Fil 1, 3- 11 (vas.de. – gyülekezeti találkozó)
3 Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok,
4 és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért,
5 mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig.
6 Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.
7 Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben.
8 Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetével,
9 és imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel,
10 hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára,
11 és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcsét Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására.
Az elmúlt hét elejére – talán hétfőre - kijelölt igeszakaszt hallottuk, a mai kissé ítéletesebb lett volna. Persze, nem árt, ha meghalljuk a figyelmeztetést is, akár egy ilyen ünnepen is (az igefelolvasásban elhangzott), mert csak megtisztult lélekkel lehet tisztán ünnepelni. Csak az Isten előtt elrendezett szívben lehet békesség. A 3. fejezet első verseiben az apostol az egységhez való ragaszkodás, az egymást biztató példaadás jelentőségéről ír, ua. felrója a gyülekezet némely tagjának, hogy ehhez képest más szabály szerint élnek, gondolkodásuk kizárólag a világiakra irányul, így bennük az „óember” jut egyeduralomra. Majd hozzáteszi (ezzel zárul a rész): nekünk pedig a mennyben van örökségünk. Ez a reménység adja meg keresztyén életvitelünk, mostani ünneplésünk többletét is, ami ilyenképpen nemcsak találkozás, nemcsak emberi érőforrásaink számbavétele, hanem annak tudatosítása: Isten megváltott, megtartásra rendelt népe vagyunk…
A mai textus hálaadással kezdődik. Jó nekünk is ezt a sorrendet követnünk. Először hálát adnunk azért, hogy vagyunk, hogy békességben élhetünk, hogy Isten sok évszázadon keresztül megőrizte gyülekezetünket, hogy még mindig szól az ő igéje. Kegyelmét nem volta meg, arra mindig számíthattunk: elődeink és mi is. Megújult templomunk van, és annyi mindenünk. Jaj, csak hit is lenne, összetartás, szolgálat!
Az apostol elmondja, leírja: örömmel imádkozom mindnyájatokért. Elgondolkoztam… ritkán szoktam örömmel imádkozni a gyülekezetért, inkább lelki fájdalommal, kétségekkel, összeszoruló szívvel. Hálaadásomba is belevegyülnek ezek az érzések. Pedig bizonyára, örülnöm, örülnünk is van miért! Azokért, akik itt vannak, akiknek szívügyük gyülekezetünk sorsa, akik keresik Isten országát és az ő igazságát, és azokért is, akik már nincsenek köztünk, de akik sokat áldoztak a közösségért, szép lelki örökséget hagytak maguk után. Nem elhanyagolható hálaadás-témák ezek!
Az apostol sorolja az indokokat is: mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében. Milyen közös értékek kapcsolnak minket össze? Vajon összeköt-e minket Istennek a kegyelemről, Krisztus megváltó áldozatáról szóló igéje? A legszükségesebbnek tartjuk-e azt, és legszemélyesebb érdekünk-e, hogy gyermekeink, unokáink is megismerjék? Milyen álláspontot képviselünk a családban, mit olvas le rólunk a környezetünk Isten kijelentésének igazságáról, az egyházzal való viszonyunkról? Tudom, áthelyeződtek a hangsúlyok, prioritások, szinte lavinaomlásszerűnek látjuk a gyülekezeti tagok elidegenedését. De vajon jó irányba mutat-e ez a folyamat? Külső életünkben – ha csak 26 év távlatából nézem - mindenképpen fejlődésről számolhatunk be, de hiába pozitívak a mutatók, a végeredmény mégsem biztató. Az evangélium nélkül akarunk örülni, Isten akaratát figyelmen kívül hagyva tervezünk jövőt. Valahol hiba csúszik számításainkba. Az ember messzire juthat Isten nélkül is, de elvéti a célt.
Az is benne van az apostol mondatában: igazi közösség az evangélium körül, Krisztus körül jön létre, ha rá figyelünk, ha neki engedelmeskedünk, ha az ő lelkületét hordozzuk, és azzal fordulunk egymás fele. A közösséget vállalni kell. Az nem adódik csak úgy magától - időt kell rá szentelni, áldozatot kell hozni érte. Egy közösség annyit ér (számunkra), amennyit beleadunk. Mennyit adunk bele? Vagy már úgy gondoljuk, hogy nincs szükségünk egymásra? (Szolgálatom első éveiben az ifisek többször elkérték az autómat, hétvégenként, ha el akartak jutni valamilyen rendezvényre, az volt a megállapodás, hogy akkor vasárnap eljönnek a templomba. És valóban mindig úgy történt. Most már mindenkinek saját autója van, és nem kell ilyen kötelezettségeket vállalnia.)
Egy történet a régi időkből: valaki egy falun áthaladva azt látta, hogy egy ember maga húzza a szekeret két fiával, és közben zsoltárokat énekelnek. Odament, megszólította őket. A családfő elmondta, hogy eladta a lovát, és az árát a templomépítésre adományozta, és most nem a hiányt érzi, hanem az örömet, hogy adni tudott. Hozzátette: amit jó szívvel adsz, sokkal inkább hálára indít, mint az, amit kapsz. Vajon mi is osztjuk ezt az igazságot?
Az apostol reményteljes meggyőződésének ad hangot: aki elkezdte a jó dolgot, véghez is viszi Krisztus Jézus napjára. Jó dolog elsősorban az, amit Isten tett és tesz az övéiért: gondviselő szeretete, Egyszülöttjét odaáldozó, megváltó könyörülete. És jó az is, amit hozzá igazodva, Krisztus indulata szerint tudunk tenni, mindaz, amit áldásként elfogadunk, amit az ő akaratára figyelve megteszünk. Mennyi szép élményben, drága áldásban, jó előmenetelben volt részünk! A valóban jó felülről származik. Ebben kell bíznunk: Isten véghez viszi bennünk és közöttünk megtartó, üdvözítő szándékát (gyarlóságaink, kicsinyhitűségünk ellenére), és engedelmességünk gyümölcseit maradandóvá teszi, sőt megőrzi az üdvösségre. Ezért nem hiábavaló a munkálkodásunk... Nem volt hiábavaló a templom megújítása sem (bár nem látogatjuk többen, mint előtte).
Pál valósággal biztatja magát: így kell gondolkoznom rólatok, ebben a mennyei távlatban kell lássalak titeket (akiket a szívemben is hordozlak): hogy ti. együtt részesültök velem az Isten kegyelmében… Ez a reménységem magamra és rátok nézve is. Testvéreim, legyünk nyíltak és őszinték: emberileg nem jók a kilátásaink. Akár a százalékokra gondoljunk, vagy tapasztalatainkat elemezzük… A helyzet nem rózsás. A prognózis egyenesen ijesztő. Egyedül csak a kegyelemben reménykedhetünk, hogy Isten mégis megtartja az ő népét. Mindig, vagy sokáig lesznek még, akiknek fontos marad az ige, a közösség…
Megható ezt hallani: Isten a tanúm, hogy vágyódom mindnyájatok után a Jézus szeretetével. Pál fogságban van. Filippi kedves, meleg lelkű gyülekezet (a bergenyei is az), tagjai szoros kapcsolatban állnak Pállal, ragaszkodnak hozzá (sok ragaszkodást tapasztaltam én is), érthető, hogy kívánja látni őket. Vajon nincs kiveszőben ez az egészséges belső, lelki vágyakozás? „Mint a szép híves patakra…” Hallottam, hogy egy méhész megfigyelte, hogy ha bizonyos szerrel kevert cukrot adott a méheknek, akkor azok nem repültek ki a kaptárból, nem vonzotta őket sem a szép idő, sem a meleg napfény, sem az illatos virágpor, csak ez a könnyen megszerezhető táplálék érdekelte, és inkább elpusztultak, semhogy visszatérjenek természetes életformájukhoz. Vajon nem ez történik lelki síkon?
Döntő, amit az apostol itt hozzátesz: Jézus szeretetével. Ez kell áthasson minket is: ez a fő motiváció, ez az igazi érték bennünk. Valami magasabb kötődés, indíttatás ez, nemcsak megszokás, szimpátia, stb., hanem Krisztus szorongató szerelme, amely elindít minket Isten és egymás fele, amely széppé teszi földi életünket, és azon túlmutató reménységgel tölt el.
A 9. vers lett az emléklapunk felirata… Imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel. Itt most mindnyájunkra rábízatik az apostol és a gyülekezet szerepe is: egymásért imádkozni, hogy a szeretet egyre inkább gyarapodjék. A lényegnél vagyunk. Ha szeretnénk Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből, ha őszintén szeretnénk, tisztelnénk egymást, ha a közösség tagjainak fontos lenne a közösség, és egybe tennénk lelki értékeinket, akkor lenne megújulás, gyarapodás, öröm… A szeretet a legfontosabb lelki erőforrás, a legértékesebb lelki kincs: amit kapunk, és amit továbbadhatunk. Sajnos mindegyre megcsorbítjuk ezt az ajándékot, és ezzel megrövidítjük egymást… Egy milliomos meglátogatott egy falut. Nem volt iskolájuk… Ez a gazdag ember minden családnak adott egy jókora összeget, hogy azt adják össze, és abból építsenek egy iskolát gyermekeik számára. A pénzt mindenki megtartotta magának, arra gondolva, hogy az bőven elég saját gyermekeinek taníttatására. Az iskola nem épült fel. A hosszú távú tervből egygenerációs megoldás lett.
A szeretet nemcsak meleg (vagy forró) érzés, hanem ismeret is… Tudjuk, hogy mi a háttere és mi a következménye. Legfőbb előzménye Krisztus áldozata, bocsánata… Ha tanítványságunkat csak érzelmi alapra építjük, akkor könnyen csődöt mond elhatározásunk. Gyakran ki is mondjuk: ezt és azt az embert (egyszerűen) nem tudom szeretni. Ám ha a szolgálatban szeretetünk a kegyelem titkának ismeretéből táplálkozik, igazi tudatosságból, akkor ki fogunk tartani. (Történet: új munkahelyre került a férj, az új kollégák között volt egy hallgatag, cseppet sem szimpatikus ember… El is mondta otthon, aztán a feleségtől megtudta, hogy ez a férfi egyik súlyos betegségbe esett munkatársának – akivel egyáltalán nem volt baráti viszonyban – éveken keresztül vért adott… Ettől kezdve más szemmel nézett rá: mint önfeláldozó emberre.)
Igazi megértés… Megértenünk nemcsak egymást kell, hanem a lényeget, Isten akaratát, megbízatásunkat, és tőle kapott bölcsességgel az idők szavát. Vajon látjuk-e tisztán küldetésünket, feladatainkat? Fel tudjuk-e mérni saját felelősségünket (gyerekek, fiatalok, felnőttek)? Nem elég a langyos, közömbös jóindulat. Nem elég azt mondani, hogy én fizetem, a pap végezze… Oda kell tennünk a szívünket. (Ha egy települést árvíz fenyeget, ha málladoztak a régi töltések, akkor nem elég ha egy-két ember nekifog a megerősítésnek, nem elég vállon veregetni a munkálkodókat, mert ki fog önteni a folyó, és elsodorja a falut.) Elsodor a történelem, testvéreim, ha nem kapaszkodunk meg hittel Krisztusban… Csak a családkönyvek maradnak családok nélkül… Adjon az Úr nekünk igazi megértést!
Hogy megítélhessük, mi a helyes, jó, hogy tiszták és feddhetetlenek legyünk a Krisztus napjára… Ez nem fenyegetés, hanem biztatás. Ha Krisztust követjük, jó úton járunk (hozzá mérve cselekedeteinket, lehetnek azok tiszták, feddhetetlenek), és akkor jó irányba – feléje - haladunk…
Az igeszakasz nem ezzel a gondolattal zárul. Ez a reménység szabaddá tesz… és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcsét Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására. Nem magunkba zárkózó életre hívott el Isten, hanem gyümölcstermésre… Nem tengődésre, hanem szolgálatra, nem önzésre, hanem szeretetre. Fiatalt kérdeztem, miért nem jön el néha-néha a templomba, azt válaszolta: “nekem elsőbb a szórakozás”. De ha mindig csak szórunk, akkor mi marad? Mi marad a lelkünkben, mit tudunk továbbadni?
Adja az Úr, hogy Krisztushoz kapcsolódva, megértve szeretete titkát, Lelke által gazdagon teremjük az igazság, a békesség gyümölcsét, ami megmarad örökre! Ámen.
Köszöntés
Az a győzelem, amely legyőzte a világot: a mi hitünk. (1 Jn5, 4b)
Negyedik éve szervezzük, tartjuk ezt az ünnepet… Gyülekezeti találkozónak nevezzük, egyik presbiterünk kezdeményezése volt. Valójában arról szól, az a célja, hogy legyen egy alkalom, amikor a gyülekezetünk minden tagja megszólítva érezheti magát, amikor megünnepeljük összetartozásunkat, amikor kifejezzük közös hitünket, reménységünket. Jó találkozni, jó emlékezni, hálát adni, előre nézni… Megritkultak soraink. Nemcsak az eltávozókra gondolunk, hanem a távolmaradókra, a soha nem jövőkre. Ha tiltanák hitünk gyakorlását, ha háborúba hurcolnák családjainkból a férfiakat, akkor nagyon keserű, fájdalmas panasz fakadna fel most belőlünk, hogy milyen szörnyű csapások érnek minket… De hála Istennek, nem kell ilyen helyzettel szembenézzünk. Szabadok vagyunk, és ennyire tellik, ennyire futja a mi szabadságunkból, ennyire vagyunk elkötelezettek, ennyire fontos nekünk…
Ám vannak, és hiszem, hogy lesznek, akiknek szívügye marad a közösség, Isten Igéje, voltak és lesznek, akik jönnek, részt vesznek, vállalnak. A templomot nem azok építették fel, akik semmit nem adtak, hanem azok, akik fáradoztak, adakoztak… Remélem, nem marad üres (bár vészesen ürülni kezdett). A fiatalabbak szíve is megindul, rádöbbenek, hogy milyen érték egymáshoz tartozni, az Urat szolgálni. Nagy megújulásra lenne szükség. Óriási belső reformációra. Megrendítő megtérésre, Istenhez fordulásra. Nem szeretnénk, ha külső kényszer hozná el ezt, hanem valami belső felismerés…
Hálával gondolunk a hajdani építőkre, és a legutóbbi felújításban részvevőkre. Tudjuk, sok munka volt. Hálásak vagyunk azokért, akik a fenntartásért fáradoznak, akik megtöltik a templomot jelenlétükkel, imádságukkal, szeretetükkel. (Mert az üres, hívek nélküli templom semmit sem ér… Sára lányunk mondta el: Dublinban sok templom rendeltetést váltott… egyik „kakasos” templomban modern táncot oktatnak). Annyira lesz fontos, amennyire annak tartjuk. Nagy gond van hozzáállásunkkal, gyökeresen változtatni kellene… A családokban kellene elkezdődnie… Ha beépülne az értékrendünkbe, szokásainkba, gondolkodásunkba, ha gyermekeink azt látnák, hogy nekünk az első helyen áll… (A fülemüle – legszebben éneklő madarunk. Egyik ornitológus megfigyelte, hogy a hímek 6 hétig éjjel-nappal énekelnek a fiókáknak. Felkeltette a kíváncsiságát… Egy kísérletet végzett el, három hét után kivett három kismadarat, etette, majd visszatette őket. Nagyok lettek, de ez a három nem tudott énekelni ill. nem ismerte fel a többiek énekének üzenetét, és nem találtak párt. Ez az oktalan kis madár tudja, hogy hat hete van, hogy beleénekelje a szükséges dallamot fiókáiba, hogy legyen jövő, legyen fennmaradás számukra. Vajon beleénekeljük-e gyermekeink, családtagjaink szívébe? Mit hallanak tőlünk, mire tanítjuk őket?)
Hálásak vagyunk azoknak, akik nemcsak anyagiakban, de lélekben is támogatják egyházunkat. Lényeges ez. Fiatalon, 38 éves korában szenvedélybetegségben meghalt tanársógorom mondta el: apám mindent megadott nekem – pénzben, anyagiakban, de soha nem volt ideje rám…) A szívünket kell adjuk. Isten teljes életet adott nekünk, teljes (egészen odaszánt) életet vár el tőlünk.
Hálával gondolunk állandó támogatóinkra, svájci testvéreinkre… A mai napon itt kellett volna lenniük, sajnos, az idén sem sikerült. Valóban, bizonytalan a helyzet… Reméljük, hogy kitisztul az ég felettünk. Úgy vagyunk nagylelkűségükkel, mint az Isten kegyelmével: úgy érezzük, hogy nem tudjuk meghálálni, és hogy nem is vagyunk rá érdemesek…
Előrenézésről is beszéltünk. Nemcsak magunkban kell gondolkozzunk, azaz Istent is be kell vonnunk számításainkba, ua. tekintettel kell lennünk másokra, utódainkra. Súlyos, személyes kérdésem: mit hagyok lelkészutódomra. Egy templomos gyülekezet kaptam, népes, lelkes ifi-csoportot… Nem tudom (pedig lassan készülődnöm kell már erre a lépésre), hogy mit adok tovább. Lebonthatjuk ezt a kérdést családokra is… Úgy gondoljuk, hogy érvényesülésünkhöz ma már más kell, hogy a lelki értékek már idejüket múlták? Jó irányba haladunk, jó a mi dicsekvésünk? Megleszünk Isten, megváltás, egyház, közösség nélkül mi, gyermekeink, unokáink? Vajon? (A tegnap felemelő ifi-találkozó volt Udvarfalván, tőlünk elég kevesen mentünk, elmondtam egyik kollégának, hogy nem tudom már összegyűjteni az ifjakat sem síppal, sem dobbal, nincs érdeklődés bennük, szerintem már a temetésemre sem tudnék 10-15 fiatalnál többet egybetoborozni, csodálkozott: Bergenyében valamikor egy erős ifjúsági közösség volt.)
Egy kicsit kesernyésre sikerült ez a köszöntés… Gondjainkról is beszélnünk kell. Nyilvánvaló, sok érték, sok pozitívum is van a gyülekezetben. Legyen áldott az Úr neve érte.
Jövőre kerek évfordulót ünneplünk Isten kegyelméből… A következő évre azt tervezzük, hogy minden egyháztagot megszólítunk. Havonta konfirmandus- és házas-találkozókat szervezünk… Még egy év, ahogy a Jézusnak a gyümölcsfákról szóló példázatában. Hogy ne vágassunk ki, hanem megteremjük a békesség, szeretet, jóság áldott, egymást építő, Istent dicsőítő gyümölcseit.