2019

El kell siratnod a földit, hogy örülni tudj a mennyeinek.

Másokban csalódva tulajdonképpen önmagunkban csalódunk: mások iránti bizalmunkban, másokba vetett reménységünkben. Nyilván, csak a magunk hozzáállásán változtathatunk.

Ne nézzetek levegőnek: inkább levegővé válok. 

Van valami nagy öröm és nagy bánat az élet elkezdésében és befejezésében, a „mulandóság alá vetettek” sorsának beteljesedésében: ahogy frissen sarjadnak a rügyek, és ahogy lehullnak a falevelek…

Akár az anyag, énünk is ellenállást fejt ki. Ebben nyeri el létét, így definiálja magát. Ettől eltekinteni fizikai és pszichológiai képtelenség. A fény elé tartok egy tárgyat, és nem vet árnyékot, megsértenek, és nem sértődöm meg. Nulla ellenállást tanúsítok. Feláldozom akaratom. Teljesen feladom, senkinek tekintem magam. 

Ha valaki sokat birtokol, nehezebben fogadja el azt, ha valami kevés nem adatik meg neki, mint az, akinek kevés jutott, a sokról való lemondást. 

Nincs abszolút értelemben vett önbecsülés: a körülményektől függ, hogy mit tartasz sértőnek (vagy dicséretesnek) magadra nézve. 

Ha az ember egy baráti kapcsolatban ráébred, hogy nem kapja meg a másiktól azt, ami összhangban lenne elvárásaival– pl. kellő figyelmet, értékelést -, akkor ez krízist vált ki benne, meginog önbecsülése, sérül az önképe, stb. Pedig igazából semmi nem változott, csupán „felfedezése” – ami téves is lehet – hat rá. Valójában gyarló emberekként a tökéletesre vágyunk. 

Azzal, hogy valakihez odatartozol: vagy megtalálod, vagy elveszíted önmagad.

A hallgatás elpusztítja a beszédet, a beszéd a hallgatást.

Minden tettünk Isten-keresés. Az ős-kapcsolat pótolni akarása.

Egy lépés van köztem és a halál között. Lelki értelemben is.

Sok harcunk, küszködésünk nemzetünkért egy - ritkán és tévesen idézett - mellékmondat lesz a nagy történelemkönyv egyik lapján: „minden jel arra mutat, hogy éltek ott valamikor magyarok is”.  

Hiszek abban, hogy Isten akkor is velem van, amikor nem tudok hinni benne.

A Sátán ki tudja használni a pozitív vonásainkat is a rosszra, Isten a negatívakat is a jóra.

Van-e mértéke az eltévelyedettségnek?

Célom a céltalanok célba vezetése.

A gazdag nemegyszer szegényként viselkedik (gyűjt), a szegény gyakran gazdagként (oszt). 

Több embertárstól hallottam: ha Isten lennék, az első dolgom az „igazságszolgáltatás” lenne. Csakhogy azt „isteni” módon kellene véghezvinni. Igaz, kezdjük érteni az Istent…

Isten nem tehetett mást: ránk bízta a szívét. A szeretet csak teljes szabadságban élhet. 

Illésnek a hollók földi táplálékot vittek, nekünk akár a verebek is hozhatnak – valós energiaértékkel rendelkező – lelki eledelt, ha biztatásként eszünkbe juttatják Krisztus Urunk szavait: „egy sem esik azok közül a földre mennyei Atyátok akarata nélkül”.

Könnyebb lehet általános, nagy, önkárhoztató bűnvallást tenni, látványosan megtérni, mint mindennapi kis tévedéseinket beismerni.

Isten néha az ellenség szájába adja az igaz szót.

Az üresség is betölthet.

Olykor könnyebb száz emberrel szembenézni, mint eggyel.

Azokat a könyveket szeretem, amelyek vagy elaltatnak, vagy felébresztenek.

A kísértés „problematikája” bennünk lapul (mint a kígyó a fa lombja között). Semmi gond a hordó borral, tárgyi öntudatlanságban békésen megvan, míg rá nem talál egy alkoholista.

