Ef 2, 11-22 (nagypéntek de.)

11 Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. 

12 Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. 

13 Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. 

14 Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, 

15 miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Kol 2,14

16 Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, Kol 1,20

17 és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Ézs 57,19 

18 Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. 

19 Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Zsolt 122,3-4; 2Móz 12,48 

20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, 

21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, 

22 és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. 

    Az apostoli levelekben nem találunk részletekbe menő leírást Jézus kereszthaláláról, de rengeteg utalás történik Isten Fia áldozatára, ami azok központi üzenete lesz.  Mondhatjuk, hogy valójában ezekben az újszövetségi iratokban találjuk a golgotai történések igazi értelmezését. Egy sorsdöntő eseményt csak később vagyunk képesek igazán megérteni, annak jelentőségét felfogni. 

    Csak néhányat említsünk a sok hivatkozás közül. A Róma 5,8-ban Pál azt írja: Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Az első korintusi levélben leszögezi: nem akarok másról tudni köztetek, csak Krisztusról, a megfeszítettről (1 Kor 2,2). A galatáknak írja: úgy tettünk bizonyságot Krisztusról, mintha ő köztetek feszíttetett volna meg (Gal 3,1), az efézusi levélben elhangzik a szép bizonyságtétel: „benne van a mi váltságunk az ő vére által” (Ef 1, 7). Vagy a Filippi levél gyönyörű Krisztus-himnusza: „engedelmes volt halálig, a kereszthalálig” (Fil 2,8). A Kolossé levélben egy szemlétes képet találunk: az ellenünk szóló kézírást, adóslevelet odaszegezte Krisztus a keresztfára (Kol 2,14). Péter apostol vallomásából, annak megfogalmazásából kihallani a személyes nagypénteki emlékeket is: Krisztus bűneinket maga vitte fel testében a fára (1 Pt2,24)… János írja levelében: ő engesztelő áldozta a mi bűneinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is (1 Jn 2,2). Azt is észrevesszük, hogy ezekben a későbbi hitvallásokban nem Jézus passiójának a külső részletei a fontosak, hanem annak belső üzenete: miattam, helyettem, érettem. Isten kegyelmének, megváltó akaratának, Krisztus megbocsátó szeretetének örök eseménye a kereszt. 

  Mai igénk egy biztatással kezdődik: emlékezzetek. Ezt a kifejezést elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban is szoktuk használni. Hogy ti. emlékezünk rájuk, emléküket a szívünkben hordozzuk. De itt ennél többről, élő kapcsolatról van szó… Arról a tényről (és annak az áráról), hogy mi most Isten gyermekei lehetünk. Pedig egykor pogányok voltunk. Az efézusiak szó szerint körülmetéletlenek, a pogány életforma lelki sötétségében élők, nem Isten népéhez tartozók voltak. Krisztus nélkül valók, mint akik kívül estek Isten elhívása körén.

   Vajon ezekről hallván, nem kell-e magunkra is gondolnunk? Bár mi ismerjük az evangéliumot, úgymond beleszülettünk a keresztyénségbe, de milyen könnyen eltávolodunk, kilépünk a Krisztussal való közösségből, saját vágyaink kergetésével vagyunk elfoglalva, és úgy beleveszünk az élet gondjaiba. Nagy kérdés: vajon nem tesszük-e magunkban hiábavalóvá azt, amiért Krisztus az életét áldozta? Abban a szabadságban élünk-e, amire megszabadított? (Egy történet arról szól, hogy egy fiúcskát ellopnak a törökök, janicsárrá - öngyilkos harcossá - képzik ki, édesapja az életét kockáztatva megkeresi, és haza akarja szöktetni, de a már felnőtt korú fia azt mondja: nekem már ez az én életem, nem megyek.)   

   Most közel valókká lettetek. Bennfentesek vagytok… Bekerültetek Isten családjába a Krisztus vére által. Ennek a feltételnek az említése nagyon hangsúlyos, mert megkerülhetetlen az, ami nagypénteken történt. A történelem egy adott pontján és pillanatában ment végbe ez az áldozat, de egyszer s mindenkorra érvényes marad, örök időkig hatása lesz. Amit Krisztus ott tett, vállalt értünk, az örök hivatkozási alap. () Jézus önmagát adta, és nemcsak ideig-óráig tartó szabadulást, hanem örök váltságot szerzett. Amit értem tett, az örök időkre meghatározza sorsomat, jövőmet. Erre mindig emlékeznem kell.

   Mert Isten is mindig megemlékezik arról, amit egyszülött Fia tett értem a kereszten. És az ő érdeméért könyörül rajtam, megtart irgalmasságában. Soha rólam el nem feledkezik.

   Krisztus váltsághalálának legnagyobb áldása az, hogy békességben élhetek. Békességem van Istennel (az Útmutató mai igéje volt ez – 2Kor 5, 19). Nem kell félelemben, nyugtalanságban élnem. Békességem van önmagammal. Tudom, hogy mennyei adósságom rendezve van. Krisztus nem arannyal vagy ezüsttel, hanem az ő drága vérével fizette azt ki. Ez a legértékesebb valuta. (Isten szemében semmi nem lehet drágább.) Az én Uram a parancsolatok ellenem szóló tételeit érvénytelenné tette, a vádat ejtette, új lapot nyitott számomra. 

   Ezt tudatosítanom kell magamban. És hálás kell lennem ezért. Senki nem vádolhat, nem zsarolhat, saját lelkiismeretem sem. Valaki „tökéletesen eleget tett” (HK). Ne engedjük, hogy megbocsátott bűneink megkeserítsék szívünket! (Egyszer az iskolában az egyik tekintélyes tanárral szemben elkövettem valami kisebb csínyt, le is lepleződött, a „tanárbácsi” nevetett egyet rajta – kedvencei közé tartoztam -, barátságosan hátba veregetett. Másnap egyik diáktársam rám akart ijeszteni, és közölte velem titokban, hogy a tanár mégis nagyon haragszik, és az ügynek következményei lesznek…Szorongva vártam az órát, a találkozást, ki tudja mi vár rám, milyen letolás, büntetés. Aztán bejött a tanár, kikérdezésnél engem is szólított a szokásos szigorúságával, szinte elájultam, amikor a nevemet hallottam. Biztos észrevette szorongásomat, mert rám mosolyogva azt mondta: mi van, fiam, a tegnapi dolgot már elfelejtettük. )

   És Krisztus békességet szerzett nekünk egymással is. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában. Gyönyörű ez a mondat. Szó szerint igaz, és jelképesen is értelmezhetjük. Ha Isten Krisztusban minket, sokszor engedetlenkedő, lázadozó embereket megbékéltetett önmagával, akkor egymással is. A kereszt által, mert Krisztus áldozata kiengesztelte, kiegyenlítette Isten jogos haragját, és egymás elleni sokszor jogtalan nehezteléseinket, gyűlölködésünket.  Ha Krisztus azért halt meg a kereszten, hogy mi békességben éljünk, akkor halálának megcsúfolása az, ha nem ezt tesszük.

    Igaz, milyen szomorú az, ha egy szülő élete árán megpróbálja kibékíteni gyermekeit (mondjuk, elvállal valamilyen életveszélyes kihívást egyik gyermeke helyett, aki éppen azt sérelmezte, hogy őt nem szeretik eléggé), és azok halála után is haragban maradnak. Meg kell értenünk, hogy Krisztus a legnagyobbat adta. Önmagát, saját életét kínálta fel érvként a megbocsátás mellett. Kinyilatkoztatva Isten bocsánatát, és kérve a mienket. Békességet hirdetett… Ez nagypéntek nagy vívmánya, üzenete, ami húsvétkor lép igazán érvénybe. 

  Általa szabad lett az út Istenhez. Ezt az utat mi torlaszoltuk el bűneinkkel, engedetlenségünkkel, hitetlenségünkkel. Vajon járunk-e ezen a szabaddá tett úton? Milyen fájdalmas, hogy bár szabad az út, sokan mégsem akarnak azon elindulni. Szabad jönni pl. a templomba, szabad hitünket gyakorolni, szabad jót cselekedni, szabad tiszta, megkötözöttségek nélkül életet élni, és sokan mégsem ezt választják. Hanem azt, ami megfosztja őket a belső szabadságuktól. A bűnt, haragot, szenvedélyeket…

  Pedig micsoda jogokat, kiváltságokat szerezett meg nekünk Krisztus a kereszten! A kereszt gyalázata dicsőségünk lett. Polgártársak, részesek, örökösök lettünk. Isten háza népe. Bekerültünk a legmagasabb körbe. Együtt az apostolokkal. 

  Szép hasonlat: ráépültünk Krisztusra, mint szegletkőre. Áldozata lett az alap. Milyen alapon hiszed, reméled ezt, számítasz erre - kérdezzük. Krisztusért. Amit ő tett, vállalt értem, amiért ő megszenvedett. Amiért életét áldozta azon a sötét nagypénteken, hogy mi Isten világosságában élhessünk. Épüljünk, erősödjünk a hitben, reménységben! Ámen.