásaival kell elhordoznom - bűneimmel, bosszantó vonásaimmal. 

Túl beleéljük magunkat az átmenetibe.

Az éjszakát nem, csak a lelkünket teszi világosabbá a biztos reménység, hogy közeledik a reggel.  

 2023/2    

Sötétségben nehezen tudod magad elé képzelni a világosságot.

Csak annyira tud megvilágosítani Isten, amennyit fényéből befogad a szemem, a szívem, az értelmem.

Az alázat nem helyzeted elfogadásáról, hanem az arról való lemondásról szól. 

A kegyelem sikertörténete vagyok (kudarcaimmal együtt)…

A rossz ezen a világon mindig „hazai pályán” játszik, a jó „idegenben”. 

Nagyon finnyásak vagyunk a mások bűneire, a magunkéi vaskosságukban sem zavarnak.

Önérzetünk (vagy saját elképzeléseink) oltárán készek vagyunk feláldozni az evangéliumot. 

Nem szűnünk meg osztani a semmit. Nem merünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy egy életen át hiába beszéltünk, nem merjük határozottan levonni a konzekvenciákat: értelmetlenül tovább okoskodunk. „Amíg van véleményed, addig vagy valaki.” Pedig éppen fennen hangoztatott véleményünkkel bizonyítjuk, hogy mennyire senkik vagyunk… 

Az öröm nehezen tárolható nehezebb időkre.

Otthona az otthontalanság.

Nyugtassatok meg, hogy nem csak engem nyugtalanít ez a kérdés! 

Óriási erőfeszítésembe kerül a némaság, a mozdulatlanság. 

Az a (kis) kör foglalkoztat a leginkább, ahonnan kiközösítenek. 

Mindenkit szeretnénk eljuttatni a felismerésre, hogy félreismert akkor, amikor nem ismert el. 

 Amióta Isten emberré lettem, másként látjuk őt, ő is minket.

Logika: a vetélytársnak tekintett embertársát sunyin támadó és bántalmazó személy az áldozattá váltak ártatlan szenvedését színlelve azzal vádolja a másikat, hogy az agresszorként az áldozat szerepében tetszeleg.

Hit: teljes bizalmatlanság önmagadat, teljes bizalom Istent illetően.

Ha felhívod a figyelmet, hogy valamire ne figyeljenek, biztosan arra fognak figyelni.

Elsősorban élni akarunk, és nem annyira (másokat) éltetni.

Az élet szüntelen halált okozva tartja fenn magát. 

Idő-tér dilemma az egyházban: tér (templom) van, idő (a találkozásra) nincs.

A szeretet mérőeszközökkel kimutathatatlan, mégis a legnagyobb erő…

Hasonlataink mögül kihátrált az élet.

Mindent tudsz róla, még sincs a hatalmadban.

Az idő áldása és átka az, hogy visszafordíthatatlan.

Évszázados szavakat rajzolok le betűkkel…

Bátran menekülök a félelem elől.

Öld meg a bizalmat, megölöd az embert.

Ha nem hiszel, számodra nincs mondanivalóm…

Életünk törések folytonossága.

A világ története valós – a maga abszurditásában is.

A Sátán sokkal meggyőzőbben hazudik annál, mint ahogy mi az igazságot hirdetjük.

Mekkora erőtlenséget vállalt Isten magára, amikor az embernek szabad akaratot adott!

Nem érdekelnek elődeid „piti” ügyei, pedig életed „nagy” történetei nem lennének nélkülük.

A harc kívülről belülre kerül. Egyedül az ember képes önmagával is harcolni.  

Hát nem furcsa? Úriemberségünk nem engedné meg, hogy ne kérjünk bocsánatot attól, akit véletlenül meglöktünk a tömegben. Megölne a szégyen, ha nyilvánosan kiderülne, hogy ezt nem tettük meg, de ha megölnek, sem kérünk bocsánatot attól, akinek az életét tettük tönkre. 

A jogosságra hivatkozó küzdelmekben nem feltétlenül az igaz, sokkal inkább az erős érvek győznek… 

Észrevettétek: senki nem azonosul a hazugsággal, nem ismeri el identitása lényegének azt (ez logikai abszurditás is lenne, amit egy még nagyobb abszurditással oldunk fel: hazugságainkat igazságnak tartjuk és tartatjuk), az csak ellenfogalomként, rajtunk kívül létezik. A legromlottabb ember is (vagyis mindenki közülünk) az „igazságért” küzd a „hazugság” ellen, abszolút értelemben tehát bebizonyítja igazzá rehabilitált hazugsága helyénvalóságát az általa kompromittált igazsággal szemben. 

Akkor vagy boldog, ha önmagad lehetsz. Vagyis, ha benned a kegyelem feltételei teljesülnek. Boldog a virág, a fény, a csend.  

Ha dicséred a forrást, dicsérd a hozzá vezető utat is.

Nagy titok, misztérium ez: „el kell veszítened” önmagadat, javaidat, idődet, hogy krisztusi jellemzőkkel felruházva kapd vissza azokat: új emberként, önzés nélkül, örökkévalóként. 

Elegáns ünneplőket látni díszes csokrokkal a kezükben, akiknek egy szakadt ruhás, sebektől szabdalt arcú gyerek kétségbeesetten kínálgat pár szál fonnyadt virágot… Kevés esélye van arra, hogy valaki vásároljon tőle, és semmi esélye, hogy ő valaha valakitől ünnepeltként virágot kapjon… 

Az idő átgázol sikereinken, csalódásainkon is… és a végén ugyanoda érkezünk. 

Könnyebb ünnepelni az elesettek felemeltetését, mint a felemeltek szabadságát.

Létünk nagy ellentmondása az, hogy időben és térben élünk, miközben belső irányultságunk, törekvéseink túlmutatnak az időn és téren. 

A kompromisszum gyakran barátkozás az ördöggel.

Nincs is szükség a sátánra, csak adj korlátlan hatalmat az embernek. 