A szép, az érdekes felébreszti bennünk a megszerzés vágyát. 

Sok minden a halált szolgálja, amire azt mondjuk: ez az élet!

Ha élsz, nem tudod elképzelni a halált, ha meghaltál, az életet. 

„Az élet megtéveszt, a halál az igazi valóság.” A halál megtéveszt, az élet az igazi valóság.

Ami létezik, az ismeri a fájdalmat. 

Ne az érvekre, az igazságra figyelj! (Az érvek félrevezethetnek.)   

Alkoholista: ital nélkül nem mer, itallal nem tud lábra állni. 

Isten szeretete, tekintete tesz létezővé minket. A „van-nincs állapotot”(?) szüntelenül ő dönti el.

Erkölcs: a bennünk keletkező belső feszültségek „szeretetelvű” megoldása. 

A hosszú élet lehet ajándék és büntetés is. 

A kételkedés igazságokat fed fel, igazságokat takar el!

Hallottam: húsvét hajnalán is megszólal a kakas.

Vajon Istennek nagyobb az irgalma irántunk, bűnös emberek iránt, mint szeretete tökéletesen engedelmes Fia iránt?

Földi szolgálata során Krisztus Urunk mennyei létét, feltámadása után testi mivoltát fogadták el nehezen a körülötte levők.

A Krisztus szemével nézni az embereket, saját fájdalmamban felismerni sorsukat (Dosztojevszkij).

Egy gyerek beleejtette üveggolyóját a sárba. Társa így vigasztalta: ne félj, csak kívül lett piszkos. 

A rossz elválasztja az embereket, a jó az, ami összeköt, ami egyenlőképpen értékessé tesz mindenkit: orvosprofesszort és beteget, tanárt és bukott diákot. 

Megérteni, hogy ugyanaz a lényeg, bármit és bárhogyan beszélek róla. A sötétség is a világosság csodájáról (annak hiányát felmutatva) tanúskodik, a gyűlölet is a szeretet mérhetetlen értékéről.

Az erkölcsi rossz nem okoz az elkövetőnek fizikai fájdalmat (ellenkezőleg!), a jó cselekvése nem feltétlenül kellemes. A természet a rosszat (is) jutalmazza. Olykor közérzetünk ellen kell döntenünk…

Isten megtart, hogy kitartsunk.

Jobb kis faludban otthonra találnod, mint New Yorkban idegennek lenned.

Mivel kerülte a felületes kapcsolatokat, senkivel a világon nem kötött barátságot. 

Van egy evolúciós szempontból releváns időszakod: alkotsz, termelsz, családot alapítasz, aztán elérkezik a pillanat, amikor a haszonelvű világ számára már semmit nem jelentesz.

Milyen rövidek a tavaszok! (Mindig ilyenek voltak?) Futó élmény, elillanó öröm, tovatűnő élet: ez a szépsége. Régebb kétségbe estem, ha erre gondoltam, most megnyugvással tölt el: ennyi adatott, jól - rosszul betöltöttem arasznyi létem küldetését. Mint a kérészek, pillangók, bogarak. (Halálunk is része az örökkévalóságnak. )

Azt hiszed, fontos vagy: döntéseket hozol, mások sorsa függ (részben) tőled, szükség van a munkádra… Aztán egy pontba zsugorodik az egész. Maradhat visszhangja, de már nem hallod, szétsugárzó fénye, de már nem látod. Amire földi életedet építetted, az mind a hátad mögött marad. Távol kerülnek a melletted állók is. Valaki vár. 

Menni kell, építeni, feljebb törni, nagy terveket szőni, szeretni, de megérteni az integetőket. 

Van, aki szelíd, jézusi természetet örökölt, más káromkodva, fogcsikorgatva teszi a jót. Melyik a nagyobb érdem?

Egyeseket csak a halál hoz izgalomba (az élet nem érdekel).

Van, aki megöregedett, és – ha a jó tetteket vesszük alapul – semmit nem élt. Szerek, indulatok mámorában töltötte napjait, önző volt, lelki hulla. 

Isten a semmiből teremtette a világot, a nullától jutott el a világképletig, amelyben benne van a galaxisok mozgása, a pillangó röpte és a kvarkok rezgése. A semmi a teremtő erővel szemben egy reményteljes állapot. Amikor nincs semmi esély, amikor a lehetetlen helyzete áll elő, akkor kell kérni Isten segítségét. Ez a hit.  Ez a lélek mindennapi csodája. 

Az emberek nagyon könnyen változnak, ezt a túléléshez (érvényesüléshez) szükséges rugalmasságnak tartják „ebben a változó világban”. Elköszönsz valakitől este, reggel már nem ugyanazzal az emberrel találkozol. Pedig a változás a halál előjele. (Az alkalmazkodás a változatlan hozzáigazítása a változóhoz.) Egyetlen változás szolgálja az életet: a megtérés, a megújulás, a visszaalakulás arra, amit Isten elgondolt rólam… Isten állandó mozgásban van, de változatlan. 

Leírhatod az Isten világát? Hát őt magát?

Történelmi példák mutatják: akik nagy (néha nagyon önző) célokat akartak elérni, azok nem vonakodtak tömegeket feláldozni terveik megvalósítása érdekében (államfők, hadvezérek, diktátorok)… Krisztus az ő igazságát saját mártíriumával vívta ki, pecsételte meg.

Lassan senkit sem ismerek fel. Krisztust is csak a keresztjéről.

Az utat elvétettem, a célt nem. 

A holnap miatti aggodalmad ne rontsa el mai örömödet.

Segíts nekünk, Krisztusunk, sírásunkban is! Te, aki azért hagytad el a mennyet – ahol nincsen könnyhullatás -, hogy velünk együtt zokogj nyomorúságunkon, pusztulásunkon és halálunkon. (Nagyölyves)

Istennek minden lehetetlen, ami kívül van a szereteten. 

Vajon ki kéri számon az egykori börtönőrön, hogy álnok szándékú, mézesmadzag ígéretét megszegve, csúfot űzve a rabok felcsillanó reménykedéséből, a halál kezére játszotta őket? Ha a hazugság, szószegés, a gaztett nem jár semmilyen tényszerű következménnyel, saját lelkiismeretünk szűrőjén észrevétlenül átcsúszik.

Számára még Isten sem elég tökéletes.

Akkor majd sírva fakadunk Isten végtelen kegyelmét látva, hogy – íme - az ellenségeinket is befogadta… Ha nem volna ilyen nagy a kegyelme, hogy ellenségeinken is könyörül, akkor mi sem lehetnénk ott.

Ma már az idős ember sem követendő, jó példa. Ezek a mai öregek! 

A halálfélelemtől a halál szabadít meg.

Életcél az, ami fontosabb az életednél. 

Tedd ki az autódra a „Ma szabályosan vezetek” táblát, és megvan a mentséged: nem kell részt venned az alattomos versengésben, annak erőltetett bizonyításában, hogy megállod a helyed a pályán. Nem fognak idegesíteni a rád tülkölők sem, mert – lám - te előre megmondtad. Magukra vessenek, ha nem értik… Miért van szükséged ilyen kieszközölt mandátumra másoktól? Miért nem adod meg egyszerűen önmagadnak?

A fizikai világban a felfele haladás kerül erőfeszítésbe, a lélek világában az alászállás.

Alapvető törekvésünk, hogy jól érezzük magunkat. Ez azonban nemcsak testi igényeket jelent. Lehet, hogy mindenem megvan, mégis gyötrő hiányt élek át. Másoktól is elvárom, hogy elismerjenek, tiszteljenek, rendelkezésemre álljanak. Azt tegyék, amit elvárok. A diktatúra, az erőszak, a visszaélések megszületésének pillanata ez.

A boldogság gyümölcse nem akkor lesz a tied, ha leszakítod (lásd Ádám és Éva), hanem ha magadban megérleled. 

Az emberek elégedetlenségükben nem tudnak mit kezdeni magukkal, másokkal. Káin szindróma: másokon akarunk elégtételt venni. Úgy gondoljuk, szerencsétlenségünk, boldogtalanságunk oka a másik ember, elsősorban a mellettünk levő, akitől ezt meg azt vártuk volna el. 

Ne csak akkor légy boldog, ha szeretnek, akkor is, ha te szerethetsz másokat!

A tapasztalatból nem sokat tudunk meg a hitről. 

Nem az idő, annak érzékelése vet fel nagy kérdéseket.

Mennyire nem értjük meg: csak azt tedd másokkal, amit magadnak akarsz. Hidegvérű tömeggyilkosok elkényeztetett gyerkőcökként nyafognak, ha (pl. a vizsgálat során) az általuk az áldozataiknak okozott szenvedésnek csak egy töredékét is el kell viselniük. 

Könnyű megengedned magadnak, hogy gonosz légy, de gondold meg: ha szíved szerint a pokoli hitványság

 embere akarsz lenni, akkor szeretned kell a rosszat, a bántást, kínzást, megalázást akkor is, ha visszafordul rád.   

Mindig az ártatlan áldozattal azonosítjuk magunkat, pedig bennünk élnek az elkövető indulatai is. 

Nincs semmi nagy, semmi csodálnivaló a gonoszságban: primitív, sunyi, utálatos, perverz akkor is, ha lélegzetállító, kolosszális tettetek visz véghez. Az az őrült is tönkre tud tenni egy Leonardo da Vinci festményt, aki egy becsületes pálcikaemberkét sem képes lerajzolni.  

A mindenható Istent a lehető legkönnyebb kiutasítani az életünkből. Mintha ott sem lett volna… Ő, aki a legvalóságosabban van jelen mindenütt.

Van, aki kijelentéseivel, van, aki kérdéseivel alkot új világot. 

A bizalmatlanság a legveszélyesebb lelki betegség. Mivel nem bízol senkiben, ezért senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. A világ ugyanúgy működik, csak más előjellel.

A bűn nem lesz gyengébb. Csak te lehetsz erősebb. Lehet, hogy nem azért kell imádkoznod, hogy ellenséged (ellenfeled) „legyengüljön”, hanem azért, hogy te légy erősebb. 

Gonoszabb leszel a gonosz világnál, ha szenvtelenül, szívtelenül elfordulsz tőle.

A világot tapasztalataink éltetik. A szeretet eszméjét is annak gyakorlása.

Ne áltassuk magunkat: boldogság csak eltakarja szomorúságunkat. 

Az ember fél attól, hogy (egy kapcsolatban, egy közösségben) ő húzza a rövidebbet, hogy nevetségessé, súlytalanná válik, marginalizálódik, senki lesz, azért mindent megtesz, hogy ezt elkerülje: pozitív vagy negatív utat választva.

Reménytelen, tragikus szereptévesztésben élünk… Istenként akarjuk a hatalmat gyakorolni, de nem Isten módjára. Pozíciónkat, helyzeti energiánkat saját vágyaink kiélésére használjuk. A legfőbb etikai kérdés: mit kezdünk a nekünk adott vagy a megszerzett hatalommal. 

Az ember: a jó, a segítő, a bűnös, a gyanakvó…

Ki tudja, miről beszélünk, ha beszélünk, és miről hallgatunk, ha hallgatunk?

(Aki hallgat bűneiről, nem beszélhet a kegyelemről.)

Más a vihar utáni békesség.

Isten akkor is a csúcson van, amikor te mélybe jutottál.

Nem tudunk beletörődni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Inkább a tükröt görbítjük el, csak formásaknak látsszunk. Ha kitartsz valamilyen rossz mellett, értékrendedet ahhoz kell igazítanod. (Csodálkozunk, hogy olyan alacsony szinten van?)

Amióta Istennek az egyszülött Fiát megöltük, ő csak úgy nézhet ránk, mint gyilkosokra, akiknek megbocsátott.

Honnan származik a csend?

Az érdekünk nem mindig a javunkat szolgálja. Légy „igazságtalan” önmagaddal szemben a megbocsátásban, „tisztességtelen” a mások előnye érdekében!

A harag elmúlik, következménye marad.

Sok mindent tanultam Istentől…

Arasznyi idő (mint mértékegység).

Szükségünk van a bűnre, hogy megváltassunk.

A bűn a hűtlenül elhagyott Isten hiányának, ürességének a pusztító, örvénylő vonzereje.

A Sátán egyre jobban álcázza magát, egyre jobban hasonlít Istenre. A Sátán, ha kell, testinek, ha kell, lelkinek mutatja magát, kézzel foghatónak és virtuálisnak.

Ábel Isten előtt és Káinnal szemben is vétlen volt. Azt olvassuk: az Úr rátekintett Ábelre és az ő áldozatára. Káinnak Istent kellett volna megölnie (szörnyű mondat, mégis igazzá lesz a Krisztus történetében). Ábelt öli meg, akire tulajdonképpen hasonlítani szeretne.

Ábel megölése után többet nem lehet olyan a világ, amilyen előtte volt. Valami jóvátehetetlenül, szorongató módon megváltozott benne, igen, a Kain számára. És nem beszéltünk az azóta elkövetett számtalan gyilkosságról, a kegyetlen háborúkról, haláltáborokról. 

Nem az Ábel leszármazottai vagyunk.

Nemcsak gonosz természetünk, de az általa alakított világ is egyre jobban kedvez a gonoszságnak. 

Legtöbbször az igazság indítja erőszakra az embereket. A megváltoztathatatlan igazság eltűntetésének, megváltoztatásának ördögi vágya.

Ne ölj, akkor sem, ha soha nem fog kiderülni, ne lopj, akkor sem, ha kockázatmentes haszonnal jár, ne hazudj akkor sem, ha megdicsérnek érte!

A jog világában csak az bűn, amire bizonyítékok vannak. Az ártatlan áldozat – olykor néma- vallomása egyenértékű a gonosztevő tagadásával. 

Kicsinyes sérelmünk nagyobb lehet mások legnemesebb tetténél is.

A gazság, gonoszság méltatlan tetteinek nincs méltó büntetése.

A szégyen, a megszégyenülés legyőzése, elkerülése legmélyebb törekvése az embernek. Nemegyszer úgy harcol ellen, hogy a szégyellnivalót elfogadottá, sőt divatossá teszi. Nem a bűnt, annak következményét akarjuk kikapcsolni.

Isten szeretetét csak saját szeretete korlátozza.

A mezítlábas Jézust nem lehet Mercédesszel követni.

A kísértő megkísértése. 

Kísért a veszély, szemünkre is vetik: hitünk csak elmélet. Nagyon jól tudjuk „papíron”, hogy mi van, mit kell tenni, de ez az igazság nem „működik” a valóságos életben. 

A hit megfontolás, tudatosság (amiről tanúbizonyságot is tehetünk) és cselekedet (ami mindenképpen tanúskodik). Tudatos cselekedet. Ha hitünkre kérdeznek rá, akkor mindkettőről számot kell tudnunk adni.

Aki a szeretetben utazik, annak minden nagy élménye ahhoz fog kötődni.

Olvastam, hogy a bűn törvényszerű a hitetlen, és akcidentális a hívő ember életében. Nem így gondolom. A bűn mindnyájunk természetének része… A hívő ember előnye, hogy könnyebben felismeri, mint veszélyt, és a kegyelem erejével harcol ellene.

Teljes bűntudathiány. „Miért tetted, nem gondolod, hogy rossz a másiknak?” „Meg akartam tenni, más nem érdekel.”  „Te szeretnéd, hogy ez történjen veled?” „Miért történne ez velem?” „Szeretnéd, ha valaki más ezt tenné veled?” „Nem.”

„Akkor te miért tetted?” 

Egyházi Mohács. Vajon mekkora a felelősségünk?

A halál mindent túlél.

Csak az élőt kérdezheted meg (már túl későn), hogy szeretne-e élni.

Már nemcsak kultúrája, hanem a teológiája is van a hűtlenségnek, a szabadosságnak, az öntörvényűségnek. Ha én vagyok referenciapont (és nem Isten), akkor énem vonzáskörén belül minden vélemény helyes, érvényes (és igényt tarthat az egyetemességre). 

Nem lehet tudni – a szöveget olvasva, sőt, az eseményeket látva -, hogy Jézusnak vagy a farizeusoknak van-e igaza. „Az a nap” mutatja meg. 

Valakihez ragaszkodnunk kell, valaki mellett le kell tennünk a voksunkat! A mai ember szívesen helyettesíti ezt a „valakit” önmagával. Ám tegye! De elég erős-e ez az alap? 

Semmiféle tiltásnak, intésnek, rendeltetésnek nem halandó alávetni magát a posztmodern ember. A legmagasabb fórum én vagyok, és nem vallási, társadalmi, stb. előírások szabják meg, hogy mit gondolok, érzek, hogyan döntök. Az én diktatúrája ez. Reménytelen helyzet: nincs kivel szemben fellázadni. 

Minél önállóbb az én, annál kevesebb az esélye a közösségnek.

Ha az ördög szabadságot kínál, menekülj gyorsan az Úr „fogságába”!

Ha ég a házad, kevés az, ha jajveszékelve könnyet hullatsz, inkább – erődet összeszedve – hordj vizet a tűzoltáshoz!

Isten a középpont. Ő a kör is.

Ott kell keresni Istent, ahol elvesztettük.

A fájdalom akkor is ugyanolyan nagy, ha nem érezzükJ

Nem a világnak kell megtalálnia a megváltást, hanem a megváltásnak a világot. (Jézus úgy váltotta meg a világot, ahogy volt.)

Isten talán nem avatkozik bele a fizikai világba, de Lelke, szeretete által mégis áthatja és irányítja azt. („- Apa, gyorsítsd meg az időt! - Nem tehetem, de segítek, hogy gyorsabban teljen.”)

Az a fontos, amit felmutatunk, nem az, amit mások látnak.

Julianus barát keletre, én nyugatra utaztam a ránk leselkedő veszélyeket kiszimatolni. Nyugat nem szereti az egyértelműséget, a tiszta meggyőződést. A kételkedés kultúrája. 

Az orvos többet tudhat gyermekem leleteiről, de nem ismerheti őt jobban, mint én.

A szeretet mérhetetlen ereje. Egy mosoly jobbá teszi közérzetedet, pedig – fizikai értelemben - nem mozgatott meg, nem tett arrább benned egyetlen molekulát sem. Isten az egészet tartja kezében, azt hatja át. 

Szeretném, ha elengednétek, és nem hagynátok magamra. 

A szeretet ad erőt a fájdalomhoz és annak elhordozásához.

A legsürgetőbb határidő a halál.

Az Édenkertben is éhen lehet halni, ha nem tudod, hogy melyik fáról (nem) ehetsz.

Ha mindkét kezeddel a Bibliát markolod, nem tudsz jót tenni.

Nézz hátra, hogy új vízióid legyenek!

A rutin átsegít a rutinosságon.

Akár bottal, kár atombombával, ugyanazt a nyavalyás énünket védjük, illetve akarjuk érvényesíteni.

A fény akkor ragyog fel számunkra, amikor megpillantjuk.

A van nem igazolja a kell igényét. 

A döntéseinkhez, elképzeléseinkhez való eltökélt ragaszkodásunkból az igazságnak semmiféle felismerése nem képes kimozdítani. Legnagyobb pszichikai erő a megrögzött elveink konzerválását biztosító szívós makacsság.

A hűség erősítője a közelség. Élj az Isten közelében, hogy hűséges légy hozzá!

Az üdvözültek a kárhozottak, akiket az Úr megváltott.

Írd körül a végtelenséget!

Mindenki ki van zárva, aki nem jön el.

Úgy ment el, hogy tkp. nem is járt itt.

Nem elveink, rögeszméink irányítanak. Rögeszméket kell elültetni bennünk, hogy irányíthatóak legyünk. 

„Igényeink, akármennyire próbálják, próbáljuk azokat felpörgetni, ugyanazok maradnak: megértés, szeretet, elfogadás. Külső életünkben is: mindennapi kenyér, meleg családi otthon. Kényelmi eszközökkel nem tudjuk boldogságunkat fennebb srófolni. Megelégedettségünket talán.”