ApCsel 25, 13-27 (bibliaóra)
13 Néhány nap elteltével Agrippa király és Bereniké Cézáreába érkezett, hogy köszöntsék Fesztuszt.
14 Amikor már több napja időztek ott, Fesztusz szóba hozta a király előtt Pál ügyét: Van itt egy férfi – mondta –, akit Félix hagyott itt fogolyként.
15 Mikor Jeruzsálemben voltam, panaszt emeltek ellene a zsidók főpapjai és vénei, és az elítélését kérték.
16 Azt válaszoltam nekik, hogy a rómaiaknak nem szokásuk bárkit is kiszolgáltatni, amíg a vádlott szemtől szemben nem áll vádlóival, és alkalmat nem kap arra, hogy védekezzék a vád ellen.
17 Mikor tehát megérkeztek ide, halogatás nélkül mindjárt másnap bírói székembe ültem, és elővezettettem azt a férfit.
18 Ekkor vádlói körülállták, de semmi olyan bűnt sem hoztak fel ellene, amilyenre gondoltam,
19 hanem valami vitás kérdéseik voltak vele a maguk vallásáról meg egy bizonyos meghalt Jézusról, akiről Pál azt állította, hogy él. ApCsel 18,15; 23,29
20 Mivel pedig én nem tudtam eligazodni ezekben a vitás kérdésekben, azt kérdeztem tőle, nem akar-e Jeruzsálembe menni, és ott állni törvény elé ezek miatt a dolgok miatt.
21 Pál azonban fellebbezett, és azt kívánta, hogy tartsák őrizetben a császár döntéséig. Ezért parancsot adtam, hogy őrizzék őt, amíg a császárhoz küldhetem.
22 Agrippa erre így szólt Fesztuszhoz: Szeretném magam is hallani ezt az embert! – Holnap hallani fogod – válaszolta ő.
23 Másnap megérkezett Agrippa és Bereniké nagy pompával, és miután az ezredessel meg a város előkelőségeivel együtt bevonultak a nagyterembe, Fesztusz parancsára elővezették Pált.
24 Fesztusz ezután így szólt: Agrippa király és ti, férfiak, mind, akik velünk együtt jelen vagytok, látjátok ezt az embert, aki miatt engem ostromolt az egész zsidóság Jeruzsálemben, sőt még itt is, azt kiáltozva, hogy nem szabad tovább élnie.
25 Én azonban azt állapítottam meg, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem cselekedett. De mivel a császárhoz fellebbezett, úgy döntöttem, hogy oda küldöm őt.
26 Ámde semmi bizonyosat nem tudok írni róla uramnak, ezért elétek vezettettem, elsősorban is eléd, Agrippa király, hogy kihallgatása után legyen mit írnom róla.
27 Mert értelmetlennek tartom, hogy aki foglyot küld, ne jelentse az ellene emelt vádat is.
Saulus damaszkuszi megtérése után a vonakodó Anániásnak mondja az Úr: választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé. És valóban, Pál Krisztus hűséges, odaszánt bizonyságtevőjévé vált: egyszerű matrózoknak és főembereknek, rabszolgáknak és királyoknak, zsidóknak és pogányoknak hirdette a megfeszített és feltámadott Urat. Történetünkben fogolyként, de szabad lélekkel gyakorolja ezt a szolgálatát.
Agrippa király (hivatalos nevén II. Heródes Agrippa) Nagy Heródes unokájának, I. Heródes Agrippának a kisebbik fia. Rómában nevelkedett, apja halálakor - Kr.u. 44-ben – csupán 17 éves, 50-től Khalkisz (Libanon), 52-től Júdea, Galilea és Pérea királya lesz, jogkörébe tartozik a főpap kinevezése is. Testvére feleségével, Berenikével él együtt. Uralkodása alatt 62-64-ben fejezték be a jeruzsálemi templom bővítését. Jeruzsálem eleste után Rómában élt haláláig, Kr. u. 95-100.) Porciusz Fesztusz (nevének jelentése: ünnepélyes) római helytartó Júdeában, Kr. u. 59-60-ban nevezte ki Néró császár, de nem sokáig viselte hivatalát, 61-ben vagy 62-ben meghalt. Jobbindulatú helytartóként (prokurátorként) tartja számon a (zsidó) történetírás.
A király és élettársa leutaztak Cézáreába Fesztusz köszöntésére. Ez a protokoll-látogatás nem idegen mozzanatként került bele az Újszövetségbe, hiszen hatással van Pál apostol további sorsára (ilyen módon az evangélium Rómába jutásában is szerepet játszott). Isten útjai csodálatosak. A leghétköznapibb, a „legvilágibb” esemény által is az ő akarata teljesedik be.
Cézárea egy tengerparti város volt, állt itt egy régebbi erőd (Kr. e IV. – III. századból), de Nagy Heródes tette igazán jelentős várossá, valóságos metropolisszá: tágas terekkel, nagy templomokkal, impozáns épületekkel. A júdeai helytartók székhelye lett. Lakosai javarészt hellén kultúrájú pogányok voltak, de zsidók is szép számban éltek a városban. (Itt lakott egy időben Fülöp evangélista, Kornéliusz százados.) A zsidó háborúban (a hatvanas évek közepétől) a rómaiak főhadiszállása, itt végzik ki az elfogott vezetőket. Később itt élt Origenész, a nagy egyházatya. Hadd idézzünk egy imádságot tőle: Uram Jézus,/tedd kezed a szememre,/hogy elkezdjem tisztán látni/ne a látható, hanem a láthatatlan dolgokat./Nyisd meg szememet,/hogy ne a jelenbe,/hanem a jövőbe tekintsek./Tedd szívem tekintetét átlátszóan tisztává,/hogy lélekben Istent szemléljem./Ámen. (Origenész)
A korra jellemző módon egy ilyen látogatás több napig tartott (ma futólag intézünk mindent), és a mindenre kitérő beszélgetések során Fesztusz szóba hozta az egyik jeles fogolynak, Pálnak a figyelemreméltó ügyét. Valószínű, hogy Fesztuszra különös benyomást tett az idősödő apostol személye, szenvedélyes, meggyőző beszéde, őszinte, hiteles bizonyságtétele, ezért tesz említést róla rangos vendégeinek. Mindig kérdés az, hogy milyen benyomást teszünk másokra, milyen üzenetet fogalmaz meg az életünk mások számára, akik között élünk, forgolódunk.
Hallunk Pál ügyének, perének részleteiről, hogy ti. még Félix hagyta őt (úgymond) utódjára, hogy a zsidók a Fesztus első hivatalos jeruzsálemi útja során rögtön vádat emeltek ellene (a gonoszság soha nem nyugszik, a kísértő nem tesz le romboló szándékáról), és kérték az elítélését. Fesztus nagyon korrekt módon a római törvények előírásaira hivatkozott (még mi is tanulhatunk belőlük: nem az emberek háta mögött ítélkezni, hanem egymással szembenézve). (Az előítélet hátterében sokszor a tudatlanság, vagy a felületes ismeret áll.) Amikor a vádlók feljöttek a helytartó városába (nem sajnálták a fáradságot), akkor a prokurátor lelkiismeretesen már másnapra hivatalos tárgyalást tűzött ki. Nem élt vissza hatalmával, nem várakoztatta meg őket. Amikor vádlói körülállták Pált (szemléletes ez a mozzanat, el tudjuk képzelni, ahogy fenyegetően körülveszik, túlkiabálják – v.ö. Zsolt 62,4: Meddig támadtok egyetlen emberre, miért akarjátok mindnyájan megölni?), de semmiféle súlyos vádat nem tudtak felhozni ellene, hanem – Fesztus megítélése szerint – valami vallási kérdésről vitatkoztak, egy bizonyos Jézusról, aki meghalt, és akiről Pál azt állította, hogy él.
Milyen drága evangélium szólal meg a sorok között! Egy idegen, egy pogány ember, a római hatalom és jog képviselője, beszámol egy számára nehezen érthető, talán zavarosnak tűnő, furcsa ügyről, amelyben Jézusról van szó, akit megöltek, de akiről sokan azt mondják, hogy él. Igen, a római jegyzőkönyvekben biztos fel volt jegyezve a Poncius Pilátus alatti kivégzés (ez idő szerint egy 27 éves történetről van szó), de Jézus feltámadását földi krónikák nem rögzítették. Azonban annak bizonyossága ott él az apostolok, a Krisztus követők szívében, általuk belekerült az evangéliumba, és eljutott hozzánk is.
Fesztus akkor megkérdezte Pált, hogy nem akarja-e, hogy Jeruzsálemben vizsgálják ki az ügyét. Tudjuk, hogy volt egy merényleti kísérlet (összeesküvés) Pál ellen a Félix helytartó idejében (ApCsel 23 – Pál unokaöccse neszelte meg, szólt az ezredesnek, Lisziásznak), ezért az apostol visszautasította ezt az ajánlatot… Nemcsak emberi mérlegelés volt ez a részéről, nemcsak saját életének féltése (hiszen ő írja: „még az életem sem drága”), hanem bizonyára Isten tanácsára figyelve döntött. Az ő határidőnaplójába be volt jegyezve a Pál Rómába érkezése, ottani szolgálata. Jó a mennyei jelekre figyelnünk! Az apostol kérte tehát ügye felterjesztését a császár elé (jogi nyelven: a császárra apellált). Ez nem volt könnyű elhatározás: több éves vizsgálati fogságot is jelenthetett.
Agrippa – az elmondottak alapján - kíváncsi lett Pálra. Valószínű az is, hogy már hallott róla. Bizonyára a Jézus neve sem volt ismeretlen előtte. Bár Rómában nevelkedett, de kötődött a zsidósághoz (Pál erre a lelki kötődésre hivatkozik a következő fejezetben), ismerte a népét foglalkoztató eseményeket. (Igaz, egyik lázadásban, 66-ban – éppen Alexandriában tartózkodott – a római hatalom oldalára állt). A király azt mondja: szeretném hallani azt az embert. Kicsit azt is belehalljuk: szeretnék hallani Jézusról. Vajon ez a kettő összekötődik-e bennünk? Aki minket hall, az meghallja-e Jézus igazságát, megérzi-e szeretetét? Fesztus eleget tesz a király kérésének.
Másnap ünnepélyes keretek között (sokan felvonulnak: az ezredes, a város előkelőségei), bevonultak a nagy terembe (amfiteátrum?), és elővezették Pált. „A világ látványossága lettünk”- írja egyik helyen az apostol (1 Kor 4,9). Lassan az számít furcsaságnak, ha valaki Krisztus követőjének vallja magát. (Egy viccesnek hangzó, de súlyos tényekre rámutató történet szerint egy nyugat-európai családban a 17 éves kislány bejelenti a szüleinek: valamit meg szeretne beszélni velük. A közös vacsorán biztatják: lányunk, mi mindent elfogadunk, toleránsak vagyunk, stb., mégis teljesen zavarba jönnek, amikor a lány bejelenti: keresztyén lettem.)
Fesztus egy rögtönzött szónoklatot tart, amelyben – a hivatalos megszólítás után – elmondja, hogy milyen súlyos vádak érték és érik ezt az embert, és hogy neki személyesen is mennyi támadásban, kellemetlenségben volt és van része miatta („engem ostromol az egész zsidóság”) Jeruzsálemben, de itt is. Gyakran hallja a kiáltozást, hogy ennek a személynek nem szabad élnie. Szinte nem értjük ezt az izzó gyűlöletet. Pálnak azért kell (kellene) meghalnia, mert az élő Krisztust hirdeti. Inkább a holt ceremóniák. Azoknak könnyen eleget lehet tenni. Az élő Úrban hinni kockázatos dolog: engedelmeskedni kell, életünket az ő akaratához igazítani. Ezért nem kell ő ma sem. Ki akar lemondani saját céljairól a Krisztus szolgálatáért, alárendelni magát az ő szeretete törvényének, ki akarja, hogy beleszóljanak az életébe?
Fesztusz kijelenti: ő nem talált halálra való bűnt benne (mintha Pilátus szavait idézné), és ki is tartott véleménye mellett, nem engedett a hangoskodók nyomásának, mint prokurátor elődje. Igaz, Pál római állampolgár. Jézus „csak” az Isten Fia volt.
A végén a helytartó meg is indokolja a kihallgatás lefolytatásának szükségességét (talán ürügyként hozza ezt fel, de nagyon diplomatikusan): nincs mit írnom az én uramnak (a császárról van szó). Azt lett volna igazán kívánatos, ha urának az ő nagybetűs Uráról tudott volna írni.
Tudjuk, Pál ezek után egy nagy ívű, nagyhatású védőbeszédet tart, ami inkább bizonyságtétel. Így fejezi azt be: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni népének és a pogányoknak.
Fesztus nem érti igazán az apostol szavait (bár az bizonyos mértékben megérinti őt, gondolkodása, neveltetése mégis ellenáll, és így kiált fel: bolond vagy te, Pál), Agrippa azt mondja: majdnem ráveszel… Gerjedezik a szíve, de nem meri rábízni magát a megváltó Úrra. Pál azt feleli: kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nemcsak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül. (ApCsel 26,29)
Ha Fesztusz valóban megírta a császárnak ennek a kihallgatásnak a jegyzőkönyvét, akkor írnia kellett Krisztusról is, akiről Pál beszélt, akiben ő (itt még?) nem tud hinni, aki csak egy vitatott személy számára, bár csodálatos dolgokat mondanak felőle. Ismerjük ezt az érdeklődő, ua. vonakodó magatartást: szép, talán igaz is, szívesen hallgatom, de nem tudom megnyitni a szívemet előtte. Aki azonban hittel megragadja, elfogadja őt, annak nemcsak egy szép történet lesz a Krisztusé, hanem a legdrágább reménység, öröm, személyes bizonyosság.
Fesztusnak nincs sok ideje hátra, 1-2 év múlva meghal… Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Fesztus neve, említettük, ünnepélyest, ünnepit jelent. Valóban: sikerült jelentős személlyé válnia, ideig-óráig tisztelték, ünnepelték is, de igazi ünneplés az Isten országában van…
A Jn 6, 40-ben olvassuk: Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Ámen.