Isten az életet akarja, ezért törvényei halálra ítélnek mindent (bennünk is), ami a halált szolgálja.

Az igazság nem biztos pont, hanem helyes irány: határa a végtelen. 

Minden Istenhez köt, mert mindent tőle kaptam: örömeimet és kudarcaimat, önmagamat és embertársaimat. 

Az Istennel való kapcsolatomat illetően állandó kétség gyötör, ha az én ragaszkodásomat mérlegelem, és teljes nyugalom tölt el, ha az ő kegyelmére gondolok. 

Gyakran nevezzük igazságtalanságnak az önérzetünkön esett sérelmet. Legyen igazam, pusztuljon a világ!

Megerősítésre van szükséged, mégha te is gyártod azt magadnak…

A frusztrált ember fájdalmai nem mindig jogosak. Keserű csalódása abból is származhat, hogy önző vagy éppen gonosz tervei nem sikerültek.

Aki mások fölött kontrollt gyakorol, az maga fölött elveszítette azt.

A lelki test olyan (persze, csak „távolról közelítő” a hasonlat), akár álmodban a személyek: nem tudnád őket körülírni a szép, elegáns, stb. jelzőkkel, de tudod, hogy ők azok. A testi dimenzió csak a beazonosítás miatt szükséges… 

Az igazadért az igazsággal is szembemész.

Ha sikerről van szó, magunkról, ha kudarcokról, másokról beszélünk. 

Sok bűnt követünk el a jóért való küzdelem során.

Pénzzel minden kísértést ösztönözni, minden bűnt finanszírozni lehet…

Elszántan bizonygatjuk elméleteink tökéletes kerekségét, míg életünk tele van résekkel, hézagokkal.

Nem tudjuk feladni a pusztulás biztonságát a szabadulás kockázatáért.

Minél korlátoltabb az ember, annál jobban kötődik (ragaszkodik)

 a korlátokhoz. 

Nem lehet megtérned, és a régi becsületedet is átmentened.

Sokkal könnyebb meghallani és elfogadni az Isten akaratát, ha az egyezik az én szándékommal, mint akkor, amikor nem. 

A bibliai történetek gyakran nem azt tanítják meg, hogy mit kell tenned, hanem azt, hogy mit tesz Isten. Az asszonyok húsvét hajnalán szorongva mennek a Jézus sírjához – hát ennél sokkal többre mi sem vagyunk képesek. De (meg)tudjuk, hogy Isten igen.

Vajon hova lesz mindaz a jó, ami meghal bennünk: gyermekkorunk tiszta vágyai, álmai, minden jó szándékunk, szeretetre törekvésünk? Életre kelnek ezek egykor? A rossz miatt nem kell aggódnunk: a semmiből is képes kicsirázni. 

Életünk – akár egy portré - fényből és árnyékból rajzolódik ki. A szeretet, jóra törekvés adják a világos színeket, az önzés, gőg, lenézés, harag, mulasztások a sötét foltokat. Nem vagyunk fénylények. 

Együttérzés és elhatárolódás: sírni a számkivetettekkel, és örülni, hogy nem tartozunk közéjük. Odaadnád-e fele szépségedet egy torz arcú embertársadnak?

A ceremóniák túlhaladottá válnak. Nem mehetünk vissza (nem is szeretnénk) pl. a Dávid király korába. Krisztus tanítása (pl. a szeretet törvénye) örök kihívás.    

Megbénítottam, és most fáj, hogy nem áll mellém, nem ölel át.

Néha a hagyományok útján felkapaszkodók lesznek nagy hagyományrombolókká.

Az erkölcstelenségnek erkölcsi háttérre van szüksége, amit semmibe vehet.

Meg kell értened a szöveget ahhoz, hogy felismerd: nincs semmi üzenete.

Az, hogy nem értenek meg, azt is jelentheti: nem kapok megerősítést tévedéseimben. 

A szabadságvágy is megkötözhet.

Bűneink elválasztanak, pedig – mint közös vonások – összeköthetnének minket. „Testvér, én is ki akarlak készíteni téged, te is engem, látod, ez a mi közös nyomorúságunk, jöjj, boruljunk egymás nyakába.”

A tékozló fiú első, otthonát elhagyó lépése is már a hazafelé vezető út része volt.

Bennünk van az igazság ősmintája, akármennyire el is deformáltuk azt.

Kis igazságaink sokszor elnyomják az igazán nagyot. 

Isten kudarcainkban (azok beismerésében) tudja sikerre vinni kegyelmi tervét. 

2023/3

Sokkal, kevéssel: lejár a napunk. (Ha üres kézzel, üres szívvel éred is meg az estét, az is eredmény, hogy sikerült túlélned egy napot.)

Igazi problémáinkról valójában képtelenek vagyunk beszélni: annyira a lelkünk homályos mélyén rejtőznek, annyira nem értheti meg senki, velük kapcsolatos gondolataink, érzéseink annyira formátlanok, hogy nem merjük, nem is tudjuk senkivel megosztani azokat. Amit esetleg megfogalmazunk, az a lényeg zavaros körülírása. Tulajdonképpen azt szeretnénk, hogy szeressenek, ránk figyeljenek, de mi sem tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent, és hogyan valósulhatna meg.

A világot, benne önmagunkat nem megérteni, hanem megmagyarázni akarjuk. Nem azt az (igazság)mintát keresünk, amelybe beleillik a világ, hanem saját sémáinkba akarjuk a világot beleszorítani. Ezért lesz számunkra az a normális, a helyes, amit mi gondolunk, aki pedig másként vélekedik, azt legjobb esetben is bunkónak tartjuk. Hát nem tiszta képlet ez, ilyen módon nincs-e a kezünkben a bölcsek köve, a magyarázat mindenre?

Artikulálatlan sikoly. 

Sebünk tükör, amibe ha belenéz valaki, minket pillant meg.

