Lk 24, 36 – 49  (húsvét III.) 

36 Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! 

37 Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. 

38 Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? 

39 Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. 

40 És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. 

41 Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? 

42 Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. 

43 Elvette, és szemük láttára megette. ApCsel 10,41

44 Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. 

45 Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, 

46 és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, 

47 és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. 

48 Ti vagytok erre a tanúk. 

49 És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.

   Az előző veresekben olvassuk: az emmausi tanítványok – akik az úton melléjük szegődött személyben, aki feltárta előttük az Írásokat és vacsora közben megszegte nekik a kenyeret, felismerik a feltámadott Urat - még abban az órában visszatérnek Jeruzsálembe. Pedig már késő este volt. Ott együtt volt a 11 tanítvány és mások is… És egymásnak, szinte egymás szavába vágva újságolják a jó hírt. A jeruzsálemiek azt, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak, ők ketten pedig személyes élményeiket beszélik el: azt, hogy miképpen ismerték fel őt a kenyér megáldásáról és megtöréséről…

    Miközben erről beszélgettek - igazából húsvéti témáról, bár bizonyára kételkedő hangok is megszólaltak - Jézus maga állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: békesség néktek! A feltámadott Krisztus első mondanivalója, üzenete (hallottuk a János evangéliumából is). Ez egyrészt utal arra, hogy a tanítványok szívében még nem rendeződött el mindaz, ami három nappal azelőtt történt, amit átéltek, bár hallottak már a Jézus feltámadásáról. A nagypénteki trauma mély nyomokat hagyott bennük, nem tudnak könnyen túllépni azon. A mi életünkben is sok kérdés, sok veszteség, fájdalom lehet, és bár hallottuk már és hisszük is a húsvéti evangéliumot, mégis mindegyre előjönnek ezek a vívódások: ha Krisztus legyőzte a halált, miért van betegség, szenvedés az életünkben, miért van annyi probléma a világon. 

    Úgy látom, testvéreim, hogy a húsvét megújuló élmény kell legyen számunkra, nekünk minden nap szükségünk van Krisztus „megjelenésére”, közelségére, úgy ahogy a kisgyermek is állandóan  szülei jelenlétét igényli, és újra és újra meg akar bizonyosodni, hogy azok szeretik, törődnek vele. (Egyszer ovis koromban édesanyám meglátogatta a nagyszülőket, nélküle feküdtünk le, emlékszem, nagyon el voltam keseredve, és féltem attól, hogy nem fog visszajönni… pedig állandóan azt tapasztaltam, hogy az életénél is jobban ragaszkodik hozzánk.)

   Másodszor, ha meggondoljuk, valóban a bibliai értelemben vett békesség a legnagyobb áldás… Idéztük, olvastuk az ünnepen a 2 Kor 5-ből: békességünk van Istennel (nyugodt lelkiismerettel állhatunk meg előtte), és békességben élhetünk egymással. Figyeljük meg, sokszor kis dolgok is annyira kiborítanak. Valóban szükségünk van arra a mély, mindent hittel elfogadó békességre, amit egyedül Krisztus adhat. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja”- olvassuk a Jn 14, 27-ben. Ki szeretne gazdagságot, de akár kicsattanó egészséget, sikert, vagy akármit, békesség nélkül? Másfelől milyen nagy áldás a kevesebbet is, a nehezebbet is békességgel hordozni. 

   Aztán csodálkozunk azon, amit a 37. versben olvasunk. A tanítványok és velük levők Jézus feltámadásáról beszélgetnek, Jézus meg is mutatta már magát Simonnak és a két emmausi tanítványnak, és most, amikor megjelenik, akkor megrettennek (nemcsak meglepődnek egy kicsit), és félelmükben szellemnek gondolják őt. Képzelődésnek, rémálomnak. Úgy is mondhatnánk: inkább abszurd, balgatag, babonás képzetek ébrednek bennük, mintsem hogy elfogadják a húsvét nagy igazságát, Krisztus feltámadását. Könnyebben elhiszik az irreálist, mint Isten reális, valóságos (bár az emberi empirikus valóságot meghaladó) csodáját. Ez mutatja azt, hogy a halál milyen nagy úr az életünkben, nemcsak a veszteség megtapasztalásában, hanem gondolkodásunkban is. De meg tudjuk érteni: aki látta Jézus kegyetlen kivégzését, rettenetes kínszenvedését a kereszten, összetört testét, kiontott vérét, az nem tudja őt - emberi ésszel - élőnek elképzelni.   

   Jézus megkérdezi tőlük (rákérdez a kérdéseikre), hogy miért rémültek meg, és miért ébredtek kétségek a szívükben. Azt is megértjük ebből, hogy félelem oka mindig a kételkedés. Azt hiszem, hogy Isten nem tud segíteni, vagy nem hiszem, hogy ő segíteni tud. Húsvét hitének emberi kételkedéseinket kell először (és másodszor, harmadszor is) legyőznie. 

   Nézzétek kezeimet és lábaimat (Jézus sebeire utal), tapintsatok meg! Tapasztaljátok meg azt testi érzékszerveitekkel, hogy valóságosan, ténylegesen feltámadtam! Nem szellem vagyok, hanem – amint látjátok – húsom és csontom van… Nemigen szoktam elvont teológia tételeket, görög kifejezéseket előhozni az igemagyarázat során, de most mégis utalok arra, hogy itt a pneuma (valójában a Szentlélek megnevezésére is ezt a fogalmat használja az Újszövetség) és a szárksz szavak (ami az emberi hústestet jelenti) fordulnak elő. 

    Azt olvassuk a János evangéliuma elején, hogy az ige testté, azaz szárksz-szá lett… Jézus felvette emberi mivoltunkat, és feltámadásában ez a test kelt életre dicsőséges formában. Megváltó Urunk végtelen könyörületből, irántunk való szeretetből vállalt testet öltése nemcsak 33 évig tart, hanem az örökkévalóságig. Hitvallásaink így fogalmaznak: Krisztus mind testünket, mind lelkünket a bűntől és a Sátán minden hatalmától megszabadította, megváltotta. Talán így értelmezhetjük a feltámadott Jézus mondatát: nézzétek, nemcsak lélek vagyok, hanem megdicsőült test is.

   És bár nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen volt Krisztus megdicsőült teste (v.ö.  „Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatos lesz” a mi feltámadott testünk is), de azt igen, hogy nem volt alávetve a fizikai világ törvényének (zárt ajtókon át is megjelent, hirtelen eltűnt a tanítványok szeme – testi látása - elől), mégis fizikailag érzékelhető volt („akit kezeinkkel illettünk”, írja János). Krisztusnak, mint feltámadott Úrnak nem volt szüksége táplálékra, mégis együtt tudott enni a tanítványokkal. A feltámadott Úr jelen volt ebben az anyagi világban (nem lehetett kizárva abból).

  Érdekes kifejezés: hitetlenkedtek örömükben… Jellemző reánk. Igaz, milyen szent örömet ébreszt bennünk húsvét ragyogó győzelme, milyen bizalommal tölt el minket jövőnkre nézve, milyen reménységet gyújt a szívünkben elköltözött szeretteinkre gondolva! És mégis milyen sokszor hitetlenkedünk, bizonytalankodunk! Ez az ambivalencia jellemez minket… 

   Jézus - bizonyítva feltámadása valóságosságát, ua. közösségvállalását is a tanítványokkal - ennivalót kér, és egy darab sült halat adnak neki. Ő megeszi azt előttük, azt sugallva: én vagyok, aki olyan sokszor veletek ettem, aki feltámadásom után, isteni diadalmam után ugyanúgy közösségben maradok veletek. 

   De nemcsak az érzékelés útján akarja őket meggyőzni, hanem tanítás által is. „Ezt mondtam nektek, hogy be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban”. Krisztus kereszthalálában és feltámadásában Isten üdvözítő terve jutott diadalra. Bebizonyosodott: igaz minden szava, ígérete, a halál sem állhat már üdvözítő akarata útjába. 

   Akkor megnyitotta értelmüket… isteni hatalmával. Nekünk is erre van szükségünk. Emberi okoskodásunk által nem messzire jutunk, csak egy tudálékoskodó körforgás lesz csak belőle… Krisztus tud meggyőzni, a feltámadott Úr tud megvilágosítani, hogy meglássuk őt, és higgyünk benne. Hogy értsük a róla bizonyságot tevő írásokat. 

  Amiknek az a summája: Krisztusnak szenvednie kellett (bűneink miatt – az Ószövetség egész törvény- és ceremónia-rendszere erről szól, a bűn súlyos kérdését próbálja kezelni), és harmadnapon fel kellett támadnia, mert Isten terve a mi megváltásunk, üdvösségünk, ami nem valósult meg Krisztus feltámadása nélkül. 

  És (hallunk a mindenkori tanítványi küldetésről, a misszióról is) „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot”. Az evangéliumok ezzel a szolgálatra, bizonyságtételre buzdítással, elindítással fejeződnek be. Ti vagytok a tanúk. Mi már nem a látás emberei vagyunk, hanem a hitéi… Boldogok, hálásak lehetünk, hogy ismerjük megváltásunk tényét és Megváltónk személyét. 

   Az utolsó versben hallunk a Lélek ígéretéről… itt pünkösd fele nyit az ige. Krisztus Igéje és Szentlelke által kormányoz minket, ruház fel mennyei erővel (hogy feltámadásának, megváltó szeretetének a bizonyságai legyünk a családban, környezetünkben), „és a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart”. Ámen.