Az általában mindenfele élénk érdeklődés kísérte újévi beszámoló egyik legsarkalatosabb pontja a természetes szaporulat kérdése. És általában mindenfele negatív értékek állnak e tételnél. „Természetellenes apadás”, nem tudom, van-e ilyen hivatalos kifejezés? A mezőbergenyei gyülekezet esetében 1996- ra vonatkozóan ez a szám: mínusz hét. A négy keresztelésre tizenegy temetés jutott. Elég sok a beköltözés, így a mérleg mutatója még nem leng ki túlságosan. A gyülekezet anyagi állapota nem ad okot különösebb aggodalomra, a „hátrálékosok” száma minimális.
Az imahét vendégszolgálatokkal történik, zsúfolásig telik a templom minden este, nagy számokat vezetünk be a munkanaplóba (200 fölött). Egyik nyugdíjas lelkész szolgálata után kisebb botrány tör ki, - a helyi lelkipásztor nincs otthon, máshol szolgál - amikor két vele érkezett atyafi bizonyságot tesz arról, miként szabadultak meg személyesen az alkohol rabságából. A presbiterek illetlennek, „nem templomba, hanem kultúrházba valónak” érezték, titulálták felszólalásukat. A kellemetlen epizód kissé megzavarta, de mégsem rontotta el az estének, az egész hétnek áldásos lelkületét. Van tehát érdeklődés, lelki igény a gyülekezetben, ha a szép számokat felmutató látogatottság mögött a kíváncsiskodás is tetten érhető. „Akár szívből, akár színből.” Ennek a népnek még fontos a templom, nem kérgesedett meg a lelke, fogékony az Igére, vágyik a közösségre. Reménységgel, hálásan konstatálhatjuk ezt, meglehet: csak pillanatnyi felbuzdulás sugallata alatt nyilatkozunk. Nem magunkra, Isten kegyelmére nézve mégis igazolódhat megállapításunk.
Az imahetet a családlátogatás követi. A gyülekezet 12 körzetre van osztva, mindeniket egy-egy presbiter gondozza. A családlátogatás is körzetek szerint folyik, a körzeti presbiter is jelen van általában. Csak ha halaszthatatlan dolga akad, kéri meg valamelyik presbitertársát, hogy kísérje el a lelkészt. Ebben az esetben szükség van a „kettőnként” törvényének követésére, mert a falu vegyes lakosságú, nem kell (nem is lehet) minden házhoz bemenni. A lelkész pedig a legtöbb otthonban most jár először. Nem könnyű feladat, teljes odaadást igényel: megértésben, odafigyelésben, tapintatban, együttérzésben.
Mégis katartikus élmény! A gyülekezet hívei, szinte kivétel nélkül, megkülönböztetett szeretettel fogadják a lelkészt. A találkozás, az együttimádkozás áhítatává, ünnepévé lesz az egyszerű látogatás. Az egyháztagok, egyházhoz tartozó családok jó része szegénységben él (sok a panasz a nehezedő életkörülményekre, drágulásra, pénzszűkére). Elég sok helyen gond az alkoholizmus. Ahol ez a testi-lelki kór tanyát ver, megélhetési és együttélési nyomorúságok jelentkeznek. Népbetegség, a rossz mintákat kínáló környezet hatása, a kilátástalanság, céltalanság tünete, elhibázott kitörési kísérlet a mindennapok gondjai közül, mondják a szakemberek. Kicsinyhitű menekülés a felelős élet elől, megkötözöttség, a szabadulás lehetőségének visszautasítása, értékelhetjük teológiai szempontból.
Egyik fiatal presbiter éppen ezen ok miatt felfüggesztetik szolgálatában.
Konfirmáció – 1997 virágvasárnapján.
A május 25-én tartott közgyűlés megszavazza a templom külső-belső felújításának költségvetését, megszabja családok hozzájárulásán összegét (30.000 lej). A munkálatok beindulnak – egy bergenyei vállalkozóval sikerül megegyezni, több gyülekezeti tag dolgozik nála (újonnan választott kántorunk is) - jó ütemben haladnak. A presbiterek közmunkával és állandó ellenőrzéssel támogatják a renoválást. Soós Elek rakja le a járólapokat a templom köré. Ekkor cserélődnek le a korhadt ablakkeretek is, amelyeken átjár a huzat, új, hőszigetelt „nyílászárókra” a houteni gyülekezet adományából. Így épül bele a hívek és távoli hittestvérek áldozata, szeretete is a felújult templomba. Bárcsak a szívünk-lelkünk is beleépülne Isten dicsőségére, megmaradásunkra!
A felállványozott és felújított torony (1997).
Július 24-én megszületik a második gyerek (kislány) a lelkész családjában. Közben augusztus folyamán megérkezik a houteni holland ifjúsági csoport, 20-as létszámmal, négy felnőtt kísérővel. Érkezésüket, nálunk tartózkodásukat óriási lelkesedés fogadja, övezi. Megpezsdül a falu. A holland fiatalok falubeli családoknál – általában ahol velük egykorúak is vannak – szállnak meg. Komoly segítő tervekkel jöttek: a temetőt szeretnék bekeríteni, a templom és parókia körüli kerítést rendbe szedni. Magukra nemigen boldogulnak, sok tapasztalattal sem rendelkeznek e téren. Borbély Ferenc, a gyülekezet gondnoka a soron következő vasárnap délelőtti istentiszteleten felszólal, „fegyverbe hívó”, lelkiismeret ébresztő szózatot intéz a gyülekezethez. Egy hetes közmunka szerveztetik, amelyen több tucatnyian vesznek részt a faluból. A munkamorál éteri magasságokig emelkedik, óriási a lendület (és a hangulat).
A holland fiatalok jelenléte valósággal magnetizálja a falut. Bár a szóbeli kommunikáció nehezen megy, a kedvesség, a vendégszeretet leleményes tud lenni, legyőzi a nyelvi akadályokat: gyakran beintik őket az emberek az udvarra, házakhoz, megkínálják. És kézzel, lábbal, de főként szívvel fejezik ki örömüket.
A bergenyei temetőkert. Rálátás a falura, templomra.
Estenként a parókia udvarán találkozik a houteni és a bergenyei ifjúság. Nem ritkán 60 körüli a létszám. Éneklés, bibliaóra, játék. A holland csoport felnőtt kísérői között van egy jegyespár is (Jacolin és Harmen), számukra – jelképesen - egy hagyományos bergenyei esküvőt szerveznek a fiatalok: mennyasszonyi ruhával, muzsikaszóval… Ezekben a napokban kézzelfogható lesz az igazság: Krisztus szeretete összeköt minket. A helyi ifjúsági csoport „tevékenységének” csúcsa ez. Kegyelmi idő.
Houteni és bergenyei lányok.
Itt-lételük záróakkordjaként a holland fiatalok három napos kirándulásra hívják meg a helyieket. Egyik lelkes, tettre kész fiú (Gálfi J. Attila), aki épp katonai szolgálatát tölti, egy óriási méretű katonasátrat szerez, kölcsönöz (szállításához egy furgont kell külön bérelnünk), abban meg néhány kisebb sátorban húzódik meg éjszakára a kirándulók hada (kb. ötvenen lehetünk). A Gyilkos-tó az első stáció, a Szent-Anna tó a második. Harmadik nap Brassót is útba ejtjük. Az az érzésünk, Erdély színe-javát sikerült vendégeinkkel megismertetnünk.
A búcsú nem könnyű. Könnyek csillognak a szemekben, elcsuklik a közvetítő angol nyelv használatában amúgy is akadozó hang. Életre szóló élmény ez mindkét társaság számára.
Augusztus 20- án a SICHTING EMMAUS alapítvány részéről, az aranyospolyáni református egyházközség, személyesen Vincze Zoltán lelkipásztor közvetítésével egy kamionnyi segély érkezik az egyházközség számára: használt ruhanemű, bútorféle, kerékpár, háztartási cikkek. A presbitérium, tekintettel a még folyamatban levő templomjavításra, a segélyben kapott dolgok jutányos áron való értékesítése (adomány címén könyveltetik el) mellett dönt. Minden elképzelést felülhalad az érdeklődés és a hívek korrekt hozzáállása, a békés légkör, amiben a „segélyosztás” zajlik. A presbiterek jó leleménnyel oldanak meg kényesebb helyzeteket is: ha például egy bútordarabra többen pályáznak, akkor sorsot vetnek. A panaszokat azonnal orvosolják, panaszosokat kárpótolják. A szerényebb anyagi körülmények között elő családok kedvezményben részesülnek. Valóban, incidensek nélkül, szinte mindenki megelégedésére sikerül mindenen túladni, és nem éppen csekély pénzösszeget begyűjteni.
Az őszi betakarítás hetei alatt – talán általános jelenség ez falvakon – törvényszerűen megcsappan az istentiszteleteken résztvevők száma, de vasárnap délelőtt így is ritkán esik 100 alá. Emberi méricskélések ezek, nekünk fontosak: biztatóak vagy csüggesztőek. Isten bizonyára másként számol. Neki fontos a kettő-három is. Mindenkiért Egyetlenét adta.
Karácsony újból bensőséges gyülekezeti, közösségi alkalommá válik. Jó lenne egész évre átmenteni ezt az örömöt. Gyerekeknek a diakóniai munkacsoport készít mutatós csomagot. Ebben az évben először az öregek, egyedülállók is részesülnek egy kis ajándékban.
Az évzáró presbiteri gyűlésen a lelkipásztor a presbitériummal való jó együttműködést, az erősödő bizalmat köszöni meg, egyben a gyülekezet támogatását, melyet egyházi és személyes vonatkozásban is tapasztalt.