Ha 80 éves korodban makkegészséges vagy, menj el az orvoshoz, mert valami nincs rendben veled. 

Nem az a veszteséged, amit nem kaptál meg, hanem az, amit nem adtál oda. 

Nyughatatlan vágyunkban, hogy megszerezzük saját mennyországunkat, feláldozzuk az Istentől nekünk felkínáltat. 

Egyesek azt tartják sikernek, ha kiválnak a közösségből, mások azt, ha beleilleszkednek abba.

Ha a láthatatlan igazsággal szemben is kételyek ébrednek bennem, miképpen hinnék a láthatóban?

Ha teszel valamit, te vagy a tettes.

Van, aki a szabadságtól menekül.

Az ördög nyugodtan aludhat: elintézzük mi egymást. 

Elbizonytalanodtam a hitetlenségemben.

Férfi: a világ legjobb nője mellől is ócska utcalányokra kacsintgat.

 Mondják, Einstein Nobel-díjat érő tudományos munkájában volt pár helyesírási hiba. Szerencse, hogy nem egy irodalmár kezébe került.

A bűn a jelenvaló világ rendjéhez tartozik. A bűnbánat nem. Csak az a bűn létezik (számodra), amit beismersz. Ezért vannak önmagukat tökéletesnek tartó emberek. Ők azok, akik a bűnt csak másokban veszik észre. Könyveket írhatsz az ember bűnös természetéről úgy, hogy meg vagy győződve: személyesen egyáltalán nem vagy érintett.

Bennünk sokszor a hamisságnak lesz igaza.

Győzelmeid pillanatnyiak, az igazság örök.

A világtalanok feketében látják a világot?

Látnálak csak, hogy milyen ember vagy civilizációs kellékeidtől megfosztva!

Rájöttem, hogy milyen módszerrel nyugtat le a terapeutám: azóta nem sikerül neki. 

Nem bánom, ha belém kapaszkodsz, csak ne állítsd azt, hogy te támogatsz.

A féltékenység a szeretetnek álcázott önzés. 

Ha szeretsz valakit, nem kényszeríted, hogy megváltozzék.  (A szeretet, a jóság nem változtat meg automatikusan, csak megteremti a lehetőséget arra.)

Elsősorban nem a Könyvet, hanem annak üzenetét kell birtokolnod.

Nem kizárt, hogy a bűn – ami makacsságban, erőszakban, önzésben, uralkodni vágyásban, mások bántásában nyilvánul meg - (örökölt) betegség. Vagy mégsem? Igaz, durva illetlenségnek számít valakinek a szemére vetni azt, hogy beteg (az előbbiek alapján azt, hogy bűnös), még inkább valakinek az arcába vágni (ha kezdenek mutatkozni a testi vagy a lelki diagnózis tünetei): látod, megkaptad a magadét. 

Az elektromosság jól elvolt felfedezése előtt is.

A Sátán az énedet is ellened használja fel. 

Minél több kételkedés van bennem, annál nagyobb szükségem van rád, Istenem.

Sokak kételkedése hitté állhat össze?

A bokor mögül figyelem, ahogy a szomszéd kilép a lakásból, megbúvik egy bokor mögé, és átleskelődik. Milyen sunyi! 

Szorongató, egzisztenciális rosszullétet kiváltó érzés ráeszmélni: napjaink, élményeink végképp tovatűntek. De amit szeretetből cselekedtünk, azért nem kell bánkódnunk. Az velünk, másokkal marad. 

A siker elhiteti veled, hogy jól végezted a dolgod, akkor is, ha nem, a csalódás pedig azt, hogy elszúrtad az egészet, akkor is, ha nem. 

Az elfogadás nagylelkűsége.

Dilemma: harcolnunk kell kísértések ellen, pedig szükségünk van rájuk (azok tüzében, feszültségében edződik a lelkünk), az anyagiak ellen, pedig nem lehetünk meg nélkülük. 

 Vedd észre: irigységed, gyűlöleted, nagyravágyásod másoktól függővé tesz! 

Azzal segít, hogy emlékeztet: nincs szükségem segítségre. 

Megfigyelhetjük a Bibliában: Isten gyakran természeti (akár „vallási”) törvényeket átlépve tett csodákat, vitte véghez terveit: pl. a Vörös-tengeri átkelés, Krisztus feltámadása. A törvény – hála Istennek – nem abszolút.

Aki az anyagiasságot, az érvényesülést, szenvedélyei kiélését, a hatalom- és birtoklásvágyat elsődlegesnek tartja, az összetéveszti az eszközt a céllal. Valami mélyebb belső igény, hiány kifejeződései ezek. 

A „nagyra” vágyunk, pedig az kicsikből tevődik össze. 

Ne befolyásoljon a mások véleménye, sem a saját, másokról kialakított véleményed!

Az tesz megelégedetté, ha mások megelégedettek veled?

A korlátok segítenek szabadságunk megélésében.

Nyegle győzelmeink tragikus bukásunkat készítik elő.

Ha nem vagy képes higgadt maradni, legalább viselkedj úgy, mintha képes volnál: már az is sokat segít.

Az akaratunk is kondicionált. 

Az győz hosszú távon, aki harcosokat (utódokat) tud állítani a maga helyére.

Akit kizársz a szívedből, azt tkp. bezárod annak mélyebb, sötétebb zugaiba.

 A bűnbánók önteltsége: „a lelki sötétségben, megkötözöttségben élő emberek nem tudnak és nem is akarnak őszintén szembenézni önmagukkal, de mi, a megvilágosítottak, képesek vagyunk erre.” 

Ha valaki meg van győződve, hogy rajta nem lehet segíteni, akkor azon az emberen tényleg semmiféle segítség nem fog segíteni. Az igazi segítségnyújtás sikere elsősorban nem is valaki(k) segítőkészségén múlik, hanem a segítség elfogadásán, elfogadtatásán.

Amit sorsunk, kapcsolataink alakulásában végzetszerűnek tartunk, az legtöbbször belső indulataink és gátlásaink megnyilvánulása: megszokás, makacsság, függőség, megrögzöttség, hanyagság… A bűvös körből kitörni nem lehet. Mert nincs is kör, csak bennünk. (Nincsenek korlátok: te vagy a korlát.)

Milyen rettenetes sikolyok húzódnak meg a hallgatás mögött! 

A legnagyobb boldogság vagy szomorúság egy személy jelenlétén vagy hiányán múlhat.

Telik az idő: fogynak ismerőseim, szaporodnak a (számomra) idegenek.

A megtartó élmények gyümölcsei utólag érnek be… (Utólag világosodsz meg, hogy az volt veled, aki mindig veled van. Lásd: emmausi tanítványok.)  

Uram, érezz a mi szívünkkel, láss a mi szemünkkel, halljál a mi fülünkkel!

Mindenkinek van valami rögeszméje, egyeseknek az, hogy nekik nincsen.

Nehéz tudatosan tudatod kikapcsolására törekedni.

A „vérbeli” igazságtalanságot nem lehet sarokba szorítani. (Képzelj el egy olyan sakk-játszmát, ahol a fehér bábuk a leszögezett szabályokat követik, a feketék pedig – önkényesen - a sajátjukat). 

A sötétséget nem tudod soha rávenni arra, hogy megvilágosodjék.

A rögeszme egy más univerzum, más törvényekkel. 

A magasabbra dobott kő nagyobbat esik. Nagyon magasra kell dobnod, hogy ne essék vissza.

A kis dolgokban megmutatkozó törvények a nagyokban is érvényesek maradnak. 

Ha valaki igazmondónak tartja magát, azt nem tudod meggyőzni, hogy hazudott. (Nemigen vagyunk képesek szétválasztani önmagunkat tetteinktől.)

 Önérzetünk teljes erőből tiltakozik az ellen, hogy bűnös emberek előtt beismerjük bűneinket. A bűn szindrómája ez.

A bűnös ember képtelen mások ártatlanságban hinni. Ezért a sajátját próbálja bizonyítani.   

Mindenki egy más (párhuzamos, divergens?) világba ébred bele. 

Én, aki hosszú évekig ilyen és olyan voltam, lehetek-e más, meg tudok-e gyökeresen (nemcsak felületesen, bizonyos szokásaimban) – talán valamilyen megrázó élmény hatására - változni, képes vagyok-e elhagyni a régit, eddigi önmagamat akkor is, ha mások ezután is csak azt látják bennem?  Miből építem fel új egyéniségemet, és mi biztosítja énem kontinuitását? Belátjuk: ehhez tényleg meg kell halni, és újjá kell születni. 

Ne csodálkozz, ha róka létedre kinéznek a tyúkok társaságából! 

Az ártatlanságod – jogi megközelítésben – az éppen rád alkalmazott törvényektől függ. Ha egy primitív törzs halálra ítél pl. egy teljesen önzetlen, segítőkész tetted miatt, ami viszont a törzs jogrendjében súlyos kihágásnak számít, akkor – sajátos szabályaikkal kényszerűen szembesülve - akár hibásnak is érezheted, de mindenképpen balszerencsésnek fogod tartani magadat.

Az egyén kényelme kellemetlen következményekkel jár a közösségre nézve.

A múltaddal már nem rendelkezel, de az rendelkezik veled. 

Jelenünk attól függ, hogy mit kezdünk a múltunkkal és a jövendőnkkel.

Frusztrált hólyagok, kisszerű, hitvány és olcsó gazemberek (akinek hatalomelvű társadalmakban sikerült a hatalmat megkaparintaniuk, mert a rendszer úgy működik: ez valakinek a legravaszabbak, leggátlástalanabbak és a legelvetemültebb közül mindig kell, hogy sikerüljön) nagyravágyó, szertelen hóbortjaikért egyének, családok, nemzedékek, országok sorsát teszik tönkre, ördögi cinizmussal nemes, világmegváltó jótéteménynek nevezve galád tetteiket. 

A gonosz világban a gonoszság csak gonosz eszközökkel érheti el céljait. Az említett világban az ún. jó is gyakran nyúl ilyen eszközökhöz. Egyetlen tiszta harc van: az áldozatvállalásé.

Hiába mondod fölényesen: egyáltalán nem érdekel holmi halandó emberek véleménye (tényleg mindenkiből egy rakás rothadó hús, majd por lesz egykor), mégis rettenetesen kínosnak érzed, ha valamiért leégsz ismerősök vagy idegenek társaságában. 

Minden tettünk kétségbeesett dacolás a halállal.     

Az jutott eszembe, amire gondolni sem mertem volna.

Nem merem beismerni, hogy milyen nyomorultul félek, inkább ráordítok a mellettem élőre, inkább – ha módom van rá - atombombával fenyegetem a világot. 

Csak az akarjon élni, aki elszánta magát a halálra. 

Ahogy Isten vette a semmit, és anyaggá formálta egy pillanat alatt (ami nekünk egy örökkévalóság), megalkotta annak törvényeit (fénysebesség és egyebek), kicsit beletervezve a végtelenséget (mert ő mindenütt jelen van) és az időtlenséget (mert az ő léte örök jelen), és megteremtett minket, akiken felvillan az ő dicsőségének fénye…

Őseinkkel összeköt az anyag és a lélek.

Bár tudod, mégis mindig rácsodálkozol. A jóért jót vársz, bár tudod, hogy hálátlanság a válasz. 

Korlátaink, válaszaink hozzánk mértek, nem tudunk másként látni, nem tudunk jobban együtt érezni. A magunk és a másik ember, magunk és a világ közti viszonyt torzítva éljük meg. Nem értjük meg, hogy az „én” és a „te” alapjában véve ugyanaz, ami fáj nekem, az a másiknak is. A szeretet taníthat meg. Csak a szeretet.

Minden idióta diktátor jogot formál a (teremtett) világ feldúlására: az azt létrehozó ige semmibe vételére, az azt körülíró szó kénye-kedve szerinti átértelmezésére.   

 A képernyő világokkal köt össze, világoktól választ el.

Egy unalmas, szokványos este. Mindenki itthon van, szöszmötöl valamivel. Ha háborúban lennék, egy ilyen családi jelenetre úgy gondolnék, mint a mennyországra.

Ha szeretsz valakit, akkor, ha arcul is csap, keresni fogod az őt felmentő magyarázatot tettére, ha haragszol valakire, akkor, ha megölel is, keresni fogod a gonoszságát bizonyító mozzanatot gesztusában. 

Krisztus eljövetelének következménye és visszajövetelének reménysége erőterében élünk. Jelenünket a múlt utóhatása és a jövő vonzása határozza meg. 

Hány hazugsággal, csalással, árulással „éltek túl” őseink?! Nos, ezeket a géneket hordozzuk magukban.

Ha nem tudsz jobbat, meggyőzőbbet hazudni az igazságnál, akkor inkább légy őszinte!

Az önmegtagadás része önazonosságomnak.

A rögeszméket az azoknak ellentmondó tapasztalat, az észszerű cáfolatok evidenciája még szívósabbá teszi. Az összeesküvés-elméletekkel szemben felhozott józan érvek tkp. azok malmára hajtják a vizet mint zavaros tételeikben már posztulált, előre megjósolt és „rossz szándékúnak” kategorizált, hamis bizonyítékok…

Értelmed a legnagyobb tévedések forrásává válhat: arra kényszerít, hogy elhelyezd, igazold, kimagyarázd, megmutasd magad, de mivel csak a tények töredékét ismered (azt is értelmed prizmája által torzítva), mindezt tévesen fogod megtenni.

Híveink tömeges megmozdulása a távolmaradásban… 

Azért nem vagyunk igazán boldogok, mert önző örömöket kergetünk: egyéni „sikert”, „élvezetet”, „szórakozást”. Ezek csak kicsikart pótlékok. A boldogság közösségi meghatározottságú. 

Rombold le magadban a romboló indulatokat! 

A diktátorok úgy gondolják: életcéljaikért akárhányan meghalhatnak.

Olyan hangos bennem a kétségbeesés hangja, hogy nem hallom meg Isten reménységről szóló üzenetét…

Hogy mit gondolsz, az a te bajod, hogy mit teszel, az a másoké (is). 

A rossznak az a jó, ha még több rosszat tehet. Következőleg azzal szolgálod a jót, ha ebben megakadályozod. Ha rosszat teszel a rosszal.

2023/4

Kétségbeesetten hinnünk kell valakiben, aki könyvébe ír minden jót, akinek színe előtt győzelemre jut minden igazság, akinek be tudjuk bizonyítani ártatlanságunkat. 

Az igazság nem kellemes árnyék, ami elpihentet, hanem sugárzó fény, ami tovább vezet. 

Amiképpen visszafogod magad a nyilvánosság előtt (pl. udvariasan viselkedsz, nem mondasz illetlen szavakat, nem támadsz durván másokra), úgy tedd meg ezt saját magad előtt is (tarts annyira magadtól, mint másoktól)!

Ismered a gonoszság törvényeit, megnyilvánulásait, azok mégis váratlanul érnek, zavarba ejtenek.

Van-e nagyobb öröm annál, mint amikor a bajban segítséget kapsz? Ha pedig történetesen te vagy az, aki segít, akkor ugyanazt az örömöt kell átélned, és nem a leereszkedő nagylelkűség, a fölény érzését.

Azért élek önpusztító módon, hogy vegyétek észre fájdalmaimat, és valami módon segítsetek, hogy ne kelljen önpusztító módon éljek.

Ha egyik szomszédod háza ég, a másik szomszédod pedig éppen ünnepel, nem biztos, hogy az utóbbi hangulata ragad rád.

Hála Istennek, korlátok közt élünk. A bűn tekintetében is.

Maffiatagok háborognak maguk között: hol vannak a régi erkölcsök, a fiatalok manapság már szakadt öltözetben, vasalatlan ingben jelennek meg a főnök előtt. 

Bűneim ismeretében állítom: az igazságtalanságok nem „érdemeik” szerint érik az embereket. 

Mi a kritizálást legtöbbször a segítségnyújtás helyett gyakoroljuk. 

A bűn sem olyan rossz, ha nem visszük végbe. 

A tükör igen, a valóság, amit tükrözött, nem törhető össze.

Hiteddel nem tudod a mások hitetlenségét legyőzni.

A férfi több a nőnél, a nő a férfinél. 

Nincs véleményem, de ahhoz nagyon ragaszkodom. 

Hamisak közt az igazmondás árulásnak számít.(Nem szereti a görbe, ha ki akarod egyenesíteni.)

A gazdag több „érvvel” képes megtámogatni igazságát, mint a szegény. Kb. annyival, amennyivel gazdagabb.  

A változás egyik legnagyobb akadálya: ragaszkodunk magunk értelmezte múltunkhoz, magunk formálta önmagunkhoz. 

A földiekben (azok lényegét megismerve) a mennyeiket is szemlélhetjük.   

Minél emelkedettebb vagy, annál inkább megérted: milyen alázatosnak kell lenned.

Istent meg lehet ismerni, de megérteni soha. 

Az igazság kimutatásának (nyilvánvalóvá tételének) valami 100%-osan biztos módszerét kellene megtalálni. Rögtön megjelenne a módszer kritikája vagy hamisított változata. Az igazságot diszkreditáló hamisságot kellene hatékonyan diszkreditálni.

Az igazság hiába arat fényes győzelmet, a hamisság vérbe fojtja azt. 

Az a meggyőződésed, amiről meggyőződve akarsz lenni.  

Akarnál-e egy reggel tiszta tudattal ébredni, tiszta szemmel és szívvel nézni a világot, mintha most születtél volna, nem bajlódni múltaddal, önigazolással, magyarázkodással, szenvedélyeiddel? Szeretnéd-e mindezt? Ne hallgass másokra! Próbáld meg!

Szűklátókörűségünk sok bajt okoz nekünk, az ti. hogy „emberi” múltunk (és a hozzá kötődő önvád, bűntudat, kudarcélmény) és jövendőnk (és a hozzá társuló félelem, aggodalom) túlságosan foglalkoztatnak minket. Akkor élünk helyesen a jelenben, ha „isteni” múltunkra és jövendőnkre, teremtettségünkre és üdvösségünkre gondolunk. A kettő Istenben összeér. Akkor élünk igazán, helyesen, ha őbenne vagyunk. 

Tkp. az is tagadja Istent, aki nem hisz jóságában, igazságában, szeretetében és kegyelmében. 

A földi evolúció a sokféleség meghasonlottsága fele halad, a lelki evolúció a sokféleség egysége fele tart.

Aki semmit nem akar, annak minden vágya teljesül (vagy teljesületlen marad).  

Az idő vége az időtlenség, a halál halála a halhatatlanság.

Egy szerzetes lemegy a zsúfolt nagyvárosba, és rácsodálkozik arra, hogy egy „miatyánknyi” idő alatt mi minden történik ott (), de azt is megállapítja: ezek közül semmi fontosabb, mint egy Miatyánk elmondása. 

Ha csak egy célod van, sokat akarsz, ha sok, akkor egyet.

Vállalnád-e, hogy úgy mentsd meg barátod életét, hogy azt soha se ő, se senki más ne tudja meg, sőt valaki ármánykodása, soha le nem lepleződő hamis vádja következtében éppen e nemes tetted miatt árulóként, gonosztevőként maradjon fenn az emléked?

Ahogy a külső természetben a gravitáció ellen, úgy magunkban is küzdeni kell a gonoszság ellen, mert belső természetünk része az. (Nem esik jól megbocsátani, mindegyre feltör bennem a káröröm, eltölt a bosszú remegő vágya, stb.)

A mártírok versenyét az nyeri meg, aki hamarabb meghal. 

A halál ellen két „módszer” létezik: születés és feltámadás.

Az áldott orvos az örök életre gyógyít.

Milyen egyedül vagyunk!

A velem levő, fel nem ismert Istent próbálom pótolni (helyettesíteni?).

„Barátaim, feláldozom magam értetek.” „Te lássad. A te dolgod.”

Mekkora a távolság Isten és közöttünk? Krisztus nélkül végtelen nagy, vele pedig végtelen kicsi.

Visszataláltam a tévelygés útjára.

A fényt nem tudjuk birtokolni, csak befogadni. 

A jelenünkkel a múltunkat építjük, ami jövőnk alapja.

A szél az, ami felkavarja a tenger hullámait, elcsendesednie már magában kell. 

Az ige értelmezői lettünk annak cselekvői helyett.

Változni a változásban, vagy ugyanaz megmaradni a változás ellenére?

Én sem hiszem, de tudom.

Sokszor teszem, ha a törvény nem is kényszerít, de sokszor nem tenném, ha a törvény nem kényszerítene. 

Az élet rákényszerít az életrevalóságra.

Mások bűnébe kapaszkodom.

Minél mélyebbre ásunk a titkokért, azok annál mélyebbre kerülnek.

Mindent megteszek értetek, azon kívül senki ne kérjen tőlem semmit.

Az igazságért való harcban csak egyetlen hátsó szándék lehet: az igazság.

A gyülekezetek tele vannak képmutatókkal. Képmutatás lenne ezt cáfolni.

Prózai unalommal meghozott döntéseinknek drámai következményei lehetnek.  

Hozzáállásom meghatározó a másik magatartásában.

Csak azért, mert emberi kapcsolataink során éljük meg a nehézségeket, nem tulajdoníthatjuk teljességgel azoknak.

A szavak néha elbonyolítják az egyszerű, boldog tényeket. 

Kudarcainkkal nekünk kell megbirkózni, győzelmeinkkel másoknak is.

Kicsinyes érzéseink megakadályoznak abban, hogy a szeretet nagy ügyével foglalkozzunk. 

Briliáns kritikus, csak egy lépéssel sem mozdított elő egyetlen jó ügyet sem.

A túlélő ua. áldozat is.

A harci hév bennünk van, az ellenséget sokszor más választja ki (találja meg) nekünk.

Hiszem, hogy mennyei családomra is mindig számíthatok.

Beszennyezett szavakkal mondjuk tovább a tiszta evangéliumot.

A megkérdezett kérdező…

Van helyes irányba történő tévelygés?

A kiszámíthatatlan véletlen Isten kiszámított akarata.

Csodára várni, amikor nekünk kell megtenni valamit, istenkísértés. 

Isten ítéletével vitába szállhatsz, kegyelmével nem.

Amit kelletlenül osztasz meg másokkal, kevesebb lesz, mintha ugyanazt szeretettel tennéd.

Könnyebb a (külső) ellenséget likvidálni, mint a (belső) gyűlöletet magadban.

Minek bajlódni a kiegyezéssel, amikor félre is állíthatod a másikat. (Ám vigyázz: ha nem tudod, hogy hol van a te atyádfia, akkor a te helyed is kérdésessé válik!)

Nincs ördög, de Isten óvjon ettől a nemlétező ördögtől!

A bűn bevallásánál jól fognak a „többiek” (hogy ti. együtt követtük el), a következmények vállalásánál (hogy ti. a”többiekért” is szenvedni kell) nem. 

Aki az időmet nem veszi komolyan, az engem sem. 

Ha az elődeink csodában részesültek, mi is hasznot húzunk abból. 

Gondolkodásunk élet-központú.

Hiányaink mozgatnak.

Idegesít, ahogy mindegyre rám köszönnek: „Békesség Istentől!”

Egy „megértett” (értelmezésre már nem szoruló) igazság veszélyes törvénnyé válhat.

Az élet összeelegyíthetetlen a halállal.

A kegyelem azt is jelenti: Isten számára szimpatikus az, akit én legszívesebben pokolra küldenék.

A kisebb baj az, hogy jónak tartjuk tetteinket… 

Ha Krisztus minden, akkor a mindenben én is benne vagyok. 

Hamis tételt is lehet meggyőzően bizonyítani.

Más a párduc, más a kecskegida igazsága. 

Romlottságunk elsősorban nem is bűneinkben, hanem az azokhoz való viszonyulásunkban mutatkozik meg.

Mert többet tudunk, nem biztos, hogy többet is értünk. 

Isten jelen van nemcsak a beszédben, hanem a hallgatásban is. 

A hitetlenség mindig kéznél van, a hitért meg kell harcolni. 

Konzerv felirata: fogyaszd el a tartalmát, és akkor elég erős leszel, hogy felnyisd a dobozt. 

Az a tény, hogy élünk (időt fogyasztva), az élet rovására történik. 

Úgy teszel, mintha értenéd az érthetetlent, mintha a legtermészetesebb volna az, hogy minden ilyen abszurd és irreális…

Megértem ellenségeimet: az ő helyükben én is így tennék, mint ahogy bizonyára ők is az én helyemben. 

Krisztus megtehette volna (egyedül ő), hogy ne szülessen meg (azt is, hogy ne kelljen meghalnia).

Ok nélkül bántottak, lelkemben súlyos sérüléseket okoztak. Bosszúállásomból annyi lett: sebeim lassan begyógyultak. 

Néha azért csűrjük-csavarjuk, magyarázzuk viselt dolgainkat, azért annyi megbeszélés, konzultáció, mert nem vagyunk hajlandók beismerni hibáinkat. Vitát nyitunk az igazságról ott, ahol be kellene látnunk bűneinket. 

Nem a munka öröme, hanem annak terhe fáraszt el.

„Mással” azt jelenti, hogy „nélküled”. 

Megnyugtat a nyitott ajtó, ha soha nem is lépsz ki rajta.

A „minden igaz” a hazugság gátlástalan, szemfényvesztő uralmát nyitja meg.

Az élet gyakran a hazugságot igazolja.

A sast kalitkába zárjuk, hogy „magasröptű igazsága” mindenki számára elérhető legyen.

Jó-e ködösíteni az igazságot csak azért, hogy elfogadhatóbb legyen?

Ha az evangélium ma már nem kell senkinek, akkor találjunk ki egy másikat helyette, vagy értelmezzük át a felismerhetetlenségig ízlésünk, elvárásaink, korhangulatunk szerint? 

(Út-e az, amin senki nem jár?)

Minél többen tartanak igaznak valamit, annál nehezebb felismerni annak hamisságát… E tétel cáfolata is annak igazságát erősíti.

Dühtől remegve, teljes erőmből ráütöttem. Ellepte a vér. Az én vérem. Egy szúnyog volt. 

Tagadhatatlan, hogy egyfajta elégtétel, megkönnyebbülés bosszút állni. És nem feltétlenül öröm megbocsátani, jót tenni. Tudatosan, erőfeszítéssel is vállalnunk kell.

Üzenetet hozott valaki az egyik intézetben nevelkedő gyereknek. A messze vidékre elkerült, de gyerekükről soha le nem mondó, tehetős szülők küldték: „gondoskodtunk arról, hogy mindened meglegyen, és nemsokára érted jövünk”. A gyerek nagyon örült, de az intézet vezetősége megmagyarázta neki: ezt az üzenetet akárki megfogalmazhatta, semmi sem bizonyítja, hogy az valóban az állítólagos szülőktől származna, másrészt túlságosan általános, akárkire vonatkozhat, azt sem lehet tudni, hogy mennyi idő telt el az üzenet átvételétől, mennyire volt hiteles annak tolmácsolása, milyen tényezők módosíthattak rajta, az átadó személy (talán együttérzésből) mennyit változtatott, szépített rajta. 

A demokráciát játékszabályok tartják fenn, nem az emberek magasabb szemlélete. Ha összeomlik az első, dől az egész.

Az irigység, a bosszú indulatai nem gyógyíthatók, csak tünetmentessé tehetők.

Könyvet írt a kudarcairól. Nagy sikert ért el vele.

Zseniálisan érvel, sajnos, a rossz ügy mellett.

Elkerülhetetlen volt az, hogy elkerüljük egymást.

Abba kapaszkodunk, ami a mélybe ránt.

Kisszerű embereket egy szent ügy naggyá tud tenni. 

Szegénységben, szemét között élt, a lelke mégis tiszta maradt

(A külső, magas fokú higiénia nem biztosítja lelkünk tisztaságát.)

A végső szót a testté lett Ige mondja ki.  

Hiába mész vissza az időben, az idő nem tart veled. 

Minél gazdagabb vagy, annál nagyobb kártérítést kérnek tőled… Lelkiekben is így van: minél többet kaptál, annál többet kérnek számon. 

Nem a rendkívüli élmények, a szeretet mindennapi tapasztalata az igazi misztérium.

A kételkedésed nem ok arra, hogy ne higgyél.

A mások határozottsága megakadályoz abban, hogy elismerjem bizonytalanságomat.

Túlságosan visszaéltünk a Krisztus nevével, mindenféle ambíciónk mellé odakényszerítettük azt… Kiszolgáltatott, megalázott, keresztre feszített név lett az övé a történelemben, egyéni életünkben is.

Az igazság győzelmének mitológiája… Látod, hogy tömeggyilkosokat eszményítenek, miközben semmit sem tudunk az ártatlanokról, akik azzal a reménységgel haltak meg, hogy a történelem majd őket igazolja.

Szükségünk vívódásra, szorongásra. A jeleket nem kell kikezelni magunkból. 

Nem látom, mert túl közel vagy túl távol van.

Csak a diktátorok engedhetik meg maguknak, hogy ellenségeiket ne kelljen elhordozniuk.

Az élesbe menő túlélési harc nem enged időt a töprengésnek.

Ez csak a problémás ember számára probléma. 

Nem volt jó üzenete a hallgatásának.

Tisztázzuk: nem vagyunk tiszták.

Új környezetben könnyebb újat kezdeni.

A korrekt viszony megőrzése érdekében az ellensége maradtam.

Fáj, ha a társad fájdalom nélkül megy el tőled.

Ha nincs bűn, nincs igazság sem. Az igazság és hamisság közti különbség mi magunk vagyunk.

Mindenki az igazságról beszél. Csak az enyém létezik… 

Pedig csak ha az utat befejezzük, akkor érkezhetünk célba.

A vallás Isten hiányának pótléka.

Uram, aki vagy, add, hogy én is legyek.

Autóval sietek valahova. Belémkoccan valaki. Eléggé bosszantó. Félrehúzunk, kiszállunk – egy pillantással megállapítom, hogy az autója legalább tízszer többet ér, mit az enyém –, félszájjal köszönünk egymásnak. Érezni a feszültséget. Ő előbb a saját autója elejét méri végig, tapogatja meg, aztán odajön, együtt vesszük szemügyre az enyémen esett károkat. Csak egy kis karcolás, horpadás. „Nincs nagy probléma”, mondja. „Szerencsére nincs”, válaszolom. „Nagyon sietek, gyorsan rendezzük le”, vált át sürgetőbe. „Mennyit adjak?” Visszakérdezek: „Ha én ütöttem volna meg az önét, mennyit kérne.” Felnevet. „Ilyen csekélységért semmit”. „Akkor én is ennyit kérek”, mondom, bár van bennem egy kis keserű érzés. És még hozzáteszem: „köszönöm a nagylelkűségét”. 

A másokért hozott áldozat még nagyobbá teszi szeretetedet. (Áldozatod kötelez.)

Könnyebb a sötétséget kiűzni, mint világossággá változtatni. 

Isten nem küld a pokolra, de elenged, ha nagyon akarsz.

Emberi létünk egyik nagy kihívása: testünkhöz tartozik egy agy, agyunkhoz egy test. 

Szívesen látjuk azt (valami jóleső, lelkesítő érzéssel tölt el), hogy fiatalok szeretik egymást. Ha tudjuk is, hogy ez néha csak múlékony fellobbanás, mégis mintha minden eset a szeretet örök erejét hirdetné.  

A „sok minden” kevesebb, mint a „minden”.

Súlyos, reménytelennek tűnő betegségből lábadozó atyafi mondja: újra kell tervezzem a halálomat. 

Isten közel maradt a bűnös emberhez (is), de az a bűn sötétségében, félhomályában nem látta őt… Karácsony fénye nyilvánvalóvá tette közelségét. 

Olykor azok beszélnek a legszebben a világról, akik nem érzik jól magukat benne.    

A békesség sok belső harc eredménye….

A bűn bonyolult, a szeretet egyszerű!

Az, hogy el kell fogadnod, nem azt jelenti, hogy jónak is kell tartanod magad.

A bűn a lelki törvények (hála, ráutaltság) semmibevétele. A diktátorok, ha lehetne, letagadnák azt, hogy gyerekek voltak. 

Többet ér az egy szóban kimondott igen, mint az ezer szóban kifejtett magyarázkodás.

A hazugság (gonoszság) soha nem ismeri be az igazság (jóság) győzelmét, mert akkor már nem lenne hazugság (gonoszság).

Hivatalosan a jónak szurkolunk, és sokszor a hamisság győzelmének örülünk.

Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy a tudomány eddig téves értelemben használta a gravitáció szót (azt a hamis képzetet keltve, mintha a tárgyakban „lakna” valami „vonzerő”, holott azt csak a gravitációs hullámok által aktiválódik, stb.…). Az új irányzat zászlajára tűzte a leszámolást ezzel a gondolatokat gúzsba kötő, az emberiséget a pusztulásba vivő hagyománnyal. És valóban elérte: tankönyvekben, tudományos kiadásokban elkezdték az új fogalom használatát. Egyszóval: minden megváltozott, csak a „gravitáció” maradt.

A legsúlyosabb vétség: felélni a jövő nemzedék erkölcsi tőkéjét (egyházban, társadalomban).

Lelkiismeret-furdalásunk összeköt a bűnnel. 

Ha egy veszélyes folyószakaszon a csónakod elsüllyed, és az örvénylő vízbe kerülsz, akkor gondolkodás nélkül a part fele kezdesz úszni. Nem reménység vagy hit ez, több a tudásnál is: az élni akarásnak valami elemi, ösztönös, erős belső késztetése, öntudatlan, mély meggyőződés, hogy a part a menedéket jelenti. Így menekül a lélek Istenhez. 

A kevésre szükséged van, a sok kísértés lehet.

Tartok attól, hogy Isten „válogatás nélkül” kegyelmet gyakorol „gonosz” ellenségeimmel, megbocsát haragosaimnak.

Igen, mindenkinek (szentnek és gonosztevőnek, egészségesnek és betegnek) szeretetre van szüksége, jóságra, megértésre, olykor intésre, figyelmeztetésre is, de legtöbbször nem érezzük ezt a szükséget, sőt, fel sem ismerjük az igazi szeretetet. Szeretetről beszélünk, és gonoszságaink fölötti szemet hunyást, önzésünk kielégítését várjuk el.  

Ártatlanságod gonoszságom bizonyítéka. Nem tudom elviselni.

Az univerzum bennünk tükröződik, mi az univerzumban…

Ha valaki többet akar Istentől, mint ő maga, az nálánál sokkal kevesebbre vágyakozik.

Azért kardoskodunk olyan hevesen az igazunk mellett, mert az egyedül szégyenletes vereséget szenvedne.