2 Thessz 2, 13-17 (vas.de.)
13 Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által.
14 Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.
15 Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.
16 Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg,
17 vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.
Megint hálaadásról hallottunk az igében, mégpedig olyanról, amit másokért mond el az apostol. Miközben annyit hadakozunk egymással, szinte elfeledkezünk erről a lehetőségről: hálát adni a jóért, az áldásokért, amiben Isten másokat (is) részesít. Bizonyára több örömünk lenne, ha nem csak a magunkét számolnánk… (A szomorúság megvan egyedül is, az öröm megosztva tud igazán kivirulni.) Ehhez túl kell lépnünk önző természetünkön, gondolkodásunkon, le kell győznünk magunkban az irigység, a vetélkedés indulatát. Ezeket mind felfedezzük magunkban. Vajon mikor adtunk hálát utoljára ismerőseink, embertársaink sikeréért, előmeneteléért?
Az apostol itt először azért fejezi ki háláját, mert a thesszalonikaiak az Isten szeretetében élnek. Szeret az Úr. Ezt tudatosítanunk kell. Meggyőződésünkké, belső élményünkké kell váljon. Akkor is, ha emberek részéről csalódások érnek. Ez a hit erőforrás, reménység. Ez ugyanakkor a legmagasabb szintű elfogadottságot is jelenti. Ha Isten igent mond az életemre, ha számára értékes vagyok, akkor ezt az igazságot senki nem vitathatja, nem veheti el tőlem.
Önbecsülésemnek ez az alapja. Ezt kell tükröződjék a magatartásomban is… Akinek sok pénze van, az nem feltétlenül adakozóbb (gyakran éppen fukarabb) másoknál, de a szeretetnek az a természete, hogy adni kell belőle: minél több van, annál többet.
Isten irántunk való szeretetének legfőbb bizonyítéka és következménye, hogy kiválasztott az üdvösségre… Az üdvösség távlatában, reménységében élünk. Mégis azt tapasztaljuk (elsősorban a saját életünkben), hogy a világ hamis csillogása elhomályosítja bennünk az üdvösség fényét… A láthatók teljesen lekötik a figyelmünket, lefoglalják időnket. Persze, szükségeink, feladataink, céljaink vannak, azokat komolyan kell vennünk, Istentől kapott parancsunk van erre, de ha a földi dolgok abszolút prioritássá lesznek, akkor az a lelkiek rovására történik… Megtalálni a helyes sorrendet, hangsúlyt, arányt – ez a bölcsesség. Keressétek először az Isten országát! És ez a boldogságról, a megelégedettségről is szól. Ha tudom, hogy mi a célom, az utat is könnyebben megtalálom. Ha az Istennel való örök közösségre készülök, akkor már most igyekszem vele járni.
Hogyan jut érvényre Isten kiválasztó terve? A Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Isten Lelke csodálatos módon megérint, és én arra hittel válaszolok. Isten nem hit-automatákat teremtett/gyártott, hanem minket, földi gyermekeit szabad akarattal ruházott fel, akiket Igéje és Lelke által akar vezetni. Hogyha engedelmeskedünk neki.
Hogyan ismerhetjük fel Isten üdvözítő akaratát? Azt írja Pál: elhívott az evangélium által… Ezt az örömüzenetet kell nekünk szívünk szerint megértenünk és elfogadnunk... Figyeltünk a megfogalmazásra: a mi evangéliumunk… Pál annyira azonosul vele, hogy magáénak nevezi. Rokonszenves ez a személyesség – jó lenne nekünk is így érezni: a mi közösségünk, a mi hitünk, a mi küldetésünk - amit voltaképpen Krisztustól kaptunk, hogy részesüljünk az ő dicsőségében… A mi Urunk nem kevesebbet ad, nem egy kis támogatást, egy kis szánalmat, hanem magához emel… Mekkora kegyelem ez! A mennyei király nem alamizsnát osztogat, hanem a trónjára ültet. Ez a mi keresztyéni elhívatásunk lényege, veleje.
Ezért tehát álljatok szilárdan… Sok minden megkísérti hitünket, az Úrral való kapcsolatunkat. Minket nem az üldözések fenyegetnek, bántalmazások, egyebek, hanem elsősorban saját közömbösségünk. Azt a legnehezebb legyőzni. Nem a külső támadásokban, hanem a belső harcokban bukunk el. Az ember önmagával fordul a legnehezebben szembe. Ha tiltanák a templomba járást, hitünk gyakorlását, akkor szenvedélyesen kárhoztatnánk a gonosz, istentelen és embertelen rendszert, de ha mi önként fordulunk el el Isten igéjétől, mondunk le a krisztusi értékekről, a közösségről, akkor nem kezdjük el magunkat vehemensen hibáztatni. A belső eltávolodást a legnehezebb legyőzni. Deák Ferenc szavaival: azt veszítjük el igazán, amiről lemondunk. Vissza kell tehát találnunk életünk Urához, benne fel kell ismernünk megtartatásunk garanciáját, erősen kell állnunk ezen a fundamentumon, ragaszkodnunk, Isten Igéjére figyelnünk, egymást támogatnunk.
Közösségi szempontból sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint 40 évvel ezelőtt, pedig akkor diktatúra volt, nagy külső nyomás nehezedett a gyülekezetekre. A mai világ korlátlannak tűnő lehetőségei, csábításai érzéstelenítőként hatnak ránk: nem vesszük észre, hogy miközben sok mindent megszerezünk és elérünk, legdrágább értékeinket engedjük kiesni a kezünkből, szívünkből. Tartást a hitünk adhat.
Ragaszkodjatok a hagyományokhoz… Ez a szó nem cseng kedvesen protestáns füleinkben. A tradícióról rossz véleményünk van. Ám vannak jó hagyományok is. Szükségünk van olyan bevett életgyakorlatokra, amik irányt mutatnak… Pl. hogy minden vasárnap eljövünk a templomba: Igét hallgatni, békességet meríteni, a közösséget támogatni. Csak ez a puszta tény erősebbé tenne minket, jobb lenne a hangulat közöttünk, jobban oda tudnánk figyelni egymásra. Szokásaink identitásunk részévé lesznek. Az vagy, amit mondani, tenni szoktál. A mindennapi szóhasználat is erre utal: káromkodni szokott, inni, kötekedni, hazudni, vagy éppen segíteni szokott. Ezek a megállapítások az illető embert jellemzik. Tudom, a hagyományrombolás korát éljük (lesajnáljuk a régi életformát, mindent kisepertünk…), és nem jut el a tudatunkig, hogy valamilyen hagyományt csak követünk. Ha nem a közösség ápolásét, akkor az elszigetelődését, az elidegenedését, a széthúzásét. Milyen hagyományokat alakítunk ki? Nem külsőségekről beszélek, hanem belső értékekről, igazságokról, azok melletti elköteleződésről. Gyakran idézzük Józsuét: én és az én házam az Úrnak szolgálunk. (Egy neves pszichológus írta le: apámnak megígértem, és gyakorolni fogom a vallásomat, és ez nagy lelki erőforrás volt mindig számomra.) Hagyományaink, szokásaink döntő befolyással vannak jövőnkre. Bárcsak az evangélium mindig időszerű hagyományát követnénk! Nem veszíti soha az érvényét. A géntechnológia, a robotika, az űrkutatás korában sem.
A jó, a lelki hagyományok megőrzéséhez buzdításra van szükség. Gyermekeink, fiataljaink mit látnak, mit vesznek át tőlünk? Tőlük kell megkérdezni. Nem minket kell kövessenek, hanem azt, akit mi próbáltunk (néha talán képmutatóan) követni. Bizonyára más formákat kell találjanak, de a tartalom ugyanaz marad. Nincs más út, csak az Isten útja.
Igeszakaszunk végén egy szép kérés fogalmazódik meg: maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk... Az áldás személyesen érkezik. Nem valami névtelen ajándékcsomag. Kapcsolatból nő ki. Felelősséggel jár. Ezt nem lehet megspórolni. Az apostol hozzáteszi: aki szeretett. (Az ószövetségi istenfélő emberek, amikor Isten nevét emlegették, akkor mindig hozzátették: áldott legyen az ő neve. Nekünk azt lehet állandóan hozzáfűznünk: aki szeretett.) Aki örök vigasztalással… vigasztalja meg. Igen, az üdvösség felől nem lehet kétségünk, de sokszor kétségeskedünk afelől, hogy Isten a mindennapokban megsegít minket. Tudom, hogy szeret az Isten, de vajon ilyen-olyan szükségemben számíthatok-e rá? Éppen ezt kéri az apostol: tapasztaljátok meg mindenben azt, hogy mellettetek van az Úr, megvigasztal, felemel, hordoz. Jó lenne ebben a bizalomban élni!
És fontos az utolsó sor: és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben. Értitek? Isten nemcsak azt akarja, hogy mi talpra álljunk, stabilak legyünk a hitünkben, hanem abban akar megerősíteni, hogy beszéddel, cselekedettel másoknak szolgáljunk, másoknak a javát munkáljuk. Ez bízatik reánk. Nem szidni kell a sötétséget, hanem világítani. (Egy gazdag ember felesége panaszkodott, hogy túl sötét az otthonuk, a tehetős férj egy nagyobb, világosabb házat építtetett, aztán egy még nagyobbat, rengeteg ablakkal… A feleség még mindig kedvetlen volt. A férj elment egy bölcshöz… Az azt mondta neki: feleségednek nem külső fényből van többre szüksége, hanem az a világosság hiányzik neki, ami a tekintetedből sugárzik… Egyedül az képes beragyogni a szívét.) Ebben a jóban gazdagodjunk, és gazdagítsuk egymást! Ámen.