Jn 20, 19-21  (Száltelek) 

    Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 

20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 

21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 

   Testvéreim, az igénk a tanítványokat mutatja be az első húsvét estéjén. Nem néznek ki vidám, hálás, örvendező társaságnak. Pedig már megtörtént a nagy csoda, Jézus feltámadt, az asszonyok, ill. Péter és János látták is az üres sírt, és Jézus már megjelent magdalai Máriának, aki el is mondta ezt a megrendítő, nagy hírt tanítványoknak. Végbemegy az üdvtörténet legnagyobb eseménye, beteljesednek az ígéretek, Krisztus győzelme elhárít minden akadályt az üdvösség elől, igazzá lesz minden ígéret, valóra válik minden reménység, felragyog az ő országának világossága… de a tanítványok ebből még semmit nem érzékelnek. Elmúlik húsvét első napja, de ők továbbra is nagypéntek kételkedésében, csalódásában, szomorúságában vesztegelnek. A másoktól hallott húsvéti hír sem oszlatja el szívük gyászát. Igaz, milyen szomorú ez?! Ugrálhatnának örömükben, ők pedig komor arccal, szorongva, félve ülnek bezárt ajtók mögött.

    Igaza van egyik igehirdetőnek, akinél azt olvastam: Jézus nemcsak meg kell szülessen a szívünkben (karácsonykor szoktuk ezt mondani), hanem fel is kell ott támadjon. Húsvét személyes élménnyé kell legyen. Az ünnep legnagyobb ajándéka a feltámadott Jézus Krisztus, és az ünnep ereje, világossága, békessége akkor tölt be minket, amikor – hit által – személyesen találkozunk vele. Húsvét nem egy tanítás, nem egy hagyomány, nem egy elmélet, hanem közösség (megélése) az élő Krisztussal… Egy idős nénit kérdeztek meg a háború lezárása után, hogy mit jelent neki a béke, azt válaszolta: nekem a fiamat jelenti, aki hazajött. Húsvét nekünk Krisztust kell jelentse, akivel együtt vagyunk, aki velünk van… 

  Érdekes: sehol nem olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus bezárta volna az ajtót, amikor együtt volt tanítványaival… Ezt nem tőle tanulták. Szívük félelme jut ebben kifejezésre. Pedig ha tudnák, ha hinnék, hogy ő feltámadott, hogy térdre kényszerítette a legfélelmetesebb ellenséget, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, akkor nem kellene ezt tegyék. Mennyi szív van zárva ezen az ünnepen is! Az emberek a bűnök, hitetlenség, harag, gyűlölet, aggodalmak sötétségében ülnek, és nem akarják észrevenni, hogy „felvirradt áldott, szép napunk”, hogy Krisztus ott van, és be akarja tölteni őket reménységgel, örömmel, szabaddá akarja tenni megkötözöttségükben.

    És bár zárva vannak az ajtók (többes szám), Jézus megjelenik közöttük. A feltámadott Úr nincs már fizikai, földi korlátokhoz kötve. Ilyen értelemben mondja Jézus: veletek vagyok minden napon (akárhova kerüljünk is). Őt nem tudja kizárni semmiféle emberi hatalom. Ő mindig közel tud és akar lenni hozzánk, csak fogadjuk őt be… 

  Jézus a középen áll meg. Jézus földi életében, szolgálatában nem akart a központba kerülni, nem akart hírnevet, nem hajszolta a népszerűséget. De a feltámadott Úr helye középen van. Mi van életünk, családunk, közösségeink, vagy éppen ünneplésünk középpontjában? Saját emberi akaratunk, egoizmusunk, indulataink, vágyaink, bűneink, szenvedélyeink? Nagyon komoly kérdés. Mi irányít, mi határozza meg gondolkodásunkat, cselekvésünket? Húsvét akkor kezdődik el igazán, amikor Jézus középre áll, amikor rá figyelünk, amikor neki engedelmeskedünk, mindent őhozzá igazítunk. Elkezdődött-e nálad a húsvét? Fontosabb-e a Krisztus békessége, mint saját elképzelésed, makacsságod? Ki uralja ünnep és hétköznapjaidat? 

  És Jézus szól is: békesség néktek. A feltámadott Krisztusnak ez az első szava, első köszöntése, első üzenete. Ó, milyen szükségünk van erre a szívünkben, otthonainkban, gyülekezeteinkben, a világon!

A de. hallottuk a 2. korintusi levélből: azért halt meg a mi urunk, azért áldozta életét, hogy ne magunknak éljünk, hanem végezzük a békéltetés szolgálatát. Hogy az ő békességében éljünk, és a békesség emberei legyünk. Hogy ne áldozzuk fel azt egyéni sérelmeink, indulataink és érdekeink miatt a családban, környezetünkben. Mert nem az én mulandó kis akaratom a fontos, hanem a Krisztusé, mert az – feltámadásával bebizonyította – örökkévaló. A halált legyőző Úr a megváltás igazságának, az üdvösség bizonyosságának a békességével akar megajándékozni, felruházni. És ezt a békességet senki és semmi el nem veheti tőlünk. Engedjük, hogy betöltsön! 

   Jézus ezután megmutatja kezeit és oldalát. Eszünkbe jut: békességünk büntetése rajta volt (Ézs 53). Az, hogy mi békességben élhetünk, az ő érdeme. Ő valóban megfizetett ezért (történet…). Az Úr ugyanakkor erősíteni is akarja a kételkedő tanítványok hitét. Én vagyok, akit megtagadtatok, akik megkínoztak, keresztre feszítettek, aki elvéreztem, meghaltam, akit sírba helyeztek, de Isten hatalma által feltámadtam, és megdicsőült testemen is hordom a megváltás szent stigmáit. Krisztust az örökkévalóságban is így fogjuk látni. Mert egyáltalán az, hogy ott lehetünk, az ő áldozatának köszönhető. (Egy óceánkutatót cápatámadás ért, a csapat egyik tagja segítségére sietett, és bár ő is megsérült, de sikerült megmentenie a társát. Nos, ez a tudós mondta el később: nem tudok soha úgy a barátomra gondolni, hogy ez a jelenet, ez az önfeláldozó gesztus ne jusson eszembe. A barátomban mindig azt az embert látom, aki élete kockáztatásával megmentett engem.) 

  A tanítványok megörülnek… Felragyog az arcuk, felderül a szívük. Ez a húsvét kezdete számukra, amikor felismerik Krisztust, meglátják benne a keresztre ment Isten Fiát és a feltámadott dicsőséges Urat. Igaz, úgy kívánjuk ezt magunknak is! Mi is ki akarunk lépni a szomorkodásból, aggodalomból, és átélni azt a felszabadító örömet, hogy győz az élet, hogy Isten megtartó akarata megvalósul. A mi életünkben is. Ezt az örömet nem magunkból kell kicsikarjuk, nem ünnepi „kiegészítőkkel” kell nekünk felgerjeszteni, ezt egyedül Krisztussal tudjuk átélni. Nézzetek rá hittel, vegyétek észre!

  És másodszor is elhangzik, de már a küldetéssel egybekapcsolva: békesség néktek, elküldelek titeket. A húsvét az misszió, feladat, küldetés. Vinni, megosztani másokkal: Jézus él, Igéjével, Szentlelkével kormányoz, megáld minket, és „a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart”. Ámen.